2017. június 25. 18:52 - Cathreen Misery

Földanya és Sötétség gyermeke 1 - Bolyongás

Avagy életem első fotózása, melynek története van és folytatása lesz.

http_3a_2f_2f41_media_tumblr_com_2f9b491d8c604455468839adcc2e4bfec7_2ftumblr_njf73vncsj1ttszx1o1_500.jpgBevezetőnek szeretnék szólni a fotózásról és élményről. Talán nem lesz meglepő, miként akadhatnak kiknek deja vu érzése lesz az alábbi szavaim hatására, de nem fogom titkolni azt, ami tény, s igaz. Ismételten tinédzserkori álmom valósulhatott meg, életem első igazi fotózásával. Természetesen engem mindig is fotóztak rokonok, szülők, mindenféle esemény alkalmából, ami indokolhatta megörökítésem egy képen. Minden alkalommal utáltam mosolyogni és áll kedvességet titulálni főleg akkortájt, mikor 13 éves lettem s kezdtem keresni a miértekre a válaszokat. Olyan dolgokat kezdtem megérteni, amit addig nem, illetve hajtott a kíváncsiság. Ki ne érzett volna így, ifjú serdülő korában?
Már 14 évesen megtetszett és vonzott az a világ, amit már akkor is köznyelven rock, rockereknek neveztek utána felfedeztem, hogy létezik a Goth Szubkultúra és szívem mély vágya volt, hogy egyszer én is egy lehessek azon hölgyek között, kik már akkor is elismert modellek és személyek voltak az interneten. Ha jól emlékszem, ilyen volt Lady Amaranth modell hölgy, Absentia, Dita von Teese, Amy Lee (igen énekesnő az Evanescence-ben, de ettől még nagy példaképem volt), Threnody in Velvet, etc. S bár mindegyikük épp úgy elérhetetlen, mint egy cosmopolitan modellje mégis, számomra ők jelentették a példaképeket és nem a divat magazinok oldalain lévő hölgyek. Már 14-15 évesen megfogant bennem a gondolat, hogy szeretnék képeket magamról, de olyat, amiket én határozok meg! S nem a rokonok meg más esemény van befolyással rám, s nem kell az elvárt pózban mereven, áll vigyorral díszelegni. Nem, én saját ötletek alapján szerettem volna fotókat, amikhez az egyik nagy inspirációt a Ginger Snaps (2000) nevezetű film adta. Az első része, hogy pontos legyek. Úgy kezdődik, hogy a testvérpár igen morbid fotókat készítenek magukról ahol meghaltak. Mondanom sem kell, minden vágyam volt, hogy hasonlóan jó morbid képek készülhessenek rólam. Közben láttam, miként kortársaim között, középiskolai lányok nem kis hányadának sikerült. Olyan képeik lehettek, amik nekem soha. Hiszen nem adatott meg semmi s végül elmúltam 18, majd 20, s eddigre lemondtam az efféle álmokról.
Inkább, csak nem akartam többé képeket magamról. Egészen, mostanáig.
Természetesen tudom, hogy a közösségi felületekre én is, miként igen sok ember egyre több képet oszt meg, tesz közzé és alakítom azt úgy, miként nekem jól esik. Mégis úgy vélem, hogy még mindig nem értem el a napi egy adagot, bár meg vallom: igyekszem vissza fogni magam, mivel egészségtelenül függő lettem tőle, s nem akarom, hogy az életem nagy részét az önkép készítés és közösségi oldalakon való függés tegye ki. Sokkal hasznosabb, ha helyette írok. :D
Nos, szóval tudom és érzem, hogy kezdek átesni a ló túloldalára. Egyszerű az oka. Fenomenális érzéssel tölt el, dopaminok ezrei szabadulnak fel pillanatok alatt már csak azzal, hogy látom mennyire más az elkészített kép, mint a fennlévő régebbi. S utána a visszajelzések sem segítenek csökkenteni, bár természetesen nem kívánok trágár és csúnya szavakat. Illetve amit az elején is írtam: lassan, de biztosan minden teljesül, amire olyan nagyon vágytam 13,14,15,16 évesen. Ezekben az években bármit megadtam volna azért, hogy ott legyek, ahol most vagyok. S most mondja bárki is azt, hogy az álmok teljesülésével, a vágyak manifesztációjával nem érez késztetést senki arra, hogy folytassa? Még, akarok még! – Súgja egy belső hang. Hiszen ha mindez sikerült, miért ne sikerülhetne BÁRMI? Na, látjátok. De, miként sportolás és étkezés terén is, még mindig dolgozok az egészséges egyensúlyon és azon, hogy jól csináljam őket, akkor az életem többi aspektusára miért ne akarnám ezt kiterjeszteni? Jobb, ha minden rendezett, szervezett, saját szabályok alapján végzett cselekvés és életmód. Az stabil és biztos.
Illetve, komolyan érzem a függőség jeleit. Nem új keletű maga a függés, a függőség, egy élettelen dolog irányítása alatt lenni. S szerintem ezt ragoznom sem kell senkinek. Márpedig, én elhatároztam, hogy engem nem uralhat semmi és senki, rám nem lehet befolyással se élő, se holt! Ma már úgy döntöttem: ez legyen érvényes mindenre, ami él, és ami nem. Különben hogy lehetnék szabad és irányíthatnám a saját életemet?

A mostani fotózás tökéletes példája annak, természetesen hatalmas segítséggel, miszerint nincs lehetetlen és az eltemetett álmok felszínre törhetnek sőt, ezerszer jobb lesz, mint ahogy elképzeltem minden éjszakai ábrándozásomon. Minden úgy alakult, ahogy akartam és csakis tanácsokat kaptam, de sosem befolyásoló, akaratos véleményt. A helyszín, miként a pozíciók, a kinézetem, mindent saját magam dönthettem el, határoztam meg és ez a szabadság, ami a kezembe került, mámorító volt! S tudjátok mit? Pontosan így akartam s ekképp képzeltem el az első, de majdan az összes fotózásomat is. Emellett úgy gondoltam, ne legyen egyszerű fotózás ez! Hiszen mérföldkövet jelent az életemben, amivel valami új és csodálatos kezdődik valami, ami újabb felületet és lehetőséged ad önkifejezésemhez. S amit csodával határos módon megszerettem, hiszen 22-23 éves koromig kerültem a kamerákat és igyekeztem nem hagyni, hogy mások készítsék el. A fenn említett okokból. Sosem önmagam voltam rajtuk, hanem egy beállított, mesterséges bábú.
A plusz ötleteim ezek lettek: Írtam rövid novellát, történetet a fotózáshoz. Mivel úgy döntöttem, történetet szeretnék elmesélni, mint a képekkel, mint az írással együtt, karöltve. S ahogy azt sejteni lehet a címből bizony, ez folytatásos. Még két része lesz, és együtt kap majd, egy kifejlett mesét. Pontos meghatározás részemről az lenne: Lélekutazás és szellemi fejlődésem az elmúlt 12 év alatt. Megpróbáltam leírni, s kifejezni képekkel együtt azt az élettörténetet, amin keresztül mentem 12 év alatt, és amire rendesen szavak nincsenek. Mert nem elég, csak az írás. Nem elég csak a képek. Sőt, még zene is lesz! Mert így lesz egész, és teljes. Hosszú is lesz a mostani bejegyzésem, de nézzétek el nekem.
A képek felhasználhatóak, de csakis az engedélyemmel együtt és mellé kérem feltüntetni a nevem és fotósom nevét egyaránt! Ezért előre is köszönet! Fotósom és hatalmas segítségem: Asenath’s Workshop.

Ajánlott zene: 

 

 Novella Történet:
Földanya és Sötétség gyermeke 1,
Bolyongás

(írta: Cathreen Misery)

Lelkemet elrabolta az alvilág ura. Izzasztó testem jelzi, ha épp fojtogatja vagy erősen simogat ott, ahol fáj. Verejtékeim cseppenként egy-egy fájdalmas emléket hurcolnak s próbálnak kiszökni porhüvelyem kínzó zártságából. Miért lopta el lelkem nem tudom, de testem szenved akár drogfüggő az adagja hiányától. Kell, akarom vissza őt, adják nekem azt, ami az enyém. De Lucifer, a pokol ura nem enged. Szeret örömet lelni szenvedésemben és kínlódásomban, abban, miként, lassan de biztosan, elrohadok. Belülről kifelé felemészt valami megállíthatatlan sötétség és elemészti sejtjeimet, csontjaimat, izmaimat s végül egész testem odavész. Megnyeri magának lelkem mely hallhatatlanul örökké sínylődni fog a pokol kénköves tüzeiben s soha nem lesz eléggé égett és kormos.
Egyszer valaha, voltam én is ártatlan, miként Földanya teremt új életet minden nap minden percében. Boldog tudatlan létformák léteznek levegőben, vízben, földben, kalandoznak és felfedeznek romlásmentes lelkeikkel. Gyöngyház fehér tiszta szívükkel menetel mind előre, miként apró lárva keresi a bábozásra alkalmas helyet, s majdan csak egy apró ideig csodás pillangóvá váll. Ártatlanul születnek apró tigriskölykök is halovány csíkjaikkal, míg erősödnek tapasztalataik megszerzésével, bölcseletük tükröződésével. Koromfekete idős vonulataik fáradtan követik túlélő testet, melyhez végül kegyetlen ragadozó szempár jár. Eleinte minden élet ártatlan, hiszen első pillanataiban nem tud semmit. Miért van fény? Miért kell oxigén? Mi az élet értelme? Miért létezik ő? Mikroszkopikus lények ténykednek és éltetik az életet anélkül, hogy tudnák: létezésük létfontosságú, megszületésük okkal történt, szaporodásuk osztódás formájában elengedhetetlen, s Földanya biztonságos kezei között túlélőbb reprodukciókban születnek újjá és újjá. Hüllők, madarak, halak vagy emlősök, rovarok vagy kétéltűek. Mind, áldásos körforgás részesei, kockák az élet épületében, alapok egy betonozásnál, fő funkciókat ellátva a fenn maradáshoz. Csodálatra méltó az az összhang, mit Földanya megteremtett s mivel növény és állatvilág élet és halál harcot vívva éltetik Őt, szolgálják Őt, s kapnak tőle. Miként hajdan ember emelkedett ki emlősök sokaságából, túlszárnyalva Földanya elképzeléseit, lehetőségeit és talán örök életre szóló terveit. Átírjuk a szabályokat, újakat hozunk helyettük, uralkodunk és lopunk Földanyától vagy neki, az egyensúlyt nem ismervén az ember pusztít és rombol, békél és hadat üzen, sosem elégedett és sosem nyugodt.
Mit vétettem előző életemben, ha van, mivel embert érdemelt lelkem? Talán nem feleltem meg kritériumoknak? Néma Földanya nem mond, nem szól, ujját sem emeli figyelmeztetésként. Miként az erdőben mindenki egyaránt élet és halál közti harcát vívja, miért lennék különb, miért lenne más az ember? Nincs kiváltság, mert az önámításhoz és felsőbbrendűséget eredményez, ahol az ember Isten pozícióba rendelteti önmagát. Nekem nincs lelkem, mit oda emelhetnék. Nincs színpad és próbatétel, több lehetőséget sem kaphatok már. Földanya néma és figyel, de tudni kell róla, hogy kegyetlenül ragaszkodó törvényeihez. Igazi mérleg, lehetne rá mondani. Igazságosabb nincs őnála, két keze, ha egyensúlyban van, akkor nyerhetem tán vissza szabadságom, de ebben kétségeim adódtak. Bizonytalanságom épp oly erős, mint jellemző fajtársaimra. Mi más lenne még oka létezésünk hatalmas káoszának, mint a folytonos bizonytalanság?
Vétkeztem.
Földanya lányaként letértem az útról melyre születtem s befolyással kezdett rám hatni a romlás émelyítő illata. Bájital lehetett, az emberek olyan mesterien űzik az orrcsavaró aromák készítését, a szívszorító szavakkal való leláncolást, hogy észre sem vettem. Ártatlanságom lett oda. Tudatlan és felhőtlen igaz boldogságom dobtam el, szabadságom kulcsát eladtam s lelkem, most szenved. Örök kárhozatra ítéltetett Pokol sötét és lávából kovácsolt rácsai között, égetve talpát és hátát, végtelen rabszolgaságra és sírásra ítélve, fénymentes sziklák közt. A tűz lángjai vakító fénnyel szúrják a lélek szemeit, gyakran könnyezik szemem emiatt és érthetetlen cseppek gyűlnek íriszeim alá. Olyankor elvonulok s előítélet mentes, bocsánatot mindig adó Földanya kegyei közt keresek vigaszt, csillapítást. S bár tehetetlen az ember törvényei, az egyeduralom ellen mely az Ő szabad akarat ajándéka által született, mégis igyekszik. Ha kérem, ad mézédes almát vagy nyál kiválasztásra serkentő, savanyút. Méhek kemény munkája árán nyújt számomra többféle méz nektárt, hogy apró boldogsággal tölthessem meg üresen kongó testemet. Még több ezer gyümölcsöt és zöldséget kínál, hátha így jobb és kellemesebb lehet a lassú halál. Nem elég? Önzetlenül elmosolyodik, hiszen sosem kér a segítségért cserébe semmit. Elmosolyodik és mutat, gyönyörű tájakra, meseszép ösvényekre, ős öreg növényekre, hatalmas vagy hihetetlenül apró virágokra és élőlényre, hogy lássam: csoda márpedig létezik. A tisztaság nem vész el, csupán bekoszolódott. Ha lemossuk, újra tiszta lesz. Mindig súgja nehezen halló füleimnek a helyes választ és döntést, folyton próbál anyához méltóan figyelmeztetni és óvatosságra inteni. Mert bár néma, gondolatban aggódik. Mint anya, félti gyermekeit. S az ember az egyik legféltettebb gyermeke.
Néha, mégsem hallok. Mintha nem is mondana semmit a csend, ami körbevesz, őrjítően sima, kiállhatatlanul irritáló. Megérintem oltalmazó fenyő tűleveleit és rájövök nem is szúr, nem is bánt, tű formája az élet formája. Megérintem a borostyánt, mely szeret elhagyatott helyeken magáévá tenni titkokat, s mely folyton ott van: ha akarod, ha nem. Szerintem mindent tudnak, ha beszélni lenne képes, mérhetetlen tudás tárulna elénk a sok felemésztett emlékkel. Vénás levelei hagyják, hogy tapogassam és lassan belefeküdjek én is. Hatalmas lombú fák nyújtanak nekem hűvös árnyékot, enyhítve a pokol marcangoló tűzét. Látván ezt Lucifer feldühödik, kegyetlenül megrángatja lelkem, belenyúl mellkas azon területén, ahol a szív kaphat helyet. Megforgatja, megszorongatja, darabokra tépi szívem s marcangolásom két gyötrődő sikolya között mosolyog. Végül elégedetten enged el, s kényszerít az emlékezésre. Földanya szomorúan nézi végig, miként fejemet fogva tagadom, két lábbal menekülök majdan feladva a reményt, mélabúsan lehuppanok kényelmes és zöld ölébe. Szenvedek, némán csak tekintek előre és agyam lejátssza az összes sötét titkomat. Akár egy filmvetítés a vásznon, megállítás nélkül gyűlnek az emlékek, mind sorba megmutatkoznak, s nekem lekötözve végig kell néznem, az összes érzékszervemmel újra át kell élnem. Nincs ehhez fogható érzés, mikor a tettek és döntések következtében, újra és újra élhető a múlt. Mert Lucifer nem akar mást, a pokol ura nem élvez jobban semmit, mint azt, ha Földanya mellett hagyott test szenvedéseit nézheti végig kiváltságos páholyból. Bántani akarja az Anyát, az Embert, az Életet. Lucifer bántani akar mindenkit, mert a fájdalommal lélegzik és enélkül megfulladna. Élteti, vérét mely fekete keringeti, így megteremti. S én, mint naiv ártatlan hagytam, hogy lecsábítson az útról majd döntöttem, elkövettem dolgokat, s bár soknál úgy gondolom nem az én hibám, csak az ember törvénye, magának teremtett szabályai adnak nekem igazat. Földanya s most már én is tudom, hogy amit az ember teremtett jogi rendszer, lelki íratlan szabályok, minden óvintézkedés a saját elképzelt biztonsághoz és nyugalomhoz, feleslegessé vált.
Mert bár az ember szerint, ha más döntése miatt én szenvedek, ő érdemli meg a büntetést, az életben nem így van. Nem számít, miért tettem amit. A fontos, hogy mit és a döntés végül megszületett. Földanya nem tehet mást, mint rózsát ad kezembe emlékeztetőül az igazságra. Emlékeztetve az élet és halál harcára. Kitesz a Napra, hogy a fény kettős hatását is érezzem, miként éltet és öl is, mert ez a rend. Növényei között akad szép és mérgező, gyönge és erős, csúnya és hatalmas, vagy igen apró. Emlékeztet, utolsó erejével, minden erejével próbál a helyes útra terelni, vissza az életbe.
Mégis. Lelkem soha többé nem kapom vissza már. Mi tévő legyek így üresen, tomboló kínnal és felfoghatatlan gondolatokkal? Mitévő legyek Anya? Hiszen már a csontjaimban van. Érzem, ahogy elnyel a sötétség.

DSCN0913-0

DSCN0914-1

DSCN0926-1

DSCN0921-1

DSCN0928-1

DSCN0929-2

DSCN0936-1

DSCN0944-1

DSCN0949-2

DSCN0960-1

DSCN0961-1

DSCN0964-1

DSCN0979-1

DSCN0982-1

DSCN1013-2

DSCN1016-1

DSCN1063-1

Végére hagytam négy nyers, bónuszképet. Nem lettek átdolgozva, de szerintem önmagukban nagyon is jók. 

DSCN0938

DSCN1068

DSCN0963

DSCN1107

Model: Cathreen Misery (Kósi Katalin)
Fotós: Asenath's Workshop
Helyszín: Pécs, Balokány Fürdő

Készültek: 2017.06.15. Minden jog fenntartva!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr7212618765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.