A Rózsa mintás Szoknya
2017. március 18. írta: Cathreen Misery

A Rózsa mintás Szoknya

Novella

borito.jpg

Tökéletes panoráma tárult szemem elé, amint megcsillantak a Nap első sugarai és sikeresen átvergődtek a magas fenyőfák sűrű ágai között. Arany sugarai részletesen megvilágítottak számomra mindent, s elém tárult egy nyüzsgő, élettel teli természet. Domboldalról figyelhettem a telek végében vadászó rókát, miként ügyesen elejti, majd megöli nyúl áldozatát. Fekete és színes, apró és kicsivel nagyobb madarak röppentek ágról ágra, beszélgettek, társalogtak majd tovább álltak, nem is törődve azzal, hogy figyelem életüket. Ha elég ideig figyeltem észrevehetővé vált, amint a fenyők legmagasabb pontja billeg, és apró szél hajlítgatja mindegyiket, hol erre, hol arra. Mintha keringőzni tanítaná mindegyiket. Nem éreztem se meleget, se hideget, zöldellő növényzetből, élénk színekben pompázó vadvirágokból és a mellettem felfutott rózsabokor izzó, vöröses szirmaiból tudtam meg, hogy nyár van. Felhőtlen, kristálytiszta ég fogja végigkísérni a napot, ahogy egy hete minden nap. Már érezhető volt a hőség és folyadék mentes napok okozta száradás és egyre nehezedő szomjúság, melynek újabb áldozata a tőlem jobbra, alig pár méterre fekvő macska. Halott volt, már éjszaka kilehelte utolsó lélegzetét és azóta a fából házilag összeeszkábált teraszon hevert, várva a lassú lebomlást. Biztos voltam benne, hogy nem ő az egyetlen kiszáradt élőlény, csupán a többi szerencsésebb helyen veszthette életét. Talán a szemközt lévő bodzabokor sűrű rejteke is tartogat valami titkot, mintha fehér csontra emlékeztető, sovány ág próbálna felém nyúlni. Nem vagyok benne biztos, hogy állati eredetű csont vagy kiszáradt bokorág. Ami biztos, nem zavarta az épp leszálló kismadarat, ki párat kapirgált majd nem találva semmit, tovább reppent. Szememmel követtem, míg el nem tűnt az egyik vaskos, égig nyúló fenyő törzse mögött. Kezeimmel korláton támaszkodva bámészkodtam és csendben figyeltem.
Teljes nyugalom áradt szét testemben, mintha hirtelen lecsillapodott hurrikán utáni állapot venné kezdetét. Béke honolt szívem helyén, szabályosan nem érezve azt, dobog e vagy sem. Selymesnek éreztem hajam, ahogy a nyári forró szél próbált belekapni, mindhiába. Felhőtlen és rezzenéstelen arccal csak tekintettem magam elé, néha kézfejemre tekintve. Most minden olyan szépnek és ártatlannak tűnt. Az élet haladt előre medrében, ahogy elő lett írva. Körforgásban és harmóniában élt a kert, melynek közepén álltam, és mint Föld anya, szemmel tarthattam mindent. Lábammal szemben, majdnem a terasz magasságában nyújtózott felfelé egy hangyaboly építmény, min büszke és szorgos hatlábú, apródok jöttek, mentek, éltek. Irigykedve tekintettem le rájuk. Gondtalanok, nem tőrödnek mással, csak ami fajfenntartásukhoz elengedhetetlen s mivel hatalmas volt a nyüzsgés, biztos lehettem benne: hamarosan nagy zápor várható. Vajon direkt vagy véletlenül tudják előre, hogy eső lesz? Esetleg tudnak arról, hogy akaratlanul is elmondták nekem, mi várható? – Vállat vonva ismét előre tekintettem és végigpásztáztam az elém táruló kertet. Nem érdekli őket semmi, ami engem igen, hiszen agyi fejlettséget tekintve nincs apró szikra se, mely miatt gondolnának bármire azon túl, hogy egyenek, építkezzenek és utódokra vigyázzanak. Irigylem őket. Milyen szabadok, milyen gondtalanok! Épp úgy, a meghalt nyúl, ki életével a róka túléléséhez járult hozzá. Vagy a róka, ki nem érez bűntudatot a gyilkosságért, mert ragadozóként életösztön, kötelesség az élet kioltása. Természet kegyetlen törvénye nemde?
Keresni kezdtem a vörös bundás lényt, de rég elhagyhatta a terepet. Nem volt már itt semmi más, miből táplálkozhatna. Kihalt helyet találtam, emberek által néha látogatva, épp így elkergetve a félénk és óvatos élővilágot. Nyulakból is egy tévedhetett el, s most hátrahagyott egy lábat. Valamiért szőrős kis barátunk nem ette meg, ott hagyta. Majd eggyé válik, beleolvadva a talajba s így táplálék lesz a mellette tornyosuló fának, annak lábainál látható bokroknak. Szerencsére itt voltak nekem a madarak, s ni, csak! Apró csíkos mókus rohant fel a hozzám legközelebb eső fenyő törzsén. Észre sem vett, annyira igyekezett. Nem láttam nála semmit, pillanatok alatt történt minden. Csodával határos módon vettem észre őt, aminek örültem. Mégsem halt ki teljesen ez a telek. S bár úgy hallottam, akadhatnak farkasok, hiúzok, gombát kereső vaddisznók vagy a híres Bambi rokonai, őzek itten, a környéken, mégsem láttam még egyet sem. Pedig hét napja töretlenül kémlelek minden szeg-zugot, ha élnének a környéken vagy járt volna egy is erre, biztosan tudnék róla. Úgy hallottam, nem sok ember jár errefelé a telek 10 négyzetkilométeres sugarú körében, mégis épp elég az a csekély mennyiség ahhoz, hogy a legtöbb gyönyörű emlős messziről elkerülje a kört. Talán e héten tartó vízmentes időszak kényszeríthette a nyulat és rókát is arra, miszerint ennyire közel merészkedjen. Szomjasan és éhesen lehet bármilyen ösztön, tapasztalat ereinkben, a késztetés és ezekből fakadó fájdalom uralkodni fog. birtokába vesz, és előre kényszerít, akár kockáztatásra ösztökél.
Bárcsak nekem is lenne ennyire erős belső befolyásom, bár lett volna valami, ami kockáztató cselekedetre invitál. Ha úgy tekintem, pár nappal ezelőtti tettem nem volt más, mint határozott akaratom manifesztációja és sok történés, ok okozata. Hosszú láncolat végére értem, melynek így, az utolsó láncszemnél tudatosult bennem a miértek válasza. Átlátok mindent, megértek mindent és lassan épp úgy ürül ki agyam minden szeglete, ahogy a mellettem fekvő macska teste lebomlik, s végül eltűnik. Mintha soha nem létezett volna. Tudom, hogy számomra sincs más sors, mint eltűnjek, és létezésemről ne tudjon senki, és semmi. Talán lesz valami haszna annak, hogy éltem és nem vész kárba minden olyan nap, mikor levegőt vettem és szívem dobbantva keringtette véremet. Ezt már nem tudom meg, ahogy sok ember nem láthatja meg létezésének végső gyümölcsét.
Mért élünk? Miért létezünk? Mit kell véghez vinni vagy mit kell tenni minden egyes ébren töltött nappalon? Jutunk valahová, esetleg tartunk valahová, vagy csak létezünk és vagyunk? Hangyák lennénk valójában vagy kicsit nagyobb öntudatra ébredt róka? Figyelem a tájat és a szabad léttel rendelkező természetet magam körül, egy jó ideje. Azt hiszem megtaláltam rá a választ, bár most már lényegtelen. Nem számít. Ami az én igazi célom és vágyam volt, már rég beteljesült, legalábbis azt hiszem elértem, amit akartam. S mi más lehetne az élet értelme, mint teljesítjük akaratunkat? Véghez visszük álmainkat, vágyainkért küzdünk minden egyes lélegzetvétellel s közben célokat tűzünk ki magunk elé, mely ösztökél a tovább haladásra. Oh, milyen sokat haladtam én, rettenetesen sokat! Küzdöttem is épp eleget. Jelenleg nem is vágyom másra, mint itt állni, fogva a korlátot nézelődni és csupán lenni ameddig lehet. Beteljesítettem életemnek előírt sorsát? Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy hagytam magam után bármi hasznosat, mit megteremtettem életem során. S bár már csipetnyi kétségem sincs afelől, helyesen döntöttem e s cselekedtem, mégis fejemben jár az idő, mikor nyughatatlanul forgolódtam álmatlan éjszakákon át.

Milyen gondolatok elevenülnek meg agyam áramköreiben? Nem több emlékeknél és ábrándoknál. Már nincs érzelem, csak nosztalgia. Hadd meséljek róluk egy kicsit, ezáltal megismerhetsz és talán ezért nem tűntem még el. Tovább kell adnom mindazt, amit megtudtam vagy meg kell osztanom történetem, se több se kevesebb. Nem lesz benne izgalom, kaland még annyi se. Szerettem olvasni, sok könyv lapjain található mese jelentette számomra az igazi kalandot és kikapcsolódást. Idővel sajnos eme hobbimnak sem hódolhattam sokat, ami kár. Igazán szerettem olvasni. Egyetlen könyvet sem bántam meg, mik az életem részei lettek.
Fiatal koromban olyan tizenöt évesen, mikor az első szerelem is utolért és azt hittem, megtaláltam életem párját, már kiolvastam az iskola könyvtár negyedét. Amennyire az erős közepes átlag megkövetelte, olyannyira tanultam és készültem az iskolai minden napokban, de szabadidőm többi részét az írott és kitalált fantazmagóriáknak szenteltem. Feltéve, ha édesanyám engedte. Még most is érzem orrcsavaró fűszerkeverék illatát, ami kötényébe törölt, főzés és sütés közben koszossá vált kezei nyomán maradt. Gyakran sült olaj keveredett testnedveivel, ami még kellemetlenebbé tette társaságát. Én, mint egyetlen szem lánya ennek ellenére is, illedelmes gyerek majd kamasz voltam, aki eleget próbált tenni anyja követeléseinek és feladatainak. Emlékszem, hogy minden reggel a konyhában találhattam meg őt, ha kerestem épp úgy, mint vacsora előtt. Most sem vagyok benne biztos, hogy szeretett szakácsnőként élni és szenvedélye miatt töltött sok időt a konyhában vagy, mert úgy vélte, nőként és volt feleségként alapkövetelmények egyike. Tizenöt évesen már legalább háromféle levest, hatféle főételt és tíz süteményt tudtam fejből, recept nélkül elkészíteni. Sokat gyakorolhattam, mivel apám amint elhagyott minket egy csúnya válás után, anyám egyre többször követelte meg, hogy legyek mellette majd átadta a stafétát s nekem kellett ebédről, vacsoráról gondoskodni. Hogy ő addig mit csinált? Ha emlékeim nem csalnak, tészta kifőzése alatt vagy sütőben összesülő készítmény szünetében takarítás, kertészkedés vagy más házimunka csinálásán érhettem, s olyankor nem szeretett beszélni. Már gyerekként megtanultam, hogy mialatt dolgozik a ház körüli teendők egyikében, nem szabad odamenni. Nem szerette, ha megzavarják és erről hamar leszoktatott a fakanállal való, ujjvégekre ütlegeléssel. Minden alkalommal rám szólt, hogy ne hisztizzek, és ne produkáljak mű krokodilkönnyeket, hiszen nem fáj, csak csíp. Majd amint meglett a tíz vagy húsz ütés, attól függően szerinte épp mennyit érdemeltem, utamra engedett megjegyezve mellé „Csak akkor bosszants, ha életbevágó!” – Mire betöltöttem az említett kort, soha nem volt ilyen alkalom többé.
Emlékszem mennyire finom és illatos pogácsát tudott készíteni, ahogy túrókrémes tortája is utánozhatatlan volt. Nekem soha nem sikerültek olyan jól és ezt tudtomra adta minden egyes próbálkozásomnál. „Igyekezz jobban!” – Mondta.
Látod anya? Igyekeztem, hidd el, hogy mindent beleadtam! Meglepő, hogy vérré miért nem változott az izzadságom, ezekben a kegyetlenül sok erőlködésektől.
Leveseimmel és főételeimmel elégedett volt, idővel képes voltam hamar elkészíteni őket, s a felszabadult időt azzal tölthettem, hogy igyekezett varrni, tanítani. Eleinte úgy véltem, ez alkalmas közös program lehet ahhoz, hogy jobban megismerhessem őt, közelebb kerülhessek hozzá és mesélhessek. Például az első szerelmemről vagy arról, hogy a történelem tanárnőm ígéretes tehetségnek tekint, akiből jó történész lenne. Emlékszem az első varró tanórámra anyámtól. Lelkesen hagytam el a konyhát, levetve magamról kesztyűt, kötényt, fejkendőt. Sietve a nappaliba léptem, hol anyám már bekészítette a varrni szánt ruhákat, gépet, amivel szintén meg akart tanítani varrni, cérna és tű készletét, erős világítást. Sarok kanapén ült, előtte térd magasságban, juharfából készített dohányzó asztal, melyen épp egy cigi szál égett fém tartójában. Bűze azonnal megütötte orromat jobban, mint kötényen lévő fűszerkeverék. Jobbra a fal mentén, ahol két hatalmas ablak kapott még helyet, növénygyűjtemény sora állt, mintha védelmezni akarnának minket az ablakon túli világtól. Akadt nagylevelű és hatalmas cserepes növény, ahogy ezrével bimbózó virág vagy aprócska, két kicsi levéllel rendelkező, érdekes teremtmény. Olyan benyomást keltett, mintha botanikus kertben és a saját lakásomban lennék egyszerre. Anyám türelmetlenül beleszippantott dohányába majd maga mellett ütött kettőt az ülésre. Kérnie sem kellett, azonnal helyet foglaltam. Sosem felejtem, ahogy izgultam és mégis örültem egyszerre. Úgy tűnt, végre egy érdekes, minket szorosabb kapcsolatba hozó programról lehet szó, mely akár közös hobbi lehet. Tudni illik, anyám nem szerette, hogy sokat olvasok. Nem tudom pontosan miért, de hangoztatta gyakran, hogy időpazarlás és egy jó háziasszony nem olvas ennyire sokat, mint én. Főleg nem fura könyveket. Így nevezte őket „fura firkálmányok”. – El kellett nevetnem magam, hiszen mennyire sértő és jelenleg mégis érdektelen ez a kijelentés. Nem volt igaza, akkor is tudtam, hogy ő látja rosszul, mégsem szólaltam fel.
Már, nem tudom, miért.
Először egy fekete hosszú ujjú felsőt vett kezei közé, melynek oldalt kezdett szétfoszlani a cérna, varrás mentén. Kezembe nyomta, mellé oda mutatott a dohánya mellett elhelyezkedő karton dobozra, tele ismeretlen és új tárggyal, mikor felszólított „csináld meg!”. Természetesen nem tudtam mit vár sem azt, mit kellene tennem. Pár perc néma csend elég volt ahhoz, hogy dühösen kirántsa kezeim közül a textilt majd hangosan és parancsolóan diktálta, mi mindent kellett volna csinálom. „Nem értem minek járatlak iskolába, ha erre sem vagy képes”- Mondta. Oh, sosem felejtem azt a dühös és elégedetlen arcot, amit akkor láttam rajta sem azt, mennyire rossz élménnyé nőtte ki magát a varrás, pillanatok alatt. Amint elengedett maga mellől, úgy lélegeztem fel, mint akire percekig zacskót húztak fejére, majd ismét levegőhöz engedték. Szabályosan menekültem a szobámba, ahol ajtóm becsukódása után lélegezhettem fel isten igazán. Nem tudtam beszélni vele a fiúról, aki tetszik és elmondása alapján, én is neki. Nem mesélhettem a történelem tanárom elégedettségéről, ahogy arról sem, mennyire rosszul állok matematikából. Bár, azt nem szándékoztam elmondani. Ahogy képtelen voltam szemébe nézni és elmondani, amit már elsőre meg kellett volna tennem: kimondani, hogy nem szeretek varrni. Istenem, enyhe kifejezés mert az igazság az, hogy utáltam! Egyetlen oka volt, amiért most is azt vélem, megérte pár varró órát venni anyámtól. Két hét múlva megtudtam varrni a kedvenc rózsamintás szoknyámat, amit sajnos sikerült elszakítani egy hibás szék miatt. Ebben a szoknyában mentem el életem első randevújára a már említett fiúval, s ebben állok most is.
Igaz, kicsit alakítottam rajta, de a tényen nem változtat, hogy szívem kedvence lett.

Fekete alapon vörös és rózsaszín rózsák sorakoznak a szoknyán, mely elég könnyű anyagból készült, így néha képes a fuvallat belekapaszkodni. Ez sem zavart, sőt imádtam, hogy ha pörögtem a szoknya hullámzott körülöttem s mintha repülnék, egyre nagyobb és sűrűbb dombokat majd völgyeket rajzolt. Megpördülnék most is, de tartók attól, hogy leszédülnék a teraszról. Inkább nem teszem meg. Elég az emlék, ami élénken áll szemem előtt.
Hirtelen élethűen láttam, ahogy első szerelmem megdicsérte a szoknyám. Mintha most történne, olyannyira boldog lettem, szárnyalni tudtam volna az örömtől. Aznap éjszakába nyúló randevú volt, moziba vitt utána a helyi gyorsétterem hírhedten finom hamburgerére hívott meg. Majd abban az utcában sétálva érintette ajkát ajkaimhoz, ahol a családi ház állt s mely felé tartottunk. Reménykedtem abban a pár másodpercben, hogy ennek az örömnek soha nem lesz vége, és míg a ház ajtajáig nem értünk azt kívántam, bár örökké így maradhatna. Mindig megdicsérhetne, aztán a végén megcsókolhatna. Számomra ennél több nem kellett. Elégedett voltam, szálltam, rózsaszín ködben táncoltam. Sajnos nem tartott sokáig, alig három hónap után, életem első szerelme dobott egy másik lányért. Nem emlékszem a pontos okra sem arra, miért tette. Csupán annyi dereng, hogy másnap már az évfolyamból ismerős diáktársammal láttam és épp úgy csókolta őt, ahogy engem. Senki nem tudja, még a saját anyám sem tudta (bár őt sosem érdekelte semmi igazán), hogy Ő, akiről úgy véltem életem igazi értelme lehet és boldogságot hozhatja el nekem, elvette a visszavehetetlen szüzességemet.
Égetően fájdalmas, megszégyenítően véres alkalom volt, melyre bár számítottam a titkon olvasott, tudományos könyvek után, őt meglepte, ahogy szenvedésem is. Igaz, nem állítottam meg és addig tartott, ameddig a fiúnak kellett. Ő kezdte s ő is vetett véget, épp így izzította fel szívem s törte darabokra, teljesen.
Ahogy kémlelem a félúton haladó sárga korongot és figyelem a tiszta kék eget, elmorfondírozok életem párkapcsolatain. Hiszen, mi is a szerelem? Az élettárs? Igazság szerint nem tudom s mivel mélyen gondolataimba merültem, bólintottam egyet. Ettől két madár röppent el a hozzám közel eső fenyő, legalsó ágairól. Természetesen ők is meglepetésként értek engem és szerintem egyaránt megdöbbentünk a másiktól, de pár másodperc töredéke alatt lezajlott s végül el is felejtettük, mi történt. Agyam képtelen volt másra gondolni, mint azokra a férfiakra, kik szerepet kaphattak életemben. Tény, hogy két vagy három éve fogant meg bennem a kétség, miszerint lehet, nem is a férfiak érdekelnek. Igaz, nem tudtam mivel bizonyítsak, elsőre magamnak vagy miként kapjak erre választ, hogyan döntsem el vagy jöjjek rá, kikhez vonzódom. Valamiért anyám és környezetem által természetesnek vettem, ha szexuálisan és szerelmesen is, az ellentétes neműekre tekintettem és náluk kerestem a másik felem. Akit lélektársnak nevezhettem volna. Bárhogy is, erre már sosem kapok választ. S mi megtörtént nem ad kielégítő magyarázatot sem, mert bár ez idáig kizárólag férfiakkal osztottam meg legintimebb pillanataim, egyik sem mondható sikeresnek. Ahogy felelevenülnek, arcaik előttem úgy érzem magam, mint aki egyre kisebb és kisebb, nagyon apróra össze kicsinyíteni majd behúzom vállam és igyekszem észrevétlenül elbújni. Kellemetlen és fájdalmas, ha rájuk nézek, így legszívesebben örökre kiűztem volna arcukat és velük közös múltamat agyam minden sejtjéből. Sajnos az agy nagyon erős és ügyes szerv, még kínozni is képes éles képeivel. Tehetetlenül sóhajtok majd a szemközti sötétzöld növényzet sűrű, búja textúrájára sorrendben megjelenik mindegyik.
Első fiatal szerelem után amint nagykorúvá váltam a törvény szerint, az első nyaram új szerelmemmel telt. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg éreztem iránta bármit is, de vonzott, mint férfi és helyesnek tartottam. Szó szerint nyári kaland volt, mely Szeptember beköszöntével véget is ért. Ő utána fél évig nem akartam senkit, majd hirtelen annyira vágytam valaki másra magam mellett, hogy kétségbe esetten az internethez fordultam segítségül. Húsz évesen és aránylag előnyös képpel, melyet tehetségtelen képességeimhez képest is elfogadható volt, azonnal akadtak jelentkezők. Tetszett a választási lehetőség és hamar kiszemeltem azt, aki fotó alapján nagyon szimpatikus lett. Gondolom, nem kell sokat mesélni, utána hogyan volt tovább. A románc vagy viszony egy egész évig tartott, életem leghosszabb párkapcsolata. Jobban mondva a legtöbb időt adtam az életemből másnak, ki ezt nem becsülte meg s másik nővel kaptam rajta a saját lakásán. Szép és kedves emlék számomra az az egy év, tényleg boldognak éreztem magam mellette és lassan elkezdett növekedni a reményem aziránt, hogy végre megtaláltam, kit kerestem. Nem tudom mióta tartott párhuzamosan a másik viszony, nem is érdekelt. Azonnal véget vetettem neki és emlékszem, olyannyira fájdalmas volt és még jobban darabokra tőrt, hogy évekig szándékosan kerültem mindent és mindenkit.
Egészen a munkahelyemen felbukkanó új munkatársig. Már huszonöt éves lehettem, mikor a képbe került egy sármos, karizmatikus, elbűvölő fiatalember. Elsőre igazi gentlemannek tűnt, az igazinak. Hamar elbolondított és én ostobán, hagytam magam. Jól sejted bizony, ennek sem lett boldog vége és nem éltünk addig, míg meg nem haltunk. Amint helyettem kaparintott meg, egy karrierbeli előrelépés lehetőségét, eldobott magától s vigasztalódott sokkal szebb, fiatalabb lányokkal. Igen, nem beszélek félre a kínlódástól. Több lányt is bolondított egyszerre, ráadásul első észrevételeim szerint egyiküket sem zavarta a másik. Hiszen a férfi menő és gazdag lett, legalábbis tehetősebb, mint én.

Nagyot sóhajtottam, melynek hatására a levegő úgy tőrt fel tüdőmből, mintha apró pengéivel végig akarná karistolni hangszálaimat és nyelőcsövemet. Erősen megmarkoltam a veranda kerítését, s bár nem vettem észre, hogy később felemelve kezem onnan, apró éles szálkák álltak felfelé, úgy éreztem össze esek. Hallottam már azt a közbeszédet, miszerint legnehezebb szembenézni a múltunkkal, de gondolta volna a fene, hogy ennyire. Őszintén abban reménykedtem, hogy a jelenlegi állapotomban sokkal egyszerűbb lesz elmesélni a történetem és nem érzek majd semmit. Egyszerűen kimondom, aztán tovább állok. Mi lenne ezen olyan nehéz? Mintha várnék egy buszt, mely idő alatt beszélek, s amint megérkezik a jármű, felszállok, vége. Ugyan, miért reménykedtem megint feleslegesen?
Sosem tudtam más lenni, mint az örök naiv, aki reményeket dédelget. Mintha képtelen lennék másba kapaszkodni, mint az ábrándok és vágyakba, melyek felszítanak és kicsi kecses kezüket nyújtva biztatnának, hogy higgyek. Remélek és higgyek. Amint kiegyenesedtem dühös lettem magamra. Talán az egyik mókus is észrevehette érzelmi változásom, mivel hirtelen megállt és figyelt, pontosan arra amerre én álltam. Nem törődtem vele, gondolataim épp ostoroztak. Megint csalódnom kellett, ahogy minden egyes alkalommal, mikor hasonlóképp jártam. Nem tudom másként jellemezni, az érzés olyan, akár egy cserbenhagyásos gázolás. Vagy, amint kimászok a gödör szélére és épp hiszem, hogy sikerül kimászni majd tovább állni, váratlanul visszalöknek és ismét a mély sötétségben találom magam, megszeppenve a váratlan fordulattól. Miért nem számítok a rosszra, ha az egész életem erről szólt? Folyton folyvást visszalöktek s én újra, meg újra igyekeztem kimászni. Anyám készségesen igyekezett a mélyben tartani, de amint úgy hittem sikerült távolra kerülnöm tőle rájöttem, hogy igen hamar helyettesítve lett s én csupán a gödör alján másztam arrébb. Nem mintha a felismerés számítana. Most már nem akarom menni sehova, tökéletes nekem az ahol vagyok, és ami van.
Ki helyettesítette anyámat? Középiskolában akadt egy tanárom, matek és fizika tantárgyakat oktatta, ki nem csak engem, az összes diákot szerette a sárba tiporni. Letörte lelkesedésünket, eltörölte vágyainkat és mindig kilátástalan helyzetbe hozott minket. Mintha arra gyúrt volna, hogy a sikertelen érettségivel megbosszulhatna bármit is. Szerencsére nem járt sikerrel, de bennem hagyott nyomott. Ahogy az utolsó férfi, ki kihasználta szerelmem és bizalmam, így feltörve a munkahelyi lánc felsőbb lépcsőjére.
Munkahely…
O, igen. Szemem elé az utolsó ember került, ki mindig visszalökött és minduntalan kaján vigyorral szemlélte vergődésem a lyuk mélyén. Mint egy cirkuszi mutatványt, akként tekintett rám. Reményem fénye lehetett az eltorzult szörny, akit a rácsok mögött tartottak és ő kockázat nélkül figyelhetett, néha megbökve sokkoló bottal. Az áram belőle nem ölt meg, csupán csípett. Épp eléggé ahhoz, hogy idővel nyüszíteni se akarjak, talán élni se. Ő nem volt más, mint a munkahelyi főnököm. Érdekesség benne, miszerint nő volt, ritka hölgy munkatársak egyike. Ezért sem értettem az ellenszenvét, ami kialakult irántam. Első naptól kezdve letekintett rám, minden szavával kifejezte nem tetszését irántam és próbálta nehézzé tenni helyzetemet. Talán ő is közrejátszott abban, hogy az a férfi ki meglovagolta az én hullámom, végül sikert arasson. Nem tudom. Most gondolom kíváncsi lettél, miért maradtam és miért nem hagytam ott a céget, igaz? Nemes egyszerűséggel anyám tehet az egészről. Még most sem tudom mi akartam lenni, milyen szakma illene hozzám a legjobban és miben teljesülhettem volna ki. Lehet nem találtak még ki olyan munkaterületet, ami számomra megfelelő, mert nem akartam sosem tökéletes munkahelyet. Legyen normális, ennél több vágyam nem volt, viszont tanulmányomban épp eme bizonytalanság és tudatlanság vezetett ahhoz, hogy anyám átvette a gyeplőt. A célhoz közel nem volt megállás, nem engedte a felmondásom sem azt, hogy váltsak. Nem kell goromba és durva viselkedést elképzelni elég, ha olyan szavakat adunk anyám szájába, mik elérték a kívánt viselkedést és döntést. Így dolgoztam le majd három évet könyvelőként egy cégnek, mely üres fehér falai között undorral teli főnök kezei alatt kellett, robotolnom. Megvallom, tényleg jól fizetett és minden hónapban rácsodálkozhattam az összegre, mit utaltak mégis… nem érte meg. Most már tudom, nincs az a pénz, ami kárpótolna a lelki és fizikai nehézségekért hiába is hisz másként, sok ember.
Elnevettem magam. Éreztem, ahogy feltör belőlem a szabadság édes mámora. Jelenleg szabad voltam és most döbbentem rá, inkább ezen állapotban nincs értéke, egyszerűen megfizethetetlen. Nincs annyi kincs, arany, pénz, hatalom, amiért vissza térnék a régi életemhez és ismét abban a mókuskerékben törném a minden napokat.
Igen, nevetésem a könnyebbség váltotta ki, hiszen végre felhőtlenül boldog lehettem és ezt senki, semmi nem akadályozhatta meg vagy lehetett rá befolyással. Miként álltam ezen, fa deszkákból összeeszkábált teraszon, örömittasan néztem körbe a telken. Rájöttem, hogy most már képes vagyok azonosulni a fenyő törzsén letelepedett mohával, a lábam előtt nyüzsgő hangyákkal, miként nyulat elejtett rókával vagy éppenséggel a nyúllal. Madarak csicsergése zengett, kellemes dallamot keltve fülemnek. Igazán érdekes úgy hallgatni a természet énekeit, hogy közben nem rondít bele ember alkotta zaj és harsona. Nincs autó, nincs ordibáló szomszéd, se kutya. Minden tökéletes és természetes, olyan ritmusos zenével, amit egy CD sem képes visszaadni. Értettem. Lelkem mélyén éreztem, hogy eggyé váltam a környezetemmel és minden világossá vált. Olyan független és szabad életet élhetett minden élet, ami előttem megmutatkozott legyen szó növényről vagy állatról, melyben csak most kaptam én is, részesedést. Fiatal korom óta irigykedve figyeltem kutyákat, farkasokat azon hatalmukért amit a szabadság ezen formája jelentett. Néha embereken is azt hittem, látom a jeleket és ők is, így élnek. Majd rá kellett döbbennem, ők játszották a hasonló szerepet, de megélni soha nem élhették meg. Ahogy én sem, egészen mostanáig.
Nagyon szippantottam kristálytiszta, oxigén dús levegőből és kellemesen elöntött, majd lassan kifújtam. Bár előbb megtapasztalhattam volna, mindezt.
A cég vaskos beton falai között akadt elvétve növény, mint dekoráció, de igazság szerint sosem tudtam és most már, nem fogom megtudni, valódiak voltak e. Hiszen sosem láttam olyat, aki gondozná és locsolná őket. Fényben is állandó hiány lépett fel, a mesterséges fények ráadásul idővel bosszantóvá, irritálóvá váltak. Igyekeztem ettől eltekinteni, ahogy főnököm állandóan akadályozó viselkedésétől is. Még akkor sem adtam fel a küzdelmet, mikor valaki más lépett előre az én munkám és eredményeim által, hiszen a legelemibb ösztön a túlélés és élni akarás, nemde? Úgy véltem, képes leszek mindezt túlélni, idővel rendbe jön minden. Majd megnyugszom és az út melyen haladok, biztos jó és kedves helyre vezet.
Pontosan nem emlékszem miért ragadt el egy gondolat és érzés, de végül megtette és nem engedett el egészen addig, míg ide nem kerültem. Ez nem volt más, mint egy szó „menekülj!”. Arra ébredtem, hogy nem akarok a munkahelyemre menni, nem akarom hallgatni édesanyám ismételt reggeli kioktatását, mit húszon túl is el kellett viselni. Nem akartam áll mosollyal bájologni munkatársaimnak, ügyfeleimnek majd ugyan ezzel az arccal folytatni robotolós munkám, miután főnököm megalázott szavakkal, vagy egyszerűen lekicsinylően bánt velem. Néha alig öt perc leforgása alatt túlestem a minden napos szertartáson, máskor elvette az ebédszünetemet és egész napos éhséggel, égő és korgó gyomorral pihentem le szobám ágyára, késő éjjel. Nem említettem, de elmondom. Gyakran túlóráztam a semmiért, mert bár ki lett fizetve, ahogy mondtam, a jelképes összeg igazság szerint lepke leheletnyit sem ért. Még most is kellemetlen belegondolni, mennyire elfoglalt a munka feleslegesen és mennyire sok időt és energiát vett el úgy, hogy évek után sem lett haszna. Nem tudtam felmutatni semmit, amiért érdemes volt kidolgozni a lelkemet is, inkább… jobb volt a sötét beton falak közt lenni, sem mint anyámmal. Külön életről már serdülőként lemondtam, mivel hitel nélkül lehetetlen, hogy az ember önálló életet kezdhessen. Esetleg ha képes lettem volna félre tenni. Mindegy, ezen már nem rágódok, hiszen legfontosabb a jelen. A megnyugtató, kielégítő jelen. Nem akarom mást, mint a mostani pillanatot örökké élvezni.
Lenéztem szoknyámra, s hirtelen eszembe jutott az is, hogy munkaidő alatt nem viselhettem. Sajnáltam, mivel ha lehetett volna, épp úgy nem veszem le, mint most. Rózsa mintája, mintha igyekezne egybe olvadni környezetével, csupán a fekete alapszín az, mi kiütközik a terasz mélybarna, néhol sebesült világos barna kavalkádja felett.

Felnéztem és a nagy sárga korongnak már csak tetejéből látszott valami apró folt felette lila, kék és sárgás színek keveredtek az égen, mintha harcolnának a helyért. De láthatóan sötétkék, majdnem fekete kék, fénylő pontokkal kezdte átvenni az uralmat. Domboldal teteje felé tekintve megpillantottam egy dagadó Holdat, mely fényesen harcolt territóriumáért. Mialatt kúszott felfelé, elűzve a Napot arra gondoltam, hogy semmit sem bántam meg aznapról. Előbb dönthettem volna akként, hogy hallgatók a mélyen zúgó hangra és elhagyom a minden napok ördögi kerekét, mely egyben csapda volt. Maga a pokol, úgy vélem valamiért, oda kerülhettem. Purgatóriumból szabadultam. Talán azért, mert leróttam a büntetésem melyet kiszabtak, nem tudom. Amiben biztos lehettem, hogy aznap reggel, mikor összepakoltam pár fontos holmimat, felvettem az összes pénzemet bankkártyámról, kibéreltem ezt a kis viskót és eljöttem mielőtt bárki is feleszmélhetett volna eltűnésemre, életem legjobb élménye és döntése volt. Jelenleg nincs más, csak a végtelen megnyugvás, békesség és elégedettség. Tudom, hogy ez a szabadság s eddig fogalmam sem volt a szó igazi jelentéséről. Azt hittem tudom, mit jelent és szabadon is élek, de hatalmas tévhitben töltöttem az életem. Mindenki más tudta, hogyan és miként kell élnem, épp így meghatározták minden napjaimat felkeléstől az alvás időpontjáig. Mely akaratuk szerint későn jött el, a reggel viszont túl hamar s ez kifárasztott eléggé ahhoz, hogy képtelen legyek gondolkodni, felvilágosodni. Jelenleg így gondolom, eljött az én felvilágosodásom ideje. Végre tisztán és józanul látok, befolyás és mások akaratának jelenléte nélkül. Nincs anyám, aki megszabja, mivel töltsem szabadidőmet, mit tanuljak, és milyen karriert csináljak a szürke minden napokban. Nincs főnöknő, aki megkeserítené a hétköznapokat s gyakran még a kávé kiélvezését sem hagyta és elrontott mindent, ami csak egy cseppet is kellemes élményként, apró színes boldogság foltot jelenthetett volna aznap.
Nincs semmi. Csak én és a természet. Nincs ember, nincs pokol, nincs hörcsögkerék és nincs ketrec sem.
Viszont van egy szoknyám, amit hordhatok és most már örökké rajtam lesz. Letekintettem lábaimra mik vékonyan folytatódtak hullámos alsóruhám alól. Fehér porcelánnak hatott még a Holdfény gyenge ágai alatt is. Megfordultam majd a mögöttem található fa ajtón beléptem. Résnyire nyitva is volt, illetve mellette mindkét apró üvegablak bedöntve szellőztette az apró házikót. Szó szerint kicsi, mivel amint beléptem jobbra sarok konyha, mellette derékig érő válaszfal mely után alvórészt próbáltak kialakítani az eredeti tulajdonosok. Balra sarok kanapé, apró asztallal és egy horgász székkel. Közvetlenül mellette, bal kezemmel átlósan kabinként elválasztott, külön fürdőhelyiség melybe csak egyszer tekintettem be. Zuhanyzó és WC lett benyomorítva, kézmosó a konyharészen található, egyetlen mosogató és vízforrást jelentette. Hiába éltem itt lassan több mint egy hete, most is olyan benyomást keltett, mintha apró törpék vagy goblinok lakhelyére tévedtem volna. Mintha tervező vagy kivitelező nem ismerné a 150-160 cm feletti magasságot. Nem mintha gondom lenne a magassággal, mivel fejem kényelmesen elfért, jómagam egyenesen tudtam közlekedni a laktérben. Inkább berendezési tárgyak méretei más embertípust céloztak, vagy másként nem láttak lehetőséget helykihasználás szempontjából berendezni az egy szobás helyet.
Boldog mosoly terült el arcomon. Tényleg szerettem itt lenni, életem első kedvenc helyévé vált. El tudnám képzelni, hogy itt éljem le az egész életemet, de már mindegy. Nem számított, így a gondolatot el is kergettem. Majd ha lesz legközelebb, remélem lehetőségem is adódni fog, hogy ezen vágyam teljesülhessen. Ajtóban maradtam és letekintettem a nappali és konyha közt hagyott közlekedőnek és kicsit nagyobb szabadtérnek minősülő pontra. Azon belül is a földre. Bár éjszaka volt, a földön heverő test formáját tökéletesen kivettem, ahogy azt is, miszerint nőnemű. Ehhez kétség sem fért. Közelebb léptem majd letérdeltem közvetlenül dereka mellett. Feje konyha sarkot fürkészte, nem is láttam arcát se kifejezését. Nem érdekel. Gyengéden megérintettem combját, majd ahogy házi kedvencet szokás, megsimogattam.
Kristály tisztán kirajzolta az éjszakai szürke fénysugarak két nyalábja, hogy egy textilt simogatok, majd fogok meg, melynek mintázata épp olyan, mint az enyém. Egy szoknya, fekete alapon vörös és rózsaszín rózsákkal. Feljebb tekintve megtaláltam az eszközt, mely végett vetett egy életnek. Éles, hatalmas kés volt a legjobb, ami ebben a konyhában fellelhető. Hatalmas tócsa alakult ki bal kar alatt, illetve láthatóan felszívott a fa padlózat annyit, amennyit csak tudott. Élettelen testként olybá tűnt, csupán egy berendezési tárgy a sok között. Én természetesen tudtam, ki ő és mosolyogva feljebb másztam, közel a fejhez. Még mindig sötét és erős árnyék takarta szemeit, orrát és száját, viszont hosszú selymes haját megérinthettem és élettelenül megsimogattam.
Ő, én vagyok. Három napja tettem meg, amit meg kellett azzal az éles, hétköznapi eszközzel. Épp olyan nyugodt és szabad vagyok, ahogy földön fekve is látható. Talán, majd megtalálnak idővel, de lehet, itt fogok lebomlani, nem tudom. Azt viszont igen, hogy jól tettem. Semmi másban nem voltam ennyire biztos, mint életem eldobásában. Végre szabad vagyok. Végre, vége mindennek. Alszok, mintha semmi sem történt volna.

Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr6312348985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fenilalanin21 2017.03.18. 19:11:53

Ejha.
Nehéz szavakat találnom! Mégis teszek egy kísérletet.
Az elején nagyon szépen megfogott a leírás, bár egy bizonyos pont után egy kicsit soknak éreztem, viszont idővel az elbeszélés megmagyarázta, miért volt erre szükség: mert ez a történet első sorban egy hangulatot, egy adott pillanat lelkiállapotát adja át az olvasónak. Az E/1 nézőpont miatt szerintem remekül közel hoztad az olvasóhoz az elbeszélőt, és sokkal jobban sikerült így átadnod a lényeget, mintha "külső nézetből" írtál volna.
Számomra az egész mű gördülékenyen olvasható, igényesen fogalmazott, képszerű. Mivel ismerlek, azt azért tudtam, hogy a végén miféle csavar várható, de ez nem vont le az élvezeti értékéből, hiszen pontosan nem tudtam, csak jellegét tekintve, viszont így vártam, mikor derül ki, és hogyan jutott addig a pontig az elbeszélő.
Összességében nagyon tetszett, ez lett a második kedvencem tőled (mert még mindig a chatpartneres a favorit). Viszont az életet nem kiontjuk, hanem kioltjuk;;;;)
Köszönöm, nagyon jól esett ez a novella!

Cathreen Misery 2017.03.19. 06:34:09

@fenilalanin21: Én köszönöm a véleményt, a szó javítva. :D

Titokzatos lány 2017.03.19. 07:35:44

Az első sortól az utolsóig imádtam. Percről percre azonosulni tudtam a főszereplővel és a helyzetével. A végét sejteni lehetett, hiszen a másik novella is ilyen kimenetelű, de nem is baj.Egyszerűen imádtam, remélem lesznek még további novellák a tarsolyodban ;)