Majdnem kiontott Vér
2017. április 02. írta: Cathreen Misery

Majdnem kiontott Vér

Újabb Novella. E/1 személy, egy szereplős, nagy egészből részlet vagyis mellék történet. Ízelítő egy regénynek tervezett nagy történetből.

majdnem_kiontott_ver_borito.jpg

- Georgie el fogsz késni, ha nem jössz le most, azonnal! – Hangom megremegtette az egész házat. Fiam az emeleten ment ide oda, hallhatóan sietett, de nem eléggé. Türelmetlenül ezüstös, díszes karórámra tekintettem, amit harmincnyolcadik születésnapomra kaptam a saját fiamtól. Összespórolt zsebpénzéből fizette ki és ajándékozta nekem, bár ezzel nem tudott eléggé lekenyerezni ahhoz, hogy ne alkalmazzak szigort és felnőtt erős hangot, ha kell. Karóra szerint tíz perc múlva nyolc és az iskolabusz, ami majdnem a lakásunk előtt áll meg az út túloldalán egy kedves család telke előtt, egészkor jön. S ha ő nincs kinn, nem várja meg, márpedig nekem sürgős elintézni valóm akadt, nincs időm a fiam lusta, későn kelős hátsóját furikázni még az iskolába is.
Sóhajtottam egy nagyot majd ismét felszóltam. – Ha nem jössz le készen most Georgie, elmegyek nélküled, ahogy a busz is!
- Ne hívj így! – Hallatszott vissza az épp mutáló félben lévő fiam dühös hangja.
- Akkor siess, mert nincs időnk!
- Menj csak, úgysem akarok iskolába menni!
- Oh, olyan nincs, így vagy úgy, de elmész az iskolába!
- Tudom, mert ha a busz nem is, de te elviszel. – Düh helyett cinkos rosszaság tért hangjába, aminek képtelen voltam ellenállni és felnéztem. A lépcső utolsó fokánál álltam az előszobában, egyik kezemen válltáskám és laptop táskám másik, ami szabad volt, percenként a rajta lévő órán időt néztem. Lábaimon felváltva álldogáltam. Nem nagy, de volt sarka fekete lakkcipőmnek és mivel vadonat új volt, hamar kényelmetlenné vált. Ruhám, mely igen elegáns kosztüm szettből állt és fehér, élére vasalt ingből, lassan szintén kellemetlenné és szorítóvá vált. Pedig tudtam, hogy a bennem növekvő feszültség kelti az érzést. Amint feltekintettem fiam kócos hajjal, vékony lábakkal és karokkal – az utóbbi egy évben drasztikusan megnyúlt, ráncos pulóverben és rendezetlen farmer nadrágban mutatkozott. Elmosolyodtam. Fiam értett a jókedv derítéséhez. Szerencsére humora és szemtelensége volt bőven, ez tette őt igazi tinédzserré.
- Ha így akarsz jönni, inkább nem viszlek sehova. Én biztos nem mutatkozom veled.
- De, mama! Minden fiú így öltözködik! Sőt ennél sokkal szakadtabb göncöket is láttam már, akarok is egy…
- Na, jó, ha két percen belül elkészülsz és eléred az iskola buszt, ígérem, vehetsz olyan… bármit. – George elmosolyodott és hirtelen olyan gyorsan összekészült, vállán a táskával, mint még soha. Hozzá képest a gyorsvonatok teknős sebességgel vágtatnak. Alig pislantottam kettőt és már cipőben, tornazsákkal a kezében, vállán táskával és még mindig kócos, rendezetlen barna hajjal állt előttem. Szemei kéken csillogtak, akár az akvamarin. Olyan, mintha tőlem örökölte volna, sokan megmondták már, miszerint látszik a genetikai rokonság. Egyedül arcát elborító szeplőit nem tudom hova tenni. De, sosem lehet tudni, igazából milyen vér csörgedezik ereiben. George nem csak arcán, de egész testén szeplős volt, amit mostanában elkezdett szégyellni és utálni. Hiába mondom neki minduntalan, hogy ezzel lesz különleges és egyedi ember. Majd, ha talál egy lányt, kinek épp ez tetszik meg rajta, biztos vagyok benne, hogy minden ilyen gondolata elszáll.
Elmosolyodtam majd megkócoltam az amúgy is fésületlen bozontot.
- Na, mama! Mit csinálsz?
- Ennek a bokornak itt, már úgyis mindegy. - Még jobban beletúrtam ujjaimmal hajfürtjeibe, amitől kicsit behunyta szemeit, de nem húzta el magát. Abban a pillanatban csókot nyomtam homlokára, mitől viszont hátrált. Mosolya nem tűnt el, sőt vidámabbnak látszott, mint felkelése óta bármikor. – Tudom, a nagyfiúk nem kérnek puszit igaz?
- Nem, nem kérnek.
- Nem baj, attól még kapsz. – Közelebb léptem és ismét adtam egy csókot, most orcájára. S bár George nem lépett arrébb, valami fura ellenkezés hangját próbálta kiadni magából, majd letekintett a földre. Láthatóan elgondolkodott aztán halk „szeretlek mama” szóösszetételt préselt ki száján és elindult az ajtóhoz. Örömmel szívemben engedtem őt a buszmegállóba, végig néztem, ahogy átsétál majd amint a többi diák mellé ért, a busz meg is érkezett. Felszállt, hozzám eső oldalon választott magának helyet így amint rám tekintett, integettem. Nem intett vissza sőt, zavarában úgy tett, mintha nem is ismerne. Elnevettem magam. Tudtam, hogy már olyan korba ért, mikor a társai szerint ciki, ha valakit szeretnek a szülei és ki is mutatják. Nem óvodások ők, hogy babusgatni kelljen – mondta egyszer nekem, mikor kérdeztem miért baj, ha mások szeme láttára puszit adok.
Amint eltűnt szemeim elől a busz, visszaléptem és belenéztem az előtérben felakasztott, hatalmas szögletes tükörbe. Szerettem, mert tetőtől talpig láthatóvá váltam és végig nézhettem a külalakomat. Hajamat frissen mosva kiengedtem, de tettem el csatot, ha a későbbiekben megunnám. Beletúrtam és elégedetten tapasztaltam, hogy még mindig dús, sok van belőle és az alap sötétbarna színe mennyire fényes. Vállam alá ért, kicsit hullámos tincsek keretezték arcomat, amit szintén kifestettem.

Kosztüm szettem világos szürke alapszínnel rendelkezett, hozzá bőrszínű harisnya, fekete cipő és táska, illetve hófehér ing. Természetesen ékszereim is akadtak bőven, bár mind bizsu, mű. Az az igazság, nem mertem egyetlen arany ékszeremet sem felvenni az utcára vagy házon kívülre, mivel mindet féltem és Misina már nem egy biztonságos város. Több éve már, hogy megnőttek a lopások száma, ahogy a város létszáma is gyarapodott, s bár a kertváros része ahol én is élek fiammal, egyelőre biztonságosnak tűnt, már minden lakásnak van saját betörés elleni védelmi rendszere.
Mielőtt elhagytam volna a lakást, én is beírtam a megfelelő kódot egy fehér, falra szerelt dobozba majd kulcsra zártam az ajtót. Hallottam, ahogy a gép pityegett párat, biztosítva arról, hogy ha bárki be akarna jönni, riasztja a rendőrséget. Elsétáltam autómhoz, majd elindultam a munkahelyemre.
- Mennyire szép időnk van! – Gondolkodtam magamban. Tiszta égbolt, sehol egy felhő. Gyenge szél néhol megmozgatta a magasabb fák vékonyka ágait, amúgy ált minden, mintha jéggé merevedett volna a tér. Bekapcsoltam a rádiót. Minden autó utamon így teszek, mert nem szeretem azt a csendet, ami rám telepedik. Ez a csend szereti éreztetni velem, hogy egyedül vagyok és utálom, ha az érzés elszorítja a szívemet.

„I am in misery, And there ain't nobody,
Who can comfort me,
Why won't you answer me?
The silence is slowly killing me,
Girl you really got me bad,
You really got me bad,
And I'm gonna get you back,
Gonna get you back”

– Adam Levine kisfiús hangján énekelte az év slágerét. 2010 egyik legnépszerűbb dala lett, amit sokszor leadtak, bár én ennek ellenére is szerettem. Míg véget nem ért a szám, együtt dúdoltam Adam-el és feldobta a napom. Sokkal jobban éreztem magam. Utána Eminem és Rihanna-tól a Love the way you are számot adták, aminél kicsit elszorult a torkom.
Végig figyeltem a vezetésnél, már rutinból jöttek a kanyarok, lámpák, automatikusan tudtam mikor kell indulni és mikor megállni, ahogy játszi könnyedséggel eljutottam Misina város központjába, azon belül gyerek játszótér mellé épített parkolóhoz, ahova minden munkanap elején elhelyeztem az autóm. Eminem szívcsavaró dala a nap hátralevő részében többször eszembe jutott, refrénje ismételgette magát, mint beakadt kazetta az ócska walkmen-ben.

„Just gonna stand there and watch me burn,
But that's alright, because I like the way it hurts.
Just gonna stand there and hear me cry,
But that's alright, because I love the way you lie.”

- Nem szabad sírnod, most biztos nem! – Szidtam magam, mielőtt szemeim elkezdtek volna nedvesedni. Mivel ez is gyakran játszott dal, sajnos épp ilyen sokszor képes érzelmeket kicsikarni belőlem. Nem tehetek róla ritka nagyon, ha egy dal hatással van rám, márpedig Eminem és Rihanna valahogy eltalálták, milyen zenét kell az év pop slágerévé tenni.
Nagyot sóhajtottam, kiszálltam az autóból és határozottan, már már túlzott büszkeséggel, aminek nagy része csak álcázott, bezártam az autót és táskáimmal magamon elindultam a túloldalra. Két sávos betonúton kellett átkelnem, miután az apró parkolóból odáig eljutottam. Elég jó forgalom kerekedett fel, nehéz volt megfelelő pillanatot találni, mikor át mertem menni. Szemközt széles járda fogadott és több emeletes házak sora, amik erős és vaskos bástyaként álltak, mintha védenék a mögöttük leledző közös kerteket. Többség négy emeletes, beépített tetőtéri lakásokkal rendelkeztek, de jobbra az út végén már modern, teljes üveges és hat emeletes irodaház rondított az összképbe. Nekem balra kellett menni az út másik végére, ahol szintén kereszteződés segítette a közlekedést. Onnan nézve az utolsó előtti társasház aljában egy kávézó található. Munkahelyem és az én vállalkozásom gyümölcse.
Széles mosollyal léptem be a már fél órája nyitva lévő kávézóba. Nevét hatalmas tábla jelezte a bejárat fölött, melyre az volt írva: Relax Kávézó.
- Jó reggelt főnökhölgy! – Fél éve felvett, remek munkaerőnek ígérkező John köszönt rám. Fiatal volt, frissen végzett vendéglátósként, mégsem bántam meg, hogy alkalmaztam. Gyakorlati helye ahol több évet is töltött, csak jót tudtak róla mondani, így adtam neki esélyt. John aktív, lelkes, kedves férfi volt, akinek humora is a helyén volt. Néha egyszerűen nem vágytam másra, mint vele lenni, mert képes volt percek alatt felvidítani a legújabb poénjával. Megszólítása is humora részét képezte ami nem jelenti azt, hogy tiszteletlen lenne.
- Jó reggelt John. Megérkezett a megrendelt kávé és forró csokoládépor?
- Meg, bizony! Átvettem, leltárba vettem aztán a raktárban kipakoltam őket úgy, ahogy azt szereted.
- Helyes. Köszönöm szépen. Mond Molly merre van? – Molly a másik alkalmazottam. Nálam tíz évvel legalább idősebb, de rengeteg tapasztalattal rendelkező hölgy, aki nem először dolgozik kávézóban. Sőt, akadt munkája kocsmában, étteremben, bárban, de számára a kávézó nyugalma és békessége kellett, ezért jelentkezett hozzám négy éve, a kezdetek kezdetén. Mióta kinyitottam velem tart és rendszeresen van pénztárnál, emellett ő a helyettesem, ha valamiért nekem sürgősen el kell mennem. Kicsit kétségbe is ejtett, hogy nincs itt, de ezt nem akartam John tudtára adni. A férfi szemüvege mögül értetlenül rám tekintett és lejjebb tette a poharat, amit törölgetett.
- Nem emlékszel? Szabadságon van.
- Oh, tényleg! Elfelejtettem.
- Mi lenne veled nélkülem?
- Semmi John, hidd el, meglennék. – John elnevette magát, ahogy én is. Ennyire sok lelkesedést nem tudom honnan szerzett, de szabályosan ragadt rám és úgy éreztem, feltöltődök. Túlságosan is, megtelített fiatalos energiájával. – Elmegyek, az irodába el kell intéznem pár papírmunkát és e-mailt. Ha bármire szükséged lenne, akár plusz munkaerőre, akkor szólj, rendben?
- Rendben, főnők hölgy! – John bólintott akár az igazi úriemberek. Ha sapkája lenne, biztos azt is mellkasára tette volna. Vissza bólintottam majd a pult mellett, legmesszebb a bejárattól, de a mosdó ajtóktól arrébb állt egy lengőajtó. Azon belépve apró konyhába érkeztem, melyen túl, másik ajtó túloldalán állt a kis irodám.
Beléptem és nagyot sóhajtva letettem táskáimat a földre, majd lehuppantam extra kényelmes bőr irodai székembe, mely kerekei lévén hátrébb gurult. Feltekintettem a plafonra és ismét eszembe jutott a refrén amit Rihanna énekelt.
- Francba, miért csinálod ezt velem? Nem sírhatok! – Komolyan nem akartam, semmi kedvem nem volt újra sminkelni magam.
Mégis mi bántott? Mondanám, hogy átlagos dolog, ami majdnem minden második embert érinthet, de mégsem mondom. Mert számomra igenis nehéz és van olyan titkom, amit egyedül a fiam tud. Tömören elmondva, már húszas éveim elején kiderítették az orvosok, hogy nagyon nehezen eshetek teherbe, sőt az lenne a csoda, ha sikerül és ki is tudom hordani a magzatot. Gimnazista szerelmem, akivel már jegyben jártam amint kiderült, hogy nehezen tudok megtermékenyülni, elhagyott. Egy év alatt szörnyű hírt kaptam, ami mellé életem első szerelme eldobott. Nagyon szerettem őt, azt hittem tényleg vele együtt öregedhetek meg. Kislány korom óta erről álmodoztam és a fiú vagy inkább férfi, úgy tűnt ő is így vélekedik. Aztán kiderült, hogy ő nagyon szeretne gyereket jobban mondva gyerekeket. Nem is egyet! Hármat, négyet, nagycsaládra vágyott. Nem is hibáztatom érte, mikor ezt közölte azonnal tudtam, hogy nekünk nincs közös jövőnk. Inkább bánt a tudat, hogy legalább addig nem volt mellettem, míg fel nem dolgoztam a hírt. Mármint, soha nem fogom tudni feldolgozni, inkább beletörődök a ténybe, miszerint ez van és nincs mit tenni.
Élem tovább az életem.
S bár nem lett végül esküvő se nagycsalád, arról nem mondtam le, hogy gyerekem lehessen. George nem a vér szerinti fiam. Két év várakozás után egy Árvaházból fogadtam őt örökbe, akinek vér szerinti anyja meghalt a szülés után. Apjáról nem tudnak semmit, ahogy a kórházban sem tudtak meg róla bármi lényegeset. Azonnal tudtam, hogy a mi sorsunk ugyan az és egymásnak lettünk teremtve. Ő pótolja az űrt, amit volt szerelmem és a meddőségem hagy maga után, én igyekszem megadni neki az anyát, akit az élet elvett tőle.
Felültem a székemben majd bekapcsoltam a gépet. Gondolataim szárnyalása között nem árt, ha dolgozok egy kicsit, hiszen a kávézó nem tartja fenn magát. Nehezen ütöttem le a gombokat, ahogy az egér kezelése is ólomsúlyúnak tűnt. Nem volt kedvem, de muszáj volt vállalkozással kapcsolatos hivatalos e-maileket elintéznem főleg, hogy lassan itt az ideje a rezsi fizetésnek és egy újabb rendelni való is akad szállítóim felé.
Végül órák teltek el úgy, hogy észre sem vettem, repül az idő. Sajnos ablaktalan irodám van, ahol a falióra épp mögöttem található fenn a falon, ha a számítógép monitorját figyelem.  S azon nem pillantok szinte sose az időre. Néha eszembe jutott közben a zenei refrén, ami igazság szerint a volt páromra emlékeztet és arra, amit velem tett. Tényleg megértem az okot és legalább elmondta, hogy miért szakít velem és mégsem lesz a férjem. Viszont nem tudok megbarátkozni a gondolattal már tizenkét éve, ha nem több, hogy olyan okból tette, ami nem az én hibám. Nem én akartam, hogy a méhem képtelen legyen megtermékenyülni. S az, hogy ő vér szerinti gyerekeket akart kizárólag, az örökbefogadás szóba sem jöhetett, megint nem én tehetek róla. Egyszerűen úgy kaptam a sérelmeket, hogy nem akartam és okot sem adtam rá, nem találok magyarázatot még mindig a traumáimra.

Nagyot sóhajtva ellöktem magam az asztaltól és ebben a pillanatban lépett be John. Hirtelen nagyon kicsinek és zsúfoltnak tűnt az irodám.
- Szia, mi a baj?
- Oh, nem azért jöttem, mert baj lenne. Miért kell azonnal arra gondolni, hogy csak a gondok hírét tudom elhozni?
- Azért John, mert nem keresel fel, ha minden rendben van. – Halvány mosolyt erőltettem magamra, John viszont elnevette magát.
- Na, ezért vagy te jó főnők! Azonnal ki ismered az embereket.
- Ezek szerint gond van?
- Úgy is mondhatjuk. Kellene segítség, mert nem bírom a tempót és mondtad, hogy…
- Megyek, megyek! – Felkeltem helyemről, levetettem kosztüm kabátomat majd a szék háttámlájára helyeztem, ingem ujjait feltűrtem és hajamat csattal felfogtam. Ez rituális felkészülés volt ahhoz, hogy kiszolgálni és pénztárgépezni fogok egyszerre, amelyikre épp időm van. Mióta megnyitottam az üzletet, azóta mindig így megyek ki dolgozni. S én hírhedten szokások rabja vagyok.
John előre ment, én utána. Irodámat kulcsra zártam biztos, ami biztos a kulcscsomót zsebre tettem (igen a szoknyámnak volt zsebe és nem mondanék le róla semmiért), majd kimentem az előtérbe.
- Ez igen! De sokan vannak. – Letekintettem az órámra és dél múlt majdnem két órával. Komolyan meglepett a zsúfoltság, mivel csütörtökön ennyien nem szoktak lenni. Péntek és hétvége az, amikor nagyobb a forgalom, de a maradék négy napon három turnusban jönnek, és közte mindig akad pihenő idő. Úgy tűnik, a jó idő nekünk kedvez.
- Nem véletlenül szóltam. Szerintem állj a pénztárhoz, már türelmetlenül várakoznak elég sokan. Én igyekszem minél hamarabb kiszolgálni azokat, akik már leadták a rendelésüket. – Bólintottam és azonnal a pult mögé mentem, ott elmásztam a gépig és azonnal fogadtam a vendéget, kezdésnek elnézést kérve a várakoztatásért.
Gondolataimat és figyelmemet teljesen magára vonta a kiszolgálás és számolás, majd besötétedett mire meghallottam gyomrom hangját. John épp mellettem állt és egy cappuccinót készített elő, mikor hasamra majd rám tekintett.
- Most azonnal menj és egyél. Ülj le, ott a sarokban épp van szabad hely. Addig tartom a frontot. Nem, nincs vita Sarah, indulj. – Mosollyal arcán fordult és kivitte a kávé különlegességet, hozzá adva kekszet és két féle édesítőt. Ismét nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a fiú utasítására úgy döntöttem, eszek. Még tegnap hagytam itt magamnak a személyzeti hűtőben, műanyag ételhordóban rakott káposztát. Kivettem és minden maradékot, amit hagytam betettem melegedni a mikroba mindezt, a hátsó konyhában ahova vendég nem jöhetett. Kint az asztalhoz, John által kiszemelt sarokban található két személyes hely felé tartva, még gyorsan a mellettem elfutó alkalmazottamtól kértem teát. John bólintott és nem kérdezett pontosan tudta, hogy az erdei gyümölcsös teát szeretem mézzel. Amint leültem és neki kezdtem az evésnek úgy tűnt kezd, csökkeni a vendégek száma is. Percek alatt előttem volt a teám citrom karikával a bögre szélén. Szerettem John kreativitását és ötleteit, amiket átvesz másoktól, ha lát, ugyanis nálam nem kötelező például a citrom tea mellé, vagy az apró keksz kávéhoz. Viszont amikor megosztotta velem ötletét, azonnal áldásom adtam rá.  
Sok potenciális lehetőség rejlik a gyerekben.
Hozzám képest, még az. Elmosolyodtam majd jólesően megettem a kellemesen melegre mikrózott rakottat. Már nagyon éhes voltam, de erre akkor jöttem rá, mikor a végéhez értem. Bele is fájdult gyomrom a hirtelen és gyors evésbe. Nyugodtan, helyemen ülve elkezdtem teázni, közben John-t figyeltem, aki nagyon ügyesen tartotta a frontot. Bár, már tényleg nem voltak sokan, két vendég között bőven akadt még arra is ideje, hogy bepakoljon egy mosogatógépnyi szennyest és tisztába tegye a kávégépet. Ügyes volt, gyors, precíz és pontos. Imádtam a munkáját és nem szívesen válnék meg tőle.
Lenéztem teámra ami sötétvörös, inkább bordó színt vett fel. Megkavargattam és amint ittam belőle, szemem sarkában egy érdekes embert pillantottam meg. Általában nem foglalkozok azzal, kik térnek be ide és kik nem, de néha megakad a szemem számomra fura vagy különleges embereken. Most is így történt. Tőlem jobbra, két asztallal arrébb pont felém néző arccal ült egy férfi, teljesen fekete ruhában. Nem voltam benne biztos, hogy férfi. De széles válla és kapucnija alól kilátszó részletekből erre tudtam következtetni. Nem szokása az embereknek kapucniban ülni egy fedett helyen főleg akkor, ha tiszta az ég és esőnek se híre, se szaga. Talán emiatt is akadt meg rajta tekintetem. Erősnek tűnő ujjaival fogta bögréjét, innen nem tudtam megállapítani mi lehetett benne. Pulóvere ujját felhúzta annyira, hogy kézfejét eltakarja. Hirtelen a hideg járt át, ahogy a kapucni pontosan az én irányomba állt be, s bár a benne megülő sötétségtől nem láttam szemeit, valamiért biztos voltam benne, hogy engem figyel. Néz, és ki tudja, mióta tehet így.
A gondolattól felállt kezeimen a szőr.
Megrázva magam felkeltem és minden evőeszközzel, pohárral beszáguldottam a konyhába. Ott elmosogattam majd vártam. Akadt egy apró kerek ablak az ajtón, amin kitekintettem, bár eleinte minden ösztönöm az ellen tiltakozott, hogy megtegyem.
- Hát, ez meg hova lett? – Kicsit lábujjhegyre kellett állnom, hogy kitekinthessek és biztos voltam abban, hogy az ő asztalára még rálátok. Mégis, amint meg mertem nézni, hogy ott van e még, eltűnt. Mintha nem is ivott volna, még a bögre is köddé vált. – Jesszusom, a frászt hozta rám. – Mondtam hangosan, bár nem tudom kinek. Jelenleg egyedül voltam a konyhán. Nehezen, de végül úgy döntöttem kimegyek. A pult mögött John épp beindította a mosogatógépet, amely bár pici volt épp elég ahhoz, hogy a napi forgalomhoz igazítva, mindig tiszta poharak, csésze alátétek, kanalak legyenek. Általában ezek fogytak a legjobban. Amint a gép elindult John rám tekintett és elmosolyodott.
- Nyugodtan pihenj még, ahogy látod nincsenek már sokan, ezzel a mennyiséggel elbírok. – Kezével a hirtelen kiürült kávézóra mutatott. Elnevettem magam. Őszinte apró boldogság könnyek jelentek meg szemeim sarkában, amiket azonnal letöröltem. De nagyon jól esett a nevetés.
- Mit ne mondjak, nagyon meglepődnék, ha a jelenlegi állapottal nem bírnál.
- Akkor nem lennék jó vendéglátós eladó! Na, sipirc hátra, pihenj. Láthatóan rád fér.
- Mielőtt így tennék, bár sok az e-mail és papír még mindig, lenne egy kérdésem.
- No, ki vele!
- Láttál itt az előbb egy feketébe öltözött, kapucniban ülő férfit?
- Micsoda? Ennyire fura alakot én biztos nem láttam.
- Ne szórakozz! Amikor ettem ott ült és engem nézett. – Felemeltem a kezem és a férfi volt helyére mutattam. Pontosan oda, ahol ült. Ebben száz százalékig biztos voltam. Láttam, ebben semmi kétségem nem volt.
- Na, jó, nem tudom. Olyan sok fura figurát látni errefelé, hogy nem emlékszem. Nem figyeltem. Szerintem egy ennyire őrült fazon megmaradt volna, viszont ha fel kéne idézni, nem tudnék mindenkit. Nekem nincs jó arcmemóriám.
- Az nem is kellett volna, hiszen nem látszott az arca!
- Öhm… igaz, mondtad kapucniban volt. Nem emlékszem, bocsi. – John vállat vont és ártatlanul tekintett rám. Megsajnáltam, hiszen tényleg őrült tempó volt az előbb csoda, ha bírta szuflával és erővel.
- Mindegy, semmi baj. Igazad van, sok a fura és érdekes ember manapság. Nem kéne meglepődnöm semmin. – Fordultam és bementem az ajtón majd elmentem az irodáig. Tudtam, hogy John ismét szól, ha bármi adódna és nemsokára zárunk is.

Amint leültem a székembe első dolgom volt, hogy gyors tárcsázással felhívjam fiam. Délután hat múlt, most már otthon kell lennie. Az iskola utáni foci fél órája véget ért és az iskolabusz haza is hozza őket, szerencsére. Nem is tudom mi lenne, ha nem akadna ez a lehetőség az iskola részéről. Túl aggódnám magam, viszont így nem kell mert tudom, hogy háztól házig viszik, és biztos környezetben van A ponttól a B pontig. Ennél megnyugtatóbb gondolat is ritkán akad.
- Szia, mama! – Szól a telefonba fiam, aki hallhatóan fáradt, de még bőven ébren lesz, mikor hazaérek.
- Szia Georgie! Hogy vagy? Minden rendben volt a suliban?
- Ühüm.
- Na és ettél már?
- Még nem, de fogok. Megvárjalak, és eszünk együtt? – A kérdés váratlanul ért. Egy ideje csak hétvégeken tudtunk időt és lehetőséget szorítani arra, hogy együtt együnk és általában ebédkor került rá sor. Közös vacsorák ünnepek alatt jön össze, amúgy ritka alkalmak egyike. Elöntötte szívem a kellemes meleg fiam szavai hallatán, hiszen ő maga kezdeményezte az ötletet. Meghatott a gondolat, hogy bár divat nem szeretni a szülőket, ő attól még nagyon szeret.
- Tudod mit? Sietek a munkával, nyolc előtt már elindulok haza és vacsizhatunk együtt. Ha szeretnéd, viszek haza pizzát. Jobb lenne, mint a spenót, nem?
- De, akarok pizzát! – Lelkesen felkiáltott, el is kellett emelnem fülemtől a kagylót vagy megsüketülök. – Mozzarellás, gombásat akarok!
- Nem akarom, hanem…?
- Kérek szépen.
- Rendben, mielőtt indulok, felhívom a kedvenc olasz éttermünket, hogy mire végzek, készen legyenek a friss pizzával. Sietek haza jó? Addig tanulj és vigyázz magadra.
- Oké mama, akkor itthon. – George letette a telefont meg sem várva, hogy akarok e mondani valamit is. Biztos annyira megörült az egészségtelen ételnek, hogy elfelejtette én mindig szeretem neki megmondani, mit érzek iránta. Nem baj bepótolom, amint hazaérek.
Felkeltem székemből, kimentem a kávézó előterébe és John épp takarította az egyik asztalt.
- John, ma hamarabb hazamegyek. Nem lesz baj?
- Jaj, de hogy Sarah, akarom mondani főnökhölgy! Már tudom a járást, bezárok én rendesen aztán holnap jövők vissza nyitni. De ezért jutalékot akarok.
- Na, csak mértékkel, nehogy véletlenül kirúgjalak. – John hangosan felnevetett majd tovább ment a következő asztalt letörölni. Én is elmosolyodtam, sőt alapból csíntalan vigyorral az arcomon tettem megjegyzést, mivel mielőtt kimondta volna, már akkor elhatároztam magam: ezért meg kell jutalmaznom őt. Két hónapja alapból megemeltem a fizetését, viszont ha egész nap dolgozik és mellé ő is zár aztán másnap nyit – ami azt jelenti két napot egymás után végig dolgozik, mindig számolok plusz jutalékot a fizetés mellé. De nem csak nála, Molly is kap, ha érdemesnek látom. Ez egyfajta ösztönzés a részemről, hiszen így még több motivációt adhatok számukra ahhoz, hogy fellendítsék a kávézóm. Már pedig, lassan két éve egy szavam sem lehet. Minden remekül megy, anyagilag nagyon stabil lettem, gyakran igen sok a bevételem és sokkal jobban élhetünk fiammal, mint ezelőtt. Ez a remek helyzet nem jöhetett volna létre, ha egyedül dolgozok rajta. Igenis fontos, kiket alkalmaz az ember.
Vissza mentem az irodámba s mikor összepakoltam, akkor villant fel a monitor mellettem. Újabb e-mail érkezett és feladó neve alapján sürgős, szóval nem várakoztathattam meg. Gyorsan felhívtam az utcában lévő olasz éttermet, rendeltem egy pizzát amiért körülbelül fél nyolckor megyek, majd leültem és az addigi maradék időmben, gyorsan elintéztem még pár levelet.
Végül lelkileg és fizikailag is fáradtan léptem ki irodámból és vittem magammal cuccaimat. Kosztüm kabátomat felvettem tartottam attól, hogy a sötét beálltával hideg lett. John nagyon szépen kitakarított, zárás előtt fél órával már pompázott minden, mintha vadonatúj lenne.
- Ezért a gyönyörű rendért és tisztaságért is kapsz plusz jutalékot rendben?
- Ajánlom, nem viccből csináltam. – Elnevettem magam, majd kéz integetéssel elbúcsúztunk egymástól.
- Holnap Sarah! – Hallottam a csukódó ajtóból John utolsó szavait. Örömmel töltött el a gondolat, hogy igen, bár holnap is dolgozni kell, megint egész nap vele lehetek. Évekig nehéz és elviselhetetlen munkatársakat kellett megtűrnöm magam mellett. Jelenleg szó szerint felüdülés volt a tény, hogy magam válogathattam meg kikkel dolgozok együtt és így, milyen emberek vesznek körbe.

Elindultam a parkoló irányába vissza, de maradtam ezen az oldalon, mivel el kellett mennem a pizzáért. Ahogy haladtam rácsodálkoztam mennyire be esteledett. A tiszta ég továbbra is úgy maradt, így fényes csillagok díszítették az fejem felett lévő boltozatot, ami néha elmosódott az utcai fényszennyezés miatt.
- Olyan rég nézegettem a csillagos esti eget egy nyugodt, várostól távol eső helyen! – Amint elmorfondíroztam, hogy ezt gyerekkoromban tettem utoljára a tyúkól tetején, azonnal megesküdtem magamnak, hogy amint lehet, alkalmat csinálok és elviszem fiamat is, hogy megtapasztalja, milyen érzés és neki is legyen emléke. Sok autó haladt el mellettem megint, mindegyik megvilágítva engem és a házak falait. Sokan tartottak haza, nem csak az én üzletem zárt nyolc előtt.
Megláttam az étterem bejáratát és a felette látható, kilógó égő táblát, sietősre fogtam lépteimet. Minél előbb kezeim közt van a pizza, annál hamarabb mehetek haza. Épp már elképzeltem, hogy a forró karton dobozt kezemben fogom, mikor váratlanul nem tudtam tovább menni. Jobb karomat hátam mögé hajlították, majd balról egy kar nyúlt át nyakam előtt és hirtelen rá is szorított. Mire észbe kaptam, csupán annyit tudtam tenni, hogy szabad bal kezemmel a nyakamat fogó alsó kart elkaptam és próbáltam elhúzni. Sikertelenül.
- Csitt! Nyugodj meg szépen. – Nagyon mély és halk hang jutott bal fülembe. Ezek szerint az alak, aki mögöttem volt fejével inkább balra húzódott. Tekintetemmel segítséget próbáltam keresni, de épp most, ebben a kétségbe ejtő helyzetben egy árva lélek nem jött erre! Se autó, se járókelő, senki! Még ablakokon se tekintett ki ember, hogy meglásson. Aztán rájöttem.
Pont olyan helyen állunk, hogy két utcai lámpa közt hagyott sötétben, az egyik társasház nyitva hagyott ajtójában beljebb, hogy minél jobban észrevétlenek maradjunk. Nyelni akartam, de nem ment, viszont sikítani sem mertem. Nem mintha, lett volna hozzá erőm, mivel hirtelen úgy érződött nincs is hangszálam.
- Remek, hallgatsz a szép szóra. Maradj is így, csöndben és nyugodtan. Hagyd, hogy a sorsod utolérjen. – A hang továbbra sem erősödött, olyan volt akár egy fagyos téli fuvallat. Csontig hatoló és mégis némának tűnt. Éreztem, ahogy egész testem remegni kezd a félelemtől és képtelen voltam másra gondolni, mint hogy menekülni akarok.
- Engedjen el. – Próbálkoztam. Jé, van hangom? Mintha nem is én lennék, hanem kívülről figyelném a jelenetet. Valamiért biztos voltam abban, hogy férfi áll mögöttem. Hang irányából ítélve magasabb, kezei erejét számításba véve erősebb fizikummal megáldott ember lehetett, nagy eséllyel magas férfi.
- Nem lehet egyetlenem, ez a sorsod meg kell, hogy tegyem. – Nyakamat fogó keze még jobban szorítani kezdett, már alig kaptam levegőt. Hátra fordított, fájdalmas pózba tett jobb kezembe is élesen belenyílat valami, amiről nem tudtam, micsoda. A rettegés minden érzékszervemet kezdte átverni és már nem voltam biztos semmiben. Abban sem, hogy veszek e levegőt, élek e még, vagy álmodom. Aztán valami édeskés szag ütötte meg az orrom, ami keveredett iszonyú büdössel. Eddig miért nem éreztem?
- Most pedig, kiszívom a véred és megöllek. – Hallottam a mély hangot, ami után rájöttem: a büdös az ő szájából jön, mintha rothadó húsokkal lenne kitömve minden fogrése. Félelmem mellett hányinger is kerülgetett, pont ez hiányzott.
- Mi? – A hirtelen jött kérdés tudatalattim intézte, én már azt sem tudtam eszemnél vagyok e.
- Mondom, megöllek és ez ellen nem tehetsz semmit. Ez a végzeted. S mielőtt meghalnál, valamit el kell mondanom. Hálás vagyok, amiért ivadékom nem hagytad a pokolban. – Szavai lassan még jobban elhalkultak és én annál kevésbé értettem. Utolsó mondatában nem is voltam biztos lehet, hallucinálom az egészet.
- Meg fogok halni? – Hangom nevetségesen vékony és magas volt, most már biztos nem én irányítottam. – Nekem van egy fiam, haza kell mennem hozzá. – George képe olyan hirtelen villant elém, mintha valaki kivetítette volna őt a szemközti kukára. George vár engem haza, nem hagyhatom egyedül! Nem, ő nem maradhat anya nélkül, nem hagyhatom magára! Én nem vagyok olyan, mint az exem és nem okozok csalódást!
- Vicces, de tudom, hogy van gyereked. Az enyém.
- Haza kell mennem. – Mondtam, nem is törődve azzal, hogy ő mit mond. Igazság szerint nevethetnékem volt attól, amit állított, nem is számított jelenleg semmi. Nem tudom mi késztetett a következő tettemre a félelem, ösztön, túlélés akarata vagy fiam emléke, de végül egy határozott és nagyon erős rúgással pont úgy sikerült magam mögé emelni a lábam, hogy valami fájó pontot eltaláltam. Ugyanis abban a pillanatban, hogy kicsi sarkú cipellőmmel eltaláltam valami keményet, a férfi elengedett.
Nyakamat fogó keze és az én csuklómat elszorító másik keze azonnal eleresztett, ami után úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire szabad. Nem is gondolkodtam tovább, olyan gyorsan elkezdtem rohanni, mint még életemben semmikor. Szerintem egy maratoni versenyfutót lehagytam volna a tempómmal. Az adrenalin rendesen dolgozott szervezetemben, autómig meg sem álltam. Ott azonnal előhalásztam rajtam maradt táskámból a kulcsot – Jé, ez hogy maradt rajtam? – Majd beültem és egy gombnyomással minden ajtót bezártam. Gyorsan körbefordultam és amint biztos voltam abban, hogy minden ablak fenn, megéreztem szívemet. Szó szerint olyan nagyokat dobbant, hogy ha nem lenne bordám, ami vissza fogja, már Kínánál ugrálna.
Mellkasomra tettem kezeimet és elsírtam magam.
Mire az autóban ültem, már nem láttam senkit az úton, bár ezzel nem foglalkoztam sokáig. Indítottam a járművet és egyenesen hazamentem. Ott fiamnak órákig tartott, mire szóra tudott bírni és csak másnap volt elég lelki erőm ahhoz, hogy hívjam a rendőrséget.

Az eset után, John még évekig kikísért az autómhoz és lelkem trauma tárháza bővült még egy esettel. Valamiért biztos voltam benne, hogy az a kapucnis férfi, aki figyelt a kávézóban, ő támadott meg. Szavait nem tudtam pontosan felidézni csak hónapokkal később. S bár soha nem sikerült feldolgoznom az esetet, sajnos nem voltam ezzel egyedül. Másnap újabb kiszemeltje akadt a gyilkosnak.

 Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr3612395123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gothicrosetteblog 2018.02.23. 22:03:42

Valamelyik nap ezt is elolvastam,és a címmel kapcsolatban ugyanazt gondolom mint a másiknál, amit múltkor kommenteltem, hogy kiszámítható volt a vége miatta. De a történet hangulata átjött, számomra van benne valami elhagyatott érzés amivel szeretek találkozni zenében és írásban is.

Cathreen Misery 2018.02.28. 08:48:50

@Gothicrosetteblog: Köszönöm! ^^
Igen a cím továbbra is poéngyilkos lehet, de a célom az volt, hogy az olvasóban felmerüljön a kérdés: Majdnem? Megtette vagy nem? Tényleg ez lesz? - S végül azt a csalódást akarom elérni az olvasóban, miszerint nincs happy end, nincs marcipánból a kerítés és igen, az átlag emberek napjai is kezdődhetnek így. ^^
Köszönöm, szándékom volt azt az érzést is a sok másik mellett előidézni! 3:)