2018. július 28. 19:25 - Cathreen Misery

Letűnt Idők Elbeszélés

"Azok az idők, amik többé nem jönnek vissza. Nem kapom meg ismét az esélyt ahhoz, hogy velük lehessek. Pedig, bármit megadnék… szó szerint."

letuntidokkephangulat.jpg

Letűnt Idők / Extinct Times

Kedves Naplóm!

Mivel is kezdhetném az első és egyben utolsó írásomat? Tudod, tanácsra vettelek meg és fogtam neki az írásnak, pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Azt mondta, hogy majd segíteni fog és jobban leszek tőle, illetve neki is segíthetek egy tanulmányban. Nem tudom, egyelőre nem érzek semmit s csak időpazarlásnak tartom az egészet. Persze kérdezhetnéd, hogy akkor minek kezdtem neki és minek írok most neked? Ne aggódj, ez bennem is felmerült. Úgy tűnik a hosszas magány és az üres, semmit tevős napok hatására cselekszek. El kell ismernem, így kevésbé érzem magam egyedül.

Voltak évek, amikor nem csak az árnyékom volt az egyetlen társam. Szép idők voltak azok. Többre úgy emlékszek vissza, mint életem legjobb pillanataira és megismételhetetlenül a legszebbekre. Sok évem adódott szerencsére, amelyek alatt boldog lehettem és kivételesen viszont szerettek. De ezeknek az időknek vége, már csak a magányt tudhatom magam mellett, illetve egy hete téged, naplóm. Bár, nem tartalak túl jó társaságnak. Néma vagy, nem tudsz megölelni és egyetlen egy kedves szavad se volt hozzám. Jól esik a hallgatásod és az, hogy bármit elmondhatok neked – s így is fogok tenni – viszont hiányoznak azok az idők, amikor hús-vér emberek és élőlények szerettek engem. Nem tudom mi a rosszabb. Tudni, hogy milyen, ha kölcsönös a szeretet és hiányolni azt, vagy nem tudni, mert nem tapasztaltad meg, mégis a vágyódás fenn tartja a reményt? Ördögi egy dilemma. Mert néha azt kívánom, bárcsak sose lett volna részem azokban az élményekben, amik felelevenednek előttem. Bárcsak egyik se történt volna meg és csak azt a fogalmat ismerném: egyedül. Akkor jelenleg nem volnék ennyire letört, szomorú és… hideg. Olyan nagyon hideg van! Utálom ezt az érzést. Eddig kétszer voltam hasonló állapotban s tudod, szerintem így harmadjára nem lesz senki, aki megtörje a fagyot a szívemben. Nem jön senki értem és nem ment meg egyetlen árva, kósza lélek se. Elgondolkodtat, hogy vajon jobb lenne e nekem inkább holtan. Lehet, szellemként találnék pár itt ragadt lelket, akikkel végre együtt lehetnék és elmúlna a magány érzése. Annyira gyötör, annyira kínoz, gyakran lehetetlennek érzem felkelni az ágyból. Nem akarok felkelni. Végleg elaludnék, ha lehetne.

Nem érted miért írom ezeket ügye? Miért is értenéd, hiszen csak pár napja vagy az életem része és alig fél órája kezdtelek beavatni az én kis életem történetébe. Nem kell aggódni, nem leszek hosszú. Nincs sok minden, amiről érdemes lehet írni. Talán, az a pár kellemes emlék, amik néha fényt hoznak a szürke, egyszerű és unalmas életem minden napjaiba. Igen, esetleg őket elmesélhetem. Szeretek vissza gondolni azokra az esetekre mielőtt elalszok, mert olyankor nagy eséllyel arról álmodom. S amíg így van, az álomvilágban boldog vagyok. Ismét olyan, mint akkor. Aztán eljön a reggel és valamiért felébredek. Bárcsak örökre elaludhatnék! – Gondolom már leesett, hogy nincs sok kedvem létezni. Nem látom értelmét és célom sincs, amiért érdemes lehet a Földön maradnom. No, de ahogy ígértem, elmesélek pár kellemes emléket is, hogy ne csak a gyászos szomorúságomat tartalmazd szűz lapjaidon. Aztán a történet végén majd meglátod, miért érzek most úgy, ahogy.

Nagymamám elmondása szerint hajnali gyermek voltam. Mielőtt felkapaszkodott volna a kórház ablakán a Nap fénye, még azelőtt világra jöttem és elsőként felsírtam majd jöttek a fényfoszlányok nyomban utánam. Nagymama azt mondta, hogy látta, amikor az orvos felemelt és második felsírásomra halványan napfény csíkok rajzolták körbe alakomat s akár egy csoda, egy jelenés, ott mozogtam az orvos vaskos ujjai között. Lehetetlenül kicsi voltam, sajnos a normálhoz képest kevés súllyal rendelkeztem a korai születés miatt. Nagymama mindig azt mondta, hogy anya feláldozta magát értem és azért, mert meg akart ajándékozni egy élettel. S bár nem számított rá, sajnos a saját élete árán kellett átadnia az ajándékot. Kiskoromban sokat mesélt róla és gyakran elképzeltem, ahogy ott van mellettünk és hallgatja az esti meséket. Hallja, ahogy anyja elmeséli a lánya fiatalkori élményeit, beszámol a csínytevéseiről vagy beavat a rejtett titkaiba, amit csak ő tudott. Még olvasni sem tudtam, de már anya régi naplóit forgattam és mama felolvasva az írásait esténként. Azok alkalmainál úgy érezhettem, hogy anya életének a részese lehetek. Anya… anya sajnos meghalt a szülőágyon. Gyenge szervezettel rendelkezett, amit megviselt a szülés s bár szóltak neki az orvosok, hogy nagy kockázatnak teszi ki magát, ha vállal egy gyereket, mégis megtette. S most itt vagyok. Anya oda adta az életét értem, s bár számtalan fotóalbumot és még több történetet hallottam róla, mégsem kaptam meg a választ, miért. Miért tette ezt? Miért vállalta ezt a nehézséget és miért nem élte le inkább az életét? Mégis kijelenthetem, hogy kellemes emlékeim is kötnek anyához, hiába nem érinthettem fizikailag. Nem ölelhettem és nem csókolhattam lefekvés előtt, nem köszönhettem meg neki az életemet és nem lehettem hálás neki, amiért önzetlen volt. Mégis akadnak emlékeim. Azok, amiket ő leírt és megörökített képeken, amikről rajzolt, vagy amiket mama elmesélt, mind életem részei lettek. Élénk, részletes és gazdag fantáziával megáldott lányka volt, aki kereste a kalandokat és a kihívásokat. Rajzai által megtudhattam, hogy anya nagy vágya volt egy saját motor és be akarta járni vele a világot. Már gyerekként arról álmodozott, hogy sokat fog utazni, járja majd az idegen országokat és különleges állatok mellett megnézi a Párizsi Eiffel tornyot és személyesen megtekinti a Bécsi Stephanplatz templomot. Szerette volna a Kínai nagyfalat is látni, ahogy Japán híres Tokió városát is. Anya kereste a kalandokat, az izgalmakat és soha nem tudott megmaradni egy helyen. Nem is értem… hogy volt képes ezeket az álmokat feladni? Hogy tudta… eldobni?

Mama és papa sok szépet és mesés emléket adtak nekem, amíg éltek. Sajnos apa, aki nagyon szerette anyát és mama elmondása szerint ők voltak a tökéletes pár kerek e világon, hamar elveszítette élete szerelmét és ez rá ment az egészségére. Épp betöltöttem a tízedik születésnapomat, amikor kiderült a szörnyű hír. Apa nem mondta el a születésnapomon pedig a hívásra pontosan emlékszem, ugyanis amiatt várnom kellett a gyertyák elfújásával. Másnap vagy harmadnap árulta el nekem, miszerint az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak nála. Ő csak egyszerű fejfájással ment el orvoshoz, mely annyira kínozta már egy ideje, hogy dolgozni alig tudott tőle, erre tessék. Kiderült, egy csúnya golf labda növögetni kezdett a koponyája belsejében ráadásul olyan helyen, olyan módon, amit lehetetlenség eltávolítani. Még a legjobb sebész se merne hozzá érni, nem hogy az, aki épp ügyeletes. Mama szerint a bánat tette ezt vele s bár én itt voltam neki, anya elvesztése mély sebet és szomorúságot hagyott benne s ez átalakult egy gonosz, ártalmas rákká. Miután felvágtam életem legszebb tortáját – sose felejtem, megkaptam a hőn áhított Barbie mintás tortámat – pár nap múlva sírva mentem iskolába és képtelen voltam tanulni vagy figyelni. Emlékszem, hogy amikor az iskolát hívták az osztályfőnök könnyes szemekkel vitt az igazgatóhoz és onnan mamával tértem haza. Szerettem az osztályfőnökömet, mivel mindent megtett annak érdekében, hogy kevésbé legyen rossz. Vigasztalt, meghívott fagylaltra iskola után vagy beszélgetett velem a szünetben, amikor senki más nem akart tudomást venni rólam. Ingyen korrepetálásokat adott, hogy a gyász miatti lemaradásomat bepótoljam és neki köszönhetően sikeresen felső osztályba léphettem. Sok hálával tartozom annak az osztályfőnöknek. Nem csak írni és olvasni tanított meg, nem csak az első öt évemet kísérte végig mely alatt kényszerültem az iskolai rendszer részévé válni, de akkor is ott volt, amikor senki más. Ötödik év végén a ballagás napján ajándékba egy könyvet kaptam tőle. Az első lapjára saját gyöngyírásával sok sikert és kitartást kívánt a jövőre és azt, hogy sose feledjem: sötétség nélkül nem látnánk a fényt. A könyv még mindig ott pihen a kedvenc polcomon. Ha most feltekintek épp rálátásom van. Nem akarok sírni, még nem.

Vajon gondol még rám? Eszébe jutok, ahogy ő nekem? Lesz még valaha olyan ember az életemben, mint amilyen ő volt? Önzetlen és barátságos? Apa, amíg élt szeretettel és odafigyeléssel nevelt. Még a daganata előtt elárasztott mindennel, amivel csak tudott. Életem első szoknyáját ő vette nekem, s hogy ne érezzem magam magányosnak, születésnapomra felvett egy saját szoknyát. Sose felejtem, nagyon vicces nap volt és sokat nevettünk. Apa tanított meg biciklizni is! Alig két hónap alatt nem csak tekertem akár egy őrült, de a kormány fogása nélkül is képes voltam haladni sőt, kanyarodni is! Ezzel a mutatvánnyal mondjuk néha a szívbajt hoztam rá, de mindig épségben megúsztam. Gyakran jártam a város utcáit apától kapott biciklivel. Nagyon szerettem. Amikor apa nem dolgozott és akadt egy kis szabad ideje, olyankor velem jött és bejártuk a város mellett elterülő erdőket, mezőket és rejtett ösvényeket. Imádtam, amikor elindulva felfedeztük a környéket. Új, ismeretlen helyekre tekertünk, s amikor kellett megálltunk egy kis pihenőre. Apa hozta a szendvicseket, amiket ő készített, az én biciklimre a víz volt felhelyezve pókgumival. Egyik nyári késő délutánon olyan sokáig tekertünk, hogy már nem tudtam hol vagyunk és az este elkezdett vészesen felszökni az égre. Azt mondtam apának haza kellene mennünk, de ő azt mondta maradjunk és nézegessük a csillagokat. Így lett. Bementünk a mezőre, elfektettük a járgányokat majd mi magunk is kiterültünk és figyeltük a lassan előbújó csillagokat. Életemben nem láttam olyan sok világító pöttyöt a fekete égen, mint akkor. Tiszta, felhőtlen és hatalmas ég tárult elénk. Ilyen lehet a végtelen. Kis szellő játszott a mező szélein álló fák lombkoronáival és halk susogását hallgatva figyeltem a különböző méretű fénygömböket. Apa megmutatta melyik a kisködmön, a skorpió csillagjegy és melyik az enyém, a mérlegé. Többit sajnos nem ismerte fel, de hamar elkezdtük a saját szimbólumainkat felfedezni a csillagok képeiben. Olyan volt, mintha pont összekötős rajz játékot játszanánk, csupán a papír az égbolt volt s a pontok maguk a csillagok. Életem egyetlen boldog éjszakája aznapra tehető. Sose felejtem, hogy apa nagyon szerette a keresztrejtvényeket. Amikor születésnapja volt az addig összespórolt zsebpénzemből vettem neki egy halom újságot és magazint, amikben mindenféle keresztrejtvény volt és rendszerint örült nekik. Aznap, amikor kórházba került, akkor is vittem neki párat. Épp úgy boldoggá tette őt a szándékom, mint az előtt mindig. Az egyetlen különbség viszont mély szomorúsággal töltött el mindkettőnket. Egészen addig, apa megoldotta mindet, egytől egyig. Alkalom adtán versenyt csinált abból, mennyi ideig tart megoldania azt, amit kapott. De aznap… ott a kórházi ágyon már nem tudta megfejteni. Gondolkodni is alig tudott. Jelen volt, beszéltem vele és értett engem. De a szavak, a betűk, maga az olvasás, írás és szövegértés már nem ment. Végül én oldottam meg őket helyette és addig maradtam, míg el nem aludt. Sajnos azt már nem tudtam, hogy többé nem ébred fel.

Mama és papa. Nagyon szeretem őket. Azonnal befogadtak amint szülő nélkül maradtam. Hozzájuk költözve megkaphattam anya volt szobáját. Így nézve anya mindig is velem volt, életem összes szakaszában, ahogy én neki. Bárcsak, egyszer megölelhetném. Mama otthon maradt asszonyka volt, aki gondozta a kertet, foglalkozott a tyúkokkal, néha megetette a két kutyájukat és három macskájukat, főzött, sütött és fenntartotta a házi rendet és tisztaságot. Büszke, mégis melegszívű és nagyon rendes hölgy volt, akire mindig felnéztem. Emlékszem, egyszer azt mondtam az iskolában, amikor megkérdezték mi akarok lenni, hogy a nagymamámhoz hasonló hölgy. A tanárnő eleinte nem értette, de amikor elbeszélgetett vele egy értekezlet keretein belül később azt mondta, jól döntöttem. Legyek olyan erős és bátor, mint amilyen ő és akkor bármit elérhetek. Mama pogácsája és almás lepénye volt a város legfinomabbja, senki se érhette utol. Papa és én rendszeresen degeszre ettük magunkat és hasunkat fájlalva panaszkodtunk arra, mennyire tele vagyunk. De egyszerűen nem lehetett abba hagyni! Azok a pogácsák kérették magukat! Mama főztjei és sütijei isteniek és egyszerűen megismételhetetlenek voltak. Próbálkoztam az ő receptjeit megcsinálni én is, de egyszerűen nem ugyan az. Nem tudom, pontosan mi hiányzik belőle, hiszen a kézzel írt saját ötleteit készítem el az összes lejegyzetelt hozzávalóval és pontosan kimért mennyiséggel és nem! Nem megy. Bármit csinálok, az az íz, ami akkor mámorítóan boldoggá tett elveszett. Kár, hogy mama nem tud többé ilyen finomságokkal ellátni. Emlékszem, akárhányszor hazajöttem az iskolából, mama mindig várt valami ajándék süteménnyel s csak akkor láthattam meg mi az, ha ettem rendesen uzsonnát és vacsorát. Pontosan tudta mit szeretek és képes volt a sárgarépától kezdve a spenóton át a zöldborsóig és karfiolig megszeretnie velem olyanokat, amiket kortársaim nagyban utáltak. Mama törekedett arra, hogy egészségesen és sokat egyek, néha talán túlságosan is. Mégis, neki volt a legfinomabb karácsonyi pulykája, ahogy az ő mákos réteshez hasonlót még sose ettem. Pedig jó pár cukrászdában jártam már. És papa! Istenem, az a vén félnótás! Sokat poénkodott és rengeteg viccet mesélt. Mindig volt valami poénja. Állatos, tanáros vagy épp perverz vicce, amiket persze serdülőként értettem csak meg, addig mamát hozta vele zavarba. Mama folyton leszidta, ha előttem mesélt valami mocskosabb viccet és ledorgálta, hogy ez nem illik. Persze utána összenéztünk majd miután Papa megjegyezte, hogy mamának vörös lett a füle elnevettük magunkat. Mama nem tudott sokáig haragudni ránk és velünk kacagott. Papa sokáig dolgozott és sok helyen. Sajnos, én nem várt plusz anyagi terhet jelentettem, bár erre csak utólag jöttem rá. Gyerekként nem értettem miért van olyan sokáig távol és miért látom őt reggel, ritkán este és kivételesen a munkaszüneti napokon. Mikor mama úgy vélte elég idős vagyok hozzá, hogy megtudjam elmondta, miszerint papa három munkahelyen is dolgozott egyszerre ameddig csak bírta. Egy étterem konyhai kisegítőjeként, hétvégeken piaci árusként és az egyik közeli nagyáruház áru feltöltőjeként váltogatta a napokat. Papa végülis kidolgozta a lelkét azért, hogy nekem meglegyen a szükséges és annál több. Iskolai tanszerek és oda kellő felszerelés, öltözködés, tisztasági, étkeztetés. Papa mindenről gondoskodott. Mindenről. Mégis volt ideje és ereje késő este olyan viccet mesélni, amitől mama örömittasan könnyekben tört ki és nevetése melegséggel töltötte meg az öreg ház falait. Egyszerűen olyan férfi volt a papám, akiről elmondható, hogy erős volt és hihetetlenül sok energiával áldotta meg a sors. Ráadásul a helybéliek imádták. Mindenki ismerte, tudta ki ő és viszonzott volt a dolog. Segítettek egymásnak a vele egy idős férfiak, s ha papának kellett kölcsönbe egy fűnyíró adtak, s ha a szomszédjának kellett kölcsönbe valami, papa gondolkodás nélkül átvitte. A helybéliek között nem volt ellenszenv, rivalizálás vagy szándékos ártalom okozása. Mama és papa a falu legbölcsebb és legjobban becsben tartott lakosai voltak. Emiatt nekem sok játszó pajtásom akadt, amíg itt éltem, és amíg a nagyszüleim is éltek. Akárhányszor kimentem biciklizni vagy csak kutyát simogatni, sétálni, elmenni a közeli dombokra hülyéskedni, állandóan akadtak társak az időtöltésben. Aztán, egy nap mama és papa túl idősekké váltak. Eljárt felettük az idő. Egyszer már felneveltek egy kislányt, még egyre nem futotta a nekik szánt évekből. Mama és papa egy hét alatt hagyták el az emberek világát. Papa egy este hazajött a munkájából, megvacsoráztunk és kibeszéltük az ostoba munkatársait, elmondott pár tanár és perverz viccet, majd lefeküdt aludni, ahogy én is. Mama még olvasott nekem mesét, de másnap reggel arra ébredtem, hogy zajokat hallok kintről. Sok lábdobogást, kiáltozást, fájdalmas sóhajokat és sírást. Kibotorkálva a szobámból mama karjai közé temetett és nem láttam mást a felkarja felett kilesve, mint sem két egyenruhás férfit, ahogy kifelé visznek egy hosszan elfekvő, letakart testet. – Ki az mama? Mit csinálnak? – Kérdeztem s mama próbált pár szót kimondani, de nem ment. Elsírta magát, erősen karjai közé zárt majd a mellettünk álló szomszéd házaspár férfi tagja mondta el nekem percekkel később, hogy papa nem ébredt fel reggel. Aznap nem mentem iskolába. Egész héten nem mentem, majd utána se. A harmadik héten már igen, bár nem akarták engedni. Viszont otthon sem tudtam maradni, hiszen egy héttel később mama is eltávozott. Ő rá én találtam. Ironikus módon épp úgy nem ébredt fel, mint papa. Az orvos szerint, aki mindkettejüket megvizsgálta úgy vélte, egyszerűen álmukban leállt az agy és szívműködésük. Nem tudta megmondani mi történt pontosan, viszont abban biztos volt, hogy nem szenvedtek. Talán észre se vették, hogy hirtelen már nincsenek az élők között. Ez valamelyest vigasztalni tud. Nem sokat, de énem egy része örül annak, hogy nem éreztek fájdalmat. Végülis beteljesítették életük összes elrendelt részét. Vagy nem? Hiszen amit nálam hagytak az felbecsülhetetlen. Az a sok boldog perc, örömittas pillanat, azok a felejthetetlen viccek és késő estig tartó beszélgetős éjszakák… mind ajándékok tőlük, nekem.

A nagykorúságomig nevelő szülőkhöz kerültem valahova az isten háta mögé.  A kezdésnek kapott vagyont, a nagyszüleimtől megörökölt ház és telek árából, illetve az addig sikeresen véghez vitt iskolai végzettségeim révén sikerült egy stabil és megbízható karriert felépítenem. Hogy pontosan mit, azt szerintem felesleges leírnom neked. Egyrészt, mert nem szerettem másrészt az első ötlet, ami nem tűnt lehetetlennek (mint például az, hogy egyszer a Holdra juthassak), megragadtam és úgy határoztam, megcsinálom. Nos, igen, amire rájöttem az eltelt évek alatt nagyszüleim halála után még az, hogy belém hihetetlenül sok makacsság és akaraterő szorult. Lehet mamától örököltem vagy papától tanultam, ahogy kitartóan igyekeztek felnevelni és ameddig csak lehetett, megadni mindent. Amint saját lakásom lehetett részletre rögtön magamhoz vettem egy árva kismacskát. Az út szélén találtam rá hazafelé menet. Az éjszaka sötétjében s a téli csillagos égbolt alatt épp sétáltam hazafelé, amikor a mellettem húzódó vízelvezető árok felől meghallottam egy síró kölyökmacska nyávogását. Vagyis kezdetleges próbálkozása volt, ráadásul igen halk. A mai napig csodálkozom azon, hogy sikerült eljutnia a tudatomig az ingereknek. Amint feleszméltem gondolkodás nélkül lemásztam és bokáig ázva a nappal elolvadt hó víz maradékában megragadtam egy zsákot, melyből a hang jött majd vissza mászva kinyitottam. Apró, törékeny és nagyon gyenge, lesoványodott kiscica pislantott fel rám. Két vagy három feltekintés után feje oldalra csuklott és hirtelen azt hittem, meghalt. Teste elernyedt s bár csak az utcai lámpák narancssárgás fénye adott valamennyi körvonalat a kezeim között tartott kicsi teremtésnek, abban mégis biztos voltam, hogy utolsó feltekintése egy hálás búcsúzás volt. Abban a pillanatban éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a pánik, majd valahogy sikerült legyűrnöm és rögtönzött ötlettől vezérelve elrohantam vele a legközelebbi kórházba. S bár embereknek fenntartott ügyeletet találtam csupán, igazán empatikus és rendes ápolóval sikerült találkoznom. Ő keresett nekem egy állat szerető orvost s együttes erővel sikerült megmenteniük a kiscicámat. Pár jó tanács és információ átadása után útnak engedtek. Másnap kora reggel betegszabadságot kértem és elmentem Ecsettel a legközelebbi állatorvoshoz. Elsőként érkeztünk, nyitásra. Igen, jól olvastad, Ecset lett a neve. Szegény kölyök macskán az összes létező bundaszín fellelhető volt, felismerhetetlen rendszerrel s fején a kis pihe szőrszálak úgy álltak felfelé, akár egy ecset vége. Ráadásul a „cs” betű miatt azonnal hallgatott rá. Legalábbis úgy vélem, ez az a hang a szóban, ami miatt első kiejtésre felém fordította az arcát. Az orvos elvégezte rajta a szükséges vizsgálatokat, adott kölyökmacska tápszert, felvette őt az adatbázisba ellátta, amivel csak kellett majd vissza adva őt azt mondta: - Óriási szerencséje volt magával. – Vissza kérdeztem, hogy miért mondja ezt. – Perceken múlt az élete. Ha maga nem arra megy haza, vagy aznap nem dolgozik, nagy eséllyel már halott lenne. – Tehát megmentettem őt. Büszke voltam magamra és nagyon örültem a véletlen egybeesésnek. Ahogy a kismacskára is büszke voltam. Tarka foltjai ellenére alig egy hét alatt egy energiával megtelt, virgonc és aludni képtelen kisállatot kaptam. Fellélegzés volt látni, ahogy ugrál ágyról a székre majd onnan az asztalra vagy az, ahogy leveri a poharaimat és tolltartómat. Nem bántam, hiszen ez azt jelenti, hogy felépült és minden rendben. Egyre erősebb és szebb lett. Bundája selymessé és fényessé vált, melytől a foltok értelmet kaptak. Minél jobban érezte magát, annál élénkebbek lettek a színek és annál jobb az összhatás. Kevertségének pontos mivoltára sajnos se nekem, se az állatorvosnak nem sikerült rájönni, bár ha jobban belegondolok, épp ebben rejlett igazi különlegessége. Szeretett az ágyamon aludni, s amikor nyugovóra tértem egy fárasztó nap után, Ecset mindig odajött vigasztalni. Hagyta, hogy simogassam, dögönyözzem majd kedvesen dorombolt és addig csinálta, míg el nem aludtam. Szerettem a hangjára aludni. Biztonságérzetet adott és nyugalmat. Naponta kétszer legalább elvittem sétálni. Ahogy mások a kutyáikat, úgy vittem én Ecsetet. Testre helyezhető hevedert kapott, hozzá szabályozható hosszúságú pórázt és akárhányszor meghallotta, ahogy leakasztottam a bejárati ajtó kabát tartójáról, rögvest előkerült és boldogan nyávogott. Szeretett kimenni és a szabadban lenni. Én is szerettem. Frissítő jellege feltöltött energiával és újult erővel tudtam belevágni a következő nap nehézségeibe. Ehhez hozzá járult még a tudat, hogy Ecset otthon várt rám hűségesen s más macskákkal ellentétben, sose kóborolt el. Egyszer véletlenül résnyire nyitva hagytam az ajtót s este arra tértem haza, hogy őrzőként ült az ajtónál és nézte a folyosót. Nem engedett se ki, se be egy árva lelket sem. Szerettem a kis dögöt. Nem gyakran, de fürdettem. Meglepő, de még azt is szerette! Sikerült megtanítanom a pacsit és a WC használatát, ami miatt később, sokat spóroltam az almon. Sose felejtem Ecset első karácsonyfáját és az én első, egyedül összehozott karácsonyomat. Ecset nagyon megijedt az alig egy méter magas műfenyőtől, amit vettem és felállítottam. Napokig nem ment a nappaliba, majd kezeimben hagyta, hogy közel vigyem az ismeretlen tárgyhoz. Amikor rájött, hogy nem ártalmas az új szerzemény saját erődjeként kezdte felfedezni és használni. Egy két díszgömböt leszámítva nem tett nagyobb kárt a fenyőben és meglepően jól bírta a karácsonyfa az ünnepeket. Majd, mintha gondolatban utasítást adtam volna a kis Ecsetnek, január utolsó hetének első keddjén arra tértem haza, hogy lecsupaszítva és majdnem megkopaszítva állt a fa, tetején két sárga szempár mered rám, majd büszkén előmászik és leülve a lábamhoz azt sugallja felém „látod? Én eleget tettem a kérésednek”. Előtte napokig azon tanakodtam hangosan, hogy vajon mikor kellene leszednem a díszeket és mégis meddig hagyjam állni. Nos, Ecset megoldotta a kérdést, viszont a következő évben új műfenyőt kellett vennem. Helyenként annyira megritkította a műtüskéket, hogy úgy tűnt a fám kemoterápiás kezeléseken esett keresztül a macska jóvoltából. A legalsó ágai például teljesen tüske mentesek lettek s csak meredtek a zöld zord valóságukban a tér legtöbb irányába. Ahogy ezt az emléket, úgy Ecset első sétálását sem felejtem. Félt és tartott mindentől, gyakran a lábaim mögül leskelődve figyelt és próbálta felmérni, hogy a látott kutya, macska, ember vagy épp kuka, bokor ártalmas e, a számára. Az első alkalom nehézségeihez képest igen hamar megszokta a környéket és alig egy év alatt, ő lett a helyi királynő. Akadt három apró tacskó termetű kutya, akiknek egyszer elég volt neki mennie és félelmetesen fújtatnia, utána előre engedték és engedelmeskedtek neki. Tavasszal már arra lettem figyelmes, hogy a helyi közösség parkjában, ahova a környező állattartók hozták házi kedvenceiket, Ecset mindről tudta pontosan mitől fél és ezt felhasználva, amikor kivittem az volt, amit ő akart. Ha játék, akkor az. Ha enni akart, akkor valahogy szereztek neki, s ha a közösség kedvencét, az eredetileg gyerekeknek emelt, csúszdával rendelkező mini házat akarta magáénak tudni, megkapta. Nagyon szerettem ezt az elszántságot és akaratot. Gyakran gondoltam arra mennyire könnyebb lenne az életem, ha én is csak megszerezném, amit akarok, megfenyegetnék, akit kell és megkapnám, amit csak lehet. Ecset volt életem legbátrabb és legmerészebb barátja, akit valaha ismerhettem. Igen, múlt időben írok róla. Hogy miért? Sajnálatos módon a társasház, ahol sikerült saját lakást szereznem hitel törlesztés ellenében, akadt egy földszinti lakó, ki utálta az állatokat. Mindegy miről volt szó patkány, kutya, macska, csótány, papagáj, egytől egyik ki nem állhatta mindet és folyton átkozódott, ha állattartóval találkozott. Ennek ellenére az egész társasház rendelkezett állattal, csupán ő élt egyedül és magányosan (lehet, épp ez volt a baja). Már két év és négy hónapja éltünk együtt a virgonc és élettel telt Ecsettel, amikor egy rideg, korán sötétedő enyhén hideg munkanapon arra értem haza, hogy nem volt a lakásban. Nem hagytam nyitva az ajtót, mégis úgy találtam. Pontosan emlékszem rá, hogy odafigyelve kétszer is rázártam, hiszen nem akartam megint nyitott ajtóra érkezni. Nem bíztam a többi lakóban. S ami azt illeti, jól tettem, bár még óvatosabbnak kellett volna lennem. Kimentem a társasház elé és a macskám nevét kiáltottam. Nem jött válasz. Pedig vártam, hogy az a két éve hallt gyenge nyávogás ismét megüti a fülem, de nem. Többször a levegőbe kiáltottam Ecset nevét és semmi. Nem tudom milyen késztetés miatt, de elindultam a társasház mögött elterülő autó parkolóba, s a túloldalt lévő szemét tárolók sorához érve benéztem mindegyikbe. Mobilomat elemlámpaként használva bevilágítottam majd az utolsóban megláttam Ecsetet. Ott feküdt élettelenül egy megtömött fekete szemetes tetején és a résnyire szétnyílt anyagból kifolyt vöröses trutymó összepiszkolta a bundáját. Kiemeltem és kezeim közé vettem. Utána észre vettem, hogy a kuka nem szakadt el a vöröses folt az Ecsetből származott. Szólítgattam, hívogattam, de semmi. Feje leesett amint nem támasztotta alatta ujjam és szemei csukva, teste élettelenül és kihűlve ernyedt el kezeimben. Akár egy rongybabát fognék, vagy használt ruhát próbálnék arra kérni, hogy fújja fel magát sátorrá. Nem ment. Ecset nem moccant hangomra. Nem üdvözölt engem örömteljes nyávogással. Nem dörgölte magát a lábamhoz, amikor éhes volt és akkor este, nélküle kellett lefeküdnöm aludni. Mire az agyam visszatért eredeti állapotába arra lettem figyelmes, hogy letérdeltem és a kezemben tartott szeretett macskámat síratom. Halkan, csendben potyogtak könnyeim és számat erősen összeszorítva igyekeztem némán gyászolni. Nem akartam, hogy bárki észre vegye. Nem kellett egyetlen hazug, álszent szomszéd vigasztaló szava se. Hiszen bárki lehetett. Bárki tehette. Akárki. Ecset cicámat megszúrták és a seb mélyre sikerült, amitől elvérzett. Ráadásul biztosan utána a kukába dobták, mert magától nem mászott volna oda. Ecset sose. Ecset szerette a tiszta ágynemű illatát és rögvest belevetette magát, amint sikerült felhúzni mindent. Ráadásul az ajtóm zárva volt. Valakinek, akinek rajtam kívül még volt kulcsa, ki kellett nyitnia aztán vagy egyedül, vagy többen, kivitték Ecsetet és megszúrták. Csak remélni tudtam, hogy kegyetlenebb bánásmódban nem volt része, bár hagyni elvérezni egy élőlényt sem leányálom halálnem. Ecset bundája kifakult, a színek elhalványultak és végtagjai csüngtek alkarjaim mellett. Végül úgy döntöttem, hogy a kedvenc parkja mellett temetem el. Elég későre járt ahhoz, hogy alig legyen ember az utcákon főleg késő télen. Az emberek errefelé nem szerették a hideget. Én igen. Amikor behatolt a csontomig és éreztem, hogy csíp, szúr a dermesztő fagy, akkor éreztem igazán, hogy élek. Most se volt másként. A fagyos szél észhez térített s így lett elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy a lakásomhoz tartozó pincémből elő keressek egy ásót, a lakásomból kihozzak egy fekete kukazsákot majd Ecset testével együtt elballagjak a kedvenc parkjához. Ott a lehető legbokrosabb, legtöbb fával beültetett helyet felkerestem és azok sarkába, lehetőleg minél elszeparáltabb ponton elkezdtem ásni. Nem akartam túl mélyet, de túl kicsit se ásni, hiszen nem vágytam viszont látni Ecset testét, ahogy az egyik itteni kutya kiásva a szájában cipeli. A képtől, ami szemeim elé villant, s amelyben ez a kutya leszedte Ecset fejét és két lábát, majd a maradékot a hullájából fogai közé veszi és széttépi eléggé felzaklatott. Érzésektől felhevülve végül csak sikerült combközépig leásnom és jó mély sírt csinálnom szeretett cicámnak. Belehelyeztem, intéztem pár kedves szót hozzá, gondolatban megígértem, hogy sose fellejtem el őt, majd betemettem. Az est hátralevő részében nem tudtam aludni.

Kijelenthetem naplóm, hogy végérvényesen elvesztettem mindenkit, aki fontos volt vagy lehetett volna a számomra s a sors azt akarta, hogy szenvedjek. Mond, ha nem így van! Na, látod. Némaságodat egyet értésnek veszem. Természetesen kérdezhetnéd, hogy életem folyamán volt e párkapcsolatom. Többször megkaptam ezt a kérdést, sem mint ahányszor ittam egy igazán finom kávét. Nem, mintha érteném, hogy miért ez a legfontosabb tudnivaló közvetlenül a „hogy vagy?” kérdés után vagy az unalmas és semleges időjárás téma után. Mintha nem létezne más fontos tudnivaló a másikról, mint sem van e jelen pillanatban élettársa, s ha nem, akkor miért. Őszinte leszek, nekem sose volt párom, se élettársam. Ezt a tényt csak kevés alkalommal mertem beismerni. Eleinte, még a húszas éveim naiv szakaszában gyakran el mertem mondani, de mindig megbántam, mert utána jöttek a kínos és akaratom ellenére sokáig tartó vallatások, kérdések és követelések áradata. Mintha meg kellene magyaráznom azt, hogy miért nem és ráadásul ezt bárkinek joga lenne tudni. Pedig nincs így! Senki sem követelheti meg, hogy magyarázzam meg az én életem egyik aspektusát, melyben én döntöttem és nem ő! Szóval hamar rájöttem, hogy terelni kell vagy figyelmen kívül hagyni a kérdéseket és egyszerűen nem törődni vele. Bár, amint egyre jobban elszigetelődtem az emberek elől, ez nem jelentett problémát. Én vagyok a zárkózottság és magányos farkas fogalmak élő díszpéldánya. Az, aki tökéletesen megmutatja, mit is jelentenek ezek a fogalmak. Jó mi? Szeretek egyedül lenni. Megszoktam. S hát, kinek hiányzik egy újabb csalódás? Csak azért együtt élni valakivel és szerelmesnek lenni, hogy utána ő is elhagyjon? Ráadásul nagyobb eséllyel megcsalna és szakítana velem, sem mint a halál ragadná el. Bár, azt sem tudnám elviselni. Ahogy az esküvői fogadalomban van, amíg a halál el nem választ. Képtelen lennék rá! Apa és mama is emiatt halt meg, mert életük szerelme itt hagyta őket és ebbe belebetegedtek. Mama biztosan azért követte olyan hamar papát, mert képtelen volt tovább élni nélküle. Az a pár nap, amíg egyedül kellett lennie a poklok poklát jelentette számára. Szomorú volt, keserű és képtelen voltam megvigasztalni. Hiába vittem jó jegyeket, hiába szónokoltam olyan szépen a versmondó versenyen, semmi se hatott. Bánatában már nem akart élni, ennyire egyszerű. Ahogy apa se. Egyikük se akart a másik nélkül lenni. S ha ez a szerelem, én nem kérek belőle! Épp eléggé keserű és sanyarú volt az életem, amit a sors, isten vagy ki tudja micsoda, nekem szánt. Ecset volt az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz szüleim és nagyszüleim után. S mi történt? Elvették tőlem! Mindenféle ok vagy indok nélkül! Még a saját nevelőszüleim és munkatársaim se tudták soha pontosan ki vagyok, és mire gondolok. Erre mindig vigyáztam. Soha, sose adtam jelét annak, hogy…. érző ember lennék. Néha kaptam gúnyneveket, mint jégkirálynő vagy fagyos szuka (miután egy munkatársam randevú ajánlatát visszautasítottam), fagyasztóláda és társai. De, nem érdekelt. Biztonságban voltam, nem kötődtem senkihez és egyetlen személy arca vagy jelleme sem maradt meg. Csak és kizárólag azokra emlékszem, akikre kell, akik megérdemlik, és akik komolyan fontosak voltak a számomra. Csak ők számítanak és az emlékeik.

Azok az idők, amik többé nem jönnek vissza. Nem kapom meg ismét az esélyt ahhoz, hogy velük lehessek. Pedig, bármit megadnék… szó szerint. Az életemet is akár. Ha csak egy napra láthatnám egyiküket és velük lehetnék arra a 24 órára gondolkodás nélkül belemennék az alkuba. Nem is tudom napló, hogy miért írok még mindig neked vagy miért kezdtem bele igazán. Mert bár elmondtam a rövidke kis életemet mégsem változott semmi. Eleinte… azt hittem, fog. Mást érzek majd, a sötét üresség megtelik valamivel, ami elfelejtteti velem a fájdalmakat és nem hiányolok tovább semmit. De nem így lett. Aki tanácsolta a naplót, ő… nos, egy pszichológus ismerős, akit nem is tudom már hogyan sodort az élet az én utamra. Egyelőre tanul csupán és erős a gyanúm, hogy engem szeretne a szakdolgozata témájának, kulcs szereplőjének, mivel ha jól tudom, épp az antiszociális viselkedés fázisait, azok erősségét vagy szintjeit kutatja és azt, hogy miért és kiből lesz az introvertált ember és mennyire. Szerintem ez a naplóírás is ahhoz kell, hogy kielemezze és részben ez alapján állítson fel egy elméletet. Bárhogy is, ha hozzá kerül, ha nem, végérvényesen azt kezd a következő tulajdonos veled, amit akar. Mivel te napló, nem tudsz megszólalni, így azt sem mondhatod meg, hagyjanak e egyben vagy se, a tűz martalékává válj vagy se. Legalább arra jó voltál, hogy kiírjam magamból mindazt, ami a fejemben volt. Jobban mondva részben. Mert egyfolytában azon merengek, hogy miért? Miért kell nekem élni? Mi értelme van a létezésemnek? Miért kellett átélnem mindezt? Ha tudnál válaszolni, vajon mit mondanál ezekre a kérdésekre? Őrültség tudom, de egy részem keresné ezekre a válaszokat. A másik énem meg azt mondja, felesleges. Mindenem megvan, amit a múlt adni tud, a jelen már nem tud ígérni afelől semmit, hogy a jövő jobb lesz e. Sőt, semmit se tud. A jelen és a jövő haszontalan és lényegtelen dolgok számomra. A múlt meg örökre ott marad azon a távoli ponton. Néha beletekintve átélhetem újra azt, amit szeretnék, s ismét részese lehetek, egy boldog percnek majd visszarángat valami idegesítő dolog a szürke hétköznapokba és vissza kell térnem a céltalan jelenbe.

Köszönöm napló, hogy voltál nekem és egy ideig a hallgatóságommá váltál. Ezennel befejezem az írást és szerintem az életemet is. Úgy döntöttem, hogy az álmatlanságra hivatkozva kapott altatókból beveszek annyit, amennyit csak tudok, s közben igyekszem felidézni az egyik kellemes emléket. Még nem tudom melyiket. Talán azt, amikor mama felolvasott egy mesét vagy azt, amikor frissen sütött pogácsával várt egy fárasztó biciklizős nap után. De lehet, hogy anyáról mesélt történeteinek egyikét hozom a felszínre. Annyira részletesen mesélte őket, melytől úgy érzem, jobban ismerem anyát, mintsem bárki ezen a világon. Apára is szeretnék gondolni. Szerettem vele strandra járni, mert mindig vett nekem lángost, ahogy a nyarat sem kezdhettük fagylaltozás nélkül. Apa szerette a csokoládé fagylaltot. Igen, akad is egy emlékem róla, ahol nagyban eszegeti és azon nevetek, hogy az egész arca csupa csokoládé, még a szakállára is jutott, amit alig bír leszedni. Emlékszem a mély, mézesen dörmögő hangjára, ahogy „kincsem”-nek becéz. Igen, én voltam az egyetlen kincse. Anya meg az egyetlene. S az egyetlen nélkül nehezebb élni, mint sem a kincs nélkül, nemde? Tudod, remélem a mennyország csupán egyszerű múltban való merengés. Mert nem akarok mást, mint sem az emlékemben élni újra, újra és újra. Szurkolj, hogy így legyen!

Viszlát, kedves Napló! Köszönöm, hogy itt voltál nekem az utolsó pillanataimban. A soha viszont nem látásra. 

C. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr7514147583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.