2018. szeptember 03. 15:38 - Cathreen Misery

Egy - Tíz perces Horror Történetek #1

Avagy igen rövid írásaim újabb gyűjteménye.

tumblr_or8mp0laez1tvc1pio1_540.jpgAz egy perces írások fogalmat az egyik buszmegálló reklám felületén láttam, ahol bár nem horror témában, de a szokásos és unalmas reklámok helyett rövid írást tettek közzé, mit olvasni lehet, amíg a buszra várunk (ott pontosan hét perces olvasmánynak nevezték a történetet). Szerintem nagyszerű ötlet és kezdeményezés! Egyrészt mert tény, hogy nem mindenki akar vagy tud regényt írni és előfordulhat, hogy épp eme rövid formában találja meg önmagát. Másrészt akadhatnak olyanok, mint ahogy én is, kik próbaként, kevés idő miatt igyekeznek mégis valami maradandót írni. Az igazi nehézség benne ügyebár a rövidsége. Egy regény hatalmas szabadságot ad azzal, hogy olyan hosszú lehet, amennyit nem szégyell az író vagy amennyit elbír a pendrive (rendben, nem tökéletesen van így, viszont a terjedelem tényleg hatalmas lehet). A hosszúság megszabása nem épp a legjobb dolog a világon főleg azért, mert ettől egy alkotó megfulladhat, kétségbe eshet, elkedvetlenedhet s akkor lőttek az ihletnek. Mintha megszabnám egy festőnek, hogy mit használhat, és mit festhet. Rendben, biztos akadnak emberek, akiknek ez nem okoz gondot sőt, olyan is létezik, ahol többen összedolgozva alkotnak egy nagyszerű maradandót. Például a képregények, ahol a történetet más írja és más rajzolja. Mégis az egy perc vagy egyszerűen rövid időt igénylő sztori olyan időkorlátozás, ami komoly kihívás tud lenni szerintem még a leggyakorlottabbaknak is. Ezért is úgy vélem nem fogok, megfelelni az alap elgondolásoknak s nem hiszem, hogy valaha buszmegálló reklámtáblán fog díszelegni valamelyik írásom, bár mi tagadás jó volna. (: A minap felmerült bennem a gondolat, hogy gyakorlásnak és rövid szabadidő alatt remek lehetőséget nyújthat arra, hogy kedves olvasóimat tovább gyarapítva vagy épp a meglévőket tovább rettegésben tartva és/vagy szórakoztatva lehetőséget teremtsen az egy perces történetek kategória. Nem tudom garantálni, hogy az alábbi történetek elolvasása másodpercre pontosan egy perc alatt sikerülhet, hiszen egyrészt mindenki más sebességgel olvas, másrészt soha nem leszek képes meghatározott karakter mennyiséget írni. Ahány történet, annyiféle terjedelem és hosszúság. Egyik se lesz ugyan olyan, mint a másik miként ez érvényes a rajzokra, szobrokra. Nem találsz még egy ugyan olyat feltéve, ha nem koppintásról van szó.
Egy szó, mint száz remélem, mindenki talál olyat, ami számára tetszetős és elég félelmetes volt. Nem garantálom azt sem, hogy mindegyik feltétel nélkül kielégítheti a borzongani vágyók kedvét és a frászt hozza rátok. Előre is köszönöm, ha elolvastad, s ha esetleg szeretnéd megosztani az egyiket, kérlek a forrásban jelölj meg engem! Akár a blog címét, akár más linket a nevem (Cathreen Misery) mellett. Köszönöm!

tumblr_oyz0cdhpno1wd5r0do1_1280.jpg

Éhínség

Csikaró, fájó gyomorral ébredtem. Kikászálódtam az ágyamból s elsétáltam a konyhába ahol villany kapcsolása nélkül is tudtam merre kell keresni a két ajtós amerikai hűtőt. Tágas belső tere minden finom és jóval tele. Tudtam, hiszen tegnap vásároltam. Hajamba túrtam, hogy rakoncátlan tincseimet arrébb sepregessem majd csoszogva a vastag zoknimban megragadtam a hűtő ajtót. Rántottam egyet, majd még egyet, de az ajtó csak nem nyílt. Közelebb hajoltam és próbáltam kivenni valamit a vak sötétben. Digitális kijelzője szerint hajnali három múlt öt perce. A belső hőmérséklet tökéletes volt, ahogy a felhalmozott élelemből sem szenvedtem hiányt. Megböktem a felületét sekkor elém tárult egy böngészős ablak melyen, ha akartam volna, rákereshetnék akármire. De én nem akartam mást, csak enni. Csokis pudingot, a tegnapról megmaradt rakott krumplit vagy csak kevéske müzlit tejjel bármit, ami ideiglenesen elmulasztja az égető, facsaró érzést a gyomromban. Hasam irányából hatalmas morgás törte meg a konyhában uralkodó csendet és nagyot nyeltem. Minél több ételre gondoltam annál éhesebb lettem s számban már elindult a nyálelválasztás. Éreztem, ahogy egyre jobban megőrjít az éhség s lassan képtelen leszek másra gondolni, mint sem az evésre. Újra rántottam a hűtő ajtón majd megint és megint, de az istennek se akart kinyílni. Jó, gondoltam benézek a szekrényekbe és eszek valami extra tartós kekszet vagy akármit, amit megtalálok és ehető. Egyre csak kerestem, kutattam, de nem találtam semmit. Az összes szekrény üresen kongott. Se tányér, se pohár, se só, amit elnyalogathattam volna, semmi. Egy árva morzsa nem akadt se felső, se alsó polcokon. Még a kukát is megtekintettem hátha, de semmi. Az egész átkozott konyha üresen állt és ötletem nem volt hogyan és miért. Az egyetlen élelemmel rendelkező tároló kinyithatatlanul s alig hallható zörgéssel állt és nézett velem farkas szemet digitális kijelzőjével. Fehér háttérszínen fekete és zöld szöveg úszott mely felsorolta a hűtő tartalmat közben kipipálta azt, amiből elegendő áll rendelkezésre. Szám szélén nyál csurgott ki s lefojt az állam aljáig ahonnan lecsöppent. Szemeim előtt elúszott a konyha látványa aztán visszaállt. Gyomrom kegyetlenül morgott és szúrt tovább, mint aki fenyegetni próbálna, csak szerezzek valami ennivalót. Hirtelen azon kaptam magam, hogy rágom a levegőt és fogaim csattognak egymáson, közben az éjszaka leple alatt elindulok kifelé a házból. Kilépve az ajtón a hatalmas kertembe érkeztem melyet utáltam s bár az emlékeimben a kert tele volt fákkal, nővényekkel, ehető bogyós bokrokkal, előttem sivatag terült el. Kékes fekete fényben csillogott a Hold fényében sima felülete a teleknek s apró dombok emelkedtek fel ott, ahol fának kellett volna lennie. Az utcai lámpák elsötétülve meredtek az égnek és kerítésemen túl nem várt más, csak további homokos földrész. Szemernyi élet vagy ehető dolgot nem láttam, pedig a Hold egésze igen jó fényforrásnak bizonyult. Eszembe jutott, hogy van garázs a telkemen. Nem tétováztam tovább s amint a fém ajtóhoz értem kinyitottam egy alulról indított és felfelé húzott mozdulattal. Amint beléptem majdnem felrúgtam egy karton dobozt. Körbe tekintettem s semmi mást nem találtam a négy fal között hiába emlékeztem úgy, hogy feltöltöttem a helyet szerszámokkal, konzervekkel és tartós zacskós ételekkel. Még a biciklim se volt a helyén. A doboz mely előttem állt felvettem majd megpróbáltam elolvasni a feliratot. „Patkányméreg” mondtam ki hangosan a szöveget. Először el akartam dobni majd valamiért mégse tettem. Fogva a dobozt vissza tértem a kihalt korom fekete ég alatt húzódó térbe, mely reménytelenül haladt a végtelenségbe. Nem tudom meddig csak álltam és kémleltem a távolt. Egyetlen ember, kutya, fa vagy más növény, rovar vagy madár nem adta jelét annak, hogy élne. Már nem éhes voltam, inkább elveszett. Vajon egyedül lennék az egész bolygón? Merült fel bennem a kérdés. Nem gondolkodtam el rajta vajon így van e, helyette letekintettem a kezemben tartott dobozra és feltéptem a tetejét. Belenyúltam és apró, hosszúkás gyógyszerekre hasonlító ovális bogyókba markoltam, amit kivéve nézegettem. Darabos, büdös és mégis ínycsiklandó morzsalékok hevertek a tenyeremben. Feltekintettem a Holdra majd vissza a kezemre s döntöttem. Meg fogom enni. Kinyitottam a nyálcsíkos és habzó számat majd betömtem az egészet. Utána újabb és újabb marokkal vettem magamhoz és ettem a dobozból. Mire az ötödik adagért nyúltam volna, addigra a méreg kifejtette hatását és elesve rángatózni kezdtem. Ráharaptam a nyelvemre, szemem fenn akadt, végtagjaim izmai befeszültek, amitől eddig hihetetlennek vélt formákat vettek fel és tehetetlenül vártam, míg a gyomromban érzett fájdalom elmúlik. Majd szemeim lassan leereszkedtek s mielőtt végleg elsötétült volna előttem a világ váratlanul fű levelek nyaldosták arcomat, gyenge kellemes szél simogatta testemet és alma, akác, rózsa, diófa és bokrok illatai ütötték meg az orrom. Mielőtt lehunytam volna szemem megláttam, hogy az eddig valóságnak hitt látvány csupán illúzió volt, s ahogy elhalványult helyére egészen más kép került s az lett élénk. Garázsom nyitott ajtaján át a berendezett, zsúfolásig bepakolt autó pihenőt láttam. A bejárati ajtóm nyitva állt s valami édes, péksüteményre emlékeztető illat kilopakodva még utoljára beitta magát az orromba. Nagy sóhajjal és vágyakozva örökre lehunytam szememet. Hogy mi történt? Az rejtély maradt az idők végezetéig.

 

 tumblr_n70gh1xpbp1rxd5pto1_500.jpgHa pislogsz, felébredsz

Gyerekkoromban meséltek olyan megoldásról, miszerint ha sokat pislogok álmomban, akkor felébreszthetem magam és véget vethetek a kellemetlen álomnak. Sajnos sokszor volt rémálmom szüleim nagy örömére, így ha fel ébresztettem testem, akkor bemászva melléjük felébresztettem őket. Eleinte bevált. Mikor félni vagy aggódni kezdtem csak pislogtam erősen háromszor, négyszer és a következő pislantásra már ébren néztem a szobám mennyezetét vagy valamelyik falát. Éveken át megmagyarázhatatlan okból rossz vagy rettegést keltő álmaim egyre inkább gyarapodni kezdtek és sose múltak. Nem néztem horror filmet, nem töltöttem meg az agyam olyan történetekkel, amikről később álmodhatnék. Mégis a pislogásos felébresztést olyan gyakran használtam, hogy szemeim néha belefájdultak. Előfordult, hogy az agyam túljárt rajtam, s amikor azt hittem ébren vagyok kis vártatva kiderült mégse. Így esett az utolsó éjszakámon is.
Szüleim házában voltam mégis tudtam, hogy ez csak egy álom és féltem. Nagyon féltem. Ágyamon ülve próbálkoztam a pislogással, ahogy az előbb, de most reménykedtem benne, hogy a valóságban ébredek majd fel és nem álom lesz az álomban. Igen, beleestem az álom legszörnyűbb csapdájába és megmagyarázhatatlan rettegés tört rám. Mintha valaki el akarna kapni, követ és meg kellene szabadulnom tőle. Nem láttam ezt a valamit, mégis holtbiztos voltam benne, hogy ő okozta kiskorom óta a rémséges álmokat. Pislogtam kettőt, hármat s változatlanul a szobámat láttam. Vajon sikerült felébrednem? Ezt csak egy módon tudhattam meg. Felkeltem az ágyamról s felkapcsolva az éjjeli lámpát egész kellemes halvány esti fény borította el a szoba közelebbi részeit. Az árny-fény törvényszerűségben nem volt kivetni valóm, a fizikai szabályok megvoltak. Tovább haladva megálltam a székemen felhalmozódott ruha szennyes mellett. Anya gyakran leszidott, amiért nem vittem ki időben a felesleges és koszos ruháimat, most mégis hasznosnak bizonyultak. Felemeltem kezemet és oldalra döntöttem a ruha dombot. Bekövetkezett az, amitől tartottam. A gravitáció törvénye nem, hogy nem érvényesült egyenesen nevetségessé vált. Az álomvilág képtelen volt helyesen kezelni ezt a legegyszerűbb, leghétköznapibb, legátlagosabb fizikai törvényt, ami miatt rájöhettem, hogy még mindig álmodok. A Francba is! Ruháim lassan, néha szaggatottan estek lefelé majd centikkel a padló felett megálltak és felismerhetetlen színfoltokká, gombócokká, két és három dimenziós absztrakt formákká alakultak. Kétségbe estem. Hirtelen nem kaptam levegőt s bár tudtam, hogy ez csak egy álom mégsem vigasztalt sőt, mi több! Olaj volt az amúgy is tomboló tűzre. Ötlet híján megpróbáltam kimenni a szobámból, de nem ment. Az ajtóm nem nyílt. Körbe tekintettem s az eldeformálódott ruhakupacon kívül minden más épp olyan volt, akár a való életben. Leültem hát a földre és pislogni kezdtem. Újra, újra majd újra. Végtelen időm révén egyre erősebben és kitartóbban csináltam. Egyszer biztos felébredek. – Gondoltam. Közben észre se vettem, ahogy az üvegezett ajtóm túloldalán valami furcsa mély sötét alak egyre közelebb haladva kirajzolódni látszik, s hosszú ujjak tapadnak a görbítő hatású felületre.

 

 10382987_243409705859799_6883180611299697079_n.jpgSim Élet

Ötletem nincs hogyan és miként, de szüleimmel együtt hirtelen ott álltunk az utca szélén és felnéztünk egy két emeletes kisvárosi házra. Egyszer csak olyan ötletem támadt, hogy be kellene mennem s szüleimet követve felmentem a verandára majd bementem a házba. Az ajtó magától kinyílva beengedett, majd amikor mind a hárman ott álltunk az előtér és nappali együttesében becsukódott. Körbe tekintve átlagos, családias és meleg hangulatú helyiségbe érkeztünk ahol akadt TV, kanapé, pár növény és egy íróasztal rajta laptoppal. Majd arra lettem figyelmes, hogy anya feje fölött egy zöld gyémánt forog s világít, majd eltűnik és megjelenik apa feje fölött. Ekkor apa ismeretlen okból elindul a TV készülék felé, bekapcsolja, és főző csatornát kezd el nézni. Felmerült bennem a kérdés vajon tényleg szeret e főzni, mire rájövök, hogy semmit se tudok róla. Akkor mégis honnan veszem, hogy ő az apám és anya az anyám? Miért olyan természetes ez a gondolat s közben miért nem tudok róluk semmi mást? Nincs időm ezen elgondolkodni, ugyanis az ismerős zöldes fény felülről érkezik, s mielőtt feltekinthetnék a fejem fölé az az érzésem támad, hogy nekem olvasnom kell. Akarok én olvasni? Nem számít, mert testem cselekszik és elmegy a legközelebbi könyvespolchoz. Leemelek egy fantasy kötetet majd leülök apa mellé és olvasni kezdek. Mit is? Nem tudom, de olvasok. Valójában a kezemben tartott szögletes valami kivehetetlen hieroglifákat tartalmaz s ésszel tudom, hogy ostobaság amit művelek, mégis csinálom. De pontosan mit is? Mert ez nem olvasás, mégis úgy teszek! Mire végre befejezem az… olvasásnak imitált cselekvést apa addigra eltűnik mellőlem és hallom, ahogy a konyhában tevékenykedik valaki. Leteszem a könyvet a földre és mennék a mosdóba, ugyanis rám tört a pisilhetnék, de ekkor megállok. Miért állok meg? Hirtelen zöldes fény kúszik felülről a szemembe s mielőtt újabb értelmetlen cselekvést kellene tennem, meglátom. Felém néző csúcsa éles, azon pörög egy ékkőre emlékeztető világító valami, s amikor felettem van, képtelen vagyok parancsolni saját magamnak. Hogy pontosan fogalmazzak: bezártak egy testbe, aminek nem vagyok az ura. Vannak gondolataim, érzéseim és vágyaim, de ezek nem számítanak, mert testem úgyis azt teszi, amit akar. Ki akarja egyáltalán mindezt? A zöld gyémánt? De hát élettelennek tűnő diszkó lámpának hat nem többnek! S mégis, amikor valaki feje felett van, az önkívületbe kerül s cselekszik attól függetlenül, hogy előtte mit tett vagy sem. Lábaim elindulnak a konyhába majd rossz érzésem támad. Ekkor meglátom életem legszörnyűbb jelenetét. Apa ég a gáztűzhellyel és egy szekrénnyel együtt. Kiátlózik, táncol a lángokban, pánikol és karját lendíti a levegőben, mintha azt akarná, hogy emeljék ki onnan. Anya megjelenik mögöttem s ő is pánikba esik. Kiáltozik, ugrándozik, de nem tesz semmit. Miért nem? Én akarok tenni ellene! Valamiért eszembe jut, hogy van nálam tűzoltó készülék és elővehetném, hogy segítsek apán. De ekkor a cselekedet félbe szakad és a nem kicsi poroltót elteszem. Vagyis… eltűnik, ahogy a semmiből vettem elő. Eddig hol rejtettem ezt a nehéz tárgyat? Nincs időm mélázni ezen, apa továbbra is ég! Újra segíteni akarok neki. Előveszem a készüléket és épp megnyomnám, hogy eloltsam a lángokat mik tovább haladva felperzselik a fél konyhát, de kezeim elteszik megint. Ekkor meglátom a fejem felett lévő követ és ideges leszek. A francba már, hiszen nem nézhetem végig, ahogy meghal! Vagy…. mégis? Eláll a lélegzetem. Anya tehetetlennek hat, ahogy apa is és az egyetlen bátor ember, aki képes lenne megmenteni a helyzetet, megakadályozza az a kő a feje felett. Miért nem segít valaki? Miért nem jönnek a tűzoltók? Valaki csináljon már valamit! – Ordítok a fejemben, de testem áll mozdulatlanul. Szemeim nézik a jelenetet s végül apát felemésztik a lángok. Össze esik, a tűz kialszik miután tönkre tette a konyha nagyját és megjelenik a halál. Oda akarok menni, hogy megakadályozzam apa lelkének elrablását, de akárhányszor arra gondolok oda megyek, valamilyen ismeretlen okból mégse teszem meg és a cselekedet félbe szakad. Végig nézem, ahogy a halál elviszi apát s egy urnát hagy a helyén. Anya zokog, arcát törölgetve sír és szenved. Utána nekem is összegyűlnek a könnyeim és sírok, pedig nem akarok. Tehettem volna ellene! Megmenthettem volna! – Dühöt érzek és legszívesebben tombolnék, de ehelyett csak szomorú leszek. Szomorú és letargiába esett egészen két napig. Honnan a fenéből tudom, hogy két napig gyászolok csak? Oda fordulok anyához és szeretném megölelni, de ekkor anya felett megjelenik a zöld kő és sírása alább hagy. Mintha mi sem történt volna ott hagy és felmegy az emeletre. Én meg állok, és nem teszek semmit. Végtagjaim várnak valamire. Talán parancsra. Igen, biztosan olyan utasításokat követ a testem, amit nem is én adok neki. A zöld fény újra megjelenik felettem s gyomrom összerándul. Félek. Istenem, ments meg, nagyon félek! Lábaim elindulnak ki a házból. Percek alatt a szemközti strandon találom magam, ahol elmegyek a tengerpartra és horgászni kezdek. Hol volt eddig ez a horgászbot? Csak úgy előkapom, és rögvest tudom, miként kell halat fogni. Végül akár akartam akár nem az egész éjszakát végig álltam a tengerpart mellett. Kifogtam pár vicces nevű halat, kevés szemetet s minddel sikerült megtömni a zsebeimet. Szemeim előtt felkelt a hold a csillagokkal majd eltűntek és a nap újra fénylett az égbolton. Ekkor abba hagytam a horgászást és olyan gyorsan telt el az egész este, mintha percek alatt történt volna az egész. Tizenkét óra alig két perc alatt? Mi folyik itt? – Nem gondolkodhattam. Testem visszatért a házba majd egyedül találtam magam. Újra olvasnom kellett. Anyáról nem tudok semmit. Olvasok és olvasok, mikor hirtelen ki akarok menni a kertbe, mert valami rossz történt. Megint. S olyan, mint apánál. Kiszaladok és ekkor festetlen falakkal találom szembe magam, melyek közül kikandikál az az átkozott zöld kő. Csak a negyede látszik, mégis biztos vagyok benne, hogy jót nem jelent. Valamiért tudom, hogy anya meghalt pedig nem látom. Tudom, hogy elhalálozott és ettől sírhatnékom van. De mégis mi történt? Mi zajlott a négy fal között és miért nem tudok bemenni? Ő miért nem jön ki? Aztán egyszer csak a falak eltűnnek, és egy sírkő fekszik ott, ahol tudtam, hogy anya van. Honnan tudtam? Nem tudom. Ezt az irreleváns érzést! Sírtam aztán abba hagytam, majd megint sírtam. Mégse mentem sehova. A Nap felkúszott egészen magasra és onnan újra nyugovóra kezdett térni. Míg álltam végig nézhettem, ahogy a semmiből egy medence épül fel a kert végébe. Kivágott szögletes gödörben víz termett és csempézett falú medence jött létre majd elindultam felé és belemásztam a vízbe. Nem tudom mi volt furcsább. Az akaratom ellenére pancsolni két haláleset után azonnal, vagy egyetlen körbe pendüléssel átöltözni a fürdőruhába ami… nem is volt nálam. Úszni kezdtem. Fizikumom nőtt és ehhez épp olyan zöld csík jelent meg fejem felett, mint a horgászás során. Bár azzal nem törődtem. Ezzel se foglalkoztam sokáig. Az jobban kezdett aggasztani, hogy még akkor is a medencében úsztam, amikor a Nap már letűnt az égről és csillagok tértek a helyére. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam és szerettem volna kimászni. Jól esett volna egy alapos alvás, hátha utána minden helyre billen és véget ér ez az őrült és szörnyű állapot. Jó lett volna enni is és kicsit beszélgetni. Hiányzott az emberek társasága. Hiányzott anya és apa. Nagyon. De bárhogy nézelődtem a medencéből nem volt kiút. Az a lépcső melyen bejöttem eltűnt s bár úgy véltem simán kimászhatnék a medence szélén, oda úszva nem tudtam. Nevetséges, hiszen simán kihúzom magam innen! Gondoltam rá egyre erősebben és erősebben, hátha kezem és lábam engedelmeskedik, de nem. Éhezni kezdtem, álmos lettem, szociális hiányaim lettek sőt, pisilni is kellett. Ekkor feltekintettem a felettem forgó zöld kőre és integetni kezdtem. Hátha…. isten megsegít. Hátha lát valaki. Vagy ez a furcsa, hatalmas erővel bíró kő megsajnál és megsegít. Könyörögtem, kérleltem, érthetetlen nyelven szólaltam meg, de reméltem: a mindenható érti, mit akarok. Mire a Hold felért az égbolt közepére addigra bármit megadtam volna, csak hogy kikerülhessek innen. Az éhség mardosott, a fáradtság egyre erőseb lett és alig tudtam fenn tartani magam a víz felszínén. Majd egy utolsó levegővétel után végleg kimerülten hagytam, hogy testem elsüllyedjen és leérjen a medence aljára. Lábaim leértek s ekkor utolért a halál. Láttam fodrozódó megtört képét a medence szélén s elővette a listát, ahogy apánál és anyánál. Végre. – Gondoltam. – Végre vége ennek a kegyetlen, pokoli létnek! Csak jobb lehet ott, ahova ezek után kerülök. Felőlem a végtelen sötét semmi is magába olvaszthat, csak érjen már véget! – Ekkor a halál kiemelte lelkem a medencéből és magával vitt. Sötétség telepedett szememre és azt hittem nyugovóra térhetek. De ekkor szemeim ismét kinyíltak s egy másik ház képe élesedett ki előttem, melynek szomszédjai voltak, s akik szintúgy álltak a járdán házaik felé fordulva, ahogy én is. Ekkor feltekintettem a fejem fölé és imádkoztam, nehogy azt lássam meg amit sejtettem, de imám nem talált hallgatóságot. A fejem felett a már ismert zöld kő forgott és világított le rám.

 

13680605_1048970755180242_8346145711430765919_n.jpgÖrökkön Örökké

Négy éve már annak, hogy barátnőmmel boldog szerelemben és párkapcsolatban együtt élünk. Még az egyetemi éveim alatt ismertem meg őt. Igazán okos, tehetséges festő, akinek legnagyobb vágya, hogy híres festőművész lehessen több kiállítással és remekművel. Szerettem a kreativitását és az alkotásait. Igen élethű stílusban szeretett festeni s szinte akármiről, ami ép az adott hangulatához illett. Csendélet, tájkép, portré, illusztráció az egyik kedvenc könyvéhez vagy filmjéhez, ami épp hatással volt rá sőt, zenére is képes volt alkotni olyan absztrakt dolgokat, amiktől elállt a lélegzetem. Jómagam egyszerű informatikusnak készültem s még bőven egyetemre jártunk, amikor elérkezett a bűvös negyedik év.
– Mihez lenne kedved ma egyetlenem? – Kérdeztem tőle reggel amint felébredt. Kócos hajjal, kissé gyűrött mégis meseszép arccal és komás tekintettel fordult felém.
– Azt se tudom, milyen napot írunk, mégis honnan tudnám, hogy mit akarok? – Halvány mosoly rajzolódott ki a száján ekkor már tudtam, hogy szeretne valamit. – Kérek kávét és miután megittam, tárgyalhatunk a mai napról. – Így is tettünk. Én készségesen elkészítettem a kedvenc fekete kávéját sőt, még tojásrántottás reggelit is kapott, amitől majd kiugrott a bőréből örömében. Mialatt kávézott magához vette a laptopját és szokásához híven átnyálazott pár közösségi felületet. Közben a saját számítógépemen kicsit programoztam és folytattam a fél éve elkezdett játékom megírását. Két órával később már arról beszéltünk, hogy mit csináljunk ma az évforduló alkalmából.
– Mit szólnál hozzá, ha délutánig csak lustulnánk itthon. Aztán elmehetnénk megnézni a legújabb akció filmet, amit adnak a moziban. Utána beülhetünk a kedvenc éttermünkbe és a nap végére újra itthon lennénk, viszont az ágyban fejezhetnénk be a dolgot. – Bólintottam, nekem tetszett az ötlet. Mielőtt felkelhetett volna mellőlem megérintettem karját maradásra bírva és közel hajoltam.
– Miért csak este avatnánk fel az ágyat? Miért ne kezdhetnénk a napot az ágyban? – Huncut nevetését szája elé tett kezével igyekezett palástolni, de nem tudta. Aranyos bájt kölcsönzött arcának a zavarodottsága s alig bírtam türtőztetni magam. Most akartam őt. Közelebb hajolva megcsókoltam, majd kezeimmel simogatni kezdtem arcát, felkarját, utána derekára helyeztem az ujjaimat s végül az én irányításom alatt megtörtént, aminek meg kellett történnie. Remek reggeli szeretkezés után felfrissítettük magunkat a fürdőben és délutánig nem csináltunk mást, csak lustán néztük a TV-t, beszélgettünk, néha viccelődtünk, egy Unó kártya partit lenyomtunk aztán elkezdtünk készülődni. Mivel tudtam, hogy barátnőmnek a készülődés legalább másfél óráig eltart, így felajánlottam, hogy a konyhában mosok fogat majd mialatt ő lefoglalja a fürdőt, összekészülődök én is. Később tudomást szereztem arról, hogy míg a konyhában elvoltam, addig barátnőm belépett a facebook oldalamra és kutakodott egy kicsit.
Nagyszerű akció film után a kedvenc éttermünkben degeszre ettük magunkat majd az éjszaka szép, kellemesen hűvös és csillagos ege alatt hazafelé vettük az utunkat. Mielőtt elhagytuk volna a társasház előtt elterülő parkolót barátnőm felkaromba kapaszkodott és vissza húzott.
– Mi lenne, ha mégse a lakásba térnénk vissza, hanem felmennénk a dombra? – Tekintetével az autóm felé bökött s szemeim előtt rögvest egy dombtetőn játszódó autós szex jelenet pörgött le pillanatok alatt. Több se kellett, azonnal autóba szálltunk s amilyen gyorsan csak tudtam felhajtottam a város legmagasabb és legszebb dombjára, melyet… nos, csak ilyen alkalmakkor használnak. Úgy tűnt eme éjszakán csak mi találtuk vonzónak a helyet, mert egyetlen árva autó se ólálkodott még a közelben se. Utcai lámpa sora méterekkel odébb véget ért, így szó szerint ránk telepedett az esti korom leple. – Itt jó lesz ügye? – Kérdezte barátnőm és kezével megsimogatta a combom. Felizzottam tőle akár a frissen hevített vaskard. Oda hajoltam, hogy megcsókoljam mikor váratlanul erős fájdalom hasított a nyakam oldalsó részébe. A fájdalom kínzó, gyötrő érzéssé formálódott és kezemet oda kapva megéreztem egy kés markolatát.
– Mi… - Próbáltam megszólalni, de nem ment. Számban keserű vas íz gyülemlett fel s mikor számat szóra nyitottam a vér kifolyt rajta. Kapkodni kezdtem a levegőt mely egyre nehezebben jutott a tüdőmbe s éreztem, hogy az ájulás közelébe kerültem. Testem oldalra dőlt az ülésnek és barátnőmet néztem. Arca rezzenéstelenül kémlelt, s bár került rá pár vércsepp, semmit se változott. Kedves, aranyos és szerető szempár figyelt. Szája kedvesen elhúzódott, teste nyugodtan fordult felém és úgy ült, mintha valami romantikus történetet mesélnék neki. Újra beszélni akartam, mert fel kellett tennem a kérdést: Miért? Ehelyett bugyborékoló vért sikerült kreálni s ebből került egy újabb adag a ruhájára, az ülésre, a saját kézfejemre. Elnevette magát majd közel hajolt és megsimogatta az arcom.
– Most már az enyém vagy szivi. Örökre az enyém. – Nem értettem mit akar ezzel mondani s úgy tűnt kínlódásom ellenére sikerült leolvasni arcomról az értetlenséget. – Tudod egyetlenem, mialatt fogat mostál majd elmosogattál, megnéztem a facebook oldaladat. Te ostoba, megjegyeztetted a jelszavadat, szóval még fel se kellett törnöm! Na, mindegy. Valami fruska rád írt, hogy találkozzatok, mert jól érezte magát legutóbb. – Keserű nevetés tört fel belőle majd váratlanul kirántotta a kés a nyakamból és felordítottam. Mármint akartam, de ehelyett hihetetlenül sok vér kifakadt a nyitott ajkaim között és pár perc erejéig elhomályosult előttem a világ. Mire ismét eszemnél voltam barátnőm… mármint akit annak hittem, már dühösen és csalódottan nézett rám. Megrázta fejét aztán ismét mosolygott. Kirázott tőle a hideg. – Nem tudom miért kellett ezt, szivi. Hiszen tudod, kiderült volna. Ha nem most, akkor később. De titkolózni és hűtlennek lenni, nem szép dolog. Azt hittem tudod. Sőt, úgy véltem boldog vagy mellettem, ahogy én is melletted és komolyan gondoltad azt három évvel ezelőtt, miszerint örökre velem akarsz maradni. Emlékszel? Az első évfordulónkon. Sose felejtem el. Akkor látogattuk meg először azt az éttermet, ami most a közös kedvencünk. Ott kijelentetted, hogy velem akarsz megöregedni. – Nosztalgikus mosollyal elmerengett. Tekintetében egy csepp normalitás se maradt. A fény, ami visszaverődött a kijelző világítása miatt mély őrületet és sötétséget mutatott. Ő nem az, akit megismertem. A barátnőm, akit szerettem rég meghalt… valahol, valamikor. S közben tudtam, hogy percek kérdése mikor halok bele a vérveszteségbe. Nem tudom tisztában volt e vele, de örökké nem húzhatta az időt. Mintha hallotta volna a gondolataimat felém fordult és félelmetes vigyorral közel hajolt és csókot lehelt vérrel áztatott ajkaimra. Mikor vissza ült száján ott éktelenkedett vérem mély vörös színei. – Én komolyan gondoltam, szivi. Megesküdtem és halálosan komolyan ígértem meg azt, hogy örökre együtt leszünk. Ennek eleget fogok most tenni. Miután meghalsz, leöntöm az autót benzinnel, visszaülők és felgyújtom az egészet. Nem akartalak kitenni a lángoknak, mert úgy hallottam, hogy rettenetes kínokkal tud együtt járni az élve elégés. Én vállalom érted szivi, de neked nem kell értem. Nekem elég az is, hogy itt maradsz. Örökre, velem. – Lehet tovább beszélt, de a többit már nem hallottam. Tudatom elsötétült és elnyelt magával a halál.

Első körben egyelőre ennyi. Remélem akadt olyan, ami tetszett!
Köszönöm, hogy elolvastad. Véleményeket várok kommentben ott, ahol kényelmesebb! ^^
Cathreen Misery

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr2214219675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.