2018. október 19. 13:09 - Cathreen Misery

Az Élet Feketében "Másként".

Avagy milyen fekete ruhát viselő, különc emberként élni – saját vélemény.

11889650_1147387098611139_6960805842187046835_n.jpgAnnak idején írtam a témához hasonló bejegyzést, de az túlságosan fennkölt, magasztos, túl harsányra sikeredett s annyira régen íródott, hogy a nemrégiben olvasott Tipegőzombi bejegyzése után erős késztetést éreztem arra, hogy megírjam ismét. Az ő írását ITT olvashatjátok. – Igazság szerint, amikor megírtam az első véleményemet a témával kapcsolatban, olyan régóta fortyogott bennem a keserűség és a sok sérelem, hogy képtelen voltam uralkodni felettük s ennek eredménye egy igen érdekes bejegyzés lett. Akkoriban még nem tudtam megbékélni azzal, hogy az emberek nagy része változatlan marad, s míg meg nem hal, bántani, sértegetni, kötekedni fog, ha talál egy szerinte arra érdemes felületet rajtam. Nem tudtam belenyugodni, hogy az emberi gonoszság ennyire mély, ennyire kigyomlálhatatlan és ennyire ösztönös. Leginkább talán az borított ki és a mai napig nem tudom elfogadni s mellé megérteni a jelenséget, miszerint az emberek alapvetően gonoszok és romlottak. Nagyrészt. Ha még nem, akkor az útja során találkozik nem egy már romlott emberrel s ezek a találkozások végül a tiszta emberből is mocskosat formálnak. Nagyon kevés az a személy, akiken nem fog az emberi fertő, akik tudatosan igyekeznek nem ítélkezni, nem bántani és megsérteni a másikat. Kevesen vannak azok, akik önzetlenül kedvesek és segítőkészek, akik nem írnak le rögvest, amint meglátnak, és még kevesebben vannak azok, akik felfogják bizonyos viselkedés és eltanult jellemvonások hibáját, negatív mivoltát s ez ellen igyekeznek tenni. A lehető legritkább az, aki tiszta marad valamilyen csoda folytán s ezt a tisztaságot próbálja tovább adni a környezetében. Talán ők kapják idővel a lehető legnagyobb, legfájdalmasabb pofonokat az életben.

Nem tagadom, még mindig fortyog, bennem a düh mikor arra gondolok, hogy akik bántottak, azok jogtalanul, alaptalanul és feleslegesen tették. Ráadásul nem léptem fel ellene. Sokszor hagytam magam, meghunyászkodtam és fejet hajtottam. „Biztos igazuk van”. Sok sok év kellett ahhoz, hogy rájöjjek: egyáltalán nincs igazuk. De ehhez el kellett fogadnom azt a tényt, is, hogy örök különc, csodabogár, fekete bárány leszek mindegy milyen társaságba kerülök, kik vesznek körül vagy mennyire vagyok őszinte másokkal, ha azt akarom, hogy megismerjenek. Először meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy soha nem leszek normális, sose fogom azt érezni, hogy tartozom úgy isten igazán valahová és igenis meg kell elégednem azzal a szűk kis baráti körömmel, amit kialakítottam magamnak. Mert ez a kis csapat olyannak szeret aki, és ami vagyok valójában. Nem akarnak tőlem se többet, se kevesebbet. Az igazi énem miatt meg soha nem bántanának. A fekete ruha viselése miatt végképp nem. Sőt, pont a különcségem miatt keltettem fel az érdeklődésüket majd idővel rájöttem: ők is épp olyan fekete bárányok a társadalom hatalmas bárány tömegében, mint én. Míg az említett közeg meg nem teremtődött, addig kóválygó kísértetként kerestem a miértekre a választ. „Miért nem szeret senki? Miért szólnak be, ha feketét viselek? Miért baj az, ha szeretem a halállal kapcsolatos témákat vagy a koponyás holmikat? Miért gond, ha önmagamat adom? Miért riadnak meg tőlem, ha felfedem a valódi énem egy szegletét? Hogyan lehetnék én is normális? Egy a sok között? Vajon engem is akkor szeretnének csak, ha alkalmazkodom? Ha ugyan olyan leszek, mint az összes többi?” – Elhihetitek, próbáltam. Öltözködésben, ízlésben, személyiségben igyekeztem olyan lenni, ami elméletben elegendő az átlagembereknek, s ami miatt nem néznek „másnak”. Komolyan próbáltam, nagyon igyekeztem, de valami mindig akadt, amiért kilógtam a sorból. Apróságok, de azoknál éreztették velem, hogy nem vagyok oda illő. Sőt, a lehető legátlagosabb külsővel és a lehető legnormálisabbnak hitt viselkedéssel is, mindig ott lebegett a levegőben egy sercegő érzés, ami eszembe juttatta: Nem vagy idevaló. Serdülőként akadt nagyon színes ruha korszakom, ahogy pár hónap erejéig Emo is akartam lenni, majd húsz és huszonhárom éves korom között igyekeztem olyan átlagos nő lenni, mint akik körbevettek a munkahelyemen (jobb példáim nem akadtak). Néha igyekeztem pár női magazin által mutatott megoldást elsajátítani, de olyankor katasztrofális, félresikerült bohócnak éreztem magam, aki nem nevetést, hanem könnyeket csal az emberek arcára. Azóta se szeretem a női magazinokat. Huszonnégy évesen jött egy kiemelkedő fordulópont, egy nagyon nehéz mégis életbevágó döntés amit, így utólag bánok, hogy nem előbb hoztam meg majd, akkor folytatódott az, amit 15-16 évesen már elkezdtem kialakítani. Huszonnégy évesen annyira nem érdekelt ki mit gondol és vélekedik, hogy szó szerint mámorítóan szabad voltam. Azt tettem és csináltam, amit akartam, úgy ahogy nekem épp tetszett s bár 8-9 hónapig kilátástalan volt még a jövő hetem is, nem hogy a következő évem, mégis…. az volt az egyik legjobb időszakom, ami kellett a továbblépéshez.

Majd 24 és 27 között elkezdtem újra felfedezni magam. Újra megismerni önmagamat s ez alatt rájöttem: a fekete ruha sőt, a fekete holmik mindegyike legyen szó függönyről, pohárról, ágyneműről, úgy vonz, akár bogarat az esti fény. Csontig hatolóan vágyakozom a feketére s mintha ösztönös lenne a ragaszkodásom és szeretetem eme szín felé. Természetesen tetszenek más színek is, mint a piros vagy lila, de kizárólag fekete párosítással. Önmagukban már nem. Amit az eltelt három év alatt tapasztaltam, s ami elkezdődött az említett tini időszakban is az az, hogy minél jobban igyekszem önmagam lenni, úgy kinézni amilyennek valójában gondolom magam és amilyen kép a fejemben él magamról, annál több és durvább negatív, bántó, sértő és ítélkező visszajelzést kapok. Akadnak persze szép bókok is, elismerések, kedves szavak, amik mögött nem lapul a gonoszság, de ezek aránya kevesebb a másikhoz képest. Az egészben azt csodálom a leginkább, hogy tudom, nem vagyok ezzel egyedül. Mármint, rettentően sokan hordunk feketét s akkor nem lett említve a Dark-Goth Szubkultúra ezernyi arca. Vannak, akik ettől függetlenül szeretnek feketét hordani s mégis mindannyian kezet foghatnánk, mert hasonló utakon járunk, amikor fel merjük vállalni a fekete szín iránti tetszésünket. De ha már ennyire sokan vagyunk, miért nem képesek az emberek megszokni? Persze, ha a divat úgy kívánja, akkor 1-2 hónapra majd egy év múlva ismét (a divatnak is kell ismétlés), hirtelen mindenki feketében mutatkozik, s amikor ez elmúlik, sokan levetkőzik. Az nem baj? Miért nem? S ha valaki tartósan, majd 12 éve szereti a fekete színt az baj? Miért?
Nem értem. S őszintén, nem is akarom megérteni. Nem érdekel. Már nem hallgatók meg egyetlen ostoba, nyögvenyelős „magyarázatot” sem. Már nem figyelek, ha valaki magyarázni kezdi a „miért rossz a fekete ruha viselése” szövegét, már nem hallgatóm végig. Milliomodra se tudnak semmi újat, semmi logikus érvet, semmi hasznosat mondani, csak az időmet pazarolják feleslegesen. Mert nem változok meg, az holtbiztos! Azt tanácsolom a többi fekete ruha kedvelő egyénnek, hogy ők is tegyenek ugyan így! Ne legyetek mások, csak is önmagatok! S akkor az élet olyan emberekkel hoz össze, akik komolyan barátaitok, szeretteitek lehetnek. A többi meg, nem számít.

 

tumblr_nulw9jzoto1u7ezalo1_500.pngMár serdülőként feltűnt, hogy akadnak idegenek, akik megijednek, félnek a fekete ruhás emberektől, s ha ezt megspékeli az ember pár koponya, csontváz, halott témához köthető motívummal, kiül a káosz, borzalom és ellenszenv egyvelege az arcukra. Ez a félelem és ismeretlentől való tartás sajnos, a lehető legrosszabb szavakat és viselkedést produkálhatja az emberekből mégis… már akkoriban megéreztem ennek a bódító ízét. Később tovább ízlelgettem az emberek félelmeit, azt, amikor tőlem tartanak. S egyre jobban rabjává tett. Ma már konkrétan élvezem, ha láthatom a döbbenettel keveredett rettegést a szemeikben és a megvetéssel összeolvadt rémületet. Imádom, amikor megbotránkoztatok másokat s láthatom a dühös, mérges viselkedése mögött meglapuló félszet. Ez az érzés leírhatatlanul euforikus tud lenni s mindegy, miként viselkedik az említett félő egyén (szitokszavakat vág hozzám, a sátán ki tudja, melyik csatlósának nevez vagy, a pokol ki tudja, melyik lényével hasonlít össze), megéri. Az összes pillanatot imádom és rájöttem, hogy hihetetlenül szórakoztat. A napokban például egy ilyen személy elkeresztelt „vörös boszorkánynak” és folyton azzal viccelődik, hogy boszi vagyok. Persze nevet, persze eljátssza, hogy ő csak poénból mondja. De valójában tart tőlem és nem érti mindazt, amit megtudott rólam. Jókat nevetek a boszorkányos viccein, de csak azért, mert tudom: kicsit komolyan gondolja, és részben úgy használja ezt a fogalmat, mint a 18. században szokás volt.
S bár feltaláltam magam, találtam valami jót is ebben az istenverte életben mégis, nem tagadhatom, hogy ettől függetlenül fájt. Az összes kimondott szó, amit azért adtak a tudtomra, mert abban reménykedtek: megváltozok. Mindegyik, mely szándékos ártalommal lett kimondva, minden olyan próbálkozás, ami arra irányul, hogy Én éreztem rosszabbul magam, mert más vagyok, szégyelljem el magam, mert nem akarok közéjük tartozni, szégyenkezzek a különcségem miatt és érezzek bűntudatot, mert nekik kellemetlenséget okoztam, hát… felejthetetlen esetek. Főleg akkor, ha ebbe a csoportba azok is beletartoznak, akik egy időben fontos emberek voltak a számomra. Amikor olyanok akarnak megváltoztatni és elhitetni velem, hogy rossz az, aki valójában vagyok, s inkább játsszam meg magam, mert az jó nos, súlyos csalódást és sérelmet tud maga után hagyni. Hiszen ha valakit tényleg szeretünk, nem akarjuk, hogy más legyen. Mert az összes porcikáját, az összes abnormális fizikai vagy lelki másságát úgy szeretjük, ahogy van, s különben is! A normalitás is nézőpont kérdése, akkor miért van egy „normál” ideál, amihez viszonyítunk bárkit is? Főleg, hogy a saját normánk eltérő a másik normáihoz képest. S míg nekem természetes egy temetőben sétálva nyugalomra lelni, az nem jelenti azt, hogy másnak is. Én nem akarom erőltetni senkire, hogy vélekedjen így. Akkor az idegen emberek többsége, akikkel összehoz a sors, miért éreznek kényszert arra, hogy rám erőltessék a saját normáikat? Egyáltalán nem hasznos beszólni és kéretlen véleménnyel zaklatni a másikat! Egyáltalán nem jó, nem szép, nem illendő a másikat ismeretlenül vagy épp ismerősként bántani még akkor se, ha a cselekvő ezt teljesen természetesnek gondolja! Érdekes, hogy a fekete ruhát viselő egyének többsége képes a toleranciára, a tiszteletre és arra, hogy ne bántsa a másikat. A divatot követők között s az „átlagos” emberek között ritka példával találkoztam, aki szintén eme tábort képviselné. Mily érdekes és sajnálatos. Csak remélni tudom, hogy idővel megbillen a mérlegem a másik oldal felé. 

 

10406438_380094555509725_3251135665636800996_n.jpgNe vegye bántásnak senki, de néha elgondolkodok azon, hogy vajon ilyen érzés lehet „másnak” lenni? Ez alatt értem a mozgáskorlátozott embereket vagy azokat, akiket nem fehér bőrrel áldott meg a genetika. Ilyen lehet homoszexuálisnak lenni vagy valamely mentális betegség komoly áldozataként élni? Ilyen lehet, ha fizikailag vagy lelkileg nem stimmel valami az embernél legyen szó... bármiről is? – De hisz, olyan sokan vagyunk, akik ide sorolhatóak! Akkor miért furcsa még mindig a létezésünk/ létezésük? Rég meg kellett volna már szokni azt, hogy „mások” mindig is voltak, vannak és lesznek! Akár genetikai örökség miatt, akár más miatt, de sose lesz egységesen ugyan olyan mindenki… mennyire unalmas lenne már a világ! A fejemben ennek ellenére alkalmanként előtörnek olyan emlékek, amik a sérelmek listához tartoznak. Ezen kiemelkedő a kéretlen vélemény kategória. Mert hát, az utcán való megbámulás és azonnali arcra kirajzolódó vélemény már annyira minden napossá vált, hogy lassan kezdek immunis lenni. Amikor nagyon elegem van az ilyen végignézésekből, egyszerűen a járdát nézem, a mellettem lévő épületeket, bármit, ami nem a szembejövő ítélkező arca. Mégis, amikor a magánszférámba belelép valaki, hogy tudassa velem a véleményét nagyon fel tud dühíteni. Bárhogy igyekszek ezzel kezdeni valamit, hiszen minél jobban felfedem önmagam, ez a jelenség annál gyakoribbá válik. 

Nyáron, vagy amikor meleg van, azzal lehet kikergetni a világból, hogy Nincs meleged a feketében? Fekete ruhában jobban izzad az ember, jobban melegszik. Miért veszel fel feketét ilyen melegben? Nem sülsz meg? – Lucifer akassza őket a vasvillájára már, annyira elegem van mindből! Az egyik ilyen beszólásnál képtelen voltam türtőztetni magam és ott hagytam az illetőt, mint eb a… bizonyos kupacot. S mindegy mennyire bizonygatom, hogy ez felesleges „észrevétel” és még feleslegesebb kijelentés hiszen, 30 fokban épp úgy izzadok ruhátlanul, mint fekete ruhában, egyszerűen képtelenek leszállni a témáról. Nem, mintha nekik kellene hordani. Nem tudom, mit fogok csinálni a következő nyáron. Lehet, azzal kellene vissza vágni, hogy egy Őrült mazochista állat vagyok, aki izzadni AKAR! xD Akkor múlt hónapban egy napon 2 bók is ért, de azokat nem vettem magamra, inkább diadalittasan nevettem mindegyiken, hiszen tanúbizonyosságot nyert az értetlenség és butaság párosa. Az egyik ilyen megjegyzésnél 4x 4 féle formában, de lényegében ugyan azt hallgathattam, hogy nem vagyok e tagja a horror cirkusznak, mert pont úgy nézek ki, mint aki onnan jött. – S mikor elment a cirkusz a városból mit kérdezett ugyan az a személy? Hol van most a cirkusz? Neked tudnod kellene, hiszen odavalósi vagy. – Valami ilyesmit. Az egészbe az érdekesség, hogy semmi durvának nevezhető öltözködés nem volt akkoriban rajtam, csupán felvettem a fekete szoknyámat sok más fekete ruhával. Még aznap hazafelé sétálva megállapította egy bolt előtt dohányzó három néni, hogy én biztos a sátánt imádom vagy annak a lánya vagyok (valamelyik) és hogy nézek már ki…? S akkor még nem a borda mintás póló volt rajtam! Szóval az is érdekes, hogy kinek hol az a határ vagy küszöb, amikor már képtelen ellenállni a vélemény kinyilvánításnak.

tumblr_obb3payagv1t0h8fpo1_500.jpgAmi a mai napig még rettentően zavar az az, hogy ha az említett baráti társaságommal szeretnénk együtt, nyilvánosan mutatkozni úgy, hogy nem fogjuk vissza magunkat és az aktuális lehetőségeinket kiaknázva igenis kiöltözünk, egyszerűen egy perc nyugtunk nincs. S olyan, hogy elszeparált, nyugodt és békés beszélgetési lehetőség felejtős egészen addig, míg nem találunk egy elzárt helyet kevés emberrel. Konkrét példa erre a Pécsett szervezett Halloween-em vagy az OGT előtti órák. (Itt fel is merült bennem egy kérdés. Akik az OGT előtt 1-2 órát az utcán vagy emberek között töltöttek, mielőtt eljutottak volna az eseményre, milyen tapasztalatokban, élményekben volt részetek az idegen emberek részéről? Aznap ügye mindannyian kik részt vettünk, igyekeztünk adni a külsőre. De abban a külsőben el is kellett jutni az OGT helyszínére. Kinek milyen élményei voltak eme úton?) Akadtak pozitív történések is, de persze mellé mindig akadnak negatívak is. Az első OGT előtt például találkoztam egy barátnőmmel s mi tagadás, mindketten igyekezetünk az eseményhez méltóan kiöltözni. De előtte ellátogattunk egy bevásárló központba. Rossz döntés volt. Mint valami helyi cirkuszi látványosságok, akikhez oda lehet szólni, meg lehet bámulni, akár megzavarni a meghitt beszélgetést, és ha nem vennének észre átlépni a magánszféra határait. Istenem, de gyűlöltem, hogy az ember nem lehet nyugton egy percre se. A mostani OGT előtt is bőven akadtak események, de hamar sikerült olyan zárt helyre elvonulni, ahol magunk között lehettünk s ott nyugalomra lelhettünk. A Pécsi Halloween kis programomon sétáltunk egyet a csapattal Pécs főbb látványosságait megnézve s talán mondanom sem kell, hogy ismételten a bevásárló áruház vonzáskörzetében és azon belül lettünk cirkuszi látványosság. Mint az American Horror Story Freakshow részeiben. Csak mi nem akartunk műsorral szórakoztatni senkit. Azon a napon is, sikerült nyugodt helyre elvonulni, ahol magunk között lehettünk és felszabadultan élvezhettük egymás társaságát. S bár ez személyes vélemény, rettentően dühített az, hogy idegenek azt hitték kéretlen véleményt nyilváníthatnak elég hangosan ahhoz, hogy szándékosan megzavarják a csapatot. Nem hiszem, hogy sokáig tűrők, mert nagyon elegem lett ebből. S bár pontosan tudom, hogy a kiöltözések ezzel együtt járnak, mégis képtelen vagyok felfogni az ostoba viselkedések mögött megbúvó miérteket. Pontosan jól tudom, hogy egy következő majd az utáni és újabb OGT előtt se lesz másként sőt, minden ismétli önmagát, mégis...miért nincs olyan lehetőség, ahol nyugodtan lehet az ember közterületen s közben teljesen önmaga maradhat? Miért van 2 opció ha békét akarok? 1, nem öltözök ki 2, minél hamarabb el kell vonulni az emberek elől ha mégis adok a külsőre. 

Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy a legigazibb, leghőbb vágyam nem más ezen a nyomorult világon, mint sem önmagam lehessek. Azt akarom a legjobban, az egész életemben, hogy egyszer úgy élhessek, ahol nem kell megalkudnom, nem kell kompromisszumokat elfogadnom, hanem komolyan önmagam lehetek mindenféle elnyomás és színlelés helyett. S ennek az egyik része az állandó fekete ruha. Igen, szeretem a fekete színt, sőt imádom, soha nem akarok lemondani róla, s akik azt várják, hogy egyszer kinövöm, nos, van egy rossz hírem: életem végéig olyan színű ruhát fogok hordani, ami a temetésen is lesz rajtam! Csak, hogy változatosak maradjunk. Az összes jó és rossz tapasztalat ellenére egy valamiben biztos vagyok. Egy valamiben nagyon eltökélt és határozott lettem: nem adom fel és apránként egy inkább arra törekszem, hogy a fenn leírt vágyam beteljesülhessen. Az összes akadály, nehézség és kegyetlen történés ellenére is, töretlenül haladok előre s segítséggel igyekszem minél inkább önmagam lenni. Ha már ebben a testben kell leélnem az életemet és ezzel a tükörképpel, akkor az nézzen ki úgy, amilyennek akarom! S ha ehhez csak és kizárólag fekete ruha dukál, akkor az marad! Pár napja próbaképp kiléptem az utcára úgy, ahogyan elterveztem a boszorkány jelmezemet, csupán sapka nélkül. Kaptam érdekes tekinteteket és nézéseket mégis, felemelt fővel jártam, keltem, mert fantasztikus érzés volt, úgy isten igazán önmagamnak lenni. Furcsa, de életemben először büszke voltam magamra és hihetetlenül örültem. Egyrészt, mert egy álomszép fűzőt viseltem, másrészt felvállaltam azt, aki vagyok, s amikor egy tükröződő felületre tekintettem azt láttam, amilyen kép él a fejemben. Jobban mondva, erősen hozzá hasonlót. S akkor eltörpült sőt, lepergett rólam az összes idegen vélemény, ami az arcokra kiült. Ilyen lehet komolyan nem foglalkozni mindezzel? Bárhogy is, az eset arra ösztökél, hogy haladjak ezen az úton tovább még akkor is, ha nagyon nehéz lesz, mert cserébe olyan boldog lehetek, mint még eddig soha és… megéri!
Szóval, fekete ruhát kedvelő sorstársaim, ne adjátok fel! Bármennyire is kínlódó, bármennyire lehetetlennek tűnik, bármennyire is elérhetetlen, de ne adjátok fel! Hordjátok a feketét, gyűjtsétek eme színben pompázó holmikat és ruhákat, közben ne foglalkozzatok senkivel! Nincs annál jobb érzés, amikor az ember tudja, érzi, hogy jó úton halad az önkifejezés, önismeret és önmagunk igaz valójának kiteljesülése útján. Felszabadító érzés a béklyók levedlése, az elvárások láncainak leszedése és a színjáték rabságából kilépni. Ennél szabadabbnak sose éreztem magam. Csak kívánni tudom, hogy a többi fekete ruhát viselő embernek is, épp ilyen remek élményben lehessen része. Mert akkor minden sérelem, minden küzdelem, minden vesztett vagy megnyert csata értelmet nyer vagy lényegtelenné válik.

„Soha, ne mond, hogy soha!”   „Soha, ne add fel!”     „Sosem késő!”

Cathreen Misery

Címkék: én fekete ruha
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr6914310225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.