2018. október 31. 19:03 - Cathreen Misery

A Kialudt Töklámpás Meséi - Csalfa Mátka

Halloween történet sorozat első része (1/7). Szerelem, halál, misztikum, mindenszentek estéje.

csalfamatkaborito.jpg

Hol volt, hol nem volt, több száz évvel ezelőtt hatalmas csaták dúltak az alföldért és az őt körbe ölelő hegyek feletti uralomért. Több király hadba küldte majdnem az összes férfi emberét, hogy hatalmukat bővítve megnyerjék a területért vívott csatáikat. A régi, szájon át terjedő történetek szerint az egyik király, kinek nevét elfeledte már az idősek korosztálya a csaták utolsó hetében természetfeletti hatalommal rendelkező lovagot küldött harcba. A háború mely a kontinens egy falatnyi területéért folyt, több száz, ha nem több ezer emberéletet követelt magának s a hollók svédasztalaként dögevők tucatjait vonzotta magához. Évek alatt az addig meseszép természeti tájból kihalt, vérrel átitatott pusztasággá vált s halott emberi tetemek feküdtek lépten-nyomon, míg a szem ellátott. Eme sötét lovag megjelenésével megfagyasztotta a levegőt és kiszívta maga körül az életenergiát. Félelem és rettegés söpört végig bármerre járt s a harcmezőre érve a túlélő katonák rögvest feladták volna a harcot, ha vezetőjük nem egy bátor és vakmerő hős, s aki nem buzdítja őket további csatára. Kardok pengéi ütköztek egymásnak, harcosok hangjai törték meg a halott csendet és a páncél fémes zenélése töltötte be a sík mezőt, melyen a végső összecsapás eldöntötte a terület sorsát. A túlvilági lovas, kire ránézve megfagyott az ember vére testében, színe eggyé vált a felszálló éjszakával. Paripája a sötétség szülötteként koromfekete szőrrel, patákkal, farokkal és sörénnyel rendelkezett, miként szemei is eme színben úsztak. A lovag arcát eltakarta az egész fejét lefedő sisak, csupán enyhe vörös fény csillant meg, amikor áldozataira tekintett. Egyenesen háttal ülő teljes testét fekete keményvért fedte nyaktól lábujja végéig. A hold fénye megtörve visszaverődött s mintha a fény maga is félne a lovag páncéljától, inkább elkerülte azt. Jobbjában eddig ismeretlen eredetű, világító kardot tartott s felemelve azt támadásra ösztökélte saját seregét. Végül ő maga is elindult a hevesen dúló csata közepébe lovagolva, s úgy szedte áldozatait, akár paraszt az érett törökbúzát. Kardja éle áthasította a fejeket, törzseket, vaskos nehézfémből kovácsolt, vagy vékonyabb lenge öltözékeket. Nem válogatott s ellensége vezérének feltűnt, hogy néha saját emberei közül szedi áldozatait. Megdermedt a csata szélében, s míg az éjszaka rohamosan rájuk telepedett, csillagok kíséretével figyelte, ahogy a fekete lovag tombolásba kezd. Kardját suhintotta itt, majd ott és nem válogatva áldozatai között kaszabolt. Egyre több és több embert küldött padlóra, s aki ellene próbált támadni vagy igyekezett megsebezni, azt felnyársalta pengéjére s mintha könnyű levelet dobálna arrébb hajította. A vezér nem nézhette tovább a másik vérengző mészárlását így úgy határozott megállítja, kerüljön bármibe. Felemelte a négy generációt megélt különleges, szentember által megbűvölt kardját s szemet kápráztatva megcsillant a hold fényében. Ordítva bevetette magát lovával a csatázó harcosok tömege közé és meg sem állva a fekete lovasig vágtatott előre. Mintha emberei tudták volna tervét azonnal arrébb mentek vagy félre lökték ellenfeleiket, hogy a vezérnek akadálymentes útja lehessen. Reménnyel és hittel telve néztek utána s magukban azért fohászkodtak, hogy vezérük győzedelmeskedjen. Tudták, mindannyian tisztában voltak a ténnyel, hogy a két vezér, a két lovag mérkőzése dönti el a csata végkimenetelét. S ekkor a harcosok megálltak, ideiglenes békét kötve minden szem a lovakon ülő vezérekre szegeződött s vártak. Kinek vezére talpon marad, ama csapat térhet ma haza győztesen és diadalittasan. A másik fél csupán a halállal távozhat.

A vezér karnyújtásnyira odaért a fekete lovaghoz, ki először hárította csapását majd megpróbálta megsebezni ellenfelét, de ő gyors reflexeinek köszönhetően hátrált a kard suhintása elől. Lovát éles fordulásra kényszerítette s mielőtt a fekete lovag észhez térhetett volna a varázslatosan csillogó penge befurakodott sisakja és törzsét védő páncéljának találkozásának épp ama résbe, mely miatt feje fordulhatott. Pokoli üvöltés terjedt végig a mezőn megremegtetve az álló néma harcosokat s ekkor a fekete lovas határozott mozdulattal a vezér mellkasához irányította kardját s mielőtt arrébb léphetett volna, átszúrta mellvértjét. Percek alatt mindketten földre kerültek és a lovagok egymás mellett szenvedtek a vérveszteség miatt. A fekete lovag még percekig mozgott, pedig testétől elvált a feje s eme fej hirtelen eltűnt a körülöttük felsorakozó harcosok lábainak sűrűjében. Patásaik elszöktek s hűséges harcosaik kétségbe esve nézték szeretett vezéreik utolsó percét. A mellkason szúrt vezér utolsó szavaként csatába küldte embereit s azt kérte tőlük, hogy küzdjenek az utolsó lélegzetvételéig. Amint lehunyta halál érintette szemeit, a háború tovább folytatódott s végül egy két túlélőt leszámítva vérmezőt alkotó hullasereggé vált a hely, amiért küzdöttek. Mindkét lovag halálával s a harc alig egy szemernyi túlélőjével, végül a királyok úgy döntöttek, hogy eme terület mindegyiküké s közben egyiküké sem. Itt nem lesz több háború se csata, ki ide téved az védett mindegyik királlyal szemben és általa. A pokoli látvány mely a végső csata után maradt arra késztette az uralkodókat, hogy abba hagyják gyermekes vívódásaikat, mert bölcsebb békén hagyni a köztük húzódó területet.
S mondatnánk, hogy Rosewood város múlt ismeretének ezennel vége s a szájhagyományokon terjedő legendás mese ennyiről szólt, de a történetnek még korán sincs vége.

Nem tudni mióta s nem tudni miért, de a fekete lovas minden évben visszatér s fejét keresvén áldozatokat hagy maga mögött. Rosewood városának idősei Mindenszentek estéjét rettegve várják s imáikkal próbálják távol tartani a várostól a gonoszt. Ugyanis eme fekete lovag évente egyszer, pontosan Mindenszentek estéjén visszatér fekete paripáján és fejetlenül kutakodik a házak között, ólálkodva várakozik gyanútlan áldozataira az erdők rejtekeiben és elviszi magával azt, ki nem vigyáz. Nemzedékek óta a város készenlétben várja eme átkozott sötét lovag eljövetelét, ki fejetlenül mészárlásba kezd, ha nem áll útjában egy fénylő töklámpás fej. Nem tudni miért s hogyan jöttek rá az ősök, de ami biztos védekezésnek tűnik a fej nélküli lovas ellen, az nem más, mintsem ablakokba és ajtókba kitett égő töklámpás. Gyertya fényének egész éjszakán át őrködnie kell a ház tagjai felett, mert ha elalszik, a lovas betér hozzájuk s valakinek fejét veszi el. Eme legenda gyermeki kísértet históriaként még mindig él a város népei között s bár minden évben égő töklámpásokkal díszítenek házakat, mára már akadnak családok, kik nem hisznek eme ördögi teremtmény eljövetelében. Utolsó áldozata se ismeretes, csupán a mogorva és feledékeny, görbe hátú idősek rémtörténeteként számon tartott, fiatalok által kinevetett história az egész, mely szépen lassan elenyészik a múlt árnyékában… egészen 1850 október utolsó napjának estéjéig.

 1. 

Kelet felé, hol a Nap elsőként lesheti meg az alvó termőföldeket és lassan meztelenre vetkőző erdősségeket, több holdnyi terület várta gazdáit. Rosewood városa híresen tehetős volt terményeiről és állattartásairól, eme két fő export cikke fenntartott egy aránylag jónak nevezhető jómódú középréteget s rájuk épülve a földesúr elkezdte újra gyarapítani vagyonát. Rosewood nem kimondottan fejlett és haladó városnak nevezhető, sokkal inkább vissza maradt és a fővároshoz képest két évszázaddal jár más időket. Ócska földes vagy a tehetős családok felé köves utak, kevés lovas szekér és még kevesebb lakó. Akik itt maradtak, csupán egyetlen okból tehették: az alapból céltalan életüknek mindegy volt, hol öregszenek meg majd lelnek örök nyugalomra. Gróf Luther Grubb a hatalmas Grubb család egyetlen leszármazottja, ki már csak felbecsülhetetlen értékű, több holdnyi telekkel és egy szem kastélyával rendelkezik a valaha dicső és igen gazdag család sarjaként, tizenkét család felett uralkodik. Eme tizenkét család parasztként holdjain él s mindegyiknek megvan a maga feladata, aminek köszönhetően a mezőgazdaság, állattartás, gyógynövénytermesztés és a kastély személyzetének biztosítása állandó munkaerővel megoldott. Gróf Luther Grubb egyáltalán nem kedvelt személy se a városban, se azon kívül s egyetlen alattvalója se szívleli őt. Végképp nem felesége, a szemrevaló és igen fiatal Mabel Lebesque. Mabel már öt éve viseli férje nevét s manapság csak Mrs. Grubb néven ismeretes, mint a városban, mint a szomszédos településeken. Mabel igen szomorú és magányos eme házasságban, mely túl sok örömöt nem szolgál, izgalmat végképp nem.  A harminchét éves Luther Grubb könyv megszállott, aki előkelő barátaival rendszeresen szerveznek tea partikat és könyv estéket. Jó időben vadásznak a környező erdő színes állatvilágának mélyén és elejtett állataikból trófeákat készíttetnek. Mabel és Luther között nincs semmi közös egyedül Luther másod-unokatestvére, ki ismerte Mabel édesanyját s ki szívesen hozzá adta a híres és külsőre gazdag Grófhoz saját leányát, jelenti az egyetlen kapcsot. Természetesen Mabel anyja megkapta a maga jutalmát s azóta hírét se hallani.

Mabel-t eleinte lenyűgözte a kastély nagysága s annak borús, komor színvilága. A kastély pont úgy helyezkedett el egy aprócska domb tetején, hogy onnan épp belátta mind a tizenkettő holdat s épp nem vetődött rá a hegyvonulat árnyéka. A domb alaposan kidolgozott, kertészek által szépen rendben tartott igen szemrevaló hellyé válik, amikor beköszönt a nyár. Viszont a kastély télen, s nyáron hideget áraszt magából olyan érzést keltve, mintha el akarna kergetni magától mindenkit. Mabel nem szívesen lépett be az épületbe s még kevésbé fogadta el a tényt, hogy a frigy szent pillanatától kezdve eme kastély jelenti állandó lakhelyét. Az ajtó keletre nézve állandóan kémleli a városba érkező és távozó népet. Csupán eme oldalról s irányból lehetett megközelíteni Rosewood települést, ugyanis a környéket nagy ívben hegyvonulat lánc ölelte körbe s anyaként óvó monstrumként védelmezte a sík területet. Így sok külső természeti katasztrófától megmenekült a Grubb család által több nemzedék óta tulajdonként számon tartott területek óriásai s így volt lehetséges a folyamatos bőséges termés learatása. A kastély három emeletes, bejáratához képest mindkét oldalt a széleken félkörívben bástyának ható szárnyak meredtek az égnek s középen lapos, hosszanti domborművekkel dekorált középső főszárny nézett az előtte elterülő halott telekre. Széleken gömb tetővel, középen padlásnak használható további szögletes padlással ellátott, sok helyen omladozó domborulatokkal és rohadó fa keretes ablakokkal. Az ajtót már csak a lélek tartotta helyén s már a márványlépcső is végét járta, ahogy a keresztcsíkok végigrohantak összes szintjén. Rózsabokrok őrködtek az utolsó lépcsőfokok mellett s apró kis angyalok figyeltek a bejárat feletti homlokzatról lefelé. Két angyalka fürkészte a ki-be lépő vendégeket és idegeneket. Mabel nagyot nyelve lépett be a régi, dohos szagú kastélyba s azóta annak rabjaként éli életét. Hatalmas uszályos szoknyájával felkavarta a port s bár a ház rendszeresen takarított ruhája mégis állandóan kelletlenül koszos. Nyaktól lefelé testét eltakarja a selyem és szatén csipkék futnak derekától felfelé, míg el nem vesznek a díszes nyakkarimában. Kezeit kesztyűbe bújtatva próbálta megvédeni az Őszi hidegtől s épp szokásos sétáját tette, amikor szemei sarkában megpillantott a fák között eltűnni egy alakot. Mabel aranysárga hajtincsei arca mellett hullámoztak, ahogy hirtelen a látott folt felé tekintett.

– Biztos csak egy állat. – Nyugtatta magát s a komor, felhős ég alatt úgy határozott elszökik kicsit a telekről. Felemelte többrétegű nehéz szoknyáját s mielőtt a kastély személyzete észre vehette volna, Mabel átvágtatott a hegyek felé néző búzamezőn, át egészen a szélén lévő erdősségig, mely meztelen ágaival megkarcolta hófehér bőrét. Luther Grubb mit sem sejtve épp dolgozó szobájában bőszen írt és olvasott, ki tudja épp melyik kedvelt időtöltése ragadta magával egész napra. Mabel kisasszony nem foglalkozva a természeti csapásokkal haladt előre s bár igyekezett kikerülni a veszélyesen felé ágaskodó barna bokrokat és durva fatörzseket, ruhája mégse úszhatta meg pár karcolás nélkül.

– Majd kimagyarázom. – Mondta magának és rögvest fellélegzett, amint kiért egy apró tisztásra. Eme mező nem tartogatott mást, csak zöldellő füvet beterítve többféle színben pompázó lehullott levéllel és elszáradt gazokat, bokrokat, és köztük egy ismerős arcot. ­– Harry! – Kiáltott fel negédes hangon. Szoknyáját el nem engedve tovább ment s a név hallatán egy fiatal, erős és csíntalan tekintetű férfi pislantott fel. Leterített lyukas paplanon feküdve az eget kémlelte, mikor nyugalmát megzavarták. Amint felismerte ki az arcáról a mogorvaság eltűnt s helyette boldogság költözött.

– Mabel! Hát, eljöttél? – Pattant fel helyéről az úrfi és szenvedélyesen átölelte az elé lépett hölgyet. Az amúgy is megviselt ruhát összegyűrte két erős kar és szoknyájának alsó abroncsát kissé felemelte a lábak nyomása. Mabel viszonozta az ölelést és mindkettejük arca elvörösödött, majdhogy nem lángba borult az érintkezéstől. Az ölelés nem tarthatott örökké és elengedve egymást Mabel megnézhette magának a szemrevaló férfit. Igazán helyes szerelmén hozzá nem illő textil lógott szakadtan, koszosan és agyonhasználtan végtagjain.

– Mi történt veled egyetlenem? Miért szakadt a ruhád? Talán nincs pénzed másikra? Adok, tudod, csak szólj! A legjobb szabómmal készíttetek neked….

– Nem, kedves, ne varrattas nekem előkelő ruhát. Tudod, hogy ezt nem lehet. – Mabel szomorúan közelebb lépett és kesztyűs kezeit a férfi mellkasára helyezte majd feltekintett az ég kék szemekre. Csillogtak akár az esthajnalcsillag. Borostás szögletes arcán felemelő öröm és mélyre taszító bánat ült ki, mik ronda karikát vontak a fiú szemei köré. Haja szétállt, akár a szél fújta bála és gesztenyebarna tincsei között pár az égnek meredve hajladoztak az enyhe őszi szélben. Durva anyagú ruhája kevésnek tűnt a férfi mégse fázott. Régóta viselt rongy öltözéke már-már óriásnak nevezhető, emiatt nevetségesen túlfedte kézfejét vagy lábfejét. Nyaka alatt mély kivágás éktelenkedett a bő felső leesése miatt. Mabel szíve belesajdult a szegény külsőbe s komolyan felöltöztette volna most rögtön, ha engedné. Mintha Harry látta volna gondolatait, gyengéden vállon fogta a lányt és közelebb húzta magához. – Férjed megtudná, aztán az egész város és véget érne szerelmünk abban a pillanatban. Nem kell a ruha egyetlenem, ha emiatt elveszíthetlek. Inkább viselem ezt a rongyot örökkön örökké, ha cserébe velem lehetsz, és néha láthatlak.

– Nem akarom ezt, Harry. Annyira elegem van már a börtönszerű életemből, a kényszeres napokból, a félelmetes kastélyból és a kényszer házasságból. Nem szeretem Gróf Luther Grubb-ot és soha nem is fogom. Szívem a tiéd, és veled akarok lenni. – Mabel végig simogatta Harry arcát s ujjai alatt kemény szőrszálak mardosták kesztyűjének kényes anyagát. Beesett arcán kicsit elidőzött majd tovább haladva széles és nagy ívű állkapcsát majd állát érintette. Közelebb lépett s újabb csókot leheltek egymás ajkaira. Mabel nagy karimájú szoknyája felemelkedett kissé hátul, ahogy az abroncs alkalmazkodott Harry lábainak nyomásához. Mert bár számtalan réteg alsószoknya puhította és alakította a földet söprő szoknyát, formáját fémvázának köszönhette – a város legjobb kovácsának műveként. Mellkasán haladó csipkék között gombok feszültek Mabel heves szívverése alatta zakatolt s formás felsőtestét kiemelve haladt a lány istennő vonalaival. Harry gyengéden derekára tette érdes, földes kezeit s úgy fogta, akár egy porcelánt. Szemei felcsillantak mikor tekintete találkozott a lányéval.

– Szökjünk el! – Harsogta nevetve. – Menjünk el most, hagyjunk itt mindent! Gyors léptekkel visszatérvén csupán azt tesszük el, mi életbevágóan fontos s este itten találkoznánk újra, majd együtt útra kelve elhagyhatnánk eme szörnyű helyet. – Mabel vele nevetett, majd ajkai lehervadtak. Harry tanácstalanul fürkészte nem értette, mi nem jó?

– Harry drágám, hiszen a ma este nem jó!

– Ugyan miért szerelmem? Talán nem akarod?

– Jaj, félre ne érts engemet egyetlenem hiszen tudod, a világ végére is elmennék veled! De ma este? Tudod te milyen éjszakánk lesz? – Harry vállat vont s kezei erősebben rákulcsolódtak a leány derekára.

– S ha tudom? Mit számít az? Olcsó, régi hisztéria az egész, ostoba rettegés a semmitől, nem más. Idősebb lakók, nagymamák és szülők riogatnak vele éjszakákon át, de soha senki nem állította, hogy igaz volna s végképp nem nyert bizonyosságot. – Mabel megrázta fejét, melytől aranysárga tincsei előre estek csokoládé szemeit takarván s arccsontja mellé még hullott pár. Kontyban hordott, derekáig érő haja szabadulni akart a béklyóktól. Miként a lány maga. Hátrébb lépett, kecses kezeit mellkasára tette s Harry mély késztetést érzett, hogy megölelje s soha, el ne engedje mivel a lány arcát elcsúfította a félelem.

– Mindenszentek estéje, szerelmem. Mindenszentek estéjén a Nap uralma veszít hatalmából s az éjszaka elnyeri tőle. Eme éjszakán meggyengül a túlvilág és az élők mezsgyének határa, s eme éjszakán olyan szörnyek, lények, borzalmak jöhetnek közénk, kiket el sem tudunk képzelni! Csupán egyetlen védelmező dolgot tehetünk ilyenkor töklámpást készítve gyertyával fényt adunk belsejének s kitéve ajtóinkba és megvédjük saját otthonunkat. A ház, ahol védettek vagyunk, a töklámpásokkal szépen végig várjuk az estét. Ezt az estét mindenképp.

– Badarság az egész! Tököt faragni a szörnyek ellen? Ugyan már Mabel, ebben még te se hihetsz! Mégis miért tartaná őket vissza egy egyszerű zöldség, egy világító narancssárga vacsora kellék? Röhög a vakbelem, szerelmem. Ügye nem vagy babonás? – Mabel megrázta fejét, bár bizonytalansága nem hagyott alább.

– Harry kérlek, hallgass meg. Nagymamám, kit isten nyugosztaljon sírjában mesélt egy átkozott boszorkányról, kit elégettek a városiak még száz évvel ezelőtt. Mamám ott volt kisgyerekként és végignézte a borzalmakat. Meséiben minduntalan hallotta a nő kegyetlen sikolyait. Míg a lángok teljesen fel nem zabálták élve, addig a nő torkából kiáltások és valami ismeretlen szöveg kántálása hallatszottak. Mama nagyon félt attól, hogy eljön érte. Egyszer látta ezt a boszorkányt itt, az erdő fái között nem sokkal a halála előtt. – Mabel a férfi mögött húzódó, igen sűrű és meztelen fákra mutatott mely között egy árva lélek se kóborolt. Harry maga mögé nézett s megkönnyebbülten kifújta levegőjét amint rájött: egyedül vannak.

– A mamád olyan mesével dédelgetett mivel elérte céljait. Jó kislány lettél nemde? Nem ellenkeztél. – Felemelte a lány egyik kesztyűs kezét majd lehúzva róla a textilt megcsillant gyűrűs ujján egy igen drága és értékes aranykarika. – Anyukád eladott. Apukád meg hagyta s a mamád? Ő már meghalt, mielőtt ezt láthatta. Kérlek Mabel, ne akarj tovább raboskodni! Félő, hogy még pár év és csúnyább leszel a bábaasszonynál is. – A lány közelebb lépett s újabb csókot váltott az ifjúság.

– Neked se jó itt ügye? – Suttogta. – Szegény család sarjaként nincsen semmid. S örökséged egy örökkön át tartó földművelés.

– Azt, biza nem akarom. – Súgta vissza Harry s arcán most először jelent meg pár sötét folt, mik nem a boldogságát sokkal inkább bánatát hivatottak megmutatni. – Utálom az életem. Nem én akartam, hogy szegény legyek, nem én akartam ide kerülni, nem én akartam mindezt. Egyetlen szerelmem kérlek mond, hogy ma este már elmehetünk! Kérlek, ígérd meg, hogy itt leszel amint a Hold a Nap helyére kerül az égen, s itt leszel, amint elalszik a város. Ígérd meg, hogy még ma elmehetünk innen!

– Ígérem. – Jött a megmentő válasz s Harry örömében átölelte a lányt ezzel még közelebb kerülve egymáshoz. S mialatt intim közelségük új alakot öltött észre se vették, hogy a fák alvó törzsei között egy alak motoszkál s figyel.

Kissé felhős, hollófekete égbolt kísérte Mabel halk lépéseit s a Hold figyelemmel kísérte, ahogy a leány kilép az ódon, nemzedékek otthonaként szolgáló kastélyból s elhagyja a gondosan ápolt alvó kertet meztelen bokrok és fák között elhaladva. Csuklyáját erősen arcába húzva enyhén lebegett utána köpenye. Baljában apró bőrzsák, benne aranyat rejtegetve. A Gróf mit sem sejtve húzta a lóbőrt s duplán megemelt, kényelmes ágyában az igazak álmát aludta. Mabel átvágott a hatalmas mezőn és kevéske erdőn ügyelve arra, hogy senki se vegye észre. Közben szeme sarkából megfigyelhette, hogy mind a tizenkét paraszt ház ajtajában, néhol egy-egy ablakban is, faragott tökfejek világítanak a gyertya legerősebb fényével. Kevésbe fényforrást jelentettek számára s útmutatást az irányról. Gróf Luther Grubb szintúgy készült az estére, miként a város és parasztjai s töklámpásai égtek mindenhol, ahol hely megadatott. Ablakokban, ajtókban, még az úr hálószobájának ajtajában is. Luther Grubb nem bízta a véletlenre felhasználta az éléskamra egy részét biztonsága érdekében. Mabel kisasszony haja kiengedve próbált kiszökni a csuklya alól s fellélegezve belekapott a szél, amint a lány levetette fejfedőjét a tisztás közepén. Látási viszonyai nem voltak túl jók, bár szemei igyekeztek hozzá szokni az éjszaka sötétjéhez. A mező szélén egy alakot vélt felfedezni s megörülve az emberszerű lénynek, közelíteni próbált.

– Harry? – Igyekezett kérdésével megtudakolni sejtelmeit. – Harry, te vagy az? – Az árny mi ott állt szembe vele megmozdult s ekkor hosszú haj lebbent meg bokája felett szakadt szoknyavég hullámzott. Mabel-t hirtelen elkapta a félelem és rettegés majd ösztönei a futásért kiáltoztak. Megfordult s felemelve szoknya szélét nekiveselkedett a futásnak, mikor erős kéz nehezedett vállaira s sercegő hangon átégette ruháját majd percek alatt bőréhez érve kínzó fájdalommal töltötte meg a lány egész testét. Mabel egyetlen sikolya elárasztotta a mezőt, a városiak s a földesúr mégse hallott meg semmit. Mabel teste percek alatt lángokba borult s csupán egyetlen egy szempillantás volt az egész. Harry érkezésére a lány teste széndarabként feküdt pár simogató fűcsomó ölelésében.

– Mabel, szerelmem! Mi volt ez a fény? Csak nem hoztál egy lámpást? – Kérdezte az igen fiatal, még húsz se múlt férfi. Oldalán táska fityegett kevéske ezüsttel s pár arany tallérral. Ruházata épp olyan volt, akár nappal, de szerencsére az este eltakarta mindezt. Járt, kelt a mezőn s kereste szerelmét türelmetlenül várt keveset majd nevét kiáltotta ismét. Járt egy újabb kört majd oldalán egy alakot pillantott meg az erdőhöz közel. – Ó, Mabel! Hát itt vagy? Kezdtem aggódni és féltem attól, hogy ígéreted nem váltod meg. – Harry elindult az alak felé majd a szél játszotta hajzuhatag természetellenes mozgása, szakadt végű lebegő szoknya s egyre furcsább szag megállásra késztette. – Mabel, te vagy az? Mi ez az egész? – Mielőtt félelme menekülésre ösztökélhette volna, a látott árny pillanatok alatt előtte termett s orrcsavaróan büdös égett hús szagot árasztva magából krákogva a férfi arcába lehelt. A sötétségtől nem látta jól s érzékszerveit csavaró illatoktól elhomályosult előtte minden, azt jól kivette, hogy egy lány áll előtte. Mabel korú lehetett, ápolatlan és rettentően büdös, kócos, rongyruhában. Arcát nem tudta kivenni, csupán hihetetlenül sovány kézfeje maradt meg gondolataiban. Harry ijedtében elesett s hátára érkezve megpróbált újra felkelni. Amint egyik kezével feltolta magát s felült maga mellé tekintett. Eddigre szemei egész jól hozzászoktak az este fénymegvonásához, s amit látott, azt nem akarta elhinni. Fekete, nőre emlékeztető alak feküdt mellette a fűben s szemei helyén mély üreg, szájánál kilátszó fogak virítottak, végtagjai kínoktól görcsben állva megmerevedtek. Mellette fekvő sértetlen tarisznyát Harry felemelte s ekkor döbbent rá az ismeretlen halott kilétére.

– Istenem, ne! – Utolsó szavak, végső felismerés. M. G. monogram, Mabel egyértelmű neve. Mielőtt Harry bármit tehetett volna, hirtelen égető és fájdalmas érzés kerítette hatalmába a lábánál. Az a lény, az az éjszakai női alakú rémség ott guggolt előtte s egyik kezét a férfi alsó lábszárán pihentette. A kín és a tűz egyvelege pillanatok alatt elárasztotta a férfi testét s ordítani se volt ideje, oly gyorsan felemésztette a természetellenes láng hada. Harry szénné aszalódott és felismerhetetlenségig átalakult tetemét a lény ott hagyta a másik mellett s sárgán izzó szemek pár percre felvillantak majd eltűntek az éjszaka sűrű feketeségében.

 2. 

– Gróf nagyuram! – Kelletlen hang keltette fel Luther Grubb földesurat. Kellemes, némiképp pajzán álma oly jó volt, hogy haragja azonnal elöntötte fejét a kéretlen ébresztés miatt. Hátára fordulva enyhén felemelte fejét s vaskos toka kitüremkedett álla alatt amitől feljebb képtelen volt nézni, így kezeivel felültette magát.

– Az ördög szerelmére, miért zavarsz engemet? – Hangjában ott tombolt a harag s ettől a szobainas összerezzent. Nem nézett arcára, helyette lábát mustrálta s félve ált az ajtóban, nem tágított. Kopaszodó, öreg inas volt már ő, ki unokáiról és egyetlen szerelméről gondoskodott. Egy szem porcikája se kívánta, hogy megkockáztassa földesura dühének tombolását, mégis erre kényszerült a mezőn találtak miatt. Ízléses egyenruhája remegett lábaiban lüktető félsz által.

– Találtunk valamit nagyuram és ezt látnia kell.

– Mégis mi lehet ennyire fontos, ami miatt pofátlanul felkeltettél? Ha nem égbekiáltó bűn, istenre esküszöm, kitagadlak a családoddal együtt! – Az inas nagyot nyelt s bár legszívesebben most azonnal térdre esve bocsánatáért esküdözött volna, ha a szemei előtt nem lebegne a rettenetes látvány mi a reggeli Nap fényeivel a felszínre került.

– Nagyuram, két fekete tetemet talált a Woodash család feje és valószínűsíthető, hogy az egyik tetem épp Harry Woodash a legfiatalabb gyermek.

– No, és a másik tetem? Ő ki lehet?

– Attól tartok nagyuram… - az inas ismét nyelt s száraz torkán majdnem fenn akadt nyála, majd folytatta. – Az ön felesége az. – Gróf Luther Grubb első hallásra nem fogta fel a szavakat, majd agya előtt körvonalaiban egy fekete tetem alakja rajzolódott ki s arca Mabel tekintetévé változott. Ekkor felpattant ágyáról és hálóruhájában az inashoz lépett. Szolgája megszeppent nagyura látványától, ugyanis a földesúr sose hagyta, hogy ennyire szemérmetlen állapotban láthassa őt bárki feleségén kívül. Alvó ruhája eltakarta mindegyik végtagját s gombokkal tartotta magát a férfi kerek pocakján és vaskos karján, lábán, fehér pamut anyaga mégis oly helyeket formázott még, mikről az inas nem akart tudni. Kelletlenül és zavartan eltekintett, bár ezzel Nagyura nem foglalkozott.

– Tüstént vigyenek a tetemekhez! – Csattant fel akaratos és mély hangja.

– Azonnal uram, bár úgy vélem, ha megengedi a jelenlegi öltözéke nem megfelelő a kint tomboló hideghez. – Luther Grubb végig tekintett magán s ekkor leesett számára, hogy az Inas mire gondol.

– Menjen ki és várjon meg az ajtóm előtt! Összeszedem magam, aztán indulunk.

– Igenis, nagyuram. – Az inas meghajolt s távoztával behajtotta az ajtót. Luther a hatalmas öltözőszekrényéhez lépve kiemelte a legdíszesebb, mély barna, szürke és fekete színeket kombináló ruházatát s kivételesen segítség nélkül magára vette mindet. Buggyos ujjait megigazította, nyakát körbefogó csipkéket helyükre tette, felsőjét végig gombolta s így párhuzamosan végigszaladt az arany és ezüstszínű selyemcsík majd elveszett öve alatt. Nadrágja térdénél lezárult, alatta harisnya folytatódott díszes, aranycsatos cipőjében elveszve. Szobája másról se árulkodott, mint sem hatalma nagyságáról s a még megmaradt vagyona egy részéről. Luther nem szívesen ismerte be miként tagadta a városiak előtt, miszerint vagyona fogyatkozik a Grubb nemzedék aranya egyre kevesebb és földjei már nem hoznak annyi hasznot, mint annak idején. Egyetlen felbecsülhetetlen értékű tulajdona eme kastély, mi még őrzi a felhalmozott arany szobrokat, tárgyakat, drága ezüstből készült tálakat, vázákat, dísztárgyakat. Az óriási földszinti nappaliban pár igen értékes ötven és hetven éves festmények sorakoznak, de sajnos a folyosókon díszelgő ritkaságokon túl kellett már adnia – máskülönben a jelenlegi állapota megszűnik létezni. S Luther ezt nem engedhette meg magának. Sajnos Mabel kisasszony családja nem volt túl tehetős, de középosztálybeliként annyira elég volt, hogy vagyona megálljon egy szinten s egyelőre vígan élhessen. De most, mátkája feltehetően meghalt s bár nem érzett iránta semmit nem volna jó, ha tényleg így lenne. Fiatal volt még, eme évben lett húsz s épp megérett teste a gyermekáldásra. Sok utódot szeretett volna, sok kis kölyköt, hogy ők majd megoldják a Grubb név hallhatatlanságát. Miután megfésülködött lószőrből és ritka fűzfából készített fésűjével úgy vélte kész s kilépett hálójából.

– Vigyél a helyre. – Szólt az Inasának s ő bólintva előre ment. Luther követve őt rádöbbent, mennyire hideg lett hirtelen s mielőtt kilépett volna kastélya ajtaján az egyik, épp nappalit takarító szobalányt utasította, hogy hozza le néki a vaskos öszvérbunda felsőjét. A lány sietős léptekkel hamar megjárta az emeletet s amint leért Inasa feladta nagyurára kabátját. S Luther kezeivel maga köré csavarta az amúgy is sokat takaró és remek hő tartású állati takaróját. Kilépve a kastélyból csípős hideg érintette öreg, ráncos orcáját s fehér pára hagyta el ajkait. – Mennyire volna messze? – Érdeklődött az inastól.

– Ama mezőföld után lévő kis erdőn áthaladva a tisztáson.

­– Hol a teheneim legelésznek nyáron?

– Igen, ott nagyuram. – Az út hátralevő részében egy szó se váltott közöttük, s némán haladtak a szürkeségben. Sárgás, barna lombkoronák, meztelen bokrok és hamar vetkőző törzsek között átvágva megérkeztek az említett mezőre. Feltekintve láthatóvá vált a messzeségben magasodó hegyvonulat a tisztás széléről induló sűrű, ijesztően sok fával megáldott erdő rengeteg felett. Felhők váltak szét a déli hegycsúcs nyúlványa miatt. Gróf Luther Grubb kezeit összedörzsölve és lábain táncolva nézett körbe majd kérdőn tekintett az inasra. Mielőtt kérdezhetett volna felfedezte, hogy nincsenek egyedül s kissé balra épp az inas irányába az idősebb Woodash családfő és legelső szülött leányuk, Helga térdepelt. Helga zokogott s apja karjaiból emelte fel fejét, amikor meghallotta a földesúr és az inas közeledtét. Oldalra font világos barna haja gyengéden leomlott mellkasára s szoknyája terebélyesen szétoszlott a talajon. Olcsó, mégis hozzá illő ruhácskája kissé koszosan és gyűrődtem formát adott idomainak is. Nyakától lefelé eltakarta teste minden porcikáját s piroskás arcán kristály könnycseppek folytak le álláig. Kékes szemeivel vizslatta nagyurát és annak hű szolgáját. Nem szólt semmit, mikor ura megjelent. Apja megtette kettejük helyett is. Lassan felkelt és görbe háttal, megviselt öreg arccal és rongyos, de vastagon magára pakolt ruházatban meghajolt nagyura előtt majd megtörölte könnyes szemeit.

– Nagyuram, úgy sejtjük a földön fekvő fekete halottak egyike az én fiam a másik az ön felesége. Nagyon sajnálom nagyuram, én…

– Honnan gondolják? – Luther kérdésére az idős Woodash férj felemelt két bőrből készült táskát s úgy fordította, hogy a monogramok látszódjanak. Mabel táskáját Gróf Luther felé nyújtotta s a férfi óvatosan átvette. Vizslatta, nézegette, körbe forgatta majd megszagolta. – Valóban az övé! – Döbbenten tette kijelentését a Nagyúr.

– Ez meg itten Harry kistestvéremé. – Emelkedett fel Helga egy csepp tiszteletet se tanúsítva a földesúr előtt. Az inas nem értette viselkedését és lenézően végig mérte a nőt. Helga mit sem törődve a tekintettel keményen Luther Grubb szemeibe nézett majd átvette apjától testvére táskáját. – Esztet itt, én készítettem a számára. Ebben vitt ételt és pénzt, ha elküldtük a piacra vagy a mezőre dolgozni. De a maga felesége elcsábította, megrontotta s most láthatja mi lett a vége! – Helga nem foglalkozott hangja egyre erősödő hangszínével, miként durvaságával. Luther arca komor sötétkék színt öltött s ettől az Inas hátrébb lépett kettőt.

– Még, hogy az én mátkám? Mégis honnan veszed, te némber, hogy az én mátkám csalfa? Hogy ő az okozója mindennek? – Számon kérőn állta a nő tekintetét s csak úgy izzott a levegő közöttük. – Hogy merészeled megvádolni az én szerelmem, az én igaz és tiszta frigyemet?! Szerintem Harry Woodash a ludas mindenért! Ő csábította el egyetlen hitvesem s vette rá eme szörnyű tettre!

– Az lehetetlen! – Csattant fel Helga s csupán apja gyengéd érintésének köszönhetően nem támadott a nagyúrra. Apja vállára tette kezét majd magához húzva megfogta alkarját el nem engedve semmiért se. Helga apjára majd a többi férfira tekintett s dühösen folytatta. – Az átkozott boszorkány nem jön el mindenszentek estéjén, csak ha hűtlenségen kapja áldozatait! Az átkozott boszorkány, kit elégettek száz éve igazságtalanul, addig kóborol s jár, kell a környéken, míg valaki hasonlóan át nem veri a másikat. Ennek a boszorkánynak a házasság hűtlensége épp olyan súlyos bűn, mint meglopni a saját szülőnket, ok nélkül megölni valakit, netán hazudni az isten nevében! Ő égette halálra őket, csak Ő képes ilyesmire! S ha hűtlenség miatt jelent meg, az csupán egyet jelenthet. A maga kis mátkája félre lépett! – Csatt! Erős, férfias pofon hallgattatta el Helgát, mit nem Luther maga, hanem az Inas okozott. Nem bírta tovább hallgatni a nő becsmérlő szavait s nem hagyhatta, hogy megszégyenítse nagyurát s annak ártatlan feleségét. Fogai között préselte ki a lezáró mondatot, mely után a halálesetek feledésbe merültek.

– Több tiszteletet mutass, te senkiházi! Mit képzelsz, ki vagy te, hogy így beszélsz nagyurunkkal? Elvesztette a feleségét s képes vagy hamis vádakkal illetni majd ostoba, nem létező legendára alapozni a gyanúdat? Mégis mit képzeltél? Most azonnal fogd magad s hozz két ásót. Majd mi férfiak elintézzük ezt az ügyet egyszer, s mindenkorra. – Azzal a két tetem negyed nap múlva örök nyugalmat leltek a tisztás talaja alatt mélyre ásott gödreikben. Két névtelen kereszt jelezte helyüket, mik évek múlva elkorhadva feledésbe küldték Harry és Mabel megmagyarázhatatlan halálát.

Vége.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr9814336603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.