2018. november 07. 19:04 - Cathreen Misery

A Kialudt Töklámpás – A Szabó és a Nemes

Második történet.

Elérkezett hát, a második történet elmesélésének ideje, a Halloween rémmesék következő része. Az első rész IDE kattintva olvasható. 
Kellemes borzongást kívánok! 

A Szabó és a Nemes

 

aszaboesanemesborito.jpgMindenszentek előtti három napban, Dan Lester Taylor szorgalmasan varrta szebbnél szebb ruháit s le se hunyva szemeit éj-nappal ténykedik családja felbecsülhetetlen értékű gépein. Szövőállványa és Balthazar Kremsféle varrógépe lakásának egyik szobáját kitették s az utcára néző ajtaján át apró szabótermet alakított ki, hogy kedves vásárlói igényeiknek megfelelő öltözéket készíthessen. A zajos, hangos és hemzsegő városi utca forgatag alig hallhatóan beszűrődött s Dan mélyen belemerülve munkájába észre se vette, hogy már harmadnapja alig aludt vagy evett valamit. A magas, három vagy négy emeletes épületekkel rendelkező poros utcába alig szökött be napfény, így Dan mesterséges olajlámpával s más fényforrással igyekezett elérni az élesebb és jobb látási viszonyokat. Emiatt több fény szűrődött ki az utcára tekintő ablakán át, mint a legtöbb szomszédos üzletből. Varró és tervező asztala, mely roskadozó akácfából és fiókokból állt az ajtó melletti fal mentén húzódott. Mellette ruhabábuk hosszasan felnyúló akasztósok, miken már kész egybe ruhák vagy fél alakos szoknyák és felsők várták gazdáikat. Csillogtak, fénylettek, szépen festettek az amúgy öreg szabó boltjában. Elütöttek az alap közegüktől és oda nem illő hatást keltettek. A terem végében hatalmas ládák tele textilekkel, rongyokkal, feleslegessé vált ruhákkal vagy épp varró felszereléssel. A falakon dohos penész éktelenkedett a padlóval érintkezve s felettük rendetlen polcok s az ablak mellett azon eszközök, melyeken Dan épp alkotott. Szerette azt, amit csinál. Ráncos orcáján lelkesedés ült ki és heves vágy egy remekmű megalkotására. Szerette, amikor vásárlói boldogan néztek végig költeményén és felpróbálva azt hálásan csillogtak szemeik. Szerette, ha ruháit láthatta viszont az utcán, ahogy szerette hírnevét is. Bizony, Ő volt Rosewood város egyik legjobb és leghíresebb szabója, kihez eljárt szegény s gazdag. Ízlése kifinomult, kezei isteni adottsággal rendelkezve szemet gyönyörködtető költeményekkel ajándékozták meg a hozzá betévedőket. Dan Lester Taylor neve oly ismerős volt a lakók számára, akár polgármesterük neve. A Taylor család négy generáció óta kézről kézre adta a szabótermet és vállalkozást, közben megtanították gyermekeiket a varrás összes csínjára-bínjára és mesterségére. Dan, mint legutolsó generáció a lehető legtöbb tudással és tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az igen kényes selyemből vagy a középréteg jobban kedvelt pamut, netán a szegények által kért vászonnal úgy bánjon, akár egy isteni szövettel. Dan ruháit nehezen lehetett utánozni s még nehezebb volt felülmúlni. Ő mellette még két szabó űzte mesterségét, de egyikük se volt oly elismert, mint ő.

S mily ironikus, hogy épp maga a szabó nem öltözött ki eléggé. Dan Lester Taylor átlagos ing felsőben, ujjatlan kicsit vastagabb szövetkabátban s térdig leérő nadrágban ült, mely alatt harisnya szaladt tovább lábszárán koszos és használt papucsáig. Hideg volt, az Ősz bőven elhatalmasodott s uralma alá hajtotta a területet. Dan terme mégse volt elég dermesztő ahhoz, hogy alaposabban felöltözzön. Apró kályha éktelenkedett a terem leghátsó sarkában s onnan biztonságos távolságra téve mindent, mi gyúlékony, engedte magából a hőt. Dan nem szerette használni, mert attól rettegett, hogy egyszer leég mindene s csupán egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség árán elveszít mindent. Lakása további részeit magába foglalta a kályha mellett egy méterre lévő sötétbarna ajtó, ahol további két szoba, konyha és fürdőszoba volt fellelhető. Még kevesebb fény jutott be azokba s ablakaik leginkább mások telkeire nézve osztozkodtak a látványban Dan mégis nagyon szerette a lakását. Szerette, egészen három évvel azelőttig.

- Szép napot, Dan mester! – Szólt egy vékonyka női hang, miután a boltjába nyíló ajtó megnyílt s egy felakasztott csengő gyermeki kacajával üdvözölte. Dan feltekintett asztaláról és szorgalmas, megkeményedett, bütykös kezei megálltak a levegőben s egy fém tű csillant meg az egyikben. Az asszony óvatosan belépve becsukta maga mögött az ajtót majd elnézve a férfira felismerve egymást elmosolyodtak.

– Minek köszönhetem a látogatásod drága Mary? – Az asszony terebélyes szoknyájában épp, hogy elférve közelebb lépett majd kesztyűs kezét nyújtva Dan megfogta és csókot lehelt kézfejére. Az asszony sötétbarna kontyba fogott haját már őszülő tincsek tarkították. Arcán az élet gyötrelmei és nehézségei rajzolódtak ki, szürke szemeiből bölcselet és bánat együttese élénken fürkészte a férfit. Szemei hatalmasak voltak s bár szája sarkában mély ránc húzódott egészen az orrcimpákig, mintha szemei nem öregedtek volna egy évet se. Megálltak valamikor a húszas éveiben. Smaragdzöld ruházata vaskos, terebélyes nőt sejtetett, mit maga Dan varrott még évekkel ezelőtt. Mary szerette eme ruháját, mert sose fázott benne semmije még a legdacosabb téli napokon se. S mint a horgász felesége, néha kénytelen volt kimenni a tóhoz még a legfagyosabb nappalokon is.

– Gondoltam benézek a családnak igen fontos barátjához. Mond csak, jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz. – Amennyire lehetett Mary beljebb haladt és kesztyűs kezével megérintette Dan arcát. Arcszőrzete elterebélyesedett s alig volt látható szája annyira megnőtt. Orra nagysága miatt nem tűnt el a szürke és fehér testszőrzet alatt. Dúsan ellenálltak a nő gyengéd érintésének majd végül Dan húzta el magát. Mary Piers elemelte kesztyűs kezét és nyakában díszelgő hatalmas köves virágdíszre tette őket.

– Nincs semmi, Mary. Jól vagyok.

– Nem hiszek neked, Dan. Hulla fehér vagy, szemeid beestek és láthatóan nem ettél vagy ittál semmit, mert bőröd kiszáradt akár egy sivatagi rózsa. Drága barátom, hadd invitáljalak meg egy kis italra. Egy kávé biztosan jól esne. – Dan megrázta fejét majd mosolyra húzta száját.

– Nem akarok felkelni innen. Most, még nem. De, köszönöm szépen a törődésed. – Mary enyhén meghajolt majd annyit mondott.

– Mindjárt jövök vissza, ne menj sehova! – Azzal fiatalokat megszégyenítő lendülettel elhagyta a szabó üzletét s alig kelt fel helyéről Dan, hogy megnyújtóztassa végtagjait, már vissza is tért. Jobb kezében fonott kosárka, baljában egy kancsó. – Tessék, Dan. Nem hagyhattalak úgy itt, hogy nem törődtem veled. Igyál, egyél, töltődj fel! Szükséged van az energiára, ahogy elnézem. – Két gyermeket felnevelő majd őket szabadjára engedő tekintettel nézett végig az üzleten. Csak úgy sorakoztak az eladásra szánt, igazán szép férfi és női öltözékek. – Sok volt a megrendelőd? – Dan épp magához vette a kancsót, melyben a város egyik legjobb borászának negédes vörös itala hívogatta fogyasztásra, amikor Mary kérdése megállította félúton. Igaz kávét említett mielőtt elment, de ez a bor talán jobb is, mint sem az a fekete őrölt lötty.

– Igen, mondhatjuk így is. Gróf Luther Grubb jelenlegi feleségét szeretné megajándékozni egy új ruha költeménnyel, és magának is készítettet egyet. – Mary elfintorodott majd a leggiccsesebb darabokra tévedt tekintete.

– Kitalálom, azokat kérte. – Dan mosolyogva bólintott majd folytatta.

–Zelior család is szeretné felfrissíteni a téli gardróbját, ahogy egy szem fiúk házasodni készül. Nem is beszélve a polgármester feleségéről vagy a szomszéd üzletben tevékenykedő virág és gyógynövény árusról. Hirtelen jöttek mind hozzám s nem akartak hallani halasztásról vagy késleltetésről. Annak érdekében, hogy időben kész legyen minden ruha, plusz fizetséget ajánlottak fel. S én nem mondok nemet egy kevéske kiegészítésnek. – Mary megrázta fejét majd anyai gondoskodással kicsomagolta a fonott kosarat és letette Dan asztalára ügyelve arra, hogy véletlenül se tegye a ruhára.

– Most mennem kell, megnézem a férjem a tónál s viszek neki ebédet. De ígérd meg, hogy eszel, s végre pihensz egy kicsit, mert ez embertelen! ­– Mary szigorú szemekkel addig meg se mozdult, míg a férfi ígéretet nem tett.

– Így lesz. Pihenek és jóllakok a te gondoskodásodnak köszönhetően. Hálám örökké üldözni fog.

– Ugyan, ne csacsiskodj! – Azzal Mary elköszönt s Dan ismét egyedül maradt néma ruháival és a komor falakkal. Leülve asztalához próbált enni, de alig három falat után torkán akadt a frissen sütött kenyér és kolbász egyvelege. Mikor leküzdötte igyekezett még magába tömni pár harapást, majd jobbnak látta feladni s helyette kezébe vette a méz édes vörösbort. Beleszagolva a kancsóba percekre elbűvölte az italból származó aromák egyvelege. S bár a város legjobb borásza nem kancsókban osztogatja legjobb italát nem, soha nem tenne ilyet. Bizonyára Mary vitte magával s azt kérte, emezt töltse meg. A borász szereti a saját flaskáit és üvegeit használni, abban érlelni s idővel döbbenetes áron kínálgatni készítményeit. Rosszabb egy boszorkánynál. – A gondolattól felnevetett s vele csengett az üres bolt. Majd hangulata élesen ellentétes irányt vett s eszébe jutottak az őt kísértő múlt emlékei.

 

Első legnagyobb vesztesége életében tizenöt évvel ezelőtt érte, amikor is felesége meghalt gyermekük születése közben. Kislányuk, ki abban a pillanatban sírt fel, hogy az életet adó anyja kilehelte lelke utolsó darabját éveken át Dan egyetlen céljaként s élete értelmeként kitöltötte a hirtelen keletkezett űrt. Dan nagyon szerette a feleségét. Ő volt az első s egyben egyetlen szerelme, kit nem csalt meg soha, kihez mind máig húzza szíve, lelke, s kit első látásra megszeretett. Felesége oly mennyei tünemény volt, kit ezek szerint nem tudtak mellőzni, így ideje korán távoznia kellett. Leányuk, ki végül Dan második szerelme lett Navali nevet kapta felesége dédnagyanyja után. Mint egyedüli szülő, mint apa, s mint kenyérkereső, Dan Lester Taylor mindent megtett annak érdekében, hogy kislánya ne szenvedjen hiányt semmiben se. Anyapótlásnak dadákat fizetett, mellette iskoláztatta és bőségesen etette, ruháztatta gyermekét. Lánya csak olyan ruhát hordott, mit ő maga varrt s szerette lányát meglepni egy-egy új költeménnyel. Olyankor Navali örömittas nevetéssel magához ölelte a ruhát s azt mondta „ez a kedvencem.” Mindig az aktuális volt az ő kedvence. Ahogy lenni szokott, Navali egyre jobban cseperedett, nőtt és idősödött. Nehezebben és kevésbé tudta őt megvédeni a kinti veszélyektől, a város sötét oldalától, az emberi maszkok mögé bújt szörnyektől.

Három évvel ezelőtt megtörtént az újabb katasztrófa. Alig múlt tizenkettő, mikor leánya ama örömhírrel tért haza, hogy ő bizony szerelmes. A lány úgy vélte ez jó dolog, de amint elárulta ki szíve választottja, Dan nagyon nem örült s mérgében leszidta a lányt, amiért nem választott jobb párt magának. Navali sértődéssel és ellenszegüléssel fogadta apja nem tetszését ahogy Dan eltiltásának próbálkozását. S bár Dan csak jót akart, tényleg védeni és őszintén megóvni szerette volna élete egyetlen értelmét, a lány ezt nem tudta s nem értette. Kár, hogy nem tudta s kár, hogy nem hallgatott apjára. Navali szívének nagy lángját nem más tüzelte fel, mint sem Reuben Zeilor, a Zeilor család egyik leszármazottja és örököse. A család nemesi vérrel és hatalommal rendelkezett, az egyik legbefolyásosabb, legpénzesebb, leghataloméhesebb rokonság volt, akit a város valaha magába fogadott. Rosewood egyik ősletelepedőjéig vezethető vissza a vérvonal, mely nagyrészt tiszta és nem keveredett színes bőrűekkel, szegényekkel vagy ország határain túlról érkező emberekével. Zeilor család fennkölt arisztokrata nemesi klán, kik lenéznek akárkit, aki nem az ő elképzelésük szerint él, nem tehetős vagy nem fehérbőrű. Reuben fiú se volt más a maga tizenhét évével. Dan pontosan tudta, hogy mit akar tőle az a faragatlan, hazug és manipulatív semmirekellő. Leánya szoknyája alá akart bejutni s nem tovább. Pontosan tudta, hogy Reuben kihasználná egyetlen szem drágaságát s azzal együtt összetörné szívét és vele őt is. Nem akarta, hogy kislányát bántsák és kihasználják. Nem akarta, hogy Reuben legyen az első, ki beavatja élete értelmét a felnőtt lét rögös részeibe. De Dan bármennyire is igyekezett elválasztani Navali-t Reubentől, a ravasz kölyök korához képest nagyon rafináltan és okosan taktikázott. Szavaival, mézes mázos ígéreteivel, ajándékokkal amiket Dan sose vehetett volna meg kislányának s sok más szépséggel elbűvölte a lányt. Olyannyira, hogy egy nap Dan üresen találta kislánya szobáját s nyitott ablaka engedett következtetni arra, hogy Navali naivan elszökött s egyenest Reuben karjai közé rohant.

Nem tétovázott, rögvest Zeilor család házáig futott s kastélyuk kapuján dörömbölt, míg valaki ajtót nem nyitott. A családfő s egyben Reuben apja azt állította, hogy itt bizony az említett lány nincs és nem is engedné, hogy itt legyen, mert bizony fiát nem engedi összeházasítani egy olyan jött-ment szabó lánnyal, mint Navali. Csúnya verekedés kerekedett a nézeteltérésből, mert Dan nem hagyhatta, hogy sértegessék miközben tudvalevő Navali itt tartozódása s végül Zeilor család két inasa szedte szét őket. A családfő nem akart revansot venni a fizikai ütések miatt helyette annyit kért hagyja békén a családjával együtt. Lánya bárhol is legyen, náluk biztos nincs.

Dan napokig kereste hasztalanul. Segítségért fordult a helyi sheriffhez s vásárlóihoz egyaránt. A keresések, kutatások, baráti segítségek nem vezettek sehova és zsákutcának tűnt az összes nyom amit Navali-nak tulajdonítottak. Majd egy nap Mary Piers férje Amos Piers a város legkiválóbb és legtürelmesebb horgásza találta meg a lány testét a tópart szélén lábaival a vízbe lógva. Amint meglelte a testet rögvest megkereste Dan-t s mint jó barátja előre szólt, nem szép látvány várja őt. Dan mit se törődve a figyelmeztetéssel elrohant a Rózsa-tóig, s ahogy öreg csontjai bírták, úgy sietett meglelt lányához. Fényes őszi nappal volt, miként a mai. Enyhe hideg szél nyaldosta izzadt arcát és testét, hevesen vett levegők között lemászott a tó legszéléig mely határt képez a déli hegyvonulat és a város között. Közvetlenül a hegy lábánál mély árokban volt fellelhető eme tó, mely a nyugati hegyoldalból induló forrásból táplálta magát s mely folyó átszelt pár hegyoldal domborulatot. Hatalmas nádszálak töredeztek Dan léptei alatt, ahogy elszáradt gazcsomók és meztelenre vetkőzött bokrok mellett tolakodott befelé. A parttól egy méter távolságra helyezkedő szomorú fűzek négy pontban ágaik végével simogatták a tó felszínét s közben az egyik gyengéden megérintette a férfi görbe és merev vállát, ahogy az megérkezve döbbenten megállt a megpuhult talajon. Észre se vette, hogy cipője beázott és Amos horgász épp utolérve előre ment a lány testéhez. Mikor hátára fordították a láthatóan vízbe fulladt ocsmány kinézetű, valaha vidám és élettel teli Navali testet Dan megérezte, hogy gyomrából valami ki akar törni. Arrébb menve két lépést béltartalma feltört akár a gejzír és kihányta magából a két nappal ezelőtt evett falatok maradékát és sok gyomorsavat. Mikor újra képes volt halott lányára tekinteni már megkönnyebbült és fellélegzett testtel tudott szembenézni a szomorú igazsággal.

– Úgy sajnálom Dan. – Szólt halkan Amos és együtt érző tekintettel nézett végig régi barátján. Pontosan tudta, mit érez, mégse tudta megvigasztalni. S bár Dan órák múlva megengedte, hogy a városi temetkezési cég emberei elvégezzék a szükséges teendőket s még aznap este nyugovóra helyezzék a kislányt, Dan a mai napig képtelen túltenni magát az eseten. Ki volt a tettes? A hivatalos jelentés szerint nem tudni s a kézzel írt halotti bizonyítvány szerint Navali halála fulladás, melyet ismeretlen személy okozott. Dan a mai napig határozottan úgy gondolja, hogy maga Reuben Zeilor tehet lánya haláláról és ő fojtotta a vízbe. Még most is csak arra tud gondolni, hogy az az átkozott aranyvérű egyszerűen családja pénze miatt megússza a gyilkosságot, mert elsimítanak mindent, s míg ő itt szenved lassan három éve és emészti a bánat és kín egyvelege, addig ez az istenverte gonosztevő megházasodik s úgy él, úgy tesz, úgy jár-kél a városban, mintha nem történt volna semmi. Mersze volt hozzá, vagy épp direkt meg akarta nézni Dan állapotát nem tudni, de esküvői ruhát kért Taylor-tól majd egy hete. A ruhák Tavaszra kellenének s azért szólt most, hogy véletlenül se ígérje el, magát másnak s egyetlen cseppnyi gubanc se kerüljön a tökéletes esküvő tervezetébe. A napon, melyen Reuben beállított Dan szabó boltjába, s melyen hatalmas szürke felhők gyülekeztek, s amikor épp egy kisfiú kínálgatta az aznapi újságot friss hírekkel Dan-t elmondhatatlanul meglepte utálatának tárgya. Szeme se rebbent mikor tekintetük találkozott s mialatt Reuben nézelődött a kész ruhaköltemények között, kettőnek megérintette ujját Dan kezei lassan a legközelebbi ollójához csúsztak s készen egy támadásra szorosan ráfogtak. Reuben végül a szabó asztalánál megállt. Díszes, aranycsíkokkal dekorált öltözékében keskenyderékkal, csipkés, fodros nyakék és ujjvégekkel, frissen mosott ruházatának kellemes illatában végül kimondta mit szeretne s mintha semmi se történt volna, arca és teste jellemtelenül semleges maradt. Dan dermedten figyelt s már akkor dúsan növögető szakálla alatt szája enyhén megnyílt szólalni akarván, majd összecsukódott tartós némaságától. A mai napig nem tudja pontosan miért nem ölte meg akkor s miért nem állt bosszút. Miért bólintott az esküvői kérésre és miért nem mondott valamit. Pedig a szavak ott tomboltak elméjének hátsó szegletében abban, mely revansot akart. Mely igazságot és a lányát akarta vissza.

„Miért tetted ezt a lányommal?”- Kérdezhette volna ott, szemtől szemben. Mikor felkelt a meghallgatott kérés után s neki állt tervrajzot készíteni az egyik kezébe eső papírra mártogatós tollával megjegyezhette volna „Jó volt a lányommal lenni? Jól esett elvenni az ártatlanságát?” A mondatok hatására ujjai megfeszültek s az egyik vonal túlment. Dan zavartan elővett egy másik papírt és újabb tervekbe kezdett. Teste nem engedelmeskedett, csupán a megszokott munka rutinokat végezte és egyszer se nyílt meg szája pedig, Reuben túl illatos teste ott állt közvetlenül előtte. Mohó és akaratos tekintete itta a felvázolt ruha terveket minél jobban haladt a kész ötlethez, annál szélesebben vigyorgott. „A pénz nem számít” – Mondta s így hatalmas szabadságot adott Dan-nek. Vagy épp elvette tőle a méltóságával, büszkeségével és egyetlen kincsével együtt?

– Parancsoljon. Így képzelte el a mennyasszony ruhát? – Kérdezte suttogva, ami miatt Reuben-nek közelebb kellett hajolnia. Értette a kérdést, mert a kintről beszűrődő lovas kocsik és kiabáló árusok hangja nem volt zavaró a terem eme sarkában. Reuben elégedetten felegyenesedett és csettintett egyet nyelvével.

– Tényleg maga a legjobb szabó a városban. A rajza már most egy álomszép ruháról árulkodik. Kérem, a nekem készítendő ruhával se spóroljon, és ne habozzon, ha aranycsíkokat is beleálmodja. – Végig simított ruháján lévő vékonyka sárgás csíkjain és elégedetten mosolygott. – Szeretem az aranyat. – Tette hozzá majd távozni készült. Hátát nézve Dan gondolataiban még több kiabáló mondat merült fel, szája mégis csukva maradt. „Miért ölted meg? Miért fojtottad meg a tóban? Miért vetted el tőlem az egyetlenem? Miért? MIÉRT TETTED EZT VELEM?” S mielőtt ajkai szétnyílhattak volna Reuben már elköszönve kilépett a bolt területéről. Ebben a pillanatban Dan esküt tett. Megígérte magának s a remélhetőleg mennyben tartózkodó kislányának, hogy megbosszulja a férfi tettét és nem érdekli se az esküvője, se mások élete. Az ő életével, egyetlen szeretett csemetéjével se foglalkozott senki. Végképp nem Zeilor család egyik sarja, ki épp olyan arrogáns, pöffeszkedő és lenéző volt másokkal szemben, miként felmenői. Nem tanúsított szemernyi megbánást, bűntudatot vagy sajnálatot. Talán bele se gondolt abba, hogy élete értelmét elvéve Dan örökre elveszett ebben a kegyetlen és hatalmas világban. Értelmetlen lett élete és céltalanná váltak napjai. Nem tudja, miért kell fel nap, mint nap és nem lát kiutat a mindennapok mókuskerekéből. Mély sötét üresség tátong lelkében, melyet nem enyhít az új ruha vagy plusz keresete. Nem enyhíti alkohol vagy sírás esténként. Nem tűnteti el azt már semmi se. Talán a bosszú segíthet, talán ha Reuben megkapja, amit megérdemel fájdalma és üressége enyhül. Talán, majd akkor végre békére lelhet lelke és megnyugodhat a szíve.

 

Mindenszentek éjszakája eljött. A hegyvonulat által félkör alakzatban védett sík alföld csendes tavával igazán meghitt és szép területnek nevezhető. Az Ősz beköszöntével sárga, barna és néhol még tartós fenyő ligeteivel élénk zöldnek nevezhető részeivel s több holdnyi termőföldjével különleges, mégis múlt időkben ragadt álomvilágnak tűnt. Hol az idő előre haladó vasfoga csupán a kopott és töredezett épületeken, a gazzal benőtt elhagyatott helyeken és ápolatlan területeken látszott meg. Minden más pár száz évvel visszamaradt, s csak kevés fejlődést mutató használati tárgy jutott el eme kicsiny városkába. A fővárostól majd háromszázötven kilométerre elhelyezkedő csupán kelet felől megközelíthető város szorgalmasan felkészült a rájuk váró estére. Minden lakás ablakában, minden emeletes ház ajtajában és az utcák bizonyos pontjain egyaránt gyertyával megvilágított faragott tökfejek figyelték az este élettelen látképeit. S bár akadtak olajlámpák, mik halovány fényt kölcsönöztek a főbb utcáknak s a központban kör alakban fellelhető kavicsos térnek mégis, töklámpásaik erősebb és tartósabb fénnyel rendelkeztek. Az emberek házaikba és lakásaikba visszavonulva csendbe megvacsoráztak, pihentek majd aludtak. Mielőtt álomra szenderültek volna, még utoljára ellenőrizték töklámpásaikat s mikor megbizonyosodtak róla, hogy továbbra is égnek megnyugodva engedtek az álomvilág csábításának. Sokuk mély álomba szenderült kényelmes párnájukra fejet hajtva, csupán egy ember készülődött elhagyni lakását. Dan Lester Taylor gyorsan összepakolt egy övtáskába majd azt felhelyezve derekára neki indult az obszidián fekete égbolt alatt az éjszakának. Szemei lassan hozzászoktak a fényviszonyokhoz, ugyanis direkt nem égetett sok olajmécsest, csak amennyit szükségesnek ítélt. Töklámpások eloltásához kellő vizet, rongyot és kicsi fafaragó vésőeszközt rejtett el erszényében. Fejére és hátára állati bőrből készült vaskos, melegen tartó kabátot vett fel, melyhez fejét takaró csukja is járt. Saját maga varrta még a házassága első évében. Kilépve a szabó üzlethelyiségből magányos érzés kerítette hatalmába. Szöcskék, gabócák és sáskák énekeltek egymásnak, néhol felettébb hangosan az emberek némasága mellett. Haladva a kövekkel tarkított várost átszelő fő utcán majd lefordulva jobbra közvetlenül a pékség üzlete mellett arra lett figyelmes, hogy a házak és lakások ablakaiból nem szűrődik ki hang, zaj, erős beszélgetések vagy más tevékenységre utaló hangok. Mintha az emberek félve elzárkóztak volna a külvilágtól s világító töklámpásaik mellett a némaság szintén védekező fegyver lenne. Ha nem csinál semmit, akkor nem létezik. Feltekintve egy-egy ablakra csak kevés helyen vett észre valami fényforrást a legtöbb üveg mögött feketeség honolt. Korai alvás vagy épp sötétben való rettegés, nem tudta megállapítani, melyik volt jelen. Néhol csak kettő, máshol akár négy emeletes házak sorakoztak szorosan egymás mellett állva falaik összeérve és cserepes tetejükön vaskakas jelezte a nappal még tomboló szél irányát. A város jobban lakott belső részein még a padlások is lakásként funkcionálnak, hol apró ablakokat építve a tetőszerkezetbe valamennyire lakhatóvá tették azokat a részeket is. Természetesen inkább szegények helyezkedtek el a gerendák és csempék alatt, s bár jórészt a ház többi lakója nem szerette őket mégse kergették el mind. Anyagilag senki se volt annyira tehetős, mint a Gróf vagy Zeilor család. Akadt más újgazdag család vagy nemesi generáció leszármazottja, de kik itt maradtak Rosewood-ban s megpróbáltak megélni általában felemésztették tartalékaikat s nehezen tudtak taplón maradni. Utódaiknak nem maradt túl sok kivéve, ha valami zseniális múzsa istennő ihlette ötlettel elő nem állnak, mi nagy vagyon eljövetelét okozza.

Dan néha felpislantott az épületekre melyek mellett elhaladt. Nem vitt magával fényforrást, nem akart feltűnő lenni. Így környezetére hagyatkozva s szemének pontosságára bízta magát. Régi, domborulatokkal tarkított vaskos gesztenyefa kapukkal elzárt házak mellett haladt el, melyek magukon hordozták a viktoriánus kor jellegzetességeit. Zártsorú beépítések és egyen méretekkel rendelkező hátsó telkek, elülső bejáratok. Néhol lépcsők vezettek fel a megemelt épületekhez, máshol széles kapu nyílt közvetlenül az utcáról. Középkorból visszamaradt sötét színek domináltak a gyakorta omladozó vakolatú falakon s fa kerettel rendelkező ablakok duplasága ellenére néhol korhadt, vagy betörve s betömve nézett vissza Dan-re. A házak azonossága abból fakadt, hogy építésüknél egyetlen egy földesúr parancsolt az építkezésen, kik már nagyrészt elvesztették a hatalmukat a házak felett s manapság a bennük lakó emberek alakítják tovább külső és belső kinézeteket, leszármazottjaik még igyekeznek befolyással lenni rájuk. Emiatt, mint kinn, úgy benn is egyaránt az elegancia, szimmetria, robusztus szobrok és díszes tárgyak, festmények dominálnak. A házak külsején néhol szobrok lógnak a homlokzatokról vagy csipkés, kézzel varrt függönyök pókhálóként sejtelmesen takarnak az ablakokon túl. Ahogy Dan haladt a város széle felé, úgy lettek egyre alacsonyabbak a házak s végül külön kertekkel rendelkező, magányos családi viktoriánus kúriák mellett haladt el, melyek mindegyike rendelkezett legalább egy oldalsó épületszárnnyal. Eme részek félkörívet rajzoltak s ablakaik így három irányba figyelhettek az utca felé. Mellette lépcső vezetett fel a hátrafelé hosszan nyúló épülethez s elől emiatt keskeny teraszra. Egy vagy két emeletes kivitelezésük, utolsó házak között akadt három emeletes is arról árulkodott, hogy az ott élő család mekkora vagyonnal rendelkezik. Pontosabban rendelkezett, mikor felmenője építtette a házat. Többnek oldalát befutotta a borostyán, mely így Ősszel meztelenre vetkőzve fekete érhálózatot hagyott maga után a téglán vagy vízszintesen rakott színes deszkákon. Gondosan nyírt bokrok és kertek mellett haladt el, a szegényebb vagy középréteg házak kertje viszont elhagyatottan és elburjánozva taszította az arra járó illetleneket. Nem, mintha Dan szándékozott volna betérni bármelyikhez. Egyetlen egy ház érdekelte, mégpedig a város utolsó házától hétszázötven méterre fellelhető, kövekkel kirakott keskeny ösvény vezetett odáig a ritkás erdő közepette. Fenyvesek elenyésző populációjával alkotott természetes övezet kísérte Dan útját, hol már egyetlen fényforrást a kerek Hold jelentett közvetlenül feje felett. Néhol vékony mélykék felhő vágta el azt a kevéske fényt, mit a fenyvesek ágai átengedtek. Kacskaringós, alig egy lovas kocsira elegendő széles úton haladt előre s enyhe emelkedőt megmászva meglátta Zelior ősi kastélyának drámai eleganciával épített elejét. A völgy legnagyobb kastélyát tudhatta magának eme birtokon s méretei felfoghatatlan nagyságokban törekedtek kifejezni Zeilor család vagyonát. Három emeletes hosszan elnyúló középső épület mely két végében ellentétes irányban fekvő két újabb téglalap alakú épületben végződött. Az óriási, több hektárnyi területen rendezett fák, bokrok, labirintusszerűen megmunkált tuják és külön kialakított ritka virágokat magába foglaló kert, mely Ősszel aludt s éjjel eggyé vált az este fekete leplével. Dan-nek egyetlen fényforrása volt s konkrétan afelé haladt, a Zeilor kastély földszintjén található töklámpás hadsereg, mely minden nyílászáróban helyet kapott. Odafigyeltek a biztonságra s nem mentek véletlenre. Dan csak hallásból tudta s a robusztus épületre tekintve, melyen díszesen faragott szobrok őrködtek a félköríves kapu felett vagy az ablakok körül futó levélre emlékeztető dekorációk s a lépcsők mellett álló angyalok mind arra engedtek következtetni, hogy a szóbeszédek igazak. Zeilor család külön személyzettel rendelkezett s a város szegény negyedének majd tizenöt százalékát foglalkoztatta. Több kertészük, gondnokuk gondoskodott arról, hogy a telek és a ház állandó pompájában tündököljön s havonta kétszer, de legalább egyszer biztos megtartott bálon résztvevők csak úgy igyák szemeikkel a szépséget és dicsőítsék a helyet. Még így este is giccsesen nézett le rá a felső két emelet a földszint felett. Rózsákat futtattak az oldalsó épületek sarkainál s lassan haladtak egyre feljebb és feljebb egyre több ablakpárkányt magába foglalva. Dan nagyot sóhajtott, amikor felmérte a töklámpások sokaságát s tudatosult benne a tény, nem végez velük egyhamar. Elővette a rongyot és bevizezve azt elindult. Először az észak felé néző melléképülethez lopakodott s imádkozva elkezdte eloltani a töklámpásokat. Reménykedve abban, hogy nem veszik észre s haladt hátrafelé. A hátsó ajtókban eloltott töklámpások után az ablakok mentén haladva egy pillanatra úgy tűnt, hogy valaki észre vette. Lélegzetvisszafojtva várt s meredt tekintettel nézett be a sötétségbe melyet nem választott el már más, csak egy koromszínű tökfej s egy üvegfal. Majd percek múlva Dan szemei eléggé hozzá szoktak a körülményekhez s ekkor rájött az agya átverte őt félelmében. Nem volt benn senki, csupán az egyik halott felmenőt ábrázoló festmény felé tekintő egész alakos ábrázolása miatt hitte azt, hogy épp lebukott. Miután megnyugodott s úgy vélte képes folytatni, amit elkezdett, idővel sikeresen eloltott minden töklámpást s bár a Hold már veszélyesen lefelé ereszkedett a hegytetőket érintve mégis elégedetten nézett vissza a sötétségben álló, fénytelen és védtelen kastélyra. Szélesre húzódó arccal várt a legközelebbi sűrűbb meztelen bokor takarásában.

– Gyere. Itt az idő, vidd el őt. – Suttogott magának Dan s görbe háttal guggolva figyelt. Az estéhez szemei hozzá szokva egyre több éles alakot ki tudott venni s így pontosan kivehetővé vált a kastély élettelensége. Egy árva lélek se mozdult a folyosókon vagy a ház belsejében. Talán csak maga isten a megmondhatója mennyi ideig kellett Dan Lester Taylor-nak várnia, s mikor érték el lábai a kibírhatatlan zsibbadó érzést, de egyszer csak hideg szellő kerekedett fel s belekapott mindenbe mi élt vagy aludt. Még Dan haja és szakálla is megrezdült az erősen feltámadó, majd egyre jobban kavargó széltől. Kezeivel átölelve magát igyekezett melegen tartani testét mialatt figyelt. Percek alatt érthetetlen halvány köd telepedett a telekre és Dan-nek erősen koncentrálnia kellett, ha látni akart az orránál tovább. Hirtelen ló vonyítás ütötte meg a fülét majd baromfi ól szag az orrát s végül köpennyel játszó szél susogása hallatszott. Dan ijedten összehúzta magát jobban, mint eddig s nem foglalkozva fájó lábaival még inkább a föld felé kuporodott. Váratlanul a ködben egy lovagot pillantott meg, ki haladva a kastély bejáratát sejtő irányába indulva fekete sziluettje haladva előre egyszer csak eltűnt. Dan eleinte nem akart hinni a szemének, ugyanis a lovasnak nem volt feje s teljesen feketébe burkolózva sötétebb volt, mint maga az égbolt mégis, mikor ismét megjelent ámulatában szája kinyílt s bár rettegett, mozdulatlanságában sikerült megfigyelnie a félelmetes esti lényt. Mikor ismét felbukkant háttal a kastélynak, egyik kezével a ló gyeplőjét fogta másikban egy fejet és a Hold nehézkesen leszűrődő fényében gyengéden lobogott mögötte a talárja. Lova kecses mégis rémisztő léptekkel haladt előre lassan, óvatosan. Mikor Dan-hez elég közel került megállt s ekkor a férfi érezte, hogy hajszál híján húgyhólyagja majdnem elengedte magát.

– Amit kértél. – Szólt rekedt, fulladozó hangon. Talán nehezére eshetett a beszéd, mert többet nem mondott csupán felemelte a fejet tartó kezet, s ahogy megmozgatta a rá eső Luna sugár kirajzolta Reuben arcát. A fej mintha körbe tekintett volna a lovag keze alatt egyértelműen felismerhetővé vált s ekkor elvette szeme elől a vértől csöpögő, rémülettől nyitva maradt felakadt szemű férfifejet. A fekete ló felnyerített, mellső lábaival felágaskodott, rúgott párat a levegőbe majd gyors léptekkel elhagyta a helyet hátán a lovaggal. Nem tudni mennyi ideig tartott, mire Dan agya ismét döntésképessé vált s teste végre kimozdult az izomgyilkos merevségből és kínzó zsibbadásból. Mire így tett s mire úgy határozott, hogy hazatér és nem marad tovább, addigra a köd elszállt s Luna elbújt a hegyek mögött.

 

– Hazajöttél szerelmem? – Édes, madár csicsergésre emlékeztető szívmelengető női hang szólalt meg a szabó üzlet hátsó sarkában. Dan ijedten megragadta a legközelebb eső tárgyat, amire ujjai rákulcsolódtak egy hosszas séta után majd elejtette, amint felfogta kit is lát maga előtt.

– Margaret? Te vagy az? Lehetetlen… - Döbbenet ült ki idős arcára s mélyen ülő ráncai fájdalmasan gyarapodásnak indultak. Szemei sarkában és szája szélén letörölhetetlen mélyedések még élesebbé váltak. A nő kit meglátott a tizenöt éve halott felesége külsejével rendelkezett. Válla alá eső hullámos világos aranysárga hajzuhatag, mely sűrűbb volt a legvastagabb szövetnél is, mellkasán pihent. Keskeny válla leesett, vékonyka nyakán az esküvőre kapott különleges ezüst nyakék csillant vissza az utcai fényektől s ruházata épp olyan volt, mint amilyennek legutóbb látta. Az általa varrt bíborszínben pompázó, dekoltázst kiemelő költeményben, melynek csupán válla rendelkezett apró töméssel. Szoknyája hátul felpúposítva, amúgy karcsún hullott alá a földig. Dereka keskenyen helyet adott egy saját kézzel varrt mintázatú övnek s szoknyája felső rétege közvetlenül ez alatt ketté válva láttatni engedett egy második barack sárga réteget. Margaret nagyon szerette ezt a ruhát, s ezt soha nem felejti el. A nő éles és pontos látványa Dan-t elbizonytalanította s hátráltatásra késztette. – Lehetetlen… - Súgta újra, amikor Margaret a hozzá legközelebb eső olajlámpáshoz lépett s azt miként a falon lógott, meggyújtotta. Arcára heves lángnyelvek fénye vetült, ettől Dan szemei könnyeket préseltek ki magukból.

– Én vagyok az, Dan. A te drága Margaret-ed.

– Hogyan? Hiszen, te meghaltál. – Enyhe ránc már az ő arcát is megrontotta, mégis mosolya a világ legszebb ajkait tulajdoníthatta magának. Margaret volt Dan számára a földön található legszebb nő s soha senkire nem gondolt így előtte vagy utána. Margaret volt az egyetlen, az igaz, szíve őrök választottja. Látni őt egyszerre volt mámorító és pokoli. Örömittas és fájdalmas. Kínzó és mégis felemelő. Mosolyától sírt és nevetett egyszerre. Remegő lábai elindultak a nő felé s Margaret hagyta, hogy odaérve koszos és földes kezeivel megérintse puha bőrét. Ráncai ellenére arca selymes volt akár az óvatosan gondozott textil. Szemei ragyogtak akár a Hold s aprócska álla, pisze orra, mégis nagy, elálló fülei utánozhatatlanul rá jellemzően felismerhetőek voltak. Dan alig hitt a szemének, s mikor ujjai fizikai bőrt érintettek hirtelen elakadt a lélegzete. ­– Biztos csak álmodom.

– Nem álmodsz kedvesem. Itt vagyok s veled maradhatok örökre.

– Miért mondasz ilyen badarságot?

– Azért, mert lehetséges. – Margaret megérintette a férfi kezeit és erősen megszorítva azokat mellkasára helyezte majd tekintetével a férfi szemeit kereste. Mikor megtalálta a négy szem szinte eggyé vált. – Szerelmem, itt a lehetőség. Az este folyamán velem jöhetsz, s örökre együtt lehetnénk.

– Mindenszentek miatt? – Margaret bólintott.

– Az elvékonyodott határok miatt. Dan kedvesem, egyetlen szerelmem, itt az alkalom! Gyere, velem s akkor örökre együtt maradhatunk! Nem kell, tovább szenvedned. Reuben megkapta méltó büntetését, lányunk halála megbosszultatott. Most már nyugovóra térhetsz s ehhez segítséget kínálok.

– Mégis milyen segítség az ahol megölsz? – Margaret megrázta fejét és hosszú hullámos haja vége lobogott a mozdulattól. Dan legszívesebben beletúrta volna magát s azt szagolgatta volna, ahogy esténként tette, mielőtt Navali megszületett.

– Nem öllek meg. Nem halsz meg, hanem egy másik helyre kerülsz, velem. Átléped velem a határt, mely ezen az estén igen gyenge s akkor újra együtt lehetünk. Hisz ezt akarod nem?

– Igen, sose akartam mást csak téged és soha nem is akarok mást. De mégis miért most? Miért nem jöttél el tavaly vagy előtte értem? – Margaret hátra fordult és Dan követte a tekintetet. Ekkor észre vette, hogy üzlete ajtajában és ablakában nincs töklámpás s feleszmélve rájött, az utcában egyedül ő nem készült mindenszentek estéjére. – Nem tartottalak távol magamtól. – Margaret bólintott s közelebb lépve megcirógatta a férfi arcát majd szakállával játszott egy kicsit s elengedve azt távolodni kezdett. Dan ijedten utána nyúlt s keze átesett a nő kezén.

– Ha velem akarsz lenni, csak kövess és mond ki.

– Mit mondjak szerelmem? Bármit megteszek, csak ne hagyj itt! – Margaret elkezdett halványulni s az olajfény egyre jobban átesett testén. Dan kapkodva botladozott utána s majdnem elesett az egyik földön hagyott textilben, mikor Margaret megragadta felé nyúló kezet és keményen szemeibe nézett.

– Csak mond ki, hogy velem akarsz lenni örökre.

– Veled akarok lenni, örökre Margaret. Veled akarok menni és veled maradok, míg világ a világ. – Margaret szélesen elmosolyodott, megfogta a férfi mindkét érdes kezét majd maga felé húzva közeledtek a falhoz. Margaret teste átment a falon s a látványtól Dan rémülten nézett a félig eltűnt testre majd élete szerelmére. Arca bizalommal és barátsággal telve gyengéden oldalra biccent és valamilyen bűvölet hatására Dan arca elváltozott. Érzelem mentesen követte a nőt a falon át, s amikor Margaret eltűnt szép lassan Dan teste is átlépett a falon majd a szabó üzlet üressé vált, gazdátlanná. Másnap hiába keresték Dan Lester Taylor-t égen és földön, sehol se találták. Eltűnése örök rejtély maradt Rosewood városában.

Vége.

Köszönöm, hogy benéztél és elolvastad. Látogass el máskor is és hagyj véleményt ott, ahol neked kényelmesebb! További írásaimat megtalálhatod a Novella menüpontban vagy, ha kedved tartja nézz szét a szomszédos lehetőségek között is! Cathreen misery 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr8814358827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.