2018. november 17. 10:49 - Cathreen Misery

A Kialudt Töklámpás - A Rózsa tó gyermeke

Halloween-i Rémmesék harmadik része.

Következzen a harmadik fejezet. Remélem elnyeri a tetszéseteket. 
Ha az első kettő kimaradt volna, most pótolhatjátok: Csalfa Mátka, A Szabó és a Nemes.

arozsatogyermekekepborito3.jpg

A Rózsa Tó Gyermeke

Szerencsétlen, szegény szabó. Bánatában lelépett és maga mögött hagyott mindent, mi családjára és múltjára emlékeztette. – Amos Piers horgász gondolataiba mélyedve üldögélt Rosewood város melletti Rózsa tónál s várta a nap első fogását. Ősz bajsza és szakálla között egy növényszál mozgott le fel, ahogy ajkaival játszott vele. Fején szalmakalap s bár hideg őszi nap köszöntött a városra, Amos eme kalapot viselte az év összes évszakában. Vaskos, belül szőrrel bélelt kabátban és nadrágban ült egy fatörzsön, mellette felszerelése, ebédje és pár üvegnyi kukac csali helyezkedett el. A tó körül négy szomorúfűz simogatta néha a tó csendes felszínét. Nádasok nőttek a szabadabb helyeken s bár a tó most igen felduzzadt, lassacskán apadásnak indul az Ősz elteltével. Néhol még zöldellett a fű és alig akadt gaz, mely átadta volna magát az Őszi hidegnek. Inkább bokrok és messzebb helyezkedő diófák vetkőztek meztelenre s mély téli álomba szenderültek. Amos nyakába húzta kabátját, megmozgatta hátsó fertályát mely elzsibbadt és visszatérvén gondolataiba ismét barátjára gondolt. A tehetséges és zseniális varró szakemberre a város legjobb szabójára, Dan Lester Taylor-ra.

- Őszintén együtt éreztem az öreggel. – Gondolta s közben szívott egyet fogai között. – De soha nem tudnám itt hagyni a várost. Ahhoz túl sok minden köt ide. – Pár perc némaságot tartva izgatottan figyelni kezdte horgászbotja végét, mely kissé megfeszült majd körkörösen mozogni kezdett, s amikor úgy vélte jónak rántott egyet a botján. A vízből alig egy tenyérnagyságú hal repült ki követve a bot végén tovább haladó kötelet s végül Amos mellett ért földet. A hal verdesett párat mielőtt Amos felemelte volna és beletette a kosárba. Ez volt az első fogása. Nagyot sóhajtva leült, újabb csalit tett a kampóra s utána belehajítva a végét várta a következő fogást. Ma nem mehet addig haza, míg a kosár tele nem lesz frissen kifogott halakkal. Máskülönben nem tudja eltartani magát és drága feleségét.

– Édes, szépséges Mary-m. – Halkan suttogta a szavakat. Felidézte szemei előtt az asszonyt, kinek elrabolta szívét s kivel majd huszonhárom éve boldog házasságban élik minden napjaikat. S bár akadtak nehéz időszakok, mégis mindet sikerült túlélni és együtt megoldani. Amos kissé előre hajolva figyelt, ugyanis a kötél ismét megremegett, majd csalódottan visszaült. Vaklárma volt az átkozott hal nem kapott rá a csalira. Mary már dél magasságában elvitte számára az ebédet kis kosárkában, mely a halas kosár mellé téve várja hazavitelét. Amos megette az összes bekészített ételt s meg is bánta. Délután öt magasságára járhatott az idő és hasa korgott az ürességtől. Felesége sok finomságot készített számára. Friss tepsiben sült pogácsát, paprikát és paradicsomot készített be az egyik kedvenc főétele mellé, ami nem volt más, mint sem Mary isteni pörkölt nokedlije. Amos befalta az utolsó morzsáig. Reménykedve eltekintett jobbra majd balra, hátha meglátja az asszonyt valamilyen csoda folytán, de nem történt semmi. Csendes és nyugodt természet vette körbe. Halk madárcsicsergések kísérték a lágy szellőt, néhol bogarak zenéltek egymásnak. Amos-tól nem messze álló szomorúfűz törzsén épp egy mókus szaladt felfelé, pofájában a frissen szerzett magvakkal.

Tovább mélázva eszébe jutott két csemetéje, kik bár évek óta felnőttnek számítanak sőt, alig két éve kirepülve a családi fészekből saját családot alapítottak, számára ők örökre a kis gyerekei maradnak. Mary-vel szeretettel és bőséggel nevelték őket. Amennyi iskolára tellett, mind megadták, s amit csak lehetett megvettek és megteremtettek. Amos horgászással, Mary a gyógynövény bolt dolgozójaként együtt felneveltek két fiút. Két férfit, kik most tovább hordozva a Piers nevet büszkévé és boldoggá tették a szülők lelkét és szívét. Amos mellkasa megtelt melegséggel, ahogy felidézte a legutóbbi családi összegyűlést. Azt, amikor mindenki egy fedél alatt tartózkodott és kellemeset beszélgettek. Szép dolog a család és Amos-nak ez az egy számított, semmi más. Arca mégis borússá és szomorúvá változott, amikor egy teljesen másik gondolat tolakodott a szépek közé és elkergette őket.

– Teljesen megértelek, Dan. – Mondta az előtte elterülő tónak, mely továbbra is némán fénylett a naptól s tetején visszatükröződött a felszín. – Engem is megőrjít az elvesztése. – Szemei sarkában könnycseppek keletkeztek. Vaskos ujjaival letörölte őket s közben küzdött az emlékképek ellen. Eme képek együttesen egy újabb családi tragédiát tártak fel, mely gyászos volt akár Navali esete. Amos és Mary több gyermeket szeretett volna, mint kettő és ezért mindent megtettek, hogy sikerüljön. A harmadik gyermek nem sokkal a második után fogant alig fél évvel. Nagy volt az öröm és Mary már tervezgette a negyedik csemetét is. Kilenc meseszép hónap után Mary kislánynak adott életet. Apró, törékeny s felettébb aranyos még baba létére is. S bár Mary nem ismerte volna el soha, Amos pontosan tudta: ő volt a kedvence. Eme kislány lett Mary életének értelme és jobban csillogott a szeme, mint fiai megszületésénél. Sajnos a kislány még azelőtt elhunyt, hogy nevet választhattak volna, így ő csak a harmadik gyermek marad. Nem is emlékezett Amos pontosan arra hány napig volt köztük a kis mennyei teremtmény, de az biztos, nem sokat. Túl keveset, ami azt illeti. Mary teljesen összetört s úgy tűnt, soha nem épül fel. Majd aztán az idő minden sebet begyógyított s az élet visszaállt a régi menetébe. Nem beszéltek róla azóta és gyerekeik se hozzák szóba soha. Tudják, hogy a szülők terelnék a témát. Azóta sajnos Amos és Mary hálószobai közös élményeinek minősége és mennyisége drasztikusan megcsappant, ahogy az intim pillanatok is elfogytak. Mary nem akart semmit, egy jó éjt puszin kívül s idővel Amos belefáradt abba, hogy próbálkozzon. Nagyon szereti a feleségét, bármit megtenne azért, hogy boldogabb legyen és tiszteletben tartja, ha nem akar testi közelséget. Amos-nak mégis erős hiányérzete támadt s nem tehetett róla ösztönei ordítottak egy kiadós légyotthoz.

– Egyszer tönkre megy minden igaz? – Mintha bárki is hallgatná Amos-t a férfi úgy beszélt maga elé. Hirtelen botja megrándult s ettől felpattant helyéről. Idős, ősz hajtincsekkel körbevett arcán fiatalos szempár figyelte a bot végét majd olyan erővel kapta ki a kötelet, mi meghazudtolta korát. Két tenyérnyi nagyságú hal akadt a horogra és sikeresen lábai elé esett. Látva az elfogadható termetű vízi lényt elmosolyodott és elégedetten betette a kosarába. – Na, még két ilyen szép példány és én elégedetten hazamegyek. Ráérek holnap is horgászni. Bár, ma nem is szabadott volna kijönnöm, de sebaj. – A szél hevesen belekapott hajába, s kabátjába majd percek múlva megnyugodott. A tó felszíne kissé megháborgott, de amaz szintén békére lelt pillanatok alatt miként a levegő. Amos körbe tekintett és vállát vonva leült. Már csak emlékeiben éltek halvány, sejtelmes képek arról milyen volt Mary-vel a tragédia előtt s milyen volt a mindennapokban. Szerette azt az időt s nagyot sóhajtva sajnálta az elmúlását, hiszen tudta, soha többé nem lesz már olyan, mint régen. Miként barátja eltűnése se derítette jó kedvre. Mindkettejüknek meghalt a gyermeke, de ezek szerint kettejük közül ő, Amos tudott tovább élni a tragédiával. Dan-nek nem sikerült. Vajon hol lehet? Mit csinálhat?

arozsatogyermekeborito.png 

Mindenszentek után egy nappal az est épp olyan gyorsan jött el, mint ahogy az szokatlanul a hideg évszakokban szokott. Alig pislantott kettőt és a csillagok már fenn ragyogtak az égen s egy hatalmas telihold figyelte őt fentről. Néhol enyhe fekete felhő próbált takarni valamit, de a fénypontok sokasága nagyrészt kivehető volt, így pár csillag alakzat jelent meg akár vásznon a festmény. Amos kiemelte a bot végén lévő kötelet és csalódottan konstatálta, hogy a csalija már rég nem volt a horgon. Üresen meg egy hal se olyan buta, hogy ráharapjon. Kiemelve készült egy újabb csalit ráhelyezni, de ekkor váratlanul gyermeki hang ütötte meg a fülét.

– Apa! – Mintha a szél játszadozott volna a szavakkal. A nádas felől jött. Amos felugrott és kezéből kiesett a bot. Szemei aránylag hozzá szoktak az esti fényviszonyokhoz, így valamelyest kivette, ha mozgott valami. Percekig erősen figyelte mind a nádast, mind a szomorúfüzek eltakart részeit, de semmi életre utaló jelet nem tapasztalt.

– Biztos az eszem játszik velem. Ilyen lenne megöregedni? – Kérdezte magától majd úgy határozott hazamegy. Nem érte el a kívánt hal mennyiséget, így holnap többet kell horgásznia sőt, a legjobb az lesz, ha minél korábban visszatér. Megfordult a fejében, hogy marad és itt várja meg a reggelt, de vágyott már a kandalló melegére, Mary finom levesére és arra, hogy kényelmes, puha ágyban aludhasson pár órányit. Épp összeszedelőzködött, mikor a gyermeki hang ismét megszólalt s ekkor sokkal közelebbről.

– Apa!

– Ki az? Ki van itt? – Ugrott körbe Amos és ijedten fürkészte a sötét tájat. A fák lombjai enyhén hajolgattak a szélben, a fűcsomók egymással suttogva játszottak az aljzatban és egyetlen árva állat se tévedt a férfi közelébe. Percekig tartó néma hallgatózással rájött, hogy se bogár, se madár, semmilyen élőlény hangja nem töri meg az esti csendet. Hova lettek az éjszakai állatok? Denevér, bagoly, tücskök? Mi lett velük? – Kérdéseire nem érkezett válasz, helyette egy igen apró gyermeki alak rajzolódott ki a nádas előtt majd az apró lábakon Amos felé indult s a férfi dermedten figyelt. Nem tudta mit tegyen, vagy mire gondoljon s végül védelmező szülői ösztönei azt súgták a fülébe: segítenie kell. Így Amos letett mindent a fatörzs mellé melyen ült egész álló nap és elindult az aprócska gyermekhez. Vállig érő hosszú hajával játszadozott a szél. Szoknyája bokája felett ért végett s azt is meglebegtette néha. Kezei nem mozdultak járás közben, hanem teste mellett egyenesen lógtak. Arca egyáltalán nem volt felismerhető egészen addig, míg közvetlenül Amos előtt nem állt.

– Apa, én vagyok az. – Mondta a gyönge, törékeny hang. A Hold fényében igen ismerős, mégis teljesen idegen arc fogadta a férfit, aki meglepetten mustrálta a kislány részleteit. Szegényes öltözéke arról árulkodott, hogy koldus vagy nagyon szegény családból származhat bőre mégis igen tisztának és puhának tűnt. Keze és arca ápoltan tiszta, ami egy szegény családnál nem túl gyakori. Pupillája elveszett a sötét íriszben s ajkai világosabbak voltak egy átlagemberi szájhoz képest. Vékonyka ujjai és nyaka arra engedett következtetni, hogy éheztették vagy legalábbis, nincs jól táplálva. Amos aggodalommal és sajnálattal tudatosította magában a gyermek rettentően rossz helyzetét. Pedig, ha hozzájuk született volna, biztosan jobb élete lenne. – Apa, mi a baj?

– Én nem vagyok az apád, kislány. Mond csak, hogy hívnak? – Amos közelebb lépve lehajolt s bár háta erősen ellenkezett ennek sőt, térdei belesajdultak a fura pozícióba Amos nem törődött a jelekkel. A kislány szipogni kezdett, mintha sírna, de szemei sarka szárazon maradtak.

– Nem tudom, nem adtak nevet.

– O, értem. Akkor hol laksz? Hazaviszlek. – Ekkor a kislány a tó felé mutatott s eleinte Amos nem értette miért mutat a tó felszíne felé, majd elnevetve magát rájött.

– Itt laksz a tó túloldalán? A szüleid is ott lesznek? Az erdős területben éltek ott, a túlparton? – A lány megrázta fejét majd megfogta a férfi vaskos lapát kezét. Amos egyik énje el akarta húzni a kezét, másik viszont örült az érintésnek s végül az utóbbi győzött. Szemeik találkoztak ismét s ekkor Amos-nak az a gondolata támadt egy pillanatra, hogy ez a kislány épp úgy néz ki, mint egy hulla.

– Nem a felszínen lakom, apám. Az élők világa nem az én világom.

– Én nem vagyok…

– Nem ismersz fel, apám? Nem látod a hasonlóságot? – A kislány magabiztosan előre lépett s alig egy alkarnyi távolságra megállt közvetlenül előtte. Ha a kislány akarta volna, most megérinthetné a férfi hasát vagy derekát igen könnyen. Amos lehajolt s bár a Hold nem adott túl sok világosságot, szemei erős koncentrációval elég jól fókuszáltak s így a lány arca élesebb és szebb képet kapott. Amos utálta, hogy öregednie kell, de egy dologra büszke volt. Szeme az idők múlásával nem romlott s így tehette meg azt, mit más horgász nem: egész estéken át fogta ki a ritkábbnál ritkább halakat, s nem csak a Rózsa tónál. Néha napokra elment otthonról s akkor kivándorolt a városon túlra. Bár, azt még fiatalon tehette meg. Manapság nem menne ennyire messze. Teste sajnos nem maradt oly fiatal.

– Mit kéne látnom? Mert nem… - S ekkor elakadt a szava. Tátott szájjal döbbent rá, hogy a kislány igenis emlékezteti valakire. Jobban mondva két fiára. Mintha őket látná összegyúrva egy arcon és kislány formában. Mintha ő lenne a harmadik testvér, mintha magán hordozná Mary és az ő hasonlatosságait. Nem értett az ilyesmihez és általában a város piacterén tartózkodó festők szokták magyarázni, hogy mit látnak meg egy emberi arcon és hogyan jönnek rá, ha valaki rokona valakinek. De Amos most valamiért halál biztos volt abban, hogy a kislánynak köze van hozzá. A Piers családhoz. Amos ekkor térdre ereszkedett és szemei könnybe szöktek. Alig látott a szemét elárasztó nedvességtől, így kezeivel erősen fogta a lányt. – Te vagy az? De, hiszen meghaltál! Még sokkal, sokkal kisebb korodban. Hogy hogy itt vagy? Maga a bába rendelte el a temetésedet, itt nem messze…

– Csitt, apám! Nem számít mi volt a fontos az, ami most van. És én itt vagyok. Már vártam, hogy láthassalak, apám.

– És… és miért most? Hol voltál eddig? – A kislány feltekintett a Holdra majd Amos melletti tóra s láthatóan fontolgatta a választ.

– Ez egy hosszú és bonyolult történet. Amit tudok, hogy most áll minden úgy, hogy ez megtörténhessen és te is itt vagy, ami nélkül nem jöhettem volna a felszínre.

– Én, ezt nem értem.

– Nem baj, apám. Nem kell értened. – A névtelen kislány, ki már biztosan Amos vére volt korához képest igen szépen beszélt és túlontúl misztikusan. Amos-ban felmerült a gondolat, hogy talán nem is a lányát látja, csak elhitetik vele, hogy az, majd amilyen gyorsan jött olyan hamar eltűnt a kétség s helyére nyugalom és szeretet telepedett lelkére. Amos kimondhatatlanul örült lányának s most nem számított más, vele akart lenni. Észre se vette, ahogy a tó köré halvány ködlepel keletkezett s úgy vette őket körbe, mint csecsemőt a kis takarója. A ködön túl nem lehetett látni. Erdősségek és a város távoli fényei mind eltűntek. Csupán a néma, élettelen és félelmetes sötétség maradt körülöttük. A kislány gyengéden megérintette Amos arcát ki bár örült a tapintásnak, amint megérezte, hogy az aprócska kéz jéghideg megragadta és kezei közé szorította a lány kezeit.

– Istenem, de hiszen megfagysz! Miért vagy ilyen hideg?

– Ahogy mondtam apám, a felszín nem az én világom. Akarod látni hol élek?

– Persze! Mutasd meg! – A kislány örömittasan elmosolyodott s bár megmelengette a férfi mellkasát, volt valami ijesztő is abban a mosolyban. Valami sötét, valami nem evilági.

– Ó apa, olyan jó lesz! Már várnak minket. Megígérték, hogy örökre együtt lehetünk náluk.

– Kiknél, kincsem? Szerintem sokkal jobb lenne, ha inkább az én otthonomba jönnétek. Megadok mindent, amire szükségetek lehet. A megmentőidnek és neked is. Ételt, italt, meleget. Anyukád borzasztóan örülni fog neked. – A gyermek arca váratlanul eltorzult és undor üt ki rá, majd harag. Nagyon rég látott mérges gyermeki arcot, s a mostani kifejezetten meglepte. – Mi a baj kincsem?

– Az a nő nem az anyám. Az a nő miatt vagyok itt. Ő ölt meg apa, ő tette ezt velem és veled.

– Lehetetlen…

– Nem hiszed? Akkor majd nekik elhiszed. Gyere velem, apa. Akik felneveltek, akik vigyáztak rám, és akik gondoskodtak rólam és lehetőséget adtak arra, hogy most itt ezen az éjjelen találkozhassunk, megmutatják neked. Ők mindent tudnak apa, sokkal többet, mint ti emberek valaha is. Olyan tudással rendelkeznek, amiről álmodni se tudtok. Apa, bízol bennem? – Amos felé nyújtotta apró kezét és a férfi megfogva azt bólintott.

– Igen, kislányom.

– S velem akarsz lenni örökre?

–Életem végéig veled akarok lenni, igen. Olyan sok mindent kell még pótolnunk.

– Oh, apa, lesz rá idő bőven. Hidd el. Gyere velem és megígérem, hogy örökké együtt leszünk. S megígérem azt is, hogy megtudod az igazságot. Csak ne engedd el a kezem és kövess. Ennyit kell tenned. – Amos bólintott majd a lány után lépkedve elindultak a Rózsa tó szélére. Amint a vízhez értek a kislány habozás nélkül belelépett s haladt tovább közben a víz egyre több részét nyelte el magába. Enyhe fodrozódást okozva a Hold tükörképe eltorzult és felszakadozott. A csillagok pontjai néhol eltűntek, néhol újra táncoltak a felszínen. Mire Amos-t elnyerte a víz derék felett, addigra a kislány már eltűnt a víz alatt. Kezeiket nem engedték el még ennek ellenére se. Szép lassan Amos víz alá bukott és nagy levegőt véve elnyerte őt a Rózsa tó fekete felszíne. Miután eltűntek a tükörképek megnyugodva ismét egységet alkottak s nem maradt nyoma az előző eseményeknek.

Amos szemei nem láttak semmit hiába igyekezett a víz alatt is látni valamit. A Hold fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy elég mélységig lejusson. Kislánya továbbra is erősen fogta kezét és húzta egyre lejjebb, majd lejjebb és Amos feltekintve a felszín felé már fényt se látott. Se világosságot. Se csillagokat. Semmit. Elnyerte őt a sötétség. Talpa alatt iszapos, instabil talajszerűség folyamatosan kísérte útját, bár néha úgy érezte lebeg, és könnyű testével ugrál. Ilyen lehet a felhőkön járni. Ki tudja mennyi ideje volt már a víz alatt s arra eszmélt fel, hogy még nem kezdett el fulladozni. Beszélni szeretett volna, de a szavak helyett csak levegő buborékok hagyták el a száját s helyükre víz ömlött torkába. Köhögni akart, de tudta, hogy akkor még több víz árasztja el tüdejét. Hirtelen félni kezdett a fulladásos haláltól, de meglepetésére tüdeje nem ellenkezett a víztől. Nehéz volt és mellkasát kifeszítette belülről a víz, mégse akart megfulladni. Keveset, de mintha tudott volna lélegezni. A feketeség oly mélyen körbevette, mitől egyetlen egy távpontja a kezét fogó kislány maradt. Egyedül ő rá hagyatkozhatott. Váratlanul a távolban fénygömbök jelentek meg kékes és narancssárga színárnyalatokban. Úgy tűnt a világító gömbök váltogatják színeiket, s helyzetüket, mert mindig máshol látott egyet, de soha nem ott, ahol előtte. A kislány alakja kirajzolódott s megnyugvást érzett, amikor felismerte őt. Még mindig kezét fogva kísérte. Haja gyengéden hullámzott a vízben, miként ruhája. Hirtelen leírhatatlanul szép helyen találta magát ki tudja mennyire mélyen és a Rózsa tó mely szegletében. Sose gondolta volna, hogy az aprócskának tűnő tó ennyire mély rejtelmekkel rendelkezik. Magasló kőszerű vékony vagy épp vaskos kúpok és hegyek sorakoztak körülötte, melyeken lyukak foglaltak helyet. A gömbök egyre közelebb értek hozzá s ezek világosságában meglátott pár ismeretlen eredetű lényt. Halakra hasonlítottak, de közben mégsem. Ezerszínű tengeri növények sorakoztak némely nyúlánk dombon vagy hegyen, mely tőle is magasabbra nyúltak, vagy alig érték el derekát. Véletlenszerűen nőttek vagy keletkeztek eme kőzetek. A lány végül egy kör tisztáshoz vezette, hol a kövek megritkultak s szabályos alakban bástyaként vagy épp kerítésként húzódtak mindenfelé. A lány megállt szembefordult a férfival és széles mosolyával békességet ültetett lelkébe. Valamiért tudta, hogy nem esik bántódása és ott van, ahol lennie kell. Bármennyire is eszement és lehetetlen környezetben van épp. Ki tudja, lehet csak álom az egész, de akkor nagyon szép!

Felemelve arcát körbe tekintett s ekkor meglátta a gömbök forrását. Botra hasonlító, rücskös és felismerhetetlen anyagból készült rövid ágak végein helyezkedtek el. A gömbök mibenlétét nem tudta értelmezni, egyszerűen fénylettek kör alakban, akár a nap. Eme fényeket olyan lények tartották, amiktől tátott szájjal nézett és vizslatta őket. Nem akart hinni a szemeinek. Deréktól lefelé pikkelyes hal uszony lebegtette őket a vízben, deréktól felfelé emberre hasonlító test. Két kar, egy fej, törzs és nyak. Sok felsőtestnek az emberi nőkre jellemző idomok is fellelhetőek voltak Ó, de még mekkorák! Eme példányoknak szemrevaló keskeny dereka volt, s igen hosszú csomós hajkorona szerűség lebegett utánuk. Akiknek nem voltak idomaik, azoknak rövidebb hajszerű, sűrű bokorra emlékeztető, többféle színű szerkezet vette körbe fejüket. Ezen lények felsőteste inkább férfiakra emlékeztető jellemvonásokkal rendelkezett. Bőrük viszont szemernyit se volt emberi. Olyan színek árnyalataiban viseltettek, mit Amos eddig soha senkin nem látott. Arcukon hiányzott az orr, helyette arcüregük mentén három vágásszerű, hosszúkás lyuk lélegzett. Szemeik hatalmasak voltak és sárgák, vörösek vagy kékek. Füleik se voltak, vagy a bozont eltakarta őket. A körbe úszó félemberek és fél hal tömeg közül, egy női felsőtesttel rendelkező kivált a csoportból és Amos elé úszott. Még sose látott ennél gyönyörűbb teremtést.

– Te vagy, kiről eme leány sokat beszélt. – Nem tudta hogyan, de hallotta a nő hangját, pedig szájszerű szerve nem mozdult. Amos szeretett volna mondani valamit, de helyette levegő buborékok távoztak ismét. A lény mintha elmosolyodott volna és pirosas sárga szemei felcsillantak. – Csak gondold ki erősen, mit mondani akarsz. S az eljut hozzám.

– Kik vagytok? Hogyan maradt életben a lányom? – A lény mintha morfondírozott volna a válaszokon majd közelebb úszva majdnem összeért az arcuk. Amos meglepetten figyelt és várt. Közben eszébe jutott, hogy ennyi idő után normális körülmények között már meg kellett volna fulladnia. Talán így van, ő már halott s épp valami tengeri mennyországba került. Mintha a lény hallotta volna gondolatait nevetett s ekkor száj szervéből neki is buborékok távoztak.

– Nem haltál meg. – Hallotta a nő hangját miután lecsillapodott. Kislánya még mindig fogta a kezét. Úgy tűnt, nem engedné el semmi pénzért.

– Akkor hogyan…?

– Varázslat, ember. Sima varázslat. Olyan, amit mi értünk s ti nem. S amely megteheti azt, hogy örökre a lányoddal maradhass. Cserébe viszont, eggyé kell válnod velünk.

– Eggyé veletek? Hogyan érted ezt? – A félig hal nő megint mosolygott s ekkor Amos megláthatta éles, tűszerű fogait. Nagyot nyelt. Igen közel úszott ismét hozzá s mielőtt feleszmélhetett volna, ajkain a hüllőlény hideg bőrét érezte. Megcsókolta. Majd törzsén kezeket érzett s nem tudta eldönteni, hogy retteg vagy izgatott. Mély csók után a fél hal lány elengedte.

– Ne félj. Nem esik bántódásod. Ha csatlakozol, örökre a lányoddal lehetsz s én leszek a párod. Ha maradsz, megkaphatsz mindent, amire vágysz. Ha maradsz, olyan életed lehet, mint soha senkinek.

– A feleségem… - Ekkor a lény eltolta magától a férfit s mintha dühös arckifejezést mutatna. Szemei vörösen szikráztak, arcizmai megfeszültek és kezei, hol az ujjai között hártya nőt, ökölbe szorultak.

– Felejtsd el őt! Megölte a lányod, megölte a szíved és elvette az életed! Mégis miért ragaszkodnál hozzá, jó ember? – Amos nem tudott felelni. Hebegett, habogott és gondolatai szétszéledtek a fejében. Halványulni kezdett előtte a világ s egyre kevésbé tudott koncentrálni. Most álmodni fogok az álmomban? – Kérdezte viccesen. Ekkor a nő átkarolta válla fölött s igen közel hajolva kedvesen suttogni kezdett.

– Mond, hogy maradni akarsz és megmentelek. Mond, hogy örökre itt maradsz. Csak egy szavadba kerül.

­– Örökre maradni akarok… az én… kislányommal. – Halvány mosoly kíséretében megszorította lánya kezét, majd elfeketült minden szemei előtt.

Amos Piers, a város legjobb horgásza rejtélyes körülmények között eltűnt a Rózsa tó környékéről s soha többé nem tért haza. Több hetes keresés után a városiak feladták a férfi felkutatását s Mary Piers egyedül, özvegyen maradt a szerény családi fészekben.

Vége.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr1214374635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.