2018. december 08. 18:18 - Cathreen Misery

A Kialudt Töklámpás - Inkubus

Az ötödik Halloween-i Rémmese.

Következzen az ötödik Halloweeni rémmesém. 
Ha eddig nem olvastad volna az első kettőt, a cím nevekre kattintva megteheted: 
1. Csalfa Mátka  2. Szabó és a Nemes  3. A Rózsató gyermeke  4. Kísért a Múlt

 

inkubusborito.jpgA Kialudt Töklámpás

Inkubus (7/5)

Tudod milyen legidősebb testvérnek lenni? Négy kis gyermek pótanyjaként élni? Nos, én tudom. A Woodash család elsőszülött gyermekeként rögvest csalódást okoztam apámnak, ugyanis leányként érkeztem a világra. Édesapám nagy álma csupán akkor tűnt beteljesíthetőnek, mikor utolsó kistestvérem Harry megszületett. Az egy szem fiú, ki örökölheti a mezőgazdaságból élő család két holdját és farmját. Harry volt a család büszkesége és szeme fénye. Tanítgatták, nevelgették, a már eldöntetett sorsa felé terelgették. S hogy mi volt az első négy leánnyal? Az szüleinket nem érdekelte. Apánk elég egyszerű jövőt vázolt fel elénk igen hamar. Anyánktól eltanultuk a főzés, varrás, földművelés alapjait s mikor elég idősek lettünk, mindünket feleségül adtak valamely másik farm család fiához kivéve, engemet. Nem mintha nem szerettem volna feleség lenni, bár a gyerekvállalástól ódzkodtam. Egyszerűen túl hamar kiöregedtem és kiégtem ahhoz, hogy bármely szomszédos vagy a város akármelyik férfi lakósának kellhessek, s aki maga mellett akarna tudni élete végéig. Megéltem három házasságot és két unokatestvérem születését, s mindez pillanatok alatt lezajlott. Alig eszméltem fel nővéreim boldogságából máris azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok, s nem kellek senkinek.

Szüleim mellett maradtam, s míg nővéreim elköltöztek újdonsült férjeikhez s belekezdtek az új családalapításba, addig jómagam két ember helyett dolgoztam a földeken, ha nem három. Kisöcsém előszeretettel elhanyagolta kötelezettségeit s ideje korán hölgyek és leányok fejét próbálta elcsavarni. Gyakorta egyetlen szó nélkül lelépett s itt hagyott a rengeteg teendővel. Hiába szidtam, ütöttem, s kiabáltam, Harry hajthatatlan volt. Apám viccesen néha megjegyezte, hogy az ő fékezhetetlen vérét örökölte ugyanis, mielőtt végleg elkötelezte volna magát anyánk mellett, ő is így hajkurászta a lányokat. Anyám nagyon büszke arra, hogy sikerült megfognia magának a város akkori, egyik leghíresebb szoknyapecérét s gyakorta fejmosásként megkapom tőle, hogy erre én miért nem voltam képes.

– A te korodban én már hármatoknak életet adtam s negyedik testvéretek szíve ott dobogott az enyém alatt. – Mondogatta reggelente. – A te korodban örültem, ha főzni tudtam mellettetek, nem hogy sajnáltassam magam. Miért nem akkor léptél leányom, amikor megvolt rá az esélyed? – Néha folytatta a témát akkor is, ha az nekem kellemetlen és zavaró volt. Ilyenkor felsorolta az összes udvarlómat, akik annak voltak nevezhetőek, s közben eszébe se jutott meghallgatni engemet. Pedig ha engedné, elmondhatnám, hogy egyikük se volt igazi lovag. Leginkább egyszeri alkalomra kellettem nekik s közülük ketten nemes egyszerűséggel a szüzességüket szerették volna elveszíteni. A férfiaknak az az igazi büszkeség, ha a nőt törheti be s ő már rég felavatott. Szégyent jelentett szűz férfiként házasodni – ez köztudott volt, amolyan néma s íratlan szabályként. Hiszen a férfinak mindent jobban kell tudnia, még a gyereknemzésben is. Természetesen elutasítottam az összes próbálkozást mely nem tűnt tartósabbnak kósza egy holdtöltényi éjszakánál. Lehet buta voltam, azt már nem tudhatom meg. S itt állok a mezőföldeken térdig koszosan s könyökig piszkosan, közben arra gondolok mitévő legyek. Átléptem a bűvös huszonnyolcat, ennél már csak öregebb lehetek. S minél jobban idősödöm, annál kevésbé kellhetek akárkinek. Szüleim lassan tehetetlenségig öregednek. Ők már többet nem tehetnek, mint sem kiülnek a kertben a kedvenc székükre s ott várnak engem haza miután végeztem. Apám felfogadott pár legényt szorgos munkásnak a földekre, de az én tudásom elengedhetetlen így, velem együtt indulnak dolgozni s velem térnek vissza. Jó ideje már, hogy nincs okunk a termésre panaszkodni. A legények igen jól dolgoznak s én is hasznos információkat adok át nekik, így tanítva őket a legjobb munkavégzésre. De sajnos, apám bárhogy próbálkozik, egyikük se szeretne a férjem lenni. Van, kinek akad már szerelme s felesége. Van, kinek egyelőre senkije sincsen, s nem is engem képzel el maga mellé. Erős a gyanúm, hogy akkor se kellenék, ha már egyetlen nő se lenne a földön. Az ilyesmi mélyen elszomorít s már kiábrándulva hitetlenül kelek fel minden nap. Nekem nem lesz családom, se férjem. Nem lesznek, gyerekeim s egyedül halok meg a búzaföldek egyikén.

Miután rájöttem egyetlen szem öcsém érzéseire, miszerint szerelmes lett s életében először egyetlen egy nő után epekedik reggelente, feladtam. Ha már ő, a környéken szívtipróként elhíresült fiútestvérem is képes volt megtalálni az igaz szerelmet, akkor én mégis mit reméljek? Miért akarjak bármit is az élettől? Feladom. Szerintem ezennel végleg lemondok a romantikus, örök életig tartó, szerelem miatt megkötetett házasságról, álom életről. Arról, amiről mások olyan könnyen beszélnek és örülnek, mert megszerezték maguknak.

Mindenszentek estéjén mikor a szokásoshoz képest előbb véget értek a földművelő feladatok többsége, előre küldtem a dolgozó férfiakat s annyit mondtam, majd megyek én is. Őszinte leszek, magányra vágytam. Teljes egyedül létre a néma telihold fénye alatt a búzamező kietlen pusztaságán. Termés már nem volt, de a földet elő kellett készíteni a következő magvetésre és évszakra. Miután megbizonyosodtam benne, hogy minden férfi és ifjú fiú elhagyta a búzaföldet s nagy eséllyel már siettek hazafelé, leültem a földre s kezeimbe temettem arcomat. Hagytam, hadd törjenek fel az érzések. Közben arra gondoltam, bárcsak magával vinne a fejnélküli lovas, legalább nem kellene tovább szenvednem. Vicces, de ő lenne az egyetlen túlvilági férfiszerű lény, aki kivételesen örökre magáénak akarna tudni. Kínomban felnevettem majd elővettem az oldalsó táskámból egy textil zsebkendőt és kifújva orrom helyre tettem az arcomat. A sírás elcsúnyít anyám szerint, emiatt hamar megutáltam kimutatni az érzéseimet. Anya olyankor valahogy rávett s abba hagytam a könnyezést. Az eltelt években előszeretettel hangoztatta, mennyire rosszul áll a sírás s így persze, hogy nem kellek majd senkinek. Épp készültem lassan felkelni s indulni, mert nem akartam aggodalmat okozni szüleimnek, mikor a koromfekete ég s a hold szürkés fénye keresztmetszetében megjelent egy férfi. Eleinte alig tudtam kivenni bármit is a sejtelmes körvonalán kívül, majd ijedtemben felsikoltottam, ugyanis egy meztelen bokor sűrűn szerte ágazó ágaira emlékeztető, két madárszárny alakban formálódó valamiket pillantottam meg a hátából kinőve. Nem tudtam mire vélni, még sose láttam ehhez hasonlót.

– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. – Torpant meg a férfi és széles vállával, igen izmos kihúzott felsőtestével megállt alig fél méterre tőlem. S bár szemeim hozzászoktak az adott esti halvány viszonyokhoz, arcát mégis képtelen voltam kivenni. Meglepetésemre az enyhén felkavaró szélben derékig érő hajzuhatag libbent meg mögötte s az ágakból formázott madárszárnyak eltűntek. Felkeltem majd leporolva magam zavartan üdvözöltem az idegent.

– Semmi gond. Olyat láttam, amiről kiderült, nem igaz.

– Engem valósnak vélhetsz szép hölgy, hiszen létezem. Máskülönben szóra se méltatnál.

– Nem, én nem erre gondoltam. – A mondat végén ráharaptam az alsó ajkaimra. Nem mondhattam ki mit véltem valósnak, különben bolondnak fog tartani. Nem áll szándékomban már a második percben elriasztani ezt a helyes idegent. Közelebb lépett s én nem szóltam semmit. Gondolom csendes várakozásom arra késztethette, hogy újabb próbálkozást kezdeményezzen s alig fél karnyújtásnyira közel megállt. Szinte éreztem arcomon a meleg leheletét. Káprázatosan szép férfi volt, már-már természetfelettien gyönyörű. Ennyire szépséges és csábító férfit még életemben nem láttam, pedig a városban s azon kívül is, akad bő szerivel az ellentétes nemből. Szemei hullócsillagként égtek üregükben. Bőre selymes, sima és fehér, akár a frissen lefestett porcelán. Arcvonásai lágyak s egyszerre kemények voltak. Haja hátra rakva lógott lefelé s pár kószatincs mellkasára mászott. A lélegzetem is elállt a férfi láttán s leírhatatlan vonzalmat éreztem azonnal. Ijedten mellkasomhoz kaptam kezeimet s ekkor döbbenten vettem tudomásul, hogy szívem eszeveszettül kalapál. A férfi elmosolyodott s ettől el tudtam volna olvadni akár a jégcsap a napfénytől.

– Ügye nem ijesztettelek meg túlságosan? Furcsán viselkedsz. Nem ezt érdemli egy ilyen széplány.

– Micsoda? Bizonyára blöffölsz. – A férfi meghökkent a kijelentésemre s úgy tűnt kicsit megsértettem.

– Én bizony, nem tréfálok a szavakkal. Amit mondok, azt úgy is gondolom. Mire véljem ezt a bizalmatlanságot? Ennyire megijesztettem tán?

– Nem, nem…. csupán túl szép vagy, hogy igaz legyél. – Kicsúsztak a szavak. Mire feleszméltem már késő volt, hallotta mindet. Megrázta fejét majd kedvesen rám tekintett és az újbóli mosolyától azt se tudtam élek e még.

– Ez kedves tőled. Azt hittem csak az én lélegzetem állt meg a te szépségedtől. – Éreztem, ahogy a heves szívverésem még jobban rákezd s ettől füleim, arcom, nyakam, mindenem vörössé vált. Még jó, hogy este volt, talán kevésbé látszódott a zavartságom.

– Nehezemre esik elhinni a szavaidat.

– Pedig érdemes. Én komolyan így gondolom. Gyönyörű vagy. Nem is értem, hogy nem vette észre ezt még senki.

– Talán te is csak azért látod így, mert este van… talán részeg is vagy. Így érthető lenne, miért nem látsz rendesen. – A férfi váratlanul közvetlenül előttem termett, szinte hozzám ért a teste s megragadva kezeimet magához húzva mellkasára tette. Ekkor megéreztem az ő gyorsan kalapáló szívét. Nem tudtam mit mondhatnék. Ajkaim mozogtak, de nem csúszott ki közöttük hang. Ő kedvesen figyelt majd arca egyre közelebb húzódott s közben suttogott.

– Nem vagyok részeg és tökéletesen látok az éjszakában. Akarlak, Helga. Téged akarlak.

– Honnan tudod a ne… - Szerettem volna tudni, honnan ismeri a keresztnevemet, hiszen be se mutatkoztunk egymásnak, de mondatomat belém fojtotta egy érzéki és heves csókkal. Percek múlva már nem érdekelt semmi. Nem foglalkoztatott honnan tudta meg a nevem, miért jelent meg mindenszentek éjszakáján a mezőn épp mellettem, ahogy az se, vajon a szüleim aggódnak e értem. Egyetlen egy számított percek múlva, az adott jelen. Nem akartam, hogy vége legyen, s amikor elhúzta ajkait az enyémtől, egy ideig követtem őket majd csalódottan kinyitottam szemeimet. Magasabb volt nálam másfél fejjel s olyan magasra nem követhettem a száját. Édes volt akár a méz s mégis savanyú, mint a citrom. Tetszett ez a párosítás felkavarta a gyomromat, de jólesően, mert közben melegséget és eddig sose érzett testi rezgéseket éreztem belül. Elmondhatatlanul erős vonzódás támadt bennem ő feléje s az agyam racionális része megszűnt létezni. Mintha pontosan tudta volna, mire gondolok és mi játszódik le bennem, ugyanis az est hátralevő részében mindent tökéletesen csinált. S végül igen, megtörtént, amire oly régóta vártam, s amiről csak hírből és elbeszélésekből – no meg regényekből tudok – s amiről ódákat zengtek azok, akik már átestek rajta. A kerek hold tiszta ege alatt ez az idegen, de mégis szimpatikus férfi magáévá tett. Gyengéden érintett ott ahol kellett, s türelmesen, odafigyelve vezetett be a szex részleteibe. Nem beszéltünk, helyettünk huhogtak néha a baglyok vagy zenélni kezdett pár tücsök, bogár és szöcske. A csupasz föld helyett leterített kabátjára fektetett s bár féltem tőle, hogy fájni fog akár leány testvéreimnek, de eme érzés elkerült. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg összejött egészen az utolsó pillanatig, amikor is ismételten sikoltottam. Viszont most a szétáradó eufóriától s az utána azonnal rám törő sírástól. A gyönyörű férfi hagyta, hadd sírjam ki magam, közben gyengéden megölelt és védelmezőn fölöttem könyökölt, míg abba nem hagytam. Mikor mindketten végeztünk és egyöntetűen nem akartuk folytatni, a hold már bőven elindult a termőföld túloldalán lévő erdősség teteje felé – ez azt jelentette, hogy hamarosan felkel a nap.

– Látlak még valaha? Még a nevedet sem tudom, elárulod? – A férfi miután felöltözött s segített nekem is visszaöltözni szemeimbe nézett, majd megérintette az arcomat. Kezeivel közre fogta fejemet s hirtelen elfogott a vágy, hogy újra akarom. Megint. Ismételjük meg újra, majd újra az idők végezetéig és ne hagyjuk, hogy vége legyen. Úgy tűnt látta a gondolataimat, mert a feltett kérdések helyett inkább ezekre válaszolt.

– Sajnos nem lehet, tovább kell mennem.

– Hova? Miért? Mégis ki vagy te? Miért kell elmenned? Itt is maradhatsz ám, velem!

– Szerelmem, nem tehetem. Nem tartozom ide.

– Ezt meg hogy érted? Hiszen ott élhetsz, ahol akarsz. – Fürkésztem égi szemeit és nem láttam bennük semmiféle érzelmet. S bár pupillája gyanúsan összeszűkült, nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, miként az ismét előbukkanó ágakból álló madár szárnyra se a hátán. Ebben a pillanatban természetesnek és ő hozzá valónak hatott. Képes lettem volna elfogadni őt így, ahogy van, csak maradjon. Fájdalmas arccal elengedett és küszködve az érzésekkel hátrébb lépett.

– Nem tehetem ezt veled. Így is olyat tettem, amit nem akartam. De az ösztönöknek, a lényem alapvető késztetésének nem mondhattam nemet. Pedig akartam. Hidd el, hogy akartam.

– Miért mondod ezt? Nem értem. – Megpróbáltam közelebb lépni hozzá és egyik kezemmel megérinteni őt, de elhátrált és arrébb lépett ő is. Mikor ismét rám nézett már nem tudtam kivenni semmit se az arcáról. Nem akartam elfogadni a feltörő érzéseket és gondolatokat, miszerint ennyi volt. Sikerült, az egyik szoknyapecérnek összejött és elérte, hogy egyetlen éjszakára oda adjam magam. Nem akartam engedni a belső hangnak, mely azt súgta átvertek s reményteljesen néztem fel rá. Legszívesebben a nyakába borulva könyörögnék a maradásáért.

– Nem is értenéd meg. – Mondta. Hangja halk és komor volt, akár a halálhírt közlő embereké. – Mivel nem hinnéd el nekem, ha elmondanám.

– Tégy próbára! Mond el! – Kérleltem. Hajthatatlanul megrázta fejét és megint hátralépett. Ekkor furcsa hangokra lettem figyelmes és tekintetemmel végig pásztáztam őt, de most nem csak a vonzó felsőtestét, hanem deréktól lefelé is. Emberi ruházata alatt, mintha hajlított lábai lettek volna akár a lovak hátsó lábai s emberi cipő helyett patákban végződtek lábfejei. Visszatekintve a felső testére az ágakból álló szárnyak élénkebben kirajzolódtak a felkelő lusta nap narancssárga és piros fényei alatt s arca gyönyörűségét eltorzította két kis aprócska szarvszerű képződmény a homlokán. – Ezeket eddig miért nem vettem észre? – Mondtam ki hangosan, amit gondoltam és számra tettem kezemet. Utána levettem majd elhessegettem a bűntudatot. Miért bánnám a kimondott szavakat, ha nem is embernek mondom őket? Ebben a helyzetben egyedül én vagyok megsértve.

– Én inkább vissza kérdeznék, hogy hogy nem futottál el miután megláttad a valódi énemet? – Abszurd gondolat futott át az agyamon mégpedig az, hogy őt így szeretem, de ezt elhessegettem s helyette vállat vontam.

– Azt sem tudom. Reméltem, hogy majd te megadod a válaszokat.

– Sajnos erre nincs idő, mennem kell. De… vigyázz magadra és ő rá is. – Ekkor a megnevezhetetlen emberszerű lény közelebb lépve megérintette az alhasamat s mielőtt feleszméltem volna a döbbenetből, amit a terhesség gondolata okozott, eltűnt előlem. Kerestem, kutattam, az egész termőföldet átnéztem ő utána, de sehol se leltem nyomát. Még a pataszerű lábainak mélyedéseire se bukkantam rá. Lehet elrepült volna azokkal az agancs szárnyakkal? Nevetséges és ostobaság. Vajon megtörtént egyáltalán ez az egész? Futott át az agyamon a kérdés és a felkelő hatalmas sárga korong fényeivel hazatértem. Szüleim nem hiányoltak, mint kiderült átaludták az egész éjszakát s hazaérve én oltottam el a töklámpásokat, mik az ablakokat és ajtót őrizték. Mielőtt megkaptam volna a szörnyű hírt meghalt öcsémről és az ő szíve választottjáról, egy percre úgy éreztem, mintha tényleg egy másik szív dobogna az enyém alatt. Igen apró, szinte felfoghatatlanul kicsi és kézzel nem is érezhető, de tudtam. Valamiért biztos voltam benne, hogy az a mesébe illő gyönyörű férfi, kiről nem tudok semmit s lehet nem is ember, itt hagyott valamit. Vagy valakit. Aki lehet ajándék volt s imáimat végre valaki, meghallotta. Azt, hogy mennyei vagy pokoli lény volt e ki küldte őt, megválaszolatlan kérdés maradt örökre.

Vége.

Remélem tetszett. Hagyj véleményt alul a komment szekcióban, ha szeretnél! Köszönöm, hogy elolvastad s ha kedved támadna még olvasni, csak kattints az Írásaim menüre fent s nézelődj kedvedre! 
Cathreen Misery

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr4914460212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.