A Kialudt Töklámpás - Succubus
2018. december 13. írta: Cathreen Misery

A Kialudt Töklámpás - Succubus

Hatodik rész a Halloweeni Rémmesékből. Újabb természetfeletti lény ismerhető meg.

Címszavakban: Természetfeletti lény, egy éjszakás kaland, gazdagság, gyász, bosszú, metaforikus történet. Nem a gore, vagy rémisztgető váratlan fordulatok miatt horror, sokkalta inkább az érzések és döntések, a lény jelenléte miatt. Ha kihagytad volna az előző részt, amihez kapcsolódik, akkor a címre kattintva elolvashatod: 

5, Inkubus. 

 

A Kialudt Töklámpás 

Succubus 

succubus34.jpg

Az én szépséges Mabel Lebesque szerelmem elvesztése után képtelen voltam Rosewood városában maradni. S bár nem költöztem messze, alig három óra járásnyira lovas kocsival mégis, emlékei lassan egy éve kísértenek. Gyakorta felriadok éjszakánként, s őt keresve rá kell jönnöm, hogy egyetlen mátkám már nem él s nem lehet mellettem. Mindig is tudtam, hogy házasságunkat ellenezték és mélyen titkon megvetette az egész város. Rossz szemmel figyelték a tényt, hogy Mabel tizenhét évvel fiatalabb volt nálam. Istenkáromlásnak, helytelennek és szentségtelennek tartotta az összes ember körülöttem. A munkásaim, a városlakók, az ismerősök és családtagok. Nem kellett kimondaniuk, anélkül is tudtam. Sokat mondott a felénk viszonyuló viselkedésük, ki nem mondott fogalmak mik kiültek arcukra s néha az érdekes tetteik. Mabel mégis szeretett és mindezek ellenére úgy tűnt őszintén boldog mellettem. Szeretett s én is őt, a kor nem számított. Ő hangoztatta gyakorta, amikor meglátta csalódottságomat és kételyeimet, miszerint nem szabad foglalkozni a rossz akarókkal s csak azzal törődjek, hogy eléggé szerethessem. Mabel támogatott és szeretett. Tudom, hogy hihetetlen s a külső szemlélők szerint csak a pénzem és vagyonom kellett neki, amiért eljátszotta a hűséges és kedves, igaz feleség és asszony szerepét mégis én tudom, hogy nem így volt. Hittem Mabel-nek amikor azt mondta, hogy szereti a koromat és úgy akar engem, ahogy vagyok. Elhittem azt is, hogy szegényen is velem lenne, ahogy az ágyban való remek teljesítő képességeimet is. Elégedett volt és boldog, ahogy én is mellette. Mióta elment, mióta elcsábította fejét az a mihaszna kis Harry Woodash fiú, azóta boldogtalan vagyok. Mindenről az az átkozott kölyök tehet! Istentelen kis vakarcs, aki nem bírt a vérével se az ifjonti hévvel. Miért pont az én Mabel-em? Teszem fel gyakran a kérdést. Miért pont ő kellett neki? Talán mert gazdag volt vagy, mert ő is fiatal? De hisz, oly sok fiatal és igen csínos leány mászkált Rosewood utcáin. Nem értem, miért pont ő?

Soha nem kapok választ. Ennek ellenére nap, mint nap elmerengek a reggeli kávém vagy a délutáni whisky-m felett s vissza emlékezve a tizenkét hónappal ezelőtti időszakra válaszokat keresek. Miután elköltöztem és magam mögött hagytam az egész életemet, eladtam a kastélyomat és azt a hatalmas telket mely hozzá járt, vettem egy másikat s igyekeztem megtalálni a nyugalmat. Nem akartam mást, csak beletemetkezve a könyveimbe és a könyv klubbomba dolgozni és elterelni a figyelmemet a gyászról és halálról. Nem jártam sikerrel, mert amint eljött az este az alvás fázisa előtt újra éltem Mabel szerelmem halott testének látványát újra és újra. Lassan egy hónapja kialvatlanságban szenvedek, de nem érdekel. Nem akarok aludni csak már akkor, ha biztosan elég mély és feledékeny álomvilág vár rám. Az új kastélyom fele akkora, mint az előző, viszont a hozzá tartozó telek szintén hatalmas. Nincsenek földmunkásaim és mezőgazdaságom, csupán erdős részek ott, ahol megtartottam természetanya alkotta szegmenseket. Nemes egyszerűséggel a könyvekbe fektettem bele a megmaradt vagyonomat, s ami onnan visszatér, azt újra befektetem s így igyekszem fellendíteni az olvasás és írás mesés világát. Valami kellett, ami eléggé lefoglal ahhoz, hogy teljen az idő s közben ne emlékezzek… olyan sokat. Mindemellett szabadidőmben elkezdtem írni. Lassan, de biztosan készül az első regényem, mely szerelmi csalódásról és halálról szól. Vagyis pontosabban szólva eme művemben szeretném megörökíteni a Mabel-el történteket. A könyvklubomnak hála megismerkedtem egy igazán jó íróval és az ő segédkezésével és taníttatásaival írom életem első könyvét. Az idő természetesen rohan és nem áll meg senki kedvéért, így történt az is, hogy eljött egy újabb mindenszentek estéje. Mivel nem Rosewood babonás és átkoktól félő polgárai között kellett élnem, hanem egy sokkalta tanultabb és intelligensebb közösséghez lehetett részem, így nem készültem töklámpásokkal. Akadt olyan alkalmazottam, aki szeretett volna, de számára inkább szabadnapot adtam ki, csak ne ijesztgesse a többi szorgos munkásomat. S bár kevesebb szobalányom és inasom volt, épp elegen voltak a kastély fenntartásához. Még saját szakácsom is lett, kiről nemrég megtudtam, hogy kavar a kertészemmel. Nem mintha érdekelt volna. Azt csináltak az alkalmazottak, amit akartak, csak végezzék el a rájuk bízott feladatot. Más nem számított.

Késő délutánra járt az idő. Igen fagyos, korán érkező télnek lehettem szemtanúja miközben kortyolgattam a whiskymet és dolgozó szobám ablakán kifelé tekintve figyeltem, ahogy kertészem összeszedi a leesett leveleket. Vastagon öltözött ősz hajú, igen idős és izmos férfi szorgosan karban tartotta a kertemet még a csontig hatoló hideg ellenére is. Szerettem a kertemet nyáron. Hatalmas formás bokrok, ezerszínű virágtengerek, ritkaságok díszítették egészen az erdőkig a három holdnyi körbe elterülő, dombok között fekvő meseszép tájjal rendelkező telkemet. Kortyolgatva a torkot kaparó és gyomrot izzasztó édes italomat azon tanakodtam, vajon írjak e még a maradék időmben, vagy helyette olvassak e egy izgalmas krimi könyvet, amit nemrég sikerült megszereznem. Elkalandozva az a jövőkép tárult szemeim elé, melyben még hetven évesen is ugyan ezt fogom csinálni: Whisky-t iszogatok és írok vagy olvasok. Nem áll másból majd az életem, s amíg tehetem, s amíg látok örökké elmenekülök a könyvek alkotta világába a valóság elől. Inkább élek több ezer másik életet, sem mint szembenézzek a sajátommal, mely fájdalmasan előjön késő esti éjszakákon. Egyre okosabb és tanultabb leszek, az intelligencia hányadosom lassan túlmutat egy egyszerű könyvklub tagjain. Mégse akartam megmaradni a jelenben. Inkább elutazok egy történelmi helyszínre, egy hihetetlennek tűnő jövőbeli utópikus városba, sokkalta inkább mélyedek el egy boldog véggel rendelkező szerelmes történetben, sem mint itt maradjak. Itt, ebben a borús, szomorú és kegyetlenül fájdalmas életemben. Évszakonként egyszer bálokat tartok, ezen kívül engem is meghívnak pár eseményre, de ott nem érzem jól magamat. Mióta Mabel meghalt s nem jön velem eme csillogó, magamutogató programokra, azóta utálok az álmosollyal rendelkező társaságokba járni. Egyszerűen kötelességből teszem meg s azért, hogy ne keljen útra pár felesleges pletyka. Nem, mintha Mabel halála óta nem hallanék vissza érdekes elképzeléseket. Sokan ebben látják igazukat s a lányt hibáztatják az egészért. Hiszen ő lépett félre, ő csalt meg engem, ő volt hűtlen s végülis megérdemelte a halált, ha már átkozottan szép és pénzéhes volt. Senki nem gyanítja, egyetlen egy percre se gondolnak bele, hogy esetleg én lehetek az oka mindennek.

Igen, magamat hibáztatom. Egy éve mardos a bűntudat és fojtottan szenvedek, harcolok önmagammal amiatt, mert Mabel miattam halt meg. Hiszen ha többet foglalkozok vele, ha jobban odafigyelek rá és ezerszer jobban éreztetem vele, mennyire szeretem, talán félre se lép. Talán nem enged a szoknyapecér Harry-nek, talán még mindig velem lenne s nem őt vitte volna el… a boszorkány. Vagy az, aki épp arra járt gyilkolni. Nem hittem el Helga Woodash esztelen beszédét és a mai napig úgy gondolom, hogy valami bódító szer hatása alatt lehetett. Biztosan másként reagált az öccse halálára, s hát azt sem tudom miként találtak rá a két tetemre. Lehet Helga már előbb felfedezte őket, de mire erőt vett magán és szólt apjának, addigra magához vett egy kis alkoholt, port, növényt. Akármit, ami segíthetett a halál okozta gyász ideiglenes megszüntetésében. Még most se értem a nő viselkedését s bár, csupán emiatt az incidens miatt jut eszembe néha a Woodash család, néha eltűnődök azon is, mi lehet velük mostanság. Egy év alatt sok minden történhetett. Amikor alkalom engedi, beszélgetek olyan kereskedőkkel, kik városról városra járva árulnak, adnak és vesznek portékát, s faggatom őket Rosewood város helyzetéről. Híreket, pletykákat, alkalmanként szaftos érdekességeket osztanak meg velem. Ha megmutatok pár arany tallért, akkor elmesélik az egész életüket is, ha kell. Mégse hallottam róluk semmit. Se a többi farm családról, kik újgazdát és földesurat kaptak az új vásárló személyében. A hírek szerint egész jól bánik velük és nem kegyetlen, bár nálam se jobb. Ennél többet egyetlen kereskedő se tud. Nem érdekük arra járni vagy ama területekről érdeklődni.

Mélázásomból az egyik szolgalány ébresztett fel. Üres pohárral a kezemben, elgémberedett lábakkal tértem magamhoz és nagy meglepetésemre obszidián ég nézett le rám részlegesen látható fénylő pontokkal s ismételten teli holddal. Gömbölyű hasam miatt letekintve nem láttam lábaimat s pár perc erejéig megpróbáltam behúzni aztán feladtam.

– Uram, itt áll egy hölgy az ajtajában.

– Tessék? – Kába, félálomszerű állapotomban első hallásra fel se fogtam a szobalány szavait. Gyenge, vékonyka lány volt, karamell bőrszínnel és hollófekete hajjal, amit kontyban felfogott. Szemei csokoládé barna íriszekkel figyeltek és elismételte a mondandóját. Nem volt az esetem, így alig tudtam róla pár dolgot. Árvaként nőtt fel és nagy eséllyel egész életében szobalány lesz, mivel analfabéta. Megráztam fejemet majd beletúrtam az ápolatlan fehér hajamba. – Mégis ki jött ide? Mondta a nevét? Hogy néz ki? – Buktak ki belőlem a szavak amint felfogtam, hogy egy idegen lány álldogál a kastélyom ajtaja előtt. A szobalány igyekezett összeszedni a gondolatait és felidézni az pár perccel ezelőtti látottakat. Sajnos nem az esze miatt alkalmaztam.

– Sajnálom uram, de nem sokat láttam belőle az éjszakai sötétség miatt. Csuklyát viselt és egész jómódúnak tűnt az alsó öltözéke alapján, ami kilátszott a palástja alól. Velem egy magas lehet és a hangja alapján vélem nőnek. Nem engedtem be, hanem kértem, hogy várja meg önt.

– Miért nem küldte el azonnal? Megmondtam, hogy ne zavarjanak.

– Uram, azt mondta, hogy sürgős és segítséget kérne. Szállást keres egyetlen éjszakára. Messze van a legközelebbi város és egyedül van, védtelen. Kért, hogy mindezt mondjam meg önnek. – Sóhajtottam aztán megvakartam a szakállamat. Kitekintve a telkemre szinte nem láttam semmit, annyira ránk borult az este. A Hold fénye alatt néhol kivehető volt pár bokor vagy levetkőzött fa, de ha járkált köztük valaki, azt már nem láthattam. A folyosón égő gyertyák fényei ráadásul visszatükröződtek az ablakok üvegein, emiatt még kevesebb kilátásban volt lehetőségem.

– Rendben, lemegyek és megnézem magamnak. Addig készítsen elő egy vendégszobát arra az esetre, ha úgy döntenék, maradhat. Megértette?

– Igenis uram, azonnal megyek. – S így is tett. Elment mellettem a folyosó keleti irányába néző legutolsó szobája felé és utána tekintve láttam, ahogy eltűnik az egyik vendégszobám ajtaja mögött. Nem az esze, hanem a szorgalma és hűsége miatt alkalmazom. Szerettem, hogy minden kívánságomat leste és rögvest teljesítette amint megparancsoltam. Gazdag család gyermekeként tudtam értékelni az alázatos és engedelmes, mégis szorgos és ügyes alkalmazottakat. Szerettem az ilyen embereket s az új kastélyomban szinte csak ehhez igazodó embereket alkalmaztam. Volt, akit magammal hoztam az előző helyről, de többük inkább a szomszédos városból járnak be dolgozni. Lényegében tényleg engem szolgáló alkalmazottaim vannak, akikben egy csepp ellenállás se merül fel. Mégse értem így, miért nem küldte el a szobalány azonnal az idegen nőt? Hiszen megmondtam, hogy idegeneket küldjenek el. Nem adok, és nem kell semmi.

Lesiettem hát a földszintre s mielőtt kinyitottam volna az ajtót megpróbáltam rendbe szedni a hajamat – magam se értem miért – kicsit kiegyenesíteni a díszes és aranyozott, selyem ruházatomat majd egyenes testtartással ajtót nyitottam. Közben megérkezett az egyik inasom, ki hűségesen velem jött s lassan egy évtizede szolgál. Tisztességes távolságban megállt s várta a következő parancsomat, rezdülésemet. Kinyitva az ajtót először én is, egy csuklyás embert láttam, akinek keskeny álla és pisze orra kilátszódva engedett következtetni arra, hogy valószínűleg egy nő áll velem szemben. Majd csuklyáját levéve felfedte valódi kilétét s közben az is feltűnt, hogy palástja szoknyában végződő ruhán fekve takarja a nőt. A belső aranysárga gyertya és olajlámpa fáradt világos fényeiben a nő arca igazán elragadó volt mi több, Mabel-re emlékeztetett. Nem pontos másaként, nem is egy elveszett testvérként. Hiszen más volt az arcszerkezet, más a szemszín az egész nő teljesen más volt, mint sem az én Mabel-emé. Nem, a közös jellemző, ami miatt rá emlékeztetett, az a lélegzetelállító szépsége és fiatalsága bódító varázsának kettőse. Ezzel rendelkezett Mabel is. Eddig egyedül őt ismertem, mint az ősi nőiesség megtestesítőjét s az igazi csábítót. Erre itt áll velem szemben egy derékig fekete hajú nő, hófehér bőrrel és igazán csínos arccal. Szemei smaragdkövekként ragyogtak rám, ajkai érett cseresznye színében tündököltek s apró piroskás foltok éktelenkedtek a hideg által megcsipkedett részeken. Kesztyűs kézfeje kecses volt és keskeny. A palástot lassan levetkőző hölgy igen karcsú derékkal és még nagyobb dekoltázzsal volt megáldva, mit mélyen kivágott felső ruházatával s kebleket felemelő fűzővel segített még inkább észrevenni. Zavaromban köhögtem egy sort majd félre állva beinvitáltam az idegen hölgyet. Hogy miért? Magam sem tudom.

– Fáradjon beljebb kisasszony. – Mondtam s inasom azonnal a nő mellett teremve átvette felső ruházatát majd kesztyűit és elvitte őket a megfelelő helyre. Becsuktam az ajtót majd megállva vártam, míg felméri az előteret. Gyermeki kíváncsisággal szemlélte a kastélyom elő csarnokát és úgy tűnt, minden négyzetcentimétert alaposan megnéz magának. Szemei ragyogtak az újdonságok láttán s néha megállt egy-egy hatalmas festmény vagy grandiózusabb szobor láttán.

– Maga műgyűjtő? – Kérdezte madárcsicsergésre emlékeztető, édes és lágy hangon. Hirtelen a tavaszi párkereső madarakra emlékeztetett, amiket úgy szerettünk hallgatni Mabel-el. – Esetleg antikvadász? Vagy csak érdeklődik egy két felbecsülhetetlen értéktárgy iránt?

– Nos, talán az utolsó, ami igaz rám. Nem kereskedem velük és nem is gyűjtők kifejezetten téma szerint. Egyszerűen megveszem azt, ami tetszik és utána méltó helyére teszem valahol a kastélyomban. Több is akad ám, az egész otthonom egy igazi múzeum. – A mondandóm végére úgy éreztem dicsekvésnek hatott a válaszom, pedig nem szántam annak. Épp nyitottam a számat, hogy helyesbítsek és elkergessem az első benyomását, miszerint egy gazdag ficsúr vagyok, akinek jobb szórakozása sincs, mint sem elpazarolni a családi vagyont, de megelőzött. Szembe fordult velem és káprázatos bája megnémított.

– Sajnálom, hogy illetlenül viselkedem. Még be se mutatkoztam. Agrona Woodash a nevem. – A lány enyhén meghajolt s kezével belecsípve a szoknyája széleibe széthúzta azt és tisztelet teljesen lejjebb ereszkedett. A mozdulat meghatott és egyik kezemet mellkasomra tettem.

– Gróf Luther Grubb. A földbirtok és a kastély egyetlen tulajdonosa. Miben lehetek a segítségére Woodash kisasszony? – Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ezt a családnevet már hallottam valahol sőt, ismerem is, de bárhogy törtem a fejem egyetlen egy emlékfoszlány se akart az eszembe jutni. Agrona közben rám tekintett s mivel alacsonyabb volt fél fejjel, így kénytelen volt felfelé nézni, mitől kicsit uralkodó hangulat kerített hatalmába. Igen tetszene, ha ezt az uralkodási vágyamat az ágyban is megmutathatnám neki – fordult meg a fejemben a másik hang, mely elkergette az előző tanakodásomat s inkább kizárva mindkettőt lehunytam szemeimet. Nagy sóhajtás után ismét a nőre néztem és fiatalsága ismét megbabonázott. Eszméletlenül fiatal biztos, hogy felnőtt nő áll velem szemben? Nem lehet, hogy kislány? Mintha látná a gondolataimat egyik szemöldöke felemelkedett és fürkészni kezdte a tekintetemet majd derekára helyezve kezét elvigyorodott.

– Ó, ne aggódjon, nem egy elveszett kislány volnék, akit nem találnak a szülei. Kiskorú se vagyok, ha amiatt támadtak érdekes gondolatai. Mégis egyedül vagyok és védtelenül. Se fegyverem, se kísérőm, hogy eljussak a városba. Szeretnék egy éjszakára szállást kérni öntől, mert kinn a hidegben megfagynék. Aztán reggel elmegyek innen s mintha itt se lettem volna, eltűnök az első felkelő nap sugarai mögött. Nem leszek terhére, nem kell félnie. De persze állíthat is mellém egy őrt vagy inast, aki végig kíséri minden léptemet. – Rólam áttekintett az inasra, aki visszatérve ismét várta parancsaimat és úgy tűnt megvetéssel mérte végig a fess és kiöltözött alattvalómat. Tetszett a hozzáállása és igazán imponált az, ahogy alsóbbrendű lénynek tekinti őt még akkor is, ha ezt ki sem mondja. Megráztam a fejem.

– Dehogy állítok melléd őrt! Nem tudom miért, de szemernyi kételyem sincs afelől, hogy esetleg kizsákmányolnál, meglopnál vagy kihasználnál. – Fél szemmel észrevettem, ahogy szavaimon az inasom megdöbbent és elveszítve önmagán az uralmat kirajzolódott arcára a véleménye: „A gazdám megbolondult.” – Valami ilyesmi futhatott át az agyán. Nem törődve véleményével feléje fordultam és megparancsoltam, hogy a szakácsomat utasítsa vacsora készítésére, amely megfelel egy különleges vendéglátással és ügyeljen arra, hogy az előkészített vendégszobában minden meglegyen – tökéletes legyen. Az inasom meghajolt majd eltűnt a földszinti konyha bejárata mögött. Agrona keresztbe fonta karjait és elégedetten nézett rám.

– Ez aztán a vendégfogadás, Grubb úr. Vagy szólíthatom Luther-nek?

– Természetesen. Úgy hív, ahogy szeretne. – Nem értettem a viselkedésem. Gyanakodnom kellene és félni, attól tartani, hogy akar valamit. Elvenni a pénzemet, megölni az este folyamán, kihasználni az aktuális alkalmat és… képtelen voltam ezeket a gondolatokat elhinni. Amint felmerültek bennem azonnal eltűntek a lányra pillantva. Biztonságot és kedvességet éreztem felőle. Valamiért mélyen úgy éreztem, hogy nincs okom tartani tőle. Ennek fényében közelebb merészkedtem hozzá s ő hagyta. Figyelemmel kísérte mozdulataim majd felemelve a jobb karomat felkínáltam, hogy belekarolhasson. Kérdőn nézett fel rám.

– Mit szeretne Luther?

– Végig kísérném a kastélyomban, ha nem bánná. Oly rég volt szerencsém vendéghez s olyan gyönyörűséghez, mint te, még kevesebb alkalommal. Szeretném, ha megismernéd azt a kastélyt, mely egy éjszakára otthont ad.

– Miért is ne? Szeretem a festményeket és a szobrokat egyaránt. S ha akad még több, ahogy azt állítottad, akkor feltétlenül látnom kell őket. – Kedvesen elmosolyodott s amint elfogadta az ajánlatot és belekapaszkodott az alkaromba valami apró áramütés kúszott át testemen és férfiasságom rögvest megmerevedett. Mabel halála óta egyszer sem sikerült merevedést elérnem, nem mintha akartam volna. A szex, mint halvány álom, egy percre se kísértett meg, egészen mostanáig. Hirtelen erős vágyam lett afelől, hogy Agrona-t magamévá tegyem. Csak összpontosított önuralmamnak köszönhetően tudtam türtőztetni magam. A nappali bemutatása közben egyszer úgy mozdult – direkt vagy véletlen azt sose tudhatom meg – mitől dekoltázsa hozzá ért az alkaromhoz ahhoz, melybe kapaszkodott. Abban a szent pillanatban úgy éreztem elsülök akár egy kamasz az első éjszakai szexuális töltetű álma után. Agrona, mintha mi sem történt volna haladt tovább velem s bár keblei enyhén ringatóztak lábai ritmusára, nem foglalkozott vele. Mégis önelégült arckifejezése és határozott, egyenes testtartása azt engedte sugallni, hogy pontosan jól tudja, mivel rendelkezik és játszadozik velem. Amit… el kell ismernem, nagyon élveztem. Ruházata bőséges alsószoknyával rendelkezett és színeiből kikövetkeztetve gazdag családból származhatott. Selyemből és pamutból készült, csipkés és vasalt darabot hordott magán, melyet bár megviselt a kinti időjárás mégis láthatóan új volt. Tökéletesen kiemelte a lány bőrének és hajának ellentétét, mivel ebben rejlett a misztikus szépsége.

– Itt látható nagyapám gyűjteménye. Még az ezerötszázas évekből származó eredeti olajfestmények sorakoznak egymás mellett s mindet egyetlen egy, névtelen művész alkotta, kit nem fedeztek fel idejében. Sajnos alkotásai akkor érték el valós értéküket, mikor angol izzadásban elhunyt s mivel két betűs monogramot hagyott csak festményein, senki sem jött rá hogy hívhatták valójában.

– Nem ismerte őt senki, aki azonosíthatta volna? Rokon, gyermek, barátok?

– Nagyapám azt mesélte, hogy bármennyire is igyekezett felkutatni a festőművész valódi kilétét, kudarccal járt s végül idős korára feladta. Szerinte eme festő kifejezetten szerette a magányt és direkt intézte úgy az életét, hogy valós kilétére soha ne derüljön fény. Sokféle nevet használt. Akadnak festményei, amikről azért jött rá, hogy az övéi, mert egy hozzá értő műelemzővel rájött az alapvető stílusára, s ez elárulta őt. De se szülei, se gyermekei, se szerelme nem volt. Legalábbis olyan, aki életben maradt és beszélhetett volna róla az utókornak.

– Szomorú egy történet. – Mondta Agrona és szemeiben őszinte együttérzést véltem felfedezni. Ahogy kémlelte a hatalmas nappalimban sorakozó fali festményeket úgy tűnt rögzíteni kívánja a látottakat. A kandalló felett állt az egyik legnagyobb festmény, mely őszi tájat ábrázolt ezerszínű lombokkal, dombokkal és egy apró patakkal mely átfolyt a képen. Vártam, míg a hölgy nem jelzett és innen tovább haladtunk az emeletre. Visszatérve az előcsarnokba a bejárattal szemközt elhelyezkedő lépcsőhöz fordítottam magunkat és elindultam.

– További látnivaló nincs eme szinten? – Kérdezte Agrona meglepetten. Elmosolyodtam gyermeki érdeklődésén.

– Természetesen akad, de azt a vacsorához tartogatom. Sok látnivaló akad az étkezőben is.

– Rendben, ahogy óhajtod. – Feltekintett a piros szőnyeggel borított, öreg lépcsősorra és felmenetelt velem együtt. Megérkezve az emeletre elsőként a dolgozó szobámba invitáltam, hol nem csak festmények, de szobrok és egy igen nagy földgömb is helyet foglalt a szoba túlsó sarkában. Mindemellett hatalmas könyvgyűjteményem sorakozott két fal mentén. Sajnos nem volt időm rendet tenni, így kissé szégyenkezve gyújtottam meg az olajlámpákat.

– Ne nézz alaposan körbe. Nem engedek be senkit s mivel váratlan vendég vagy, nem volt alkalmam a vendéglátáshoz illően összepakolnom.

– Semmi baj, Luther. Sőt, nekem így tetszik. Olyan őszinte és láthatóan belemerültél a munkádba. Csak nem megzavartalak valamiben? – Kérdezte, miközben szemügyre vette az ajtótól jobbra sorakozó könyves polcokat. Padlótól a plafonig teljesen beborítottak mindent.

– Nem, semmi olyan sürgős munkám nem akad, amit megzavarhattál volna. Inkább örülök, hogy egy kicsit kizökkentettél belőle. Idejét se tudom már annak, mikor éltem ennyire. – Agrona rám nézve elmosolyodott majd visszapillantva fejmagasságban megérintett egy könyvet – a kedvenc verses kötetemet – s leemelve azt fellapozta.

– „Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.”

– William Blake, a beteg rózsa, a tapasztalás dalaiból. Igazán szép részletet választottál. – Mondtam meglepődve.

– Direkt választottam, Luther. Az egyik kedvenc költőm. – Ámulatomat nem tudtam elrejteni s végig néztem, ahogy kecsesen visszateszi a kötetet majd újra idézett egy sort a költőtől.

„Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.”

– Felolvasó esteket szoktunk tartani a könyv klubomban. – Kezdtem bele amint befejezte a verset. – Szívesen látnálak a köreinkben, mert ajkaid angyali jelenésként idézik fel a költő sorait. Úgy vélem, talán maga William Blake is így képzelte el, hogy ha felolvassák írásait, oly gyönyörű hang teszi ezt, mint a tiéd. – Agrona zavartan arca elé tette kezeit s mintha takarni igyekezett volna pirossá változott orcáját. Melegség járta át mellkasomat és akaratlanul is elmosolyodtam. – Gyere, akad még látnivaló. – Mondtam és karomat nyújtva, ő elfogadva invitálásomat megragadta alkaromat és elhagyva a dolgozó szobámat tovább álltunk. Még három vendégszobát mutattam meg neki, hol szoborgyűjteményeim és kézzel készített, egyedi és utánozhatatlan agyagedények is helyet kaptak. Legtöbbjük érdekelte a nőt, de az utolsó szoba nem tartogatott számára túl sok izgalmas felfedezni valót. Ekkor mentett meg az inasom.

– Uram, a vacsora készen áll.

– Köszönöm, azonnal megyünk. Agrona, éhesnek érzi magát? – Fordultam a hölgyhöz, aki épp közelről mustrálta a virágmintás, aranyszegéllyel díszített óriási, keletről származó agyagcserepet. Feltekintett és mohóság csillant meg szemeiben.

– Még, hogy! Menjünk, ne is késlekedjünk! Remélem tálalva, frissen főzve és sütve vár a nagy asztal.

– Így van, hölgyem. – Hajolt meg az inas majd a nyitott ajtónál kiengedve minket becsukta mögöttünk az ajtót és utánunk jött egészen az étkezőig. A földszinten elhelyezkedő, a lépcsőhöz képest hátrább található, közvetlenül a konyha mellett lévő étkezőben Agrona döbbenten állt s mikor hellyel kínáltam elsőre, észre se vette gesztusom.

– Hiszen, ez meseszép! – Tekintete a plafont bámulta és ragyogott bennük a mennyezeti gyertya sorok mindegyike. A plafonon freskó kapott helyet, mely bibliai jeleneteket dolgozott fel. Több részletből állt, mondhatni átlagosak s már-már unalmasan számtalanszor feldolgozott jeleneteket. – El sem tudom képzelni, hogyan festhetnek felfelé. Régi freskót látok épp? – Kérdezte s közben leült a székre melyet alátolva elhelyeztem az asztal egyik végében. Hosszú, és vaskos tölgyfa asztallal rendelkeztem, így bármekkora vendégség gyűlt össze nálam, nem ért váratlanul s jutott hely kényelmesen mindenkinek. De most, alig kettőnknek túlzásnak éreztem az asztal grandiózus méreteit. A hölggyel szemben helyezkedtem el, lehetőleg minél közelebb. Nem állt szándékomban kiabálni a terem egyik végéből a másikba. Feltekintettem – immáron sokadjára – a díszes plafonra majd vissza a nőre. Gyönyörködése rabul ejtette szívemet. Hevesen vert, s olyan érzésem volt, mintha eddig holtan és kihűlve élettelenül éltem volna az életemet. S most itt van ő, ki életet lehelt lelkembe és szívembe.

– Attól függ, honnan nézzük a régi fogalmat. Őszinte leszek, pontosan nem tudom a freskó eredetét se azt, mikor készült. Már jártak itt műelemzők és szakértők, de egyikük se tudott határozott dátumot mondani. Talán, valamikor az ezerháromszázas években készíthették. Én már úgy vettem eme kastélyt, hogy az alkotás részese volt az épületnek.

– Már értem, miért vette meg. – Rám mosolygott s ekkor én jöttem zavarba. Köhintettem, amitől az inas mellettem termett.

– Hol van a vacsoránk?

– Máris hozzák. – Mondta az inas és végszóra megjelent két szobalány, mindegyikük kezében egy lefedett tálnyi étel s hozzá italok. Lehelyezve elénk jó étvágyat kívánva felemelték a fedelet és mennyei illatok töltötték meg a termet. Az étkezés alatt sokat nem beszélgettünk. Egyértelműen Agrona éhesnek bizonyult s alig nyelt, máris egy újabb falatot vett magához. Idővel eluralkodott rajta az éhség és nem foglalkozva az étkezési etikettekkel, mondhatni zabált. Nem hibáztattam. Ki tudja mióta kóricált a környéken és mikor evett utoljára. Drága ruhája ellenére is előfordulhatott, hogy napokig bolyongott a közeli erdőkben élelem és víz nélkül. Miközben étkeztünk, alaposabban megfigyeltem a lányt. A nevén gondolkodtam és azon, vajon honnan olyan ismerős. Woodash… pedig itt van a nyelvem hegyén, már csak fel kellene eleveníteni az emléket, a személyt, akihez köthető. S akkor minden értelmet nyerne. Tudom, ismerem ezt a családnevet, de az istennek se akar beugrani, honnan és miért. Majd Agrona megtörte a némaságot.

– Édesanyám Helga Woodash, annak a bizonyos Harry fiúnak a legidősebb testvére. Tudod, aki elcsábította a volt feleségedet. – Döbbenten leejtettem a villámat és hebegni, habogni kezdtem. Majd végül sikerült kinyögnöm a kérdésemet.

– Te gondolatolvasó vagy? Netán boszorkány? Mégis honnan tudod ezeket?

– Egyszerű. Anyám mesélte el nekem még annakidején. Rendben, azért nem annyira régen.

– De hisz, alig egy év telt el, mégis hogy lehetsz akkor ennyi idős? Talán Helgának már volt egy leánya és nem tudtam róla? – Agrona elmosolyodott, de ez a mosoly nem kedves vagy barátságos, sokkalta inkább félelmetes és gonosz volt. Kezeire támasztotta állát és figyelt, aztán szórakozottan vissza kérdezett.

– Miért, mégis hány évesnek gondolsz? Áruld el, kíváncsivá tették. Tudod, nem volt gyereke egy évvel azelőttig.

– Az lehetetlen! Ha tényleg Helga lánya vagy, akkor csupán egy évesnek kellene lenned, vagy kevesebbnek. Aznap, amikor a halott testvére és a feleségem teteme mellett láttam őt, nem tűnt állapotosnak.

– Vagy, nemes egyszerűséggel észre se vetted, mert nem akartad. Hiszen nem érdekelt.

– Tény, nem érdekelt. Szeretett feleségem halála sokkalta inkább. – Agrona tekintete sötétebb és rémisztőbb árnyalatba borult. Nem tetszett, amit látok. Előre hajolt és kaján vigyorral faggatni kezdett.

– Komolyan szeretted azt a fruskát? Hiszen megcsalt, jóember! Csak a pénzed kellett neki, semmi más. Tudtad pontosan, hogy a családja hirtelen vesztette el minden vagyonát és nem volt más választása – hozzá kellett mennie egy vagyonos férfihoz, máskülönben nem kapja meg a megszokott színvonalat. Nem lehettél ennyire vak, Luther. Ez ordított a nőről! – Egyáltalán nem tetszett az, amit mondott s a hanglejtése végképp nem. Gúnyolt és kinevetett, megsértett és bántott. Mérgemben legszívesebben elküldtem volna. Most azonnal. Helyette védekezni próbáltam és ötletem nincs miért alacsonyodtam le eme szintre. Főleg egy nő előtt.

– Mabel igenis szeretett s nem a pénzemért volt velem! Különben is, mit tudsz te az én volt házasságomról? Miért mondod ezeket, ha közben semmit se tudsz? – Az asztalra csapva kiadtam a felgyülemlett dühömet, de Agrona szemrebbenés nélkül hátradőlt és kéjenc vigyorral szemlélte reakcióimat. Mikor elegem lett abból, hogy csupán bámul és nem mond semmit, ráförmedtem. – Mi van? Mit nézel?

– Lényegtelen Luther. Tényleg. Semmi fontos. Csak néztelek. – Nem hittem neki. Tekintetében valami pokoli gonoszat láttam meg valamit, amitől kirázott a hideg s az az érzésem támadt, hogy nem szórakozhatok vele. Lenyeltem sértett dühömet és megpróbáltam nyugalmi állapotba hozni magam. Agyam felvetette a kérdést: Vajon miért van még itt? Miért nem küldtem el? Mi van, ha átkokat szóró boszorkány? – Mélyen azon tanakodtam, hogy mégse adom meg a kért szállást és inkább elküldöm próbáljon máshol szerencsét, ha kell, adok lovat, amivel elvágtathat a városig, mikor Agrona váratlanul figyelemelterelést alkalmazott. Képtelen voltam nem nézni őt miként a szőlőt ette, majd ahogy a villát lenyalta. Nem akartam és úriember létemre komoly önuralmat kellett tanúsítanom, nehogy valami perverz dolgot mondjak, esetleg tegyek, amikor Agrona mézédes hangon megszólalt.

– Mond csak, megmutatnád a hálószobádat? Már mindent láttam a kastélyodban, kivéve azt az egy helyiséget nem. Tán nem rejtegetsz valamit? Esetleg olyan van ott, mit hölgy szeme nem láthat? – Szemei megigéztek és gyengéd mosolya csókra késztetett. Az előbbi beszélgetés elillant, nem tűnt fontosnak se valósnak. Fizikai testem már pattant volna, hogy teljesítse a lány kérését, de eszem még képes volt uralkodni az ösztönös cselekedeteken. Nem tagadom, testem már most, itt helyben magáévá tette volna a kívánatos idegent. Miként azt se tagadom, hogy félreérthetetlen jeleket küldött felém eme szándékáról. Valahogy pontosan tudtam, hogy mit akar. Viszont eszem figyelmeztetett és óvatosságra intett. Nem ismerem ezt a lányt. Szimpatikus, rettentően vonzó és fiatal, de szinte semmit se tudok róla. Még az életkora se valós, legalábbis amit állít az lehetetlen. S ki tudja? Lehet a nevét is hazudta. Mintha arcomra lett volna írva minden gondolatom Agrona felkelt helyéről s ekkor úgy tűnt mellei megnőttek. Pedig ez is, lehetetlen észrevétel volt. Inkább nem vettem eddig észre, hogy a fűző és a feszülő ruhája mennyire kiemeli, és gömbölyded formává alakítja nőiességét. Kecsesen mellém lépett és gyengéden felemelte a hozzá legközelebb eső kezemet. – Nos? Felviszel a hálószobádba, jó uram?

– Én nem…

– Na, ne kéresd már magad ennyire. Nem lesz túl sok alkalmad egy olyan nőhöz, mint amilyen én vagyok. Vagy élsz a lehetőséggel és kihasználod a jelen adta minden pillanatát, vagy elszalasztod és örök életedben bánni fogod, hogy elutasítottál. A döntés a tiéd, gróf uram. – Hízelgése és nektár édes szavai elbűvöltek. Eszem bármit is ordított fejem leghátsó szegletéből, nem hallgattam rá többet. Felkeltem helyemről és megzabolázva nyújtottam karomat, hogy belekapaszkodva felkísérhessem.

– Menjünk. – Mondtam és hálószobámig meg se szólaltam. Útközben látott egyik szobalánynak megparancsoltam, hogy az éjszaka hátralevő részében nem zavarhat senki, semmilyen okból s egészen reggelig nem nyithatnak ránk. Belépve a hálószobámba Agrona szemügyre vette a hatalmas, több rétegben felhalmozott szivacsokból álló, letakart ágyamat. A felette felakasztott három tájfestmény képeket megcsodálta, majd az ággyal szemközti oldalon lévő kandallómon pihenő apró tárgyakat nézegette meg. Utána észre vette, hogy a padlón egy hatalmas grizzli medve bőre van kiterítve szőnyegnek és csodálkozva konstatálta az állat méreteit.

– Még sejteni se mertem, hogy maga néha vadászik.

– Nem a kedvenc hobbim, ami azt illeti. Régi jó barátom vitt el magával egy európai körútra s az ott töltött vadászatok során sikerült lelőnöm eme bestiát. De, nem lettem eme úri szórakozás megszállottja.

– Értem. Na, és Európában szép hölgyek vannak? – Kérdése meglepett. Nagyot nyeltem és megpróbáltam vizsgálni a tekintetét hátha elárulja, miért kérdezi. Nem akartam megsérteni, se iriggyé tenni. Volt feleségeim árán tudom, hogy a nők nem mindig azt a választ várják, amit hiszel, hogy akarnak. – Ugyan már, nyugodtan elmondhatod. Puszta kíváncsiságból kérdezem, mert sose jártam még Európában. De lehet, valamikor tavasszal ellátogatok oda is. Kérdezném, hogy voltak e helyes férfiak, de azt nem hiszem, hogy racionálisan meg tudnád mondani. Hiszen nem érdekelt. Vagy mégis? – Noszogatott a nő.

– Nem, dehogy! Engem nem érdekelnek a férfiak… úgy. Érted. – Agrona elém lépett és zöld szemeivel vizslatni kezdett, közben szája szélesre húzódott. Hátra tette kezeit és percekig néztünk egymás szemeibe, majd megtörte a csendet.

– Persze, hogy értem. Ezek szerint a nőket szereted. Biztos akartam lenni benne.

– Mégis miért? – Esett ki számon a kérdés. Elég egyértelmű volt, hogy akar valamit mióta betette a lábát, emiatt butának és ostobának éreztem magam. Agrona nem nézett rám, hanem ismét a kandallón lévő égetett agyagedényeket és porcelán gyűjteményemet figyelte. Szemeivel itta a részleteket s mintha örökre rögzítette volna a látványt. Rám sem nézve válaszolt.

– Mert így tudom, hogy százszázalékosan, minden porcikájával kíván engem. S egyetlen csepp visszautasítása se lesz, amikor teljesen levetkőzöm. – Több se kellett. Kimondott szavaktól beindult a fantáziám s talán le se kell írnom, milyen külsőt képzeltem el Agrona-nak. Szebbet és vonzobbat, mint amit Aphroditénak megálmodtak az ókori görögök. Majd lenézve magamra elkeseredtem.

– Mégis mit akarsz tőlem? Egy idős, fizikailag hanyatlásban lévő, gyászoló kövér férfitól? A vagyonomat? Vagy talán a hatalmamat? Akkor vedd el, de ne hitegess. Nem kell színlelned azt, hogy vonzódsz hozzám és kívánsz. – Agrona ekkor keményen felnézett a gyűjteményemről és olyan közel jött, hogy orrunk majdnem összeért. Levendula és enyhe orchidea illatot éreztem a levegőben. Szemeivel égette lelkemet, s amikor megérintette kézfejeimet azt hittem elolvadok. Hirtelen szívem hevesen verni kezdett, akár egy kamasz szoknyapecéré s akármennyire nem akartam, vágyakozni kezdtem a nőért. Mindenhogy. Magaménak akartam, pedig pontosan tudtam, hogy nevetséges elképzelés. Ki akarna engem? Egy vén, öreg férfit, akinek ki tudja mikor állt utoljára dorongja?

S ekkor, akár a villámcsapás férfiasságom ismét erőre kapott. Agrona tudhatta, mert mosolya és tekintete elárult mindent. Lenézett férfiasságomra, megérintette majd oly közel hajolt arcomhoz, hogy éreztem az orrán kiengedett levegőt.

– Téged akarlak. Se többet, se kevesebbet. Egyetlen éjszakára.

– Biztosan akarsz még valamit. Az nem lehet, hogy egy olyan meseszép és fiatal nő, mint te csupán szexet akarjon. Biztos van mögöttes szándékod, amit nem mondasz el nekem.

– Miért számít az? Akár van akár nincs, csupán az számít, akarod e. Most, azonnal. – Csábító szemeivel mélyen tekintetembe nézett s nagyot nyelve tudtam, éreztem, hogy képtelen leszek ellenállni. Mindegy volt, mit súg az eszem és miért kiáltoznak az észérvek, egyszerűen az ellenállásom eddig tartott. Mintha tudta volna a hezitálásom, megcsókolt. Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Az állat feltört belőlem s megragadva az arcát oly mélyen és szenvedélyesen csókoltam, mint még eddig soha, senkit. Mikor elengedtem szélesen mosolygott és elégedetten hátrább lépett. Szavak nélkül is tudtuk, mit kell csinálni. Levetkőzött, utolsó ruhadarabjainál segítettem. S ahogy a kövér Hold elterült az égen, épp úgy felülkerekedtem rajta a hatalmas ágyamon. Egymáséi lettünk az idő végetlenjében és összeolvadtunk, mint két sziámi iker. Nem engedtem ő se engem s megszámlálhatatlan percet töltöttünk szeretkezéssel. Soha életemben nem éreztem ekkora szabadságot, boldogságot és élvezetet. Azt hittem tudom, milyen a jó szex, milyen az euforikus élvezés s milyen a női gyönyör. Egészen eddig. Agrona olyan titkokat mutatott, melyekről álmodni se mertem. S az a sok gyönyör, az a sok szép, leírhatatlan élmény mellyel megajándékozott, véget ért a narancssárgás, kékes reggeli napsugarakkal.

– Istenem, ez fantasztikus volt. – Adtam ki magamból az örömöt és hálát egyszerre. Agrona felült mellettem majd négykézlábra állva fölém helyezkedett. Meztelen testén játszottak a reggeli fénysávok és haja szétfolyt hátán majd lelógva súrolta az ágy tetejét. Ekkor ijedten felkiáltottam. – Mi az ördög? – Fakadtam ki magamból és elkezdtem felfelé mászni a fejtámláig, ahol a falba ütközve felültem és igyekeztem kiszabadulni a nőszerű lény alól. Nem akartam hinni a szemeimnek. Az átlagosnak nevezhető mennyei angyal, kinek szépsége magával ragadott és megbűvölt, most valami egészen mássá alakult s nem is tudom, mikor. Nem vettem észre. Vajon eddig is így nézett ki? Homloka tetején apró szarvacskák éktelenkedtek. Szemei természetellenesen sárgás zöld színekben pompázott és fénylett, akár az éjjel megvilágított macskaszemek. Bőre továbbra is porcelán hatású maradt, de hajtincsei alól, a hátán faágakra emlékeztető nyúlványok emelkedtek az ég felé madárszárny alakzatban. Deréktól lefelé lólábakon térdelve kissé szőrős alsó testtel rendelkezett, patákkal a végén. Arcáról már képtelen voltam bármit is leolvasni, de talán azt észre vehette, hogy megrémisztett. Ugyanis lemászva az ágyról maga köré csavarta a legközelebbi, keze ügyébe kerülő textilt majd szikrázó tekintettel, dühös hanggal megszólalt.

– Na, mi van? Tán nem tetszik, amit látsz?

– Én… én… nem… Mi vagy te? – Keserűen felnevetett majd az ablak felé tekintve az egyre szorgosabban felkelő hatalmas korong fényét vizslatta. Bőre élettelenül és sápadtan hagyta, hogy a fénysugarak megpróbálják nyaldosni, de mindhiába. Agrona akár egy élőhalott, állt és csodálta a reggelt. Mikor ismét felém nézett csak annyit mondott:

– Téged akartalak.

– De… miért? Mi ez az egész? Mi vagy te? – Hangomból eltűnt a rémület és helyére követelőző, sértett áldozat dühe került.

– Rémálmaid egyike vagyok, Luther. Az, akit megérdemelsz. A sorsod vagyok, ha úgy tetszik. Megkaptad, amit megérdemeltél s mostantól örök kárhozatra vagy ítélve általam.

– Nem értek ebből semmit. – Felnevetett és közelebb lépett majd az ágy szélén megállt. Nem szándékozott hozzám érni, nem mintha hagytam volna. Elképzelhetetlennek tartottam abban a pillanatban, hogy hozzá érjek mégis… tudtam, emlékeztem az estére. A hosszas nyögésekre, a kéjes csókokra és mély lélegzetekre. Arra, amikor eggyé olvadtunk, életem legintimebb pillanataira. Szívem egyszerre lázongott és sírt, mintha cserben hagytak volna. Lehet látta sőt, tudtatta a gondolataimat, mert Agrona arca megváltozott és pár perc erejéig emberi bűntudat tükröződött vissza róla.

– Majd megérted, amikor eljön az ideje. Succubus vagyok, Luther. Egy olyan teremtmény, akit egy halandó anya és egy démoni apa hozott létre. Olyan, akinek nincs más célja, mint sem nemzőképtelenné tenni férfiakat, hogy örökké az enyéim maradhassanak. – Két kezével, melyeken elváltozott a körme és fekete, farkas mancson látható körmökre emlékeztető éles végződések nőttek, megérintette alhasát és lágyan elmosolyodott. – Ő lesz az egyetlen utódod, Luther. Nem lesz más. S így nem lesz asszony se, ki megmaradna melletted. Egyedül fogsz meghalni és képtelen leszel gyereket hagyni magad után, ez a büntetésed. Anyámért, a feleségedért és az összes többi életért, akik miattad szenvedtek.

– De, én…

– Csitt, egyetlenem. Már nem számít, mit mondasz és mivel mented magad. Már nem érdekes mire gondolsz, vagy miben érzed magad bűnösnek. Az éjszaka megtörtént és ezt nem teheted semmissé. Tudd hát, sokadik ágyasom és szerelmem, hogy ezennel bevégeztetett. – Olyan sok kérdésem lett volna még és annyira káprázatos, álomszerűnek hatott a reggel, hogy nem akartam elhinni semmit. Agrona szavai nem maradtak meg teljesen, csupán a nap hátralevő részében tudatosultak. Addig kábán feküdtem az ágyamban s mielőtt bármit mondhattam volna, Agrona az ágyam mellé lépve megsimogatta arcomat majd csókot lehelt homlokomra és kinyitva az ablakokat elrepült. Láttam, ahogy az ágakból álló szárnyaival képes volt meglovagolni a téli szelet és tovaszállt mielőtt az aranysárga sugarak ellepték volna a szobát. S bár nem beszéltem erről senkinek, életem hátralevő részében kutattam Agrona-t és a gyermeket, kit ezek szerint szíve alatt hordott. Életem utolsó percében is őket kerestem. Egyetlen vágyam volt, hogy láthassam egy szem gyermekem és még egyszer, utoljára beszélhessek a túlvilági nővel. De ezt sajnos az élet ne adta meg s a halál idő előtt eljött értem.

 Vége

 

Utószó: Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszett és érdekesnek találtad egy természetfeletti lény megszületésének körülményeit, ahogy bosszúját. Igazság szerint bújtatott metafora szeretne lenni, de természetesen mindenki úgy értelmezi, ahogy gondolja. 
Hagyj nyomot alul komment formájában, vagy ahogy neked kényelmesebb! 

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr7014470406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.