Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Cathreen Misery írói oldala

Bánatos Kísértet - Ruby 1900

A Bánatos történetek folytatódnak! Ezúttal egy árva kislány reménytelen és igen szerencsétlen életébe tekinthettek bele.

2019. március 10. - Cathreen Misery

1.

img_20190309_163507.jpgAvantgárd irányzatok és mozgalmak keltek útjára mind építészetben és irodalomban egyaránt. A festők és művészek olyan szecessziós alkotásokat terveztek majd valósítottak meg, melyek megosztották a nép nagyját, és míg az idősek a régi megszokott akadémikus művészethez és annak szabályaihoz ragaszkodtak, addig a fiatalok egyre inkább akartak valami újat, valami mást, valami szabálymenteset. John Ruskin neve köztudatba került a számtalan hátrahagyott könyvével mik a szecessziós kort a lehető legjobban leírták. Cifrapalota és Tündérpalota épült Magyarország egyes városaiban és erdőtűzként terjedtek el az első T-Ford modellek, mik négy kerekű automobilként megreformálták a közlekedés fogalmát. S ahogy az lenni szokott, az embernek nem elég a földi utakat uralni muszáj a madarak világát is meghódítani, melyhez ekkor kezdtek kísérletezni a Wright fivérek. Több, kevesebb sikerrel.

Gherla városa még erősen magán hordozta a 19. század közép és végső formáit, jegyeit. Egyelőre egyetlen automobil se járt útjain, helyette lovas kocsik, avagy lábbal közlekedő emberek sürögtek, forogtak utcáin. Völgyben elhelyezkedő, dombokkal körbeölelt aprócska város középen az egekbe törő katolikus templommal, mely uralkodóként védte és figyelte a város mindennapjait. Olybá tűnt mintha a város a múltban ragadt volna embereivel együtt és ide minden késleltetve, avagy sokkalta lassabban érne. A várostól alig egy mérföldnyire mezőföldek közt szlalomozó út végén két magasabb domb védelme között helyezkedett el Szent Gergely koedukált árvaháza. Katolikus alapokon nyugvó, sok gyermek befogadására képes intézmény apácákkal és egy pappal vezette az ódon épületben működő menhelyet. A telekhez több holdnyi terület tartozott, melyet nem használtak ki és nagyját erdő fedte. Három emeletes téglaépület magasodott a telek kellős közepén keskeny elő terasszal a bejáratánál és már lovas kocsikkal kijárt félköríves forduló úttal. A lépcsőn felérve a bejárat mellett két szobor őrködött a maguk kopott, apró részleteiben már letört és megviselt, de még kitartóan álló márvány darabokként. Valamikor réges-régen, úgy száz évvel ezelőtt eme épület egy igen gazdag gróf tulajdonában állt, ki szerette a művészeteket. Sajnos felhalmozott kincseiből nem sok maradt mióta az Árvaház katolikus tulajdonban áll, azóta a gyűjtemény még inkább megcsappant jobbára pénzkeresési szándékból. A hatalmas fából készített és vasból öntött keresztpántokkal tartott főbejáraton épp egy apáca lépett ki és fogadta az épület előtt megállt lovas kocsit. Magas, erős fizikummal rendelkező, kalapos férfi szállt le a ló mögül. Köszönt az apácának majd kinyitva a rakodó teret leemelt egy kartonnyi zöldséget és elindult az épületbe. Az emeletes téglalap alakú épülethez mindkét oldalt egy-egy földszintes melléképület is tartozott. Egyikben a konyha és a hozzá tartozó hatalmas étkező tartozott, hosszan elnyúló ablakokkal. A másik melléképület az apácáké volt és félköríves végződésével olyan érzést keltett, mintha oda nem illő daganat lenne a ház oldalán. Szeptember első hetében a nyár még tombolt a maga huszonöt fokos, kellemes melegével. A férfi ki sorban kipakolta a gyümölcsöket, liszteket, zöldségeket majdan a tejeket, igen hamar megizzadt és hatalmas cseppek gördültek le öreg, de mégis fiatalos arcán. Az apáca ki merev tekintettel figyelte a férfit és kinek csupán arca látszott ki ruhája alól, úgy hívták Anna főnővér. Göcsörtös, eres kezeit keresztbe fonta maga előtt és őszülő szemöldöke meg se rezzent mikor a férfi majdnem orra bukott az egyik lépcsőfokon. Pár perccel később három fiúgyermek jelent meg a teraszon és egy újabb apáca nézett ki az ajtóban állva. Valószínűleg ő küldhette a segítséget. Az utolsó négy karton élelmiszert egyetlen körrel bevitték az épületbe majd a férfi meghajolva, felemelve kalapját elköszönt a hölgyektől és visszaülve a ló mögé elvágtatott a telekről.

Ruby a második emeleti szélső szobából nézte végig a jelenetet. Egy ágyon ült, melynek fejtámlájánál épp az egyik ablak magasodott a sok közül. Az ő ágya mellett még sok másik sorakozott egymás után, mindegyikhez apró fehér szekrény kevés belső rakodó hellyel. Ruby asztalán nem volt más, mint sem egy gyertya tartójával, mellette a gyufa, amivel meggyújthatta és egy könyv, láthatóan megviselve. A szoba körülbelül harminc ággyal szolgált az árvaház összes leányát ellátva alvóhellyel. Az ágyak alatt bőröndök és dobozok, mikben ruháikat, értékeiket és egyéb holmijaikat tarthatták. Ruby egyik lábát feltette az ágyra, másik lógott a levegőben és fehér hosszú egybe ruhája alsó része összegyűrődve pihent lábain. Vállánál a ruha fodrokban végződött, alatta hosszú ujjú másik ruha nyúlt tovább karjain. Egyen ruha volt ez, amilyen az összes többi lánynak. Korukhoz képest hosszabb vagy nagyobb darabot kaptak, Ruby a maga kilenc évével és igen alacsony, vékony testével majdnem a legkisebb fazont viselte. Kezeivel az ágy rácsaiba kapaszkodott és egész testét napfény világította meg, mely keletről, vagyis enyhén bal kézre eső irányból szökött be a szobába. Ruby nem akármilyen lány. Homok fehér bőrén még fehérebb, már-már alabástromnak nevezhető foltok rendezetlenül foglaltak helyet arcán, kézfején, és ha nem lett volna rajta harisnya, lábán is. Az egyik folt keretet adott apró ajkainak, míg a másik bal szemét igyekezett körbevonni majd elnyúlva a füléhez érni. Orrán is akadt két apró alabástrom foltocska, illetve nyakán sokasodott pár, amiből az egyik hatalmas méretben folytatódott mellkasán – de ezt szintén takarták a ruhái. Méz szőke haját összefonva és kontyban viselte. Kék szemei felmérték a külvilágot és kíváncsisággal vegyített szomorúsággal tekintett ki az ablakon. Csendes megfigyelő. Így gondolt rá Hope nővér mikor meglátta a lányt az ajtóból. Besétált a hosszúkás szobába és végig menve az üres ágyak mellett megállt annál, ahol Ruby ült.

– Miért nem reggelizel te is? – Ruby hatalmas gyermeki szemeivel nézett a nővérre. Ő volt a legfiatalabb és egyben a legkedvesebb is az összes itt dolgozó apáca közül. Alig két éve helyezték az intézménybe és Ruby nagyon szerette őt. Halvány mosoly húzódott végig az arcán.

– Nincs étvágyam. – Mondta majd ismét az ablakra szegezte a tekintetét. Ekkor egy másik lovas kocsi állt meg az ajtóban és Anna főnővér már ott ált a lépcsők végében. A lovas kocsi feltűnően díszes és míves volt. Ritkán látni ennyire szép és kidolgozott kocsit. Valószínűleg gazdag embereké, Ruby ennyit már sejtett. – Eljöttek valakiért? – Kérdezte Ruby halk és gyenge hangján. Hope nővér odalépett mellé és kitekintett ő is az ablakon. Pontosan látta, ahogy egy nő és egy férfi előjön a kocsiból és Anna főnővérhez mennek. A hölgy díszes, hatalmas peremű kalapban érkezett, ami miatt nem lehetett látni az arcát. Szoknyája a földet súrolta és kesztyűs kézzel elfogadta a férfi segítségét. Eme magas és erős fizikumú férfi, kalapban élére vasalt nadrágban és kötött elegáns kabátban nő mellett szorosan haladt egészen a főnővérig. Ott az apáca bekísérte őket az ajtón és eltűntek a bámészkodók szemei elől.

– Úgy tűnik, igen. Jöttek valakiért.

– Kiért jöttek?

– Azt, pontosan nem tudom. – Ruby reménytelenül leszegte fejét a kezeire majd elfordult az ablaktól s így szemtől szemben lehetett az apácával. Hope nővér leült a szomszédos ágyra majd gyengéden megfogta egyik kezével a lány kezét. – Egyszer érted is eljönnek, hidd el. Nem kell itt leélned az egész életedet.

– Nem is lehet, Hope nővér.

– Hogy érted?

– Tudja, nagykorúság után választani kell. – Hope nővér meglepetten fürkészte az alig kilenc éves kislány tekintetét. Honnan tudhat ilyesmit? Majd nagyot sóhajtva elkönyvelte magában a dolgot annyival, hogy biztosan az idősebbektől hallotta. Itt már alig három évesen megtudják az új gyerekek, hogy a mikulás és a húsvéti nyuszi nem létezik. Az árvaházban gyorsan felnőnek a gyerekek. Hope nővér gondolt egyet és elővette az eddig maga mögött tartogatott ajándékot.

– Ezt neked hoztam, Ruby. Nemrég találtam egy piaci könyvkereskedőnél és gondoltam biztosan tetszene neked. – Ruby csillogó szemekkel nézett a könyvre, mely olyan színes volt akár a frissen kialakult szivárvány egy nyári eső alatt. Jó érzés volt a szemnek. – Állatokról szól. Van benne mindenféle. Zsiráf, elefánt, majom, amit csak akarhat az ember.

– Köszönöm, Hope nővér. – Ruby átvette a könyvet és az ölébe téve lapozgatni kezdte. Tényleg mindenféle állat megtalálható épp, ahogy a nővér mondta. Ruby szerette az állatokat és sokat olvasott róluk.

– Tetszik?

– Igen, nagyon szép Hope nővér.

– Ezt örömmel hallom. – Most mindkét kezével megérintette a kislány kezeit és kedvesen rámosolygott mikor a gyermek rá nézett.

– Szeretnék olvasni.

– Persze, akkor megyek is. – Hope nővér felkelt majd elhagyta a termet. Ruby megvárta, míg a nő hallhatóan végig ment a folyosón. Utána Ruby felkelt az ágyról, megigazította bokájáig érő fehér ruhácskáját majd a könyvvel a kezében elindult a folyosón hátra hagyva a hálótermet. Alig ért el a lépcsőkig, amikor szembe találta magát egy gyerek csapattal. Öten voltak és láthatóan mindannyian őt nézték. Ruby igyekezett nem feltekinteni rájuk és elmenni mellettük az ablakokhoz simulva, de a hozzá legközelebb eső lány megállította és nevetve megütötte a vállát.

– Hova a sietség Ruby? Csak nem el akartál menni mellettünk? – Ruby most már feltekintett a nála két évvel idősebb Mildred Deac nevezetű lányra. Ő róla átpislantott a négy követőjére és bár látásból ismerte őket, a neveik nem akartak az eszébe jutni. Két fiú is akadt velük, egyikük vele egykorú lehetett, de szinte mindenki idősebb volt nála. Emiatt magasságot és fizikai erőnlétet tekintve is, előnyük volt Ruby-hoz képest. Főleg, hogy a lány korához képest alacsonyabb és vékonyabb volt az átlagnál. Tökéletes célpontot jelentett és lassan két éve már annak, hogy Mildred állandóan piszkálja vagy gúnyolja őt. Eleinte csak ő és két másik barátja tett így, de azóta lassan az árvaház több, mint fele gúnyt tárgyává teszi Ruby-t és ha nem is bántják, benne vannak Mildred gonoszságaiban. Ruby nagyot nyelt és eszébe jutott a tegnapi incidens, ahol a közös ebédnél ráöntötte a levest, amikor épp vitte magának az asztalához és mindenki nevetett rajta. Ő meg tehetetlenül állt és figyelte, ahogy a mellkasán végigfolyik a húsleves. – Itt vagy te csúnyaság? – Mildred megbökte a lány mellkasát épp ott, ahol a kulcscsontok találkoznak és ettől Ruby hátrább lépett négy lépést.

– Nem vagyok csúnya. Hope nővér szerint különleges vagyok.

– Ezekre a foltokra gondol? Ugyan már Ruby, te is tudod, hogy egy szörnyszülött vagy. Senkinek nincsenek olyan foltjai, mint neked. Ezt mivel magyarázod?

– Biztos félresikerült valami, amikor teremtették. – Szólt közbe az egyik fiú.

– Vagy egyszerűen a feleslegből alkották meg. Isten ennyire utálja őt. – Mondta a másik és Mildred láthatóan jól szórakozott.

– Az már biztos, hogy téged nem a saját képmására teremtett, különben úgy néznél ki, mint mi. Te valami másra hasonlítasz, de mire azt nem tudom. – Ruby némán viselte a szavakat és minden erejét összeszedve próbált nem sírni. – Na, mutasd csak, mit adott neked Hope nővér. – Mildred mellett álló lány váratlanul kikapta Ruby kezei közül a könyvet és mikor utána kapott, Mildred a vaskos ujjaival visszalökte őt. Mildred nem csak magas, de kövér kislány volt, aki sokszor túlsúlyos termete miatt élvezett előnyt Ruby-val vagy másokkal szemben. Olyan volt akár egy tekegolyó. Ha egyszer elindult, ledöntött minden bábut a teremben.

– Adjátok vissza a könyvemet!

– Dehogy adom, mutasd csak. – Mildred átvette a könyvet és nézegetni kezdte. Ruby előre lépet, de ekkor a két fiú oda mentek és lefogták. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy megérintik és korlátozzák, de bárhogy próbált kijutni úgy leszögezték akár a jég a bogarat. – Mi ez a gyerekes vacak? – Felemelte majd egyik lapnál fogva lóbálta, amitől elkezdett szakadni.

– Ne! Add ide, az az enyém! – Kiáltozott Ruby és látva, hogy máris tönkre teszik, amit alig pár perccel ezelőtt kapott belefájdult még a szíve is.

– Haha, most már nem! – Mildred gyors mozdulatokkal kinyitotta a legközelebbi ablakot majd nagy lendülettel kihajította a könyvet. Ruby ekkor hihetetlen nagy erővel kitört a fiúk fogságából és mielőtt újra elkaphatták volna kezeit, fürge lábaival maga mögött hagyta a társaságot. ­– Hagyjátok menni. – Mondta Mildred a fiúknak, akik utána akartak futni. Percek múlva Ruby eltűnt a szemük elöl, ahogy kanyarodva rátért a lépcsőre és kettesével véve a fokokat lesietett rajta.

A főbejárattól pár méterre talált rá a könyvre, mely nyitva feküdt a kijárt, sivár talajon. Gyorsan felkapta és megvizsgálta. Úgy tűnt nem esett baja, ha leszámítjuk a földről rátapadt kosz foltokat és a kissé megtört gerincet. A két lap melyre ráesett mintha kissé elengedte volna a cérnát, de úgy tűnt egybe marad. Ruby magához ölelve, nem foglalkozva azzal, hogy piszkos lesz a ruhája elindult vissza az épületbe. Az előcsarnokban ahonnan lépcső vezetett az emeletre és végig futott az összes szinten, illetve onnan el lehetett jutni a közös étkezőbe, konyhába és egy hatalmas nappaliba, ahol közös programokat szoktak szervezni az apácák, szembe találkozott Anna főnővérrel. Morcos és gondterhelt, idős arccal vizslatta a lányt és szemei alatt hatalmas sötét foltok tették félelmetessé a nőt. Wanda megtorpant a nő előtt.

– Hát, te meg mit csinálsz itt? – Kérte számon.

– A könyvemért jöttem, amit kidobtak az ablakon.

– Tessék? – Anna főnővér derekára tette kezeit és türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Ruby röviden elmondta, hogy mi történt. – Kislányom, nekem erre nincs időm. Kerüld el Mildred-et vagy kit neveztél meg és inkább foglalkozz hasznosabb dolgokkal. Eredj, tanulj szépen uzsonnáig, és ha megvagy vele, tessék segíteni a ház körüli teendőkben! Megértetted?

– Igen, Anna főnővér. – Miután engedelmesen leszegte a fejét a fő apáca fogta magát és elindult az emeletre majd eltűnt az utolsó lépcsőfok után. Ruby-nak esze ágában sem volt házi feladatot írni (ami már rég készen van), se segíteni az árvaház körüli teendőkben. Helyette előre ment és a földszintre érkező lépcső mellett elhaladva egészen a legtávolabbi pontnál megállt és egy alacsony, rozoga ajtót nézett. Kilincse helyett vaskarika lógott, felette szintén vasból egy zár, amit egyszerűen felnyitva függőleges állásba az ajtó máris nyitva állt. Halk nyikorgással kitárult a lány előtt és mély sötétség fogadta. Percekig nem látott semmit, ennek ellenére belépett és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Rutinosan tapogatózni kezdett majd apró ujjai megérintettek egy adag gyufát és egy gyertyát. Apró, mégis kellően meleg fényt csiholt a kanóc meggyújtásával. Ekkor feltárult az aprócska hely mibenléte. A külső lépcső mentén az egyik fal negyvenöt fokos szögben haladt felfelé és igen magasan felnyúlt. A vele ellentétes oldalú fal egyenesen húzódott elég sokáig. Sajnos nem lehetett tudni meddig tart a szoba, mivel nagyrészt bepakolták mindenféle limlomokkal. Ruby pár hete fedezte fel magának a helyet, mikor Mildred elérte, hogy sírjon. Addig gúnyolta és piszkálta társaival, míg el nem eredtek a könnyei. Ekkor elszaladt, de persze utána kiáltottak olyan megjegyzéseket, mint „sírós pityogós! Egy csecsemő nem sír ennyit”. Ez a kis odú szó szerint megmentésére szolgált, ugyanis Mildred és bandája sose találták meg itt. A legtöbb gyerek alapvetően nem jönne be ide, hiszen meg lett mondva, hogy raktár és semmi számukra hasznos dolog nincs itt. Ami igaz, Ruby megpróbált nem egyszer körbenézni és felkutatni a lépcső alatti mini szobát, hátha mégis fellel valami érdekeset, de semmi nem akadt. Régi, ládákban tárolt ruhák és könyvek, fehér – fekete fényképek, használaton kívüli vázák, edények, törött poharak, illetve az egyik láda mögött egy festményt is felfedezett, de nem tudta kiszedni. Most viszont kényelmesen elhelyezkedett az egyik kemény láda tetején, magához vette az állatos könyvet, és míg nem hallotta az uzsonnára felszólító kiáltásokat, addig Ruby elrejtőzve élvezte a magány adta nyugalmat.

2.

img_20190309_163529.jpgHétfő reggel Ruby kelletlenül kelt, de a többiekhez hasonlóan ettől függetlenül szépen elkészült az iskolára. Fürdés, felöltözés, gyors reggeli és máris mehettek. Az árvaház három apácája, köztük Hope nővér kísérte őket el az iskoláig. Gyermeki léptekkel fél óra volt az út, bár az apácák igyekezték sürgetni őket. Könyveiket övekkel fogták össze és egyen ruhákban hagyták el az épületet. A lányok térdig érő ruhácskában és harisnyában, a fiúk szépen vasalt nadrágban és felsőben. Gherla városának központjában állt a katolikus templom, mely őrként magaslott a park szélén és vigyázón nézte a nyüzsgő lakosokat. Eme épülettől nem messze a harmadik utcában, ami keskeny zsákutcaként magába foglalta a két emeletes és hosszan elnyúló, tégla alakú intézményt, adott oktatást az árvaház gyermekeinek is. Szerencsére az általános iskola bőven rendelkezett annyi hellyel, hogy az összes városi és árvaházi gyermeket egyszerre képes legyen befogadni és oktatni őket 8 osztályon át. A gyerekek zöldre festett vaskerítésen léptek át és elbúcsúzva az apácáktól beléptek az intézmény főcsarnokába majd mindenki a saját terméhez ment. Elég kusza volt az iskola, ugyanis a tornaterem az emeleten helyezkedett el a nyugati oldalon és az alatta lévő tanári és igazgatói teremben állandóan hallani lehetett a testnevelés órák okozta zajokat. Ruby az ellentétes irányba ment hat másik vele egykorú árvaházi gyermekkel. Mindannyian negyedikesek voltak és az ő termük a keleti oldalon feküdt a földszinten, egyenesen a folyosó végén. A teremmel szemközti falon ablakok sorakoztak és azon a kézzel készített, gyermeki, őszi dekorációk néztek vissza rájuk. Lábaik alatt csak úgy kopogott a parketta. A falak alján gyakran lehetett látni vakolat hullást vagy koszt. Nagyon régi épület volt ez, amit Ruby utált. Megérkezve a teremhez bementek és osztályfőnökük, Mr. Roscoe Belt. Ősz hajú, fess férfi volt kord barna öltönyben és mosolyogva invitálta be a gyerekeket.

Aztán az órák elkezdődtek. Matek, nyelvtan, természettudomány óra majd egy ebédszünet. Ruby nem hagyta el a termet. Több osztálytársa kiment az iskola büféjéhez vagy átment egy másik terembe a barátjához enni és vitték magukkal a kis uzsonnás dobozt vagy a csomagolt kenyeret. Ruby az ablak melletti padok egyikében ült és kitekintett a négy szárnyű ajtón. Kettőt befelé aztán kettőt kifelé kellett nyitni, ha szellőztetni akartak. Mögötte a hatalmas sima falat ABC, szorzótábla és a hónap legjobb rajza díszítette. Alattuk fából készült polcok és rajtuk a váltócipő és testnevelés órához kellő felszerelés. Ruby elővette a Hope nővértől kapott májkrémes kenyeret majd elkezdett enni, amikor fülét suttogás ütötte meg. Alig két asztallal mögötte a középső sorban, körülbelül négy osztálytársa kibeszélte őt. Nem voltak árvaházi gyerekek. Sokkalta inkább tehetős városi családok sarjai.

– Nézd a bőrét!

– Ügye milyen csúnya?

– Biztos azért nem kellett a szüleinek.

– Azt mondod, nem akartak felnevelni egy szörny szülöttet?

– Nos, én biztos nem akarnék. – Nagy nevetések aztán témát váltottak. Valaki mást kezdtek kibeszélni. Ruby-nak dacolnia kellett a könnyeivel, hogy ne csorduljanak ki és nagyot nyelve evett tovább. Közben akaratlanul is elkalandozott gondolataiban. – Igazuk van. – Mélázott magában. – Ki akarna egy ennyire ronda lányt? Senki. – Körbe tekintett az osztálytermen és azt látta, hogy rajta kívül mindenki más valakivel együtt eszik, nevet, beszélget, barátkozik. De ő… egyedül próbál enni és azt is azért, mert Hope nővér készítette az ebédjét. Amúgy nem enne. Nincs étvágya. – Ha nem lennék foltos, talán nekem is lenne barátom. – Gondolkodott tovább. – De amíg csúnya vagyok, addig egyedül kell lennem. – Szomorú, már már szívfacsaró elmélkedéseinek a csengő vetett véget, melynél eltette a két falatnyi ételt és megpróbált tovább figyelni a következő órákon, több kevesebb sikerrel.

– Nézd, már a bénát! – Kiáltott fel Mildred a sorban. Három apáca kíséretében haladtak hazafelé az iskola után és Ruby épp majdnem elesett. Ugyanis az említett leányzó a sarkára lépett, amitől kiesett a lába a cipőből és belelépett a legközelebbi apró tócsába. Nem volt kifejezetten nagy, de épp eléggé nedvessé tette Ruby lábfejét. – Mennyire idióta! Belelépett a pocsolyába! Elázott a lába! – Mildred melletti lány kurjantotta el magát és ezután mindenki őket figyelte a sorban. Eshter nővér türelmetlenül odament Ruby-hoz, lábára segítette a cipőt majd rá szólt, hogy viselkedjen.

– De, hisz Mildred….

– Nincs semmi de! Csönd és haladjunk tovább! Ügye nem akartok itt éjszakázni? – Az utolsó mondatot már inkább a gyerek seregnek célozta és egyöntetű fejrázással jelezték, hogy nem akarnak maradni. Eshter bólintott majd indulásra szólította fel őket. Alig haladtak pár métert, Ruby megint majdnem elesett. Mildred meglökte őt és emiatt Ruby ráesett az előtte haladó fiúra. Amaz mérgesen visszalökte.

– Hagyjál már! – Hangjára Eshter nővér termett mellettük és mialatt Mildred és csapata nevetett, az alatt Ruby-t elzavarták a sor végére. Tehetetlenül engedelmeskedett s közben végig hallgatta a gúnyolódó, csak részben suttogó és róla beszélő gyerekeket. Az árvaházig viszont nem piszkálta senki. Az estig hátralévő időben, ahogy az minden nap lenni szokott, közös házi feladat írás volt pár nővér segítségével, utána szabad foglalkozás vacsoráig. A vacsora végeztével fürdés majd alvás. Ruby egyetlen ébren lévőként felült az ágyán majd a mögötte lévő ablakon nézett kifelé. Ekkora az égen felhők festették feketére az eget és pár éjjeli szekrényen lévő gyertya adott fényt magából. Apró pontokként, sejtelmesen derengtek a szoba különböző pontjain jellemzően azon gyerekek ágya mellett, akik féltek este a sötétben és nem mertek gyertya nélkül mosdóba menni. Ruby mellett nem volt gyertya. Sose félt a sötétségtől, de a nappaltól annál inkább. Nem vette észre, ahogy a lányok szobájának ajtajában a résnyire nyitva lévő ajtóban Hope nővér figyeli őt és szomorú sóhajjal fejezi sajnálatát a lány iránt. Pontosan tudta mi történt vele ma, ahogy az összes többi fájdalmasan kegyetlen esetéről tudott. Őszintén sajnálta szegény kislányt.

– Miért állsz őrt Hope nővér? – Cassia édeskés hangja zavarta meg az említett apácát és kissé megrezzent, ahogy visszazökkent gondolataiból a valóságba. Cassia nála idősebb, olyan negyven éves kor körül járhatott. Igen görbe háta egy gyermekkori baleset miatt eldeformálódott és azóta képtelen volt az egyenes testtartásra. Ebben az éjszakai viszonyokban Quasimodo-ra emlékeztette, aki szoknyát visel.

– Én nem őrt állok, csupán… elgondolkoztam.

– Ruby miatt igaz? – Hope meglepődötten nézett a nőre amint kimondta a kislány nevét. Cassia nővér mosolyogva megérintette a nő alkarját. – Ugyan, miért nézel így? Mindenki tudja, hogy ő a kedvenced. Ne hogy azt hidd, csak a te szíved képes a szívébe fogadni egy gyermeket. Az én szívem is sok csöppségnek adott már szeretetet és önzetlen pótanyai foglalkozást. De sajnos, egyszer mindegyikük elmegy, és többé nem jönnek vissza. Nem mesélik el mi lett velük, nem avatnak be az életükbe és amint végleg kilépnek az ajtón, elfelejtenek minket. Csak imádkozhatunk, hogy az intézmény falain kívül szerencse és siker kísérje útjaikat. Ennél többet nem tehetünk. Tudnod kell viszont Hope nővér, hogy veszélyes dolog ennyire közel kerülni egyetlen árvához is. Hidd el, tudom. Elmondhatatlanul megszakad a szív, amikor baja esik vagy cserben hagy. Csak egy idős, vén nővér tanácsát hallod, de fogadd meg jól, kedvesem. Ne foglalkozz ennyire se vele, se mással. Ne kötődj ennyire egyikükhöz se és ne szeresd őket túlságosan ahhoz képest, mint amennyire kell.

– Köszönöm, de…. ez nehéz. Ruby-val kegyetlenek a többiek és olyan sokat bántják és én… csak nézzem el? – Cassia közelebb lépett és rászorított Hope nővér kézfejére.

– Nem avatkozhatsz közbe. Különben az összes gyerek megkövetelni a neki kijáró anyai törődést és teljesen jogosan. Sajnos nem vagyunk elegen ennyi gyermekhez és tudod, hogy kivételezni nem túl bölcs dolog.

– Tudom, Cassia nővér. Mégis, nehezemre esik nézni.

– Senki se mondta, hogy könnyű a mi munkánk, Hope nővér. – Kezét fogva az aggódó nővérnek óvatosan maga után kezdte húzni, s amikor hajlandó volt Hope nővér ott hagyni az ajtót, elengedte és együtt elmentek a saját szobáikba.

Ruby egy jó ideje kémleli a felhős, néhol látható csillagos eget és bár nem tudja, de amint a nővérek kellő távolságba kerültek, egy fiú óvatosan odalépdelt mellé. Mire feltűnt neki a fiú ottléte, addigra alig egy karnyújtásnyira állt tőle.

– Ki vagy te? – Kérdezte halkan, nehogy felkeltse a többieket.

– Elmondok mindent, ha velem jössz. – A fiú sovány kezét nyújtotta a lánynak, aki pár perc habozás után végül elfogadta és megfogva a kezet hagyta, hogy kikísérjék őt a lányok alvószobáján túlra. Jéghideg kéz fogta őt, s amikor leszállt az ágyról arra lesz figyelmes, hogy a fiú sokkalta magasabb nála pedig, korban nem lehet idősebb. Tudja régóta, hogy alacsony, de ennyire? Ruhája, amit ki tud venni abban a kevéske gyertyafényben és a kinti holdfényben arra enged következtetni, miszerint a fiú igen szegény. Talán jobban, mint az árvaházi gyermekek. Lehet újként érkezett volna? Fésületlen piszkos szőke haja néhol megmoccant a gyors séta alatt keltett huzattól. Kiléptek az ajtón és Ruby gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. Onnan Tommy jobbra irányította őt afelé, ahol a mosdók vannak. Végül a folyosó végén a félhomályban ott, ahova alig szökött be holdfény és egyetlen gyertya se égett, megálltak. – Tommy vagyok. – Mutatkozott be a fiú.

– Én meg Ruby. Mond csak új árva vagy?

– Nem, nekem van anyukám, aki szeret. Azért jöttem Ruby, hogy a barátod lehessek. – Ruby közben azon őrlődött, hogy gyújtson e mégis gyertyát és végül úgy határozott, nem árt egy kis fény. A legközelebbi falhoz helyezett asztalról leemelt egy kisebb gyertyát miután meggyújtotta és kezében tartotta. Fényében a fiú, sokkal szegényebbnek, piszkosabbnak és árvábbnak tűnt, mint akárki más ebben az intézményben.

– Miért akarnál velem barátkozni? Biztos nem vagy árva? Tudod a ruhád… - Tommy lenézett a mellkasára majd a lábaira és Ruby ekkor fedezte fel, hogy a fiú mezítláb áll előtte.

– Tényleg nem vagyok árva, Ruby. Miattam ne aggódj…

– De, hiszen mezítláb vagy! Meg fogsz fázni! Kerítek neked valami cipőt, ha gondolod, vedd fel az enyém…

– Ne, Ruby, erre tényleg semmi szükség. – Tommy megérintette a lány vállát és ezzel nyugalomra intette. Pedig épp megpróbálta levenni a papucsát, hogy osztozkodjon. – Komolyan, nem lesz semmi bajom. Hidd el. Én inkább érted aggódom. – Hangja lágy és nagyon kedves volt. Olyan, amit leginkább Hope nővértől hallott, és amit nagyon szeretett. Ruby maga sem tudja miért, de egy belső hang azt súgta neki, hogy elhihet mindent, amit a fiú mond és az eddig felmerült kétségeket elengedheti. Nem kell érte aggódnia. Megmagyarázhatatlanul hitt a fiúnak és a fiúban. Alig ismeri pár perce és máris úgy tekint rá, akár a legjobb barátjára.

– Értem miért aggódsz? – Szíve tájékán melegséget érzett. Nehezen hitte el és még kevésbé ismerte volna el, de jól esett számára, hogy a fiú foglalkozik vele. Érdekli, törődik azzal, ami őt bántja.

– Figyellek már egy ideje, Ruby. Persze nem láthattál, mert erre ügyeltem, de ettől függetlenül évek óta látom és hallom, mit tesz veled Mildred és a többiek. Az a vérbeli gonosztevő elintézte, hogy az összes gyermek gúnyoljon és utáljon téged, pedig te előbb voltál az árvaházban és a bőröd… arról nem tehetsz, te így születtél. – Ruby zavartan megérintette felkarját szabad kezével és letekintett a gyertyára. Szégyellte magát és pusztán attól a gondolattól, hogy az aprócska égő kanóc nem csak a fiút, de az ő bőrhibáját is tökéletesen felfedi. Tommy közelebb lépett és mire a lány feltekintett, addigra egyik keze már a saját karjába maró ujjakat érintette.

– Téged nem zavarnak a bőrömön lévő foltok?

– Miért zavarna, Ruby? Hiszen nem tudsz velük ártani. Sőt, neked sem ártanak. Nyáron nehezebben viseled a napfényt és jobban oda kell figyelned arra, hogy nehogy leégj, de ennyi. Tudod, úgy vélem különlegessé tesznek a foltok. Szerintem gyönyörűek. Az egész testeden úgy, ahogy vannak. Az arcodon is. – Az utolsó mondatra gyengéden megérintette a lány arcát és ekkor Ruby olyat érzett, mint eddig soha. Őszinte boldogságot amiatt, mert valaki végre nem fél a külseje miatt. Meghatottságtól vagy az eddig sose érzett öröm miatt, könnyek szöktek szemei sarkába. Tommy letörölte őket és széles mosolyától ismét melegség töltötte meg a lány mellkasát.

– Te tényleg a barátom akarsz lenni ügye? – Tommy bólintott majd mintha hirtelen megijedt volna riadt tekintettel maga mögé nézett s mire Ruby kérdezhette volna mi az, a fiú eltűnt. Szó szerint köddé vált, mintha sose lett volna ott. A lány állt ott értetlenül és nézett maga elé, amikor kábulatából Mildred hangja zökkentette ki. A melegség, ami a mellkasában összegyűlt és az a sok, eddig nem ismert boldogság, ami felszabadult pillanatok alatt eltűntek. Visszavonultak és Mildred hangjára görcsölni kezdett a gyomra, a torka összeszorult és gyertyát tartó keze alig észrevehetően remegni kezdett.

– Nézzétek már, itt az ütődött csúnyaság! – Mildred károgó hangjára három másik gyermek nevetett. Egy fiú és két lány tartott vele. Látásból ismerte őket és állandóan az említett fő gonosz nyomában loholtak, akár a rajongók egy híresség után. Mildred és a többiek hálóruhákban és kötött kiskabátban voltak, papucsban és gyertyát tartottak maguknál. – Miért beszélsz magadban? Csak nem az agyadra ment a csúfság? – Mildred társaira nézett, akik nevettek a gúnyos viccén. Ruby szerint semmi eredeti nem volt benne.

– Ti miért nem alszotok? – Kérdezett vissza. Hangjában önmagát is meglepő bátorság bújt meg és a hanglejtéséből ezt Mildred is érezte. Szemei összeszűkültek és mintha egy pillanatra elbizonytalanította volna Ruby magabiztossága. De mindez elszállt amint eszébe jutott a következő piszkálódás.

– Neked ehhez semmi közöd, boszorkány! Az vagy, ebben biztos vagyok.

– Boszorkány? De hát, azok nem léteznek! – Szólalt meg a fiú, aki eddig a háttérben állt és csupán nevetett. Mildred szigorúan nézett rá majd vissza Ruby-ra és úgy válaszolt.

– A boszorkányok rafináltak, Herbert. Amellett, hogy rondák és szellemekkel beszélnek, mint ahogy a mi kis Ruby-nk, úgy ügyesen titkolják kilétüket. De nincs más magyarázat a jelenségekre, mint sem Ruby egy boszorkány és az apácák egyszerűen nem akarnak tudomást venni róla. Jól átveri őket az ártatlan őzike szemeivel és azzal, hogy gyengének mutatja magát. De valójában máglyára való, istentelen lény.

– Én nem vagyok boszorkány! – Összeszorított fogai közül préselte ki a mondatot. Kezei egyre jobban remegtek és a legrosszabb, hogy sarokba volt szorítva. Innen csak a társaság a mellett tudott kijutni, vagy bemehetett volna a mosdóba, de ott utána menve Mildred ugyan úgy bánthatta. Nem volt kiút. Nem látott semmiféle lehetőséget. – Hagyjatok békén! – Kiáltotta félelmében. – Hagyjatok már! Menjetek innen!

– Nocsak, a kis pisis sír és még hisztizik is. – Mildred derékra tett kézzel közelebb lépett és úgy nézett le Ruby-ra, akár egy csótányra a konyha padlón.

– Úgy sír akár egy lány! – Szólt mögüle a fiú.

– De hisz, ő nem lány. Ilyen csúnya arccal nem lehet az. – Szólt a fiú mellett lévő másik lány. Mildred mindkettőn nagyot nevetett.

– Hallod, te szörny vagy boszorkány vagy… isten a tudója, hogy mi lehetsz. Nem vagy szívesen látott. A legjobb lenne, ha… - Mildred nem tudta befejezni mondatát, ugyanis Anna főnővér vérfagyasztó hangjára ajkai megdermedtek.

– Itt meg mi történik mégis? – A négy fős társaság szinte egyszerre fordultak meg és néztek a fő apácára majd megbánóan letekintettek a földre. Anna főnővér szűk szemeivel végig mérte a gyerekeket majd tekintete megállt pár perc erejéig a gyertyafényben vörös csillogó szemekkel rá meredő Ruby-n. Kezeit összekulcsolta mellkasán és bár hálóruhában és egy köntösben volt, haját hosszan összefonva viselte mely hátul simogatta a hátát, kisugárzása ugyan olyan tiszteletet parancsoló volt, mint amikor fehér-fekete apáca ruhájában volt.

– Mi csak… erre jártunk, Anna főnővér. – Mondta Mildred vékonyka hangon.

– És miért nem alszotok?

– Én nem… szomjas voltam, ő meg mosdóba akart menni. – Mutatott a mellett álló lányra, aki hevesen bólogatni kezdett.

– Nem hiszek nektek. S mert tudjátok, hogy szabályellenes az éjszaka kellős közepén kóborolni a folyosókon, így esti büntetést kaptok. Ha ennyire nem vagytok fáradtak, akkor adok okot arra, hogy ébren legyetek még este is. Mildred és a másik három mihaszna szépen lemegy a mosókonyhába és kitereget! Nem baj, ha kicsit besegítetek a házimunkában. Ruby, maga a konyhába megy mosogatni. Cassia nővér örülni fog a segítségének. Most pedig tűnés a szemem elől, mielőtt valami rosszabbat találok ki! – Ruby szívesen megmondta volna a magáét, például arról, hogy félre értés az egész és nem direkt van kinn a folyosón. Ha Mildred nem kezdi őt sarokba szorítva gúnyolni, akkor rég aludna már. De inkább nem mondott semmit, helyette némán elhaladt a gyerekek és a főnővér mellett. Egyetlen egy pillanatra találkozott tekintete Mildred-ével, majd ő róla át nézett a többiekre és egyetlen egy érzés futott át rajta. Utálták, amennyire egy senkit utálni lehet.

Miután eltelt majd 24 óra s Ruby túl volt a másnapi iskolai kötelezettségein majd az árvaházban lévő délutáni leckeírás és szabad foglalkozáson, eljött a vacsora ideje. Ruby az utolsók között kapta meg ételét és tálcával a kezei között elment a terem leghátsó sarkába egy olyan asztalhoz, ahol még nem ült senki. Mivel a legtöbb jó asztal foglalt volt és klikkesedett gyerekek rendszeresen oda ültek, ahova ezelőtt egy héttel, egy hónappal, sőt volt, akinek lassan egy éve ugyan az volt a helye, így a Ruby után következő gyerekek nagyjának nem akadt szabad helye. Egy két fiatalt leszámítva, majdnem mind Ruby asztalához ült, több kevesebb kedvvel. Ruby igyekezett nem foglalkozni vele, bár feltűnt számára az, hogy csak abban az esetben választották az ő asztalát, ha már az összes többi asztal dugig volt. Így ment ez két éve már. Hope nővér és a többiek velük együtt ettek, de az apácáknak saját asztaluk volt. Onnan Hope nővér néha mély szomorúsággal konstatálta Ruby helyzetét és sajnos tudta, nem tehet jobbára semmit. Esténként érte imádkozott, hogy legyen jobb számára az élet és egy nap sokkalta szerencsésebb lehessen, de egyelőre az imák nem találtak megértő fülekre. Miután a gyerekek végeztek az evéssel következett a takarítás. Ezt is a gyerekek végezték és minden hétre megvolt a napos, akinek kötelessége a saját asztalát rendbe tenni. Ruby asztalánál az összes gyermek felkelt és elment, majd amikor letették a tányérjaikat oda ahova kell, elhagyták a termet. Ruby épp ment volna ő is, de ekkor Anna főnővér állt elébe.

– Mégis hova, hova? – Kérdezte.

– A szobába. – Felelte Ruby.

– Takarítás előtt, ugyan nem. – Ruby nem értette mire célzott. Anna főnővér fáradtan sóhajtott. – Tessék az asztalt rendbe tenni, majd utána elmehetsz, kisasszony.

– De, hiszen Walter-en van a sor! Én tegnap már takarítottam! – Ruby-ból kiszaladt az ellenkezés és meg is bánta, amint meglátta Anna főnővér kemény arcát, mellyen a ráncok csak még jobban elmélyedtek. Hangosan vette a levegőt az orrán és kitörni készült egy csendesen szunnyadó vulkánra emlékeztetve, de végül lecsillapodott és nem kiáltozott.

– Most ön a soros Ruby kisasszony, és ha tetszik, ha nem, seprűt ragad és rendet tesz! – Sarkon fordult tudatva a lánnyal, hogy nincs helye több ellenkezésnek. Ruby leszegett fejjel a konyha pult mellé ment és elemelte az egyik seprűt a sok közül. Többen már bőszen takarítottak. Mildred még utoljára nyelvet öltött, mielőtt elhagyta volna az étkezőt majd közvetlenül utána Walter hagyta el a helyet rá se nézve Ruby-ra. Az igazat megvallva, Ruby legszívesebben sírva kiáltozott volna azért, mert igazságtalanul bánnak vele, de már olyan régóta történik mindez, hogy lassan az se fogja érdekelni, ha őt hibáztatják mindenért.

Miután végzett Ruby úgy határoz, hogy inkább kimegy a kertbe sétálni. Be esteledett, az ég korom feketébe burkolózott és kissé hideg lett, így garantálható az egyedüllét. Megvallva az igazat, nem igen volt szabad vacsora után a kertben vagy az intézetben tekeregni, mivel lassan fürdés és alvás. Ruby ennek ellenére szeretett volna egyedül lenni és ehhez jelenleg nem látott jobb lehetőséget. Megkerülve az intézmény hatalmas tömbjét a hátsó udvarnak nevezett kertrészbe ment, ahol magányosan állt egy hatalmad diófa. Most nem látszódott, de Ruby tudta, hogy a levelek, amik még ott ágaskodnak a fa szélein és elviselik a szél játékait sárga, barna és halványzöld színekben pompáznak. Nem messze mellette nagyobb rakásban összeszedve állt a diófa levele. Ruby megkönnyebbülve megérintette a fa kérges törzsét. A kert végét az erdő széle jelentette, ahova tilos volt bemenni. Az apácák azt mondták, hogy ha ott valaki elveszik, akkor örökre ott marad, mert bizony senki se megy utánuk. Emellett pár kellemes rémmese terjengett a gyerekek között, amit nem tudni, hogy miért terjesztettek. De a gyerekek távol maradtak az erdőtől. Ruby a hold sápadt fényében nézelődött a fekete foltoknak tűnő sűrű fák felé. Néhol gyengéden megmozgatta a kellemesen hűvös őszi szél a lombok tetejét, de egyéb mozgást nem észlelt.

– Nézzétek már, ki van itt! – Ruby rögvest megperdült saját tengelye körül amint meghallotta a hangot. Walter állt vele szemben alig pár lépésre. Mellette még négy fiú, amolyan bandába verődve. Magasabbak voltak nála, de nem sokkal idősebbek. Sőt, balra a leghátrább álló például vele egy idős és osztálytársa is egyben.

– Mit kerestek itt? – Kérdezte Ruby és nagyot nyelt. Sejtette, hogy semmi jót nem akarnak. A fát érintő kezének körmeit belemélyesztette a törzs kérgei közé. Sajnos eme hatalmas növény nem tudott segíteni.

– Hallottam, hogy boszorkány vagy, Ruby. – Lépett előrébb Walter és folytatni szerette volna, de ekkor belé fojtotta a szót egy idősebb fiú. Két, három évvel lehetett csupán idősebb és arcát elborították a pattanások. Ezt még a dagadó hold fényében is kristály tisztán kivette.

– A foltjaid nem lehetnek evilági. Szerintem megjelölt téged az ördög maga.

– Hagyjatok bélén!

– Gyere csak, hadd nézzem meg jobban azokat az ocsmány foltokat! – Ez az idős fiú pillanatok alatt mellette termett és karon ragadta. Ruby ellenkezni próbált, de igen gyenge volt ellenfelével szemben és könnyen elhúzta a fa mellől. Alig pislantott kettőt, máris a fiúk által rajzolt kör kellős közepén találta magát.

– Hagyjatok már! – Kiáltotta, hiába. – Ne, ne csináld! Engedjetek el! Ezt ne! – Magasan sikoltozó hanggal ellenkezett. Közben a fiúk lökdösték és megérintették kezét, arcát, lehet egyszer a szoknyája alá is nyúltak. Majd újra erősen rászorítottak a kezére, ekkor felkarjánál közel a vállához tartották egy helyben. A magas és idős, pattanásos fiú magához húzta és ekkor megérezte a testnedve büdös egyvelegét. A fiú szája se volt jobb, ettől a szagtól elrohadna minden virág Anna főnővér kertjében.

- Ahhoz, hogy tudjuk tényleg boszorkány vagy és az ördög hitvese, meg kell bizonyosodnunk róla.

– Mégis miről beszélsz? – Kérdezte a Ruby-val egykorú fiú.

– Te ostoba, hát arról, hogy szűz e! Mert ha nem, akkor egyértelműen már az ördög felesége. De ha igen, nos… emlékezetes éjszakám lesz. – Ruby nem tudta pontosan mit jelent az a szó, amit mondott, de nem tetszett a magas és erős fiú hanghordozása se az, amit tenni akart vele. Segélykérően a fiúkra nézett és egyik se lépett, hogy megmentse. A vele egykorú szeplős és sovány Georgie is inkább elnézett, sem mint felszólalt volna a legerősebb fiú ellen.

– Ne! – Kérlelte a fogva tartóját, de amaz csupán egy kegyetlen vigyort villantott és másik szabad keze máris nekilendült, hogy felfedezze Ruby szoknyája alatti világot. Már épp megérintette a felső combokat, amikor Hope nővér hangja zavarja meg őket.

– Ti meg mit csináltok itten? – Kérdő és aggodalmas hangját gyors léptek kísérték. Mire odaért a csapathoz, addigra Ruby-t elengedték és a nővér már csak azt látta, hogy körbe állják. – Azonnal menjetek a szobátokba! Már rég fürödnötök kellett volna! Mars aludni és még egyszer meg ne lássak senkit a szobáján kívül, vagy Anna főnővérhez viszem őket! – Fenyegetésére az összes fiú bűnbánó szemekkel lenézett a földre, majd elmentek a nővér mellett. Amikor eléggé messze értek Hope nővér leguggolt a lány elé és gyengéden megérintette a felkarjait. ­– Minden rendben Ruby?

– Igen, Hope nővér. – Hazudott, de nem is tudta, hogyan mondaná el az igazat. Hiszen nem hinnének neki. Vagy ha Hope nővér hinne is, a többi apáca nem és rávennék a történet elbagatellizálására. Úgy tenne idővel, mintha semmis e történt volna. Bólintott kijelentése mellé és gyenge mosolyt erőltetett az arcára.

– Nos, rendben. Gyere, felkísérlek a szobádba. – Mondta Hope nővér és elindultak az épületbe.

 3.

Narancssárgás kevéske fény világít Ruby szekrényén. Folyamatosan eltűnő gyertya adja a forrást mely, ha végig ég, végleg elalszik. Az ágyában feküdve nézegeti a még koszos állatokról szóló könyvet és lapozgatja. Megállapodik azon az oldalon, mely a zebrákról szól és megpróbál olvasni, amikor egy ismerős hang szól hozzá.

– Szia, Ruby. – Tommy állt mellette és derengő fény nyaldosta az oldalát. Ruby felült majd körbe nézett és úgy vélte, mindenki alszik. Suttogóra fogta.

– Szia, Tommy! Olyan jó, hogy itt vagy.

– Én is örülök. Mi történt? Nem láttam mindent. – Hazudott, Tommy pontosan tudta mi történt és végig nézte az egészet anélkül, hogy bárki észre vette volna, de ezt nem akarta mondani. Ellenben rávette, hogy Ruby elmesélje az incidenst s utána bár nem akart, de könnyek szöktek a szemeibe. Tommy óvatosan letörölt kettőt majd barátságosan megölelte. Ruby meglepődve tapasztalta, hogy a ruházata alapján nem büdös sőt, semmiféle szagot nem érez a fiú felől és olyan hideg, akár a táli éjszakán kihűlt kályha. Miután elengedte Tommy folytatta. ­– Nem lesz ennek vége, Ruby. Szerencséd volt, hogy Hope nővér közbelépett, de nem lesz mindig ott, hogy megvédjen. Én tudok egy megoldást Ruby, de ahhoz velem kell jönnöd. Bízol bennem? – Utolsó kérdésére a lány tekintete megváltozott és ködfátyol mögül nézett kifelé. A gyertyafénye képtelen volt áthatolni eme kísérteties tekinteten. Az a fénypötty, amit megteremtett a lány szemeiben eltűnt és ezt látván Tommy szája széle szélesre húzódott. Nem kedvesen, nem is barátságosan, sokkalta inkább gonosz vigyor volt ez, amitől a többi gyermek sikítófrász közepette menekült volna el. De ügyebár a gyerekek aludtak s így láthatatlanul kiosont Ruby-val az oldalán. Kézen fogva haladtak a néptelen sötét folyosón, melynek padlóján ezüstös holdfény nyalábok feküdtek, amikor a felhők épp nem takarták az eget. Tommy és Ruby akár a szellemek, az árvaház lakói tudta nélkül elhagyták az intézményt majd hátramentek a hatalmas diófához. Lombja mozdulatlansága azt a benyomást kellette, hogy aludt. Ahogy a telek szélén lévő erdő. Az esti szél pihent, most nem játszott.

– Állj ide. – Utasította a lányt és ő engedelmesen épp a fa törzse mellé állt. Ekkor Tommy nem tudni honnan, elővett egy három lábú Luca széket és a lány mögé tette, majd kézen fogva a lányt felsegítette rá. Kitekintve az árvaház egyik folyosón lévő ablakán nem lehetett semmi mást látni, mintsem sok fekete foltot a királykék ég alatt. Szerencsétlenségre az intézmény összes lakója épp az édesek álmát aludta, még az alvászavarokkal küszködő Anna főnővér nyála is kicsordult, olyan mélyen szundikált. – Most ezt a nyakad köré teszem. – Mondta Tommy és Ruby rezzenéstelen arccal hagyta, hogy egy hurok kötél lyukon áthaladjon a fején majd mellkasán pihent. Vaskos, erős kötél volt ez, mely a diófa egyik legerősebb ágára volt felerősítve. Tommy vigyora elmondhatatlanul széles volt, s talán groteszk is, amolyan nem evilági. De persze a gyülekező koromfelhő, mely szorgalmasan eltakarta a hold kevéske fényét, eltüntette eme félelmetes mosolyt. Tommy igazított egy keveset a kötélen, amitől amaz felemelkedett és gyengén a lány torka köré szorult. Még kapott levegőt, de lábujjhegyre állt és úgy egyensúlyozott. Kezei mozdulatlanul feküdtek teste mellett és a szoknya vége lengett ide, oda. Tekintete akár egy halottnak, oly élettelen volt, amikor a Luca széket kirúgta a lábai alól. Rándult egyet a kötél Ruby testétől, bár a kislány meglepően könnyű súllyal rendelkezett. Teste ingaóraként előre majd hátra lengett majd Tommy odaállt és megfogva kezét megállította. Lábaival rúgott párat, szájával levegőt próbált venni sikertelenül, de kezei még mindig lógtak mellette. Tommy megvárta míg Ruby-ból elszáll az élet s végül otthagyta az élettelen, halott gyermeki testet.
Szerencsétlen kislányt Hope nővér találja meg a reggeli napfény kíséretével, amikor épp kitekint a hátsó udvarra néző emeleti folyosó egyik ablakán. Teája abban a pillanatban terül szét a padlón és csattan a bögre, mely szilánkosra tört.

Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr6814679888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.