Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Cathreen Misery írói oldala

Bánatos Kísértet - Galiene 1090

Elérkeztünk az utolsó történethez. Köszönöm, hogy eddig olvastál. Ha most járnál itt először ajánlom figyelmedbe a fenti menüt, ahol megtalálod a többi Bánatos Kísértet történetet is!

2019. május 14. - Cathreen Misery

Előszó: Ezennel elérkeztünk az utolsó történethez. Kiderül Tommy kiléte és az, hogy miért jelent meg pár ártatlanságát elvesztett gyermeknek. S bár a hat gyermek számát megnövelhetném a végtelenséggel, annyi történetet nem akartam írni, mert a lényege és a vége egy és ugyan az. Az emberben lakozó mélységes gonosz ott lapul bennünk várva a megfelelő alkalmat, s mint valami átkozott filozófiai ördögi kör szedi áldozatait. Akit bántalmazás ért vagy trauma, az okozni fog a másiknak valami hasonlót, aki szintén elköveti ugyan ezt egy másik ártatlanon és a körforgás halad tovább a végtelenségig. Igyekszem mindenre választ adni, bár a legfontosabb kérdésre hegyeztem ki a történetet: Miért létezik Tommy és ki volt ő? A többi kérdést meg rád hagyom, kedves olvasó. Az agyad biztosan kitalál többféle magyarázatot, hiszen az embernek muszáj valami okot, valami logikát találnia a jelenségekben. Hiszen nem létezhet a világ magyarázat nélkül. Nem ígérem, hogy ezzel elégedett leszel, sőt lehet, csalódsz majd. De bárhogy is légyen, a történet sorozat a végéhez ért. Köszönöm, hogy eddig végig követted a történeteket és remélem, hűen visszajársz majd továbbra is.

Cathreen M.

 medieval_family_by_cerkvenik_d5br2d6.jpg

(A képet rajzolta Cerkvenik)

1. fejezet

Messze, valahol a Duna és a Fekete tenger találkozásánál élt egy család. Ahogy a legtöbb ebben a kis faluban, úgy ők is halászatból éltek. A tenger bőségesen adakozott tengeri kincseiből, így generációkon keresztül többször megúszták a számtalan adózásból fakadó nehézségeket. Nem adósodtak el, nem tartoztak senkinek és mindig volt mit enni. Galiene és férje Hagen Bernett egy gyors házasságot követően a férfi örökölt házába költöztek, mely egy fából készült, omladozó, egy szobás viskó volt közvetlenül a kikötő mellett. Sok helyen kidőlt és elrohadt fa kerítéssel próbálták jelezni a telek határát mégis, gyakorta kellett kora reggelente részeg halászokat és arra járó férfiakat kitessékelni az ültetvényesből – melyben nem termett meg semmi. Mert bár a tenger bőséges volt, cserébe a föld haldoklott és alig akadt növény a területen. A kikötőtől úgy egy napnyi járásra volt a földesúr telke és háza, aki rendszeresen eljött a faluba és megadóztatott boldog, boldogtalant. Néha egy mellette élő nemes is ellátogatott, akit a helyiek csupán a félszemű grófnak csúfoltak. Egyik szemét hatalmas heg csúfította és sose nyitotta ki.

Galiene alapvetően paraszt családba született, így az ő sorsa épp olyan volt, mint férjéé: ugyan azt az életet kell leélnie, mint szüleiknek és az ő szüleiknek. Aki parasztnak vagy jobbágynak született, kis eséllyel tudott kikerülni ebből a szegénységből. A férfiaknak alkalom adtán lehetőséget biztosított a lovagság, ahol harcosként jobb élet várhatott rájuk. A nők, ha nagyon nem tudtak mivel pénzt keresni eladták testüket, gyereküket, de Galiene ilyesmihez nem akart folyamodni. Így esett a választása Hagen-re. Mivel a nő a falu nyugati csücskében lévő erdejében nőtt fel, gyakran találkozott a férfival már akkor, amikor gyerekek voltak. Ismerték egymást és úgy nőttek fel, hogy a kapcsolatuk egyre szorosabb lett. S bár Galiene nem volt szerelmes – nem tudtam mi az – a férfi egész jó családi vállalkozást örökölt ahhoz, hogy ne kelljen félnie a rengeteg adótól. S Hagen mindent megtett annak érdekében, hogy ez így is legyen. A saját családi hajójával ment ki a tengerre és gyakran egész napokat töltött a sós vízen, mire haza térhetett elegendő hal mennyiséggel. Sajnos nem csak ők éltek halászként és a kikötő vonzotta az új arcokat is. Minden évben egyre több hajóval kellett versenybe szállnia s Hagen nem mondta ki, de Galiene tudta: egy nap a tengerben lévő hal mennyiség nem lesz elég s akkor nekik végük. El kell hagyniuk ezt a települést és elindulni a nagyvilágba, vagy elviselni a nincstelenség következményeit. Ami nem volt biztató, ugyanis eddig, ha valaki nem tudott fizetni egyszerűen nem tért vissza többé és idegenek foglalták el a házát három nap elteltével.

Ahogy minden nap, Galiene most is korán elindult a piacra. A falu közepén pont a templommal szemben egy hatalmas kör alakban kereskedők igyekezték eladni a portékáikat és minimális bevételt szerezni mielőtt eljött volna a sok ezer adó egyikének az ideje. A falu kicsivel nagyobb volt, mint a szomszédos települések és sokan jártak át ide venni vagy eladni. Galiene befogta az egyetlen szamarukat és hozzá kötötte egy kocsihoz, amire felpakolta a halakat, illetve azt a pár agyag edényt, amiket saját maga készített. Mert bár a viskó, amiben laktak akármikor a fejükre dőlhetett rendelkezett egy remek kemencével. Nem volt nagy, alig lehetett kisütni benne egy kenyeret – amit meg is tett mindig, amikor elfogyott a kenyerük – és alkalmas volt agyag sütésre is. Sajnos túl magas dolgokat nem süthetett ki benne, de amikor akadt egy kis szabad ideje, szívesen formázott tárgyakat a telek körül lévő agyagos földből. Néha kicsit messzebb ment alapanyagot gyűjteni. Illetve a viskóhoz még egy apró pince is tartozott, ahol télen, nyáron megfelelően hideg volt és ott el raktározhatták a kifogott halakat. Ez akkor volt jó, amikor Hagen bőséges horgászással tért haza és maradt, amit nem tudott kivinni a piacra. Most örült, ha minimális bevételt sikerül összehoznia. Galiene elgyalogolt szamarával és a megpakolt kocsijával a szokásos úton majd a faluba érve elment az égbe nyúló templomig s ott a szokásos asztalához érve elkezdett kipakolni. Nagyokat sóhajtott, miközben kipakolta a portékáját. Sajnos az asztaluk se volt olcsó, azért is fizetni kellett s bár tudta, hogy tegnap már elkérték az árát, valamiért egyre gyakrabban fizetették ki vele a hely bérlését. Nagyon fog örülni annak, ha a mai napon kivételesen nem így lesz. S míg az ég nem színeződött át pirosas narancssárgára, addig Galiene igyekezett mindent eladni. Végül csak pár edénye maradt meg és egy kevés hal, amiből a vacsorát fogja elkészíteni.

Hazatért fáradt szamarával majd bezárkózott. A kikötő mindhárom kocsmája dugig volt férfiakkal, akik hangoskodva énekeltek és ordibáltak. Utálta őket és nem szeretett emiatt itt lakni, ahogy a büdös halszag miatt se, de már megszokta. Muszáj volt. Mégis számtalanszor gondolt vissza azokra az időkre, amikor nem így élt.

 

Galiene-t nagymamája nevelte fel, ugyanis édesanyja belehalt a szülésbe és az apja… ő róla nem tudni semmit. Nagymamája csak egy mihaszna suhancnak nevezte és állandóan azt mondogatta, hogy meg ne merje keresni, mert felesleges. A falu szélén lévő hatalmas erdő, mely hosszan elterült a nyugati hegységekig, abban éltek egy kőből és fából készült szerény házikóban. Nagymamája szép kerttel büszkélkedhetett, mivel itt megtermett minden, amire szükségük volt. Emellett nagyon jól értett a növényekhez és gyakran készített olyan készítményeket, amiktől az emberek jobban érezték magukat. Egy napon Galiene épp segített a házi munkában, amikor nagymamája magához hívta.

– Drága Galiene, valamit el kell mesélnem neked, mielőtt elvinne a halál.

– Ne mondj ilyen butaságokat, mama! – Sose felejtette el, hogy milyen fáradt és kimerült szemekkel nézett akkor rá a nagymamája. Ritkaságnak számított az a kor, amit ő megélt s sajnos már több jel is arra utalt, hogy hamarosan eltávozik. Egyre kevesebb ereje volt a kerthez és egyre többet inkább ült vagy feküdt. Sokat köhögött és egyszer Galiene látta, hogy vért köpött egy ilyen roham után. Kezei remegtek, szemeiből lassan kihunyni látszott a fény. Mégis azt szerette volna, hogy nagymamája örökké vele maradhasson. Gyengén elmosolyodott és megérintette a lány kezét.

– Sajnos már érzem, hogy nincs sok hátra. Így is többet éltem másokhoz képest, amiért hálás leszek az égieknek. De, most hallgass végig kislányom, mert tudnod kell, ki vagy te valójában. – Leült vele szemközt egy farönkre és figyelt. Kellemes nyári szellő suhant át az erdő fái között, ami megcirógatta az arcát majd tova haladt. Nagymama arcán arany foltok táncoltak, ahogy a szél rázta a lombokat. Ez volt az utolsó nyaruk együtt s mielőtt beköszöntött volna az ősz, egy reggel nem ébredt fel többé.

– Te Galiene egy boszorkány leszármazottja vagy. Ne nézz ilyen értetlenül! Te vagy a huszonkettedik, aki közvetlenül az első és egyben leghatalmasabb boszorkány vérével rendelkezik. Ezt a vérvonalat soha nem tudták kiirtani, pedig milyen régóta űznek minket, akár a vad állatokat. Sokat tanultál tőlem lányom és remélem a legfontosabbat is sikerült elsajátítani, mégpedig hogyan maradj átlagos. Nem szabad, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy ki vagy, máskülönben megölnek!

– Értem, nagymama. Ígérem, odafigyelek erre, de…. ezért olyan hatásosak a növény készítményeid? – Mosoly terült el a nő arcán.

– Nem mind. Nem lehetett az összes hatásos, máskülönben rájönnek. Ami mégis hatásos volt, azt busásan megfizették és csak ideiglenesen volt jó. Tudod, az erőmet inkább arra használtam, hogy minél tovább veled lehessek és vigyázhassak rád. – Megszorította Galiene kezét és a lány érezte, ahogy remeg az erőkifejtéstől. Vissza szorított.

– Miért nem tudsz tovább velem maradni?

– Mert nekem ennyi jutott drágám és örökké nem élhetek még én se. Bármennyire is erős boszorkányok legyünk, a hatalom számunkra is véges, ahogy az élet maga. Légy oly jó és éld le az életedet úgy, hogy nem tudja meg senki a titkodat. Menj feleségül ahhoz a helyes halászhoz, legyen családotok és csak akkor használd az erőd, ha tényleg szükséged van rá. Ha komolyan, nagyon kell. De addig mellőzd, és ne engedj a csábításnak. Megértetted? És a legfontosabb, senki nem tudhat róla! Még a jövendőbeli férjed se! – Galiene szorgalmasan bólogatott. – Van pár kézzel írt papiruszom és két könyvem, amikbe összeszedtem a tudásomat. Még jó, hogy megtanítottalak írni és olvasni ügye? Nos, így ha vészhelyzet adódna, a rád hagyott tudásom biztosan segíthet majd.

– Mama, nem akarom, hogy elmenj!

– Nincs semmi baj kincsem. – Nagyra tárta karjait és Galiene ráesett a mellkasára majd sírni kezdett. Nagymamája megölelte és cirógatta a fejét, míg a lánynak el nem fogytak a könnyei. – Minden rendben lesz. Minden rendben. – Mondogatta közben a nagymama, bár nem tudhatta, hogy ez az állapot nem tarthat örökké. Mert végül a lány tényleg feleség lett és hamarosan gyermeket is várt, az élet kegyetlen szakasza csak most következett.

 

2. fejezet

Késő estén, amikor vihar tombolt és a tenger erőszakosan korbácsolta a kikötőt fájdalmas kínlódás hangja törte meg a villámok közötti csendet.

– Menni fog Galiene! Sikerülnie kell! – Bíztatta férje miközben fogta a nő kezét. Eleinte úgy tűnt, hogy egyedül kell megszülnie a gyermeküket segítség és útmutatás nélkül. De Hagen szerencsével járt és a faluban sikerült találnia egy bábát, aki készségesen elment hozzájuk az esős, villámokat szóró vihar ellenére is. Azon az ágyon, ahol a gyermek megfogant s ahol oly sok közös éjszakát töltöttek, Galiene szenvedett.

– Nyomja! Jobban! Már látom a fejét, ne most adja fel! – Biztatta az idős nő, aki közel lehetett ahhoz a korhoz, amikor a nagymamája meghalt. A bába határozott volt és céltudatos, pontosan tudta mit kell tennie és mondania – az egész szülést levezette s végül egy újszülött gyermek sírása váltotta fel a nő kiáltását. – Sikerült. Kisfiú lett. – Mondta a bába, majd amint bebugyolálta egy állatszőrméből készült takaróval Galiene mellkasára tette. A nő egész testében remegett, kimerült volt, szomjas és éhes, sírni és nevetni akart egyszerre, de végül csak gyengéden megsimogatta kisbabája arcát. A sírás nyomban abba maradt, amint a baba füle a nő mellkasára tapadt.

– Szép kisfiú lett. Igazán örülök a sikernek.

– Mi is, bábaasszonyság. Mi is! Köszönjük szépen! – Hagen elmondhatatlanul örült és hatalmas mosollyal figyelte az új családtagot. De ez a boldogság azonnal eltűnt, amint meglátta a bába arcát. Mert bár ő is mosolygott, tekintetében ott volt a követelőzés. – Egy pillanat és jövök drágám. – Galiene bólintott és észre se vette az euforikus boldogságtól, hogy férje és a bába elhagyták a hálószobát.

– Akkor a béremet kérem, amiben megállapodtunk. – Közölte nyersen a nő, amint becsukódott az ajtó.

– Nem tudok most adni… - Vénás, bütykös kezét felemelve a nő elnémította Hagen-t és szigorú tekintetével elérte, hogy a férfi szégyellje magát.

– Fizet, vagy elviszem a gyereket. – Hagen nem akarta elhinni, amit hall mégis tudta, hogy igaz. Sajnos hallott már ilyenről, hogy a gyermeket elvitték, mert a család túl szegény volt fizetni. A másik véglet az volt, hogy nem hívtak segítséget a szüléshez és az asszony belehalt a folyamatba gyakorta, a gyermek is. Hagen nagyot sóhajtott s végül a szoba legvégében lévő komódhoz ment. Kinyitotta és kiemelte a tartalékot, amibe a földesúr adóját spórolták meg. Nem tudta, honnan szerzi vissza, ugyanis a határidő vészesen közelgett, de fiát se veszíthette el. Kiemelt három aranyat és oda adta a bábának.

– Tessék.

– Köszönöm uram. Áldja meg a jó isten. – Mondta a nő széles vigyorral, azzal elhagyta a házat. Hagen, nem mert a komódra nézni, és nem mert belegondolni abba se, mivel sújtja majd őket a földesúr, ha megtudja: három arannyal kevesebbet adnak, mint amennyi elő van írva. Még azt se tudja, mit esznek holnap, nem hogy mi lesz velük.

Mindeközben Galiene úgy érezte, hogy megtudta milyen a szerelem milyen, úgy isten igazán szeretni. Kisfia, aki még beszélni se tud, és épp mellkasán alszik első látásra élete értelmévé vált. Lelke mélyén tudta, hogy bármi áron, de meg kell védenie őt, s ha egyszer használatba veszi a boszorkány képességeit, akkor azt ő érte teszi majd.

 

3. fejezet

Galiene és Hagen fia szépen cseperedett. Szorgos, okos és ügyes nyolc éves gyermekké cseperedett, aki apjától a halászat összes csínját-bínját igyekezett eltanulni – Hagen úgy vélte, született horgász – s közben anyja igyekezett írni és olvasni, tanítani abból, amit ő is tudott. Nem volt sok, de szerette volna, hogy a fia többre vigye, mint ők ketten. Thomas Bernett volt a teljes neve, de anyja egyszerűen Tommy-nak becézte. Apja égkék szemeit örökölte és az ő világos bőrét. De Galiene nagymamájának hajszínét örökölte az aranyszőke árnyalatával. Mintha eme ritka fémet öntötték volna tincseire. Vékony és nyúlánk és kortársaihoz képest kicsit magasra nőtt. Sok energiával és örömmel áldotta meg a sors. Galiene minden percért, amit vele tölthetett hálát adott az égnek még akkor is, ha éhezniük kellett vagy rettegtek a földesúr eljövetele miatt.

Hagen szíve megnyugodott és épp a tengeren igyekezett összeszedni a legjobb halakat. Már nem gondolt arra, hogy annak idején nem tudta kifizetni a földesurat. Amint az a kegyetlen zsarnok megtudta, hogy épp most született fia, mintha valami ötlete támadt volna és csak annyit mondott: - Később törleszted, paraszt. – Aztán azóta se kérte még vissza pedig azóta sikerült visszakeresni a hiányzó három aranyat. Hagen-nek nem tetszett a dolog és tudat alatt aggódott felesége és gyermeke miatt – sose lehet tudni mit, tervez velük és mit talált ki aznap – de nem foglalkozhatott vele. Neki el kell tartania a családját, és ha aggódik, abból nem lesz hal és nem lesz arany.

Galiene és Tommy együtt indultak útnak kora reggel a vén szamarukkal, ki ismételten jól megpakolt szekérrel ment közöttük. Húzta a rozoga kerekeken a portékát, mely ismételten halakból és kézműves agyagtányérokból állt. Az egyetlen változatosság pár Tommy állttal készített szobor volt, melyek állatokat igyekeztek megformálni – a maga nyolc éves módján. Tikkasztó reggelen a falu piactere bűzlött és az elviselhetetlen hőség mellé orrcsavaró szagok terjengtek a téren. A talaj porzott, az emberek kiáltoztak és ordítoztak. Galiene és Tommy a szokásos helyre kipakolták portékáikat s most ketten árulták a kínálatot. Késő estig, épp sötétedésig üzleteltek s úgy tűnt, egész jó vásárt csináltak.

– Apád ennek örülni fog. – Mondta Galiene és elindultak vissza a kikötői viskójukba. A szamár ráérősen haladt, Galiene és Tommy mellette. A szokásos utón igyekeztek visszatérni azon, amelyiken mentek már évek óta oda és vissza, mikor váratlanul egy csapat beöltözött nagydarab ember jelent meg előttük. Galiene azonnal hátra fordult, hogy vissza menjenek oda ahonnan jöttek, de ekkor mögöttük két másik erősnek tűnő ember jelent meg. Az éjszaka már leszállt s a Hold halvány sugarai nem sok fényt adtak, bár szemeik egész jól megszokták a körülményeket. A távolban egy bagoly huhogva tovább állt.

– Mit akartok? Nincs semmink! – Kiáltotta Galiene és átfutott fiához, akit magához ölelve védelmezni próbált. A szamár megpróbált védelmükre kelni, de ekkor az egyikük leszúrta a szerencsétlen jószágot s amaz elterült a földön elszakítva a szíjat, amivel hozzá volt kötve a szekérhez. Elnézve a mozgásukat és azt a keveset, amit láttak az idegenekből úgy tűnt, mindegyik férfi. Széles vállú, általában vaskos kezű és lábú, magas állatok.

– Az összes aranyadat akarjuk és még valamit. – Szólalt meg az egyikük majd intett. Galiene felismerte a hangot.

– Maga az, a földesúr! Mégis mit művel? Miért nem kéri el személyesen, úgyis…

– Pofa be! – Kiáltott rá a földesúrnak vélt beöltözött, fél arcát eltakaró férfi és egy erős karlendítéssel elnémította a nőt. Galiene orra vérezni kezdett majd szájában is megérezte a keserű fémes ízt. Felrepedt az ajka. Fia próbált volna védelmére kelni, de visszatartotta. Nem engedte el. – Most pedig megadod a tartózásotokat triplán, ha nem többszörösen. Tudod, hogy megy ez. – Galiene-nek nem tetszett a hangnem. A tiszta gonoszságot érezte belőle és azt, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége. A vele szemben álló férfi ismét intett két másiknak, akik ketté választották őt a fiától és Galiene-t térdre kényszerítették.

– Segítség! Valaki! – Könyörgött magában a nő, de mindhiába. Egy árva lélek nem tévedett arra, amerre ők voltak. A földesúr elé állt és kiszabadította nemi szervét majd közeledni kezdett a nőhöz. Ekkor Tommy kiszabadította magát az őt fogva tartó férfi kezei közül és kiáltva odarohant.

– Hagyd őt békén! – Karnyújtásnyira került az anyjától, amikor egy másik férfi gyorsan megragadta.

– Fogjátok már le rendesen és kussoltassátok el! – Förmedt a csatlósaira a földesúr és ketten leszegezték a gyermeket. Egyikük mögé állva befogta a száját egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy nem csak a száját, de az orrát is leszorította hatalmas lapát kezeivel. A másik férfi a gyermek kezeit szorította erősen és bárhogy mocorgott, remegett és próbált kiszabadulni négy erős férfikéz alatt semmi esélye nem volt. Tommy egyre kevesebb levegőt tudott venni és szólni akart, hogy megfojtják, de hangot se tudott kiadni. Tekintete találkozott anyja szemeivel, aki egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt arcát a földesúr ágyékának nem fordították szintén két másik férfi segítségével. A földesúr mire elélvezett, addigra Tommy teste elernyedt s amint lefektették Galiene-t a földre, hogy a többi csatlós is kiélje magát rajta, akkorra már a fiú üres porhüvelye lógott a négy kéz között akár egy rongybaba.

– Uram, szerintem meghalt. – Szólt az egyik, amikor rájuk került a sor, hogy felavassák a nőt. Galiene két erőszakos férfi után - kik ott tömték meg ahol lyukat találtak rajta – remegő kezekkel feltápászkodott és zokogni kezdett.

– Ne, ezt nem tehetik! Tommy! – Szeretett volna felkelni és odamenni fiához, de ekkor a földesúr visszalökte s gyenge teste nagyot huppant a száraz talajon.

– Maguk barmok! Ezt jól megcsinálták! – A földesúr nagyon mérgesnek tűnt. Odalépett Tommy testéhez és megparancsolta, hogy tegyék a földre majd elővette egy éles tárgyat – egy kést – aminek élét beszúrta az egyik köröm alá, de semmi. A fiú teste mozdulatlanul hevert. – Nem azt mondtam, hogy öljék meg, csupán némítsák el! Ekkora hatalmas kérés lett volna? Istenem… Pedig remek paraszt válhatott volna belőle. Tele volt energiával és kitartással, amiből nagyon kevés akadt a földjeimen. Most már mindegy. Fejezzük be, amit elkezdtünk s akkor az adósság örökre letudva. – Fordult a nőhöz, aki megint megpróbált felkelni a helyéről, de a földesúr ismét a földre lökte. Intett azoknak, akik már megerőszakolták a nőt, hogy fogják le – de most ügyeljenek arra, hogy ne öljék meg – majd a másik két csatlósnak hagyta, hogy azt tegyenek a nővel, amit csak akarnak.

Mindeközben a tengeren hatalmas vihar tört ki és Hagen túl messzire merészkedett a parttól. A vihar és víz őrjöngése ellehetetlenítette, hogy hazajuthasson s végül az egész napos haltermeléssel, amit sikeresen kihorgászott elnyerte a tenger mélye a hajójával együtt. Pedig nagyon örült a sok új halnak, amit az ismeretlen szakaszon kihorgászott. Hallgatnia kellett volna az idős bölcsekre, akik a kikötőkben mondogatják – minél távolabb merészkedik az ember az őt illető földtől, a víz annál haragosabbá válik. Egy éjszaka alatt több veszteség érte a Bernett családot, mint sem másokat egy egész élet alatt. Hagen nem tért haza többé.

 

Galiene nagy nehezen felkelt a földről miután ott hagyták őt és minden erejét összeszedve felemelte fiának testét majd elindult haza. Karjaiban cipelte élete szerelmét, kinek bőre kihűlt, szemei kifordultak és nem szólalt meg többé. Nem hallgatta mellkasán keresztül a szívét, nem olvasta fel hangosan a tanult betűket és nem akart újabb agyag szobrokat készíteni. A viskóig elcipelte majd letette a hálószobai ágyukra. Hagen-t nem találta otthon és igen későre járt, ezt a Hold és a csillagok állásából megmondhatta, bár egyre sűrűsödő felhőréteg igyekezett elborítani az eget. Ebből vihar lesz és férje még nem ért haza, tehát vele is történt valami. – Galiene levonta a következtetést, de nem érzett semmit. Üres volt, egy gyászoló és megalázott asszony, akit nem érdekelt semmi, csupán egyetlen egy dolog: bosszút állni azokon, akik megölték a fiát. Agya csupán erre tudott koncentrálni. Még fel se dolgozta azt, hogy mi történt vele és teste magán viselte a kint történtek nyomait, a nő ennek ellenére előhalászta nagymamája könyveit és előkészítette a hálószobát. Csontokat vett elő a padlóra fogó szén darabokkal felrajzolt mintákat és mindenféle növényeket halászott elő titkos ládikáiból. Az ágyon fekvő fiának testére éles késsel belevájt mindenféle motívumokat. A felszakított bőr alól vér folydogált kifelé, bár nem olyan sok és láthatóan nem tartalmazott életet. Rettenetes bűz terjengett a szobában, de ez se érdekelte Galiene-t. Miután kész lett és a könyv szerint megcsinált mindent, amit kellett az egyik legveszélyesebb és legerősebb ősi boszorkánymesterséghez fordult, amitől nagymamája óva intette. Nem mintha érdekelte volna a következmény. Csak egy dolgot akart, véres bosszút.

– Jöjj vissza hozzám fiam, jöjj! – A gyertyák, amiket körbe helyezve meggyújtott meginogtak és kántálását egyre hangosabban mondta. – Segítsd beteljesíteni a bosszúm, segítsd az erőmet! Gyere vissza hozzám és tedd meg, amire kérlek, drága fiam! – Lehet a közeledő vihar, de lehet, hogy Galiene varázslata okozta nem tudni, de az ablakok és az ajtók hirtelen kivágódtak és erős szél szelte át a viskót. A gyertyák elaludtak és villám csapott le nem messze a telekbe. Több is, egymás után. A villám fényeiben Galiene látta, ahogy Tommy hirtelen levegőt vesz majd a következő villámlás alatt szemei már nyitva nézték a plafont.

– Fiam! Bosszuld meg anyádat és te magadat! Gyere vissza hozzám! – Galiene közel hajolt fiához és homlokon csókolta. Ekkor mintha az ég pusztítani akarna hurrikánt csinált a kikötő mellett, hatalmas esőcseppek estek alá az égből és oly sok villám csapott le a viskó körül, mint eddig soha. Percek múlva a vihar elcsitult s csupán a felhők éktelenkedtek az égen. Tommy felült az ágyon és a testébe vágott sebek összeforrtak majd eltűntek. Szemernyi nyoma nem maradt annak, hogy bármiféle motívum rá lett volna rajzolva, ahogy a fojtogatásnak se maradt nyoma. – Hát, itt vagy! – Galiene megölelte fiát, de ő nem viszonozta. Jéghideg teste akár egy porcelán, élettelen volt és természetellenes. Persze a nőt ez egyáltalán nem zavarta. Örömkönnyeket ejtett.

Ránézett fiára, aki vissza tekintett és kirázta a hideg. Tommy külsőre a fia volt, de belül valami egészen más. Valami, aminek nem szabadna az élők között lennie, s amiről a nagymamája szerint soha, egy boszorkánynak sem szabadott volna tudnia, de…. itt volt.

– Halld a parancsom, fiam. Hozz el nekem hat ártatlanságát elvesztett leánygyermek lelkét. Olyanokét, akik még gyerekként, lehetőleg tizenkét évesen vagy még előtte liliomtipráson estek át. Olyat, akik vágynak a halálra és tiszta lelkük az őket ért rossz után bemocskolódott. Eme hat lélek legyen ritka, egyedi és lehetőleg erős. Olyan, akik képesek lennének túlélni, de te elhozod nekem őket. Megértetted? – Tommy bólintott majd anyjára nézve elmosolyodott.

– Szeretlek anya. – Mondta Tommy a saját hangján és Galiene egy pillanatra el is hitte, hogy tényleg a saját fia beszél hozzá. De ösztöne rászólt, hogy valami nincs rendben – ez a hang nem a fiáé – s jobb, ha vigyáz vele. Ennek ellenére nem bírta ki, hogy ne ölelje meg ismét.

– Én is szeretlek, fiam. Együtt bosszút állunk rajtuk. A lelkekkel elég erőm lesz ahhoz, hogy örökké élhessünk és a földesúr az ő csatlósaival az idők végezetéig szenvedjenek majd. Hozd el nekem a lányok lelkeit fiam, és soha többé nem bánthatnak minket. Soha többé. – Ismét homlokon csókolta a fiát majd felkelt és az ajtó felé mutatott. – Menj, hozd el nekem őket! – S azzal Tommy egyetlen szó nélkül felkelt majd elhagyta a viskót.

Galiene türelmesen várt majd a megszerzett hatalmával – amit egyetlen egy boszorkány tett meg ő előtte évtizedekkel ezelőtt – eleget téve ígéretének még mindig kínozza és kegyetlenül rossz dolgokat művel az öt férfi lelkével és testével. Hogy hol? Azt senki se tudhatja.

Vége.

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr7614825410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.