Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Cathreen Misery írói oldala

A délben induló vonat. - Tabu témájú rövid írás

Újabb írással jövök, ezúttal is (+18)-as korhatárral olvasható! Nem vállalok felelősséget az olvasókért.

2019. július 10. - Cathreen Misery

10354883_627741444013632_2619155703912275804_n.jpgElőszó

A történet valós eseményeken alapszik (részben, nem minden aspektusában), de ha nem is így volna, akkor is úgy vélem, hogy fontos kiemelni: senki se utánozza le a történetet. Olyan témát érintek, ami nagyon megosztó lehet az olvasók között s akadhatnak érzékenyebbek is – kérek mindenkit, hogy ne az én írásomra hivatkozzon, és ne amiatt tegye meg, amit meg akar vagy szeretett volna. Ne eme történetem legyen az utolsó csepp a pohárban és ne tegyetek róla, hogy betiltott legyen, még mielőtt bármi komolyabb formát kaphatna. Magyarán, én nem akarok senkit se ösztönözni, motiválni vagy rávenni semmire se! Egyszerűen írtam egy történetet, ami NEM lehet indok a jövőbeli tetteidre, ha már egyszer befogadtad. Szóval, saját felelősségre olvasandó (mint, mindig). Köszönöm! 
A téma, amit érintek vele nehéz és súlyos, ráadásul olyan, amiről nem szívesen beszélgetünk a minden napokban. Viszont, szerintem igenis érdemes foglalkozni vele. Ahogy a legtöbb tabu dolog, úgy ez is remélhetőleg viszontlátható lesz majd nálam, mert én ilyeneket szeretek írni. Lehangoló, szomorú, melankolikus és sötétet. Ha nem tetszik, akkor egyszerűen olvass mást. De ha hagyod, hogy elgondolkoztassalak és kicsavarjam a lelkedet, akkor tarts velem tovább. Nem ígérek semmi jót!

 

A délben induló vonat

Írta Cathreen Misery

1. Az utolsó hét első napja

Frusztráló volt látni, ahogy ráizgul mindenki a nyárra. A héten lett április és máris megőrül mindenki amiatt, hogy hova menjen nyaralni, mennyi időre és mikor veheti meg a nyaraláshoz kellő ruhákat, cipőket, táskákat, isten se tudja mi mindent. Unottan hallgattam az iskolai szünetben az ilyen párbeszédeket, ahol a lányok már tudták hova mennek családjaikkal nyaralni és mi mindent szereznek be addig. Aki szerencsésen tehetősebb családba született, azok olyan egzotikus helyeket mondtak, amikről álmodni se merek, nem hogy oda látogassak. Mások szomszédos országokba terveztek menni és kevés diák maradt az országban. Persze ők is olyan turisztikailag népszerű településre mennek majd, amiről már mindenki hallott, és ami nagyon népszerűnek számít. Én csöndben ültem a szünetekben, és ha elegem volt az üres fecsegésekből, egyszerűen bedugtam a fülembe a zenét és hagytam, hogy szétrobbantsa a dobhártyámat.

Unalmas hétfői nap volt, ami épp úgy telt, mint akármelyik másik hét kezdete. A különbség az volt csupán, hogy a tavasz már bőven itt volt a nyakunkon és forró májust ígérnek az előrejelzésekben. Engem ez sem érdekelt. Akár egy kísértet, lézengtem az órákon. Az utolsó rajzórán a tanárnő megjegyezte, hogy túl erősen árnyékolok és túl sok a fekete a rajzomon. Én csak hallgattam az ostoba szavait és hagytam, hadd mondja a magáét, de persze nem értettem vele egyet. Amikor bele akart nyúlni, akkor viszont elvettem tőle a rajzot és nem engedtem, hogy bármit is alakítson. Persze nem értette miért, de ez nem is érdekelt. A nem, az nem. Amint kicsöngettek a rajzot gondosan eltettem a mappámba és hazavittem magammal, hogy még véletlenül se nyúlhasson bele senki.

Hazaérve egy szem kiskutyám, Bátor fogadott vicsorítva, mint aki mosolyogni próbál. Kiskora óta igyekszik utánozni a mosolyom s bár én tudom, hogy ő csak üdvözöl, nem egyszer sikerült megfélemlítenie idelátogató rokonokat. Imádom ezt a kis dögöt. Megsimogattam, mondtam neki pár kedves szót majd bementem a házba. Bátor lefeküdt az ajtóküszöbre, mint aki őrzi és védi a házat velem együtt. Bátor jelenléte biztonságérzetet adott. Anyám otthon volt, épp a számítógépe előtt ült a nappaliban. Miután köszöntünk egymásnak gyorsan felmentem a szobámba az emeletre, még mielőtt kérdezősködni kezdene. Utáltam, ha faggatott. Főleg, hogy ha el mertem neki mondani valamit, ami bánt két lehetséges válasz jött tőle. Az egyikben nem értette mi bajom és azt hajtogatta, hogy egyszerűen legyek túl rajta és kész. Mások is túlélték a középiskolát, akkor neked is menni fog. A másik válaszlehetőségben én voltam a hibás, senki más. Egyszer azért is engem okolt, amiért az általános iskolai barátnőim, jobban mondva volt barátok nem keresnek többé. Pedig én a nyáron kerestem őket! Oké, nem zaklattam minden egyes nap, de nem vagyok kutya, hogy ennyire lealacsonyodjak. Egyszer személyesen felkerestem mindenkit és kétszer telefonon is érdeklődtem. Állandóan el lettem küldve, hogy nem érnek rá, vagy épp nem elérhetőek. Ezek után mit lehet még tenni? Anyám szerint tovább kellett volna próbálkozni és nem szabadott volna ennyiben hagyni a dolgot. De ő ezt nem érti! Általános iskola felső osztályaiban sülve – főve együtt voltunk, most mégis mi változott? Miért ráznak le azonnal, miután kiderült, hogy mindenki más iskolába került? Szerintem meg addig kellettem csak, míg egy osztályba kényszerültünk járni. Utána megváltak tőlem, mert már nem voltam hasznukra. Anyám meg ha nem zaklat az ostobaságaival, amiktől felmegy bennem a pumpa és ideges leszek, akkor egyszerűen nem vett rólam tudomást. Néha úgy éreztem csak azért hozott a világra, mert a biológia már csak ilyen. Egy nő és egy férfi találkozásából gyermek lesz, ha nem védekeznek. Többre értékeli a teraszon lévő muskátlijait, sem mint a saját lányát. Velük többet foglalkozik és őszintén, gyakran nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Mert ha elhanyagol az a baj, de ha foglalkozik velem, akkor az mert kiidegel a hülyeségeivel. S mindegy mit mondok ugyan azt mondja és csinálja újra, és újra, és újra. 
Egyszerre gyűlölöm és hiányolom őt is és apát is.

Eltettem a rajzom, amin épp ezt igyekeztem ábrázolni. Az elhagyatott fekete szellemet, aki bánatosan összegörnyedt és négy fehér alak meg vígan tovább állnak. Nem egy Picasso mű, de nekem eléggé jó. Hiszen nem másnak csináltam, hanem magamnak. Fogtam a celluxomat és feltettem az ágyam melletti falra a többi rajzom közé. Még öt vagy hat darab rajzom akadt, amiket papír bugyinak nevezett fehér fóliákba tettem és úgy rögzítettem őket a falon. A grafit szeret elmosódni és kopni, így viszont kicsit védhettem az idő múlásától. Mindegyik rajzom komor, szomorú és sötét volt, melynek egy közös pontja akadt: a magány. Valamiért ez az érzés olyan volt, mintha egyre jobban belesüllyednék egy fekete mocsárba, és nincs, aki kihúzna onnét. Mert mindenki a saját életével és világával van elfoglalva, engem meg észre se vesznek. Lassan kezdem megszokni sőt, már beletörődtem abba, hogy ez soha nem fog megváltozni.

 

2. Az utolsó hét második napja

Korán reggel felkeltem, összekészülődtem, félkész házi feladatokkal elindultam az iskolába és ismét végigcsináltam egy tanítási napot. Szokásosan telt. Egyedül, szünetekben zenét hallgatva, nagy szünetben kiegészítettem ezt rajzolással majd az órák nagy részén valami új dolgot vettünk. Az utolsó előtti órán matematikán írtunk egy röpdolgozatot, aminek az eredménye hidegen hagy. Őszintén, egyáltalán nem érdekel milyen lesz az év végi bizonyítványom, mivel a hét végére ez lényegtelenné válik majd. Ebédszünetben az egyik osztálytársam Gabrielle megpróbált odajönni hozzám és beszélgetni arról, amit rajzoltam, de a tömör válaszaim után feladta. Kedveltem őt, de tudtam, hogy soha nem lehetnénk legjobb barátok. Megvolt a saját klikkje, ahogy mindenkinek ebben a nyomorult épületben. Csak én lógtam ki a sorból s ezt el kellett ismernem, bármennyire is fájt. Az ironikus az egészben, hogy nálam sokkal furcsább, különösebb diákok is akadtak az intézmény falai között, mégis én voltam a legjobban kirekesztve, a leginkább magányos alkat. Nem értettem miért, csak azt tudtam: eme jelenség velem volt, mióta az eszemet tudtam. Azzal a különbséggel, hogy kilencedik előtt általánosban valahogy sikerült beleékelnem magam egy klikkbe, de itt…. ez esélytelen. Gabrielle se akart velem komolyan barátkozni és már próbáltam, de nem illettem közéjük. Ötletem nincs miért jött oda, de ahogy az várható volt, utána napokig észre se vett. Ilyen az én formám.

Sokat gondolkodtam az iskolában, mert hát időm volt rá és lehetőségem is. Az órák nem voltak érdekesek, illetve nem is érdekelt mi lesz, ha feleltetnek vagy röpdolgozatot íratnak. Mivel nem számított, így nem izgultam rajta. Végre életemben először nem stresszeltem az iskolai követelmények miatt. Meglepetésemre történelem órán egy kettest sikerült felelnem. Gyorsan túl akartam lenni rajta, így kurta, rövid válaszokat adtam és ötből kettőre jól sikerült felelni. Igen, a történelem tanárunk ilyen. Olyan jegyet kapsz, ahány kérdésre tudod a választ az ötből. A kitűnő tanulóktól néha szokott bónusz kérdést is intézni a csillagos ötösért vagy azért, mert épp ehhez van kedve. Miután túl voltam ezen felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Miért kell egyedül lennem és miért nincs senki mellettem? Miért nem veszi észre senki, hogy ez nekem nem tetszik és valami nincs rendben? Tudod, én nem vagyok olyan alkatú ember, hogy odamegyek a legközelebbi ismerőshöz aztán elmondom, mi nyomja a lelkemet. Nem, nekem meg lett tanítva, hogy nem fecsegünk feleslegesen főleg nem az érzelmekről. Illetve jártam már rosszul amiatt, mert megnyíltam valakinek és nem akarom kitenni magam egy újabb fájdalmas élménynek. Ügyebár vannak szüleim, hiszen másként nem jöhettem létre. De őszinte leszek, már arra sem emlékszem mikor voltunk egy család, úgy igazán. Nagyon régen volt az, amikor együtt vacsorázott a család, együtt mentünk moziba, vagy amikor eljött a jó idő – mint, ahogy most is – elmentünk kirándulni, ismerősöket látogatni bármit, ami közös programnak nevezhető. Már általános iskola hetedik osztályában feltűnt, hogy egyre gyakrabban megyek arra haza a tanítás végén, hogy üres a lakás vagy, ha apa vagy anya otthon van elfoglalták magukat. Jobban mondva elvonultak a kis szobáikba és élték a saját életüket. Nyolcadig végéig nem érdekelt. Voltak barátaim (jól átvertek, az biztos), volt délutáni foglalkozás kézilabda és foci keretein belül, amikkel elmentek a hétköznapok. Hétvégén meg elfoglaltam magam, mivel elég hamar rájöttem, hogy szeretek olvasni, rajzolni és… úgy nézett ki, hogy tetszik egy srác, akinek én is bejövök.
Hogy mi lett ezzel a sráccal? Semmi. Eljött a nyolcadik év vége és kiderült, hogy valójában neki valaki más tetszik. Sose felejtem el a pillanatot, amikor minden bátorságomat összeszedve oda álltam elé egy szünetben – épp egyedül ácsorgott az iskolaudvar egyik szegletében – és hebegve, habogva elismertem neki, hogy tetszik. Ő ekkor bevallotta, miszerint neki más lány tetszik és épp őt várja. Szeretné randira hívni. Akkor megkérdeztem tőle, hogy miért mosolygott, amikor én is és miért volt olyan kedves hozzám. Ő erre csak annyit mondott: Nem akart megbántani, mert szimpatikus és aranyos lány vagyok. Sajnálja is, hogy a szíve valaki másé, mert ha nem így lenne, akkor biztos engem választana. Végül sok szerencsét kívánt és végleg elváltak útjaink. A ballagás végéig nem szóltunk egymáshoz, pontosabban én nem vettem róla tudomást, majd az ünnepség végén mikor mindenki igyekezett hazafelé egyszer csak odalépett.
– Biztos szerencsés srác lesz az, aki majd viszonozza az érzéseidet. – Mondta. Én csupán mosolyogtam és bólintottam, de közben belül egy szilánkosra tőrt szív épp fájdalmasan szúrta a mellkasomat. A ballagásom napját zokogással zártam a szobámban. Hát nem csodás? Azóta persze senki se tetszett meg és egyetlen egy fiú se tudatta velem, hogy több lennék neki, holmi kísértetnél, házi feladat másolásnál vagy kerülendő folyosó akadálynál.

Visszatérve a szüleimre, ők meg elváltak, amikor tíz éves voltam, bár ezt rá pár évre később fogtam fel, amikor hallhattam egy veszekedésüket. A szokásos anyagiakból fakadó vita mindig este volt, mikor azt hitték alszok. Nem tudom ki képes vacsora után alig tíz perccel máris aludni. Épp az ócska számítógépemnél vártam, hogy észbe kapjon – apámé volt, de mivel neki lett egy új, én megkaptam a régi fémhulladékot – amikor meghallottam a hangoskodásaikat. Anya a végére már sírt, apa meg jobban kiáltozott, mint eddig. Mondanám, hogy megszoktam, de ezt lehetetlenség. Úgy egy éve nem hallottam komolyabb vitázást kettejük között, viszont azóta külön szobájuk van és mintha két, egymást utáló lakótárs lakna egy fedél alatt, úgy élnek egymás mellett. S én? Csak vagyok, akár egy járni képes tuja. A féléves bizonyítványomat megkérték külön, hogy mutassam meg, illetve majd az év végire kíváncsiak lesznek bár, azt már nem fogom tudni, hogy mit szólnak hozzá. Amúgy alkalomadtán azt látom a mosdóba menet, hogy egy idegen női vagy férficipő van az előtérben, vagy épp valamelyik szülőm elköszön egy vadidegentől és láthatóan anyának vagy apának az a személy nem idegen. Próbáltam odamenni és kérdezni erről az új helyzetről, de értelmes magyarázatot nem kaptam. Anyám szerint kijár nekik a boldogság és ezt én megérthetném, hiszen elég idős vagyok már ahhoz, hogy amit csinálnak az ne legyen felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Persze, én tényleg nem akarok nekik rosszat – legyenek boldogok úgy, ahogy azt szerintük lehetséges. De engem miért felejtenek el olyankor? Miért hagytak magamra ők is? Miért fontosabb egy jött-ment idegen, sem mint a saját lányuk? Miért érzem azt, hogy csak azért adják meg azt, ami nélkülözhetetlen, mert megváltoztathatatlan az ittlétem? Néha úgy vélem, jobb lenne nekik nélkülem. Talán az egész világnak jobb lenne. Úgyse hiányolna senki sőt, szerintem észre se vennék, hogy eltűntem.
Senkit se érdekel egy kísértet eltűnése.

 

11072332_357276557802394_1046728662844791983_n.jpg3. Az utolsó hét negyedik napja

A csütörtök mindig köztes állapotot éreztet az emberrel. Még egy nap hátra van a várva várt hétvégéig, de közben túl van három napon. A negyedik egyfajta stagnálás, ahol a legtöbb diáknak nem számít mi lesz aznap olyan, mintha már hétvége lenne. Ebédszünetben elvonultam a kedvenc kis zugomba azon terem elé, ahol a következő órát tartották. Szokásosan fülemben a zene, kezemben a telefon s mivel most ahhoz volt kedvem, képeket nézegettem az interneten és téma szerint lementettem, ami tetszett. Leginkább a depresszív és szomorú címkével ellátott képeket kerestem meg, néha a sötétségre is rákerestem. Ha valaki megnézte volna a telefonomat, nos, lehet észrevette volna, hogy valami nincs rendben. De senki nem nézett bele és ma se szólt hozzám senki. Lassan itt a kilencedik év vége és arra sem emlékszem, mikor beszélgettem valakivel utoljára. Nem szeretem a tömeget és rendkívül utálom, ha sokan vesznek körül – mint az iskolában is – de mégis vágyom néha, egy kis figyelemre, kapcsolatra, beszélgetésre. Van egy applikáció a mobilomon, amin keresztül idegenekkel beszélgethetek, de az nem ugyan az. Nem látom az arcát, nem érzem az illatát, nem tudom leolvasni a nonverbális jelekből, hogy hazudik e vagy igazat mond. Azt írhat, amit írni akar és emiatt bizalmatlan vagyok a virtuális ismerkedőkkel szemben. Egyikben sem bízom és sose sikerült így barátságra szert tennem.

Barátság… mintha létezne ilyesmi. Úgy vágják egymáshoz a „legjobb barátom” szópárost, mintha lenne jelentése, súlya, mintha ez tényleg számítana. Közben meg csak érdek kapcsolatok vannak és addig tartanak, amíg az élet megkívánja, nem tovább. Ők is elhagytak engem, amint végeztünk a nyolcadikkal. Elmentek más közegbe, más barátságokat alakítottak ki és a régi már nem kellett. Pedig sok időt áldoztam rájuk. És sok energiát is. Sokszor segítettem, mindig ott voltam, ha panaszkodni akartak vagy kellett a társaság. Négyen voltunk barátok kerek négy éven át. Ez olyan ironikus. Azt hittem ez a szám majd szerencsét hoz és lesz belőle nyolc évnyi barátság is, de sajnos kiderült, hogy a négyből nem lesz több. Itt az új iskolában meg egyszerűen nem tudok beilleszkedni sehova. Harmadik kerék nem akarok lenni a már kialakult nagy barátságokban, se ötödik kerék. A páratlan számú barátságoknak soha nincs jó vége. Akikkel meg barátkoztam volna, vagy… legalábbis szívesen eltöltöttem volna az iskolai időt, ők meg nem fogadtak el. Pontosan nem tudom miért, de többségében azt kaptam vissza, hogy nincs egyedi stílusom, nem lehet engem bekategorizálni sehova, mert nem vagyok hű az alap íratlan szabályokhoz, amikhez ők meg igen. Egyszerűen nem számít, ha én úgy érzem, oda tartozom. Szerintük nem és ezzel a téma le volt zárva.

Még az év elején lehetett valamikor Ősz végén, hogy azt a táskámat, amit a szüleim vettek iskola kezdésre (azóta meg könyörögnöm kell, ha az iskolába kell valami, mert elfogyott), kidekoráltam a kedvenc bandáim nevével. Egy jól fogó filckészlettel neveket, lógókat, motívumokat firkantottam olyanokat, amik egy-egy előadónak a jellegzetes jelképe lett. Tudjátok, vannak olyan bandák, ahol a név mellé valami még tartózik. Két betűből készített motívum, egy állatminta, bármi. A lényeg, hogy aki ismeri a bandát, azonnal tudja a jelkép láttán, hogy én ezzel mit akarok és kit szeretek. A szobám falán is akad nem egy banda poszter, de úgy véltem jó, ha megmutatom a nagyvilágnak a saját zenei ízlésemet. A táskám üres textil felülete erre tökéletes volt. Nos, az egyik délutánon, amikor vártam a buszt az iskola mellett, hogy az elvigyen egy másik buszhoz és azzal eljuthassak a családi házig, mellém állt az egyik iskolai diáktársam. Egy évfolyamba jártunk, de ő… hogy is mondjam, populáris lett már a kezdetekkor. Láthatóan tehetős volt a családja, megadtak neki mindent és így képes volt az x stílusnak tökéletesen megfelelni (nem nevezem nevén a stílust se a lányt, felesleges). Szóval külsőre, akár egy hithű követő, egy „true”, egy példakép az internetről, na épp ilyen volt. És persze igen népszerű. Végig nézte a táskámat, amit épp félvállamon viseltem, majd amikor rátekintettem egy fintort láttam az arcán és lenézett. Milyen ez a lenézés? Nos, az ilyen tekintetektől érzem azt, hogy egy senki vagyok, egy utolsó szarházi, aki sokat hitt és nagyot esett. Az ilyen tekintetek éreztetik velem, hogy feleslegesen próbálkozok, mert nem tartozok abba a közösségbe, ahova ő igen. Soha nem ismernek el és nem fogadnak el semmilyen csoportban. Ez a lány tökéletesen ezeket a gondolatokat ültette belém majd meg is szólalt.
– Aha, tehát ezeket hallgatod. Most már tudom, milyen a zenei ízlésed. – Az utolsó szót úgy köpte ki, akár egy napokig rágott rágógumit, ami teljesen szétolvadt. Vagy, mint egy kutya a széttépett rongyot. Megsemmisülten leszegeztem a fejemet a földre, majd amikor megjött a busz felszálltam, ahogy ő is és abban a pillanatban már nem léteztem számára. A buszon megtalálta a saját kis társaságát. Három másik fiatal, akik hasonlóan néztek, ki mint ő. Én tudtam a különbségeket, de egy kívülállónak mind a négyen egy és ugyanaz lehetett. Sóvárogva néztem feléjük. Őszintén, jó lett volna közéjük tartozni vagy legalább tudni azt, hogy nekem is megvan épp így a klikk, a csoport, a baráti társaság, ahova akármikor elvonulhatok a világ elől. Ahol szeretettel fogadnak, ahol nem néznek le, ahol nem kritizálnak, ahol nem éreztetik velem, hogy egy senki vagyok. Ahol nevethetek, felszabadultan beszélgethetek és elfogadnak úgy, ahogy vagyok.
Utálom, hogy ennyire különc vagyok. Utálom, hogy a furcsa és fekete báránynak kinéző emberek között is, én még mindig kívülállónak érzem magam. Mire hazaértem dühös voltam a lányra, aki azonnal véleményt alkotott a zenei ízlésemről majd a bandájára, akik amúgy néha rám néztek a buszon, utána összesúgtak és nevettek – biztos voltam benne, hogy én lettem a vicc tárgya. Dühös voltam az egész életre, a szüleimre, mindenkire, amiért így jártam. Amiért a társadalom peremére kerültem sőt, jobban fogalmazva olyan, mintha egy alternatív világban élnék. Néha érzékelnek a földiek, de amúgy eltűnők az érzékszerveik elől, mert más vagyok. Sejtszinten más.

Otthon ismételten üres ház várt. Nem, mintha érdekelt volna, hogy ki merre jár. Tudtam úgyis, hogy ha a szüleim nem dolgoznak, akkor az épp aktuális szerelmükkel vannak elfoglalva. Épp biztos elmentek enni valami puccos helyre, vagy anyám vásárolgat a legjobb barátnőivel esetleg olyat tesznek, amit még nem tudok. Bárhogy is, csak egyetlen egy fontos dolgot felejtenek el állandóan, mióta „nagylány” lettem és „úgyis megértek mindent”, engem. Velem miért nem lehet elmenni, vásárolgatni? Vagy étterembe is, miért nem visznek? Miért nem foglalkoznak velem? Legközelebb akkor szólítanak a nevemen, amikor megkapom a bizonyítványt és meg akarják nézni. Illetve ha anyám ki akar oktatni és felidegesíteni, akkor megkeres. Komolyan, szerintem direkt csinálja. Addig nem törődnek velem és az se érdekli őket, hogy élek vagy halok. Kíváncsi lennék, hogy az utolsó napom után is így lesz e. Vajon akkor se érdekli majd őket, hogy mi történt? Bár, felesleges ezen gondolkodnom. Ami lesz, azt már úgyse tudom meg. A nap hátralevő részében nem foglalkoztam az iskolával, hanem zenét hallgattam a gépemen, közben interneteztem az ócskaságon, illetve amikor elkapott egy kis ihlet, rajzolgattam. Semmi szépet vagy jót nem alkottam, inkább erős fekete grafit ceruzával illetve sima rotringgal fekete foltokat és alakokat véstem a fehér papírra. Első ránézésre a kész négy rajzomra azt mondanám, hogy olyan akár egy lidérc vagy démonjárás, ami végig vonult az asztalomon. Persze semmi részletességgel, semmi tehetséggel, ezek egyszerű firkálmányok. Mégis az enyémek és kivételesen nagyon tetszettek. Elrejtettem őket az íróasztalom egyik fiókjába, majd késő estig alakítgattam az egyik honlapomat. Valami szerveren ingyen lehetett készíteni egy oldalt, ahol pár dolgot személyre szabhattam. Még nem tudom, mit kezdek vele, csupán gondoltam egyet és létrehoztam. Úgy hajnali kettő magasságában elhatároztam, hogy ez lesz az egyik hagyatékom, amolyan személyes írásokkal rajta. Háttérképnek komor és koponyás mintás felületet választottam, az alapszín a fekete, melyen fehér a szöveg. Oldalt egy zenelejátszó, egy rövid bemutatkozás, illetve még lejjebb pár kedvenc képem, amiket az interneten találtam. Egy véres kéz, ami fog egy almát, a másik egy véres száj ahol az alsó ajakban egy penge van és még lejjebb egy részlet, ahol a kádból kilóg egy kéz és a földön tabletták sorakoznak. Mind olyan kép, ami túlnyomórészt uralják a gépemet is. Az oldal felső bannerének egy kaszást ábrázoló, komor képet választottam, amin sírok, holló, meg más hasonló is van. Majd nem sokkal később elnyomott az álom.

 

4. Az utolsó hét ötödik napja

Péntek, végre! Persze ez számomra nem úgy jó, ahogy az átlag diákoknak. Nem olyan módon örülök neki, ahogy mások. Várom a vasárnapot de, csak azért mert tudom, hogy az a nap lesz az utolsó az életemben. Mivel nem történt semmi említésre méltó eme tanítási napon, így elmesélem miként jutottam erre az elhatározásra. Mivel, ez egy igen hosszú folyamatnak az eredménye és sok gondolkodással töltött idő gyümölcse.

Nem tudom pontosan mikor merült fel bennem, de ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a nyolcadik osztály után következő nyár alatt. Gyorsan jött a gondolat és azóta gyökerestül beékelte magát az agyamba. Azóta eltelt kilenc vagy tíz hónap és a filozofikus elképzelésből éles vágy lett. Kimondom, meg akarok halni. Nincs olyan nap, nincs olyan óra, amikor ne gondolnék arra, hogy milyen lesz, amikor meghalok. Azon tanakodom, van e egyáltalán bármi is a túlvilágon. Igaz e bármely vallás elképzelése vagy csupán a nagy semmi vár, amivé majd én is válok? Akármelyik végleten is tűnődtem mindig arra jutottam, hogy bármi is következzen, biztosan jobb lesz annál, mint ami most van. Felőlem megszűnhetek létezni és eggyé válhatok a nagy semmivel vagy sötét anyagba olvadhatok, az is ezerszer jobb volna. Sőt, nagyon remélem, hogy odaát nincsenek érzelmek, se emlékek, se gondolatok. Jó lenne, ha megszabadulhatnék ezektől, akkor talán nem fájna úgy olyan nagyon. Ez a fájdalom, ami tartós kínnal jár, nem fizikai, nem biológiai. Ez olyan, ami akkor fészkelte be magát a szívembe, mikor elkezdtem serdülni és ma már uralkodik a szívem és lelkem felett. Lelki fájdalomnak is hívhatnánk, ami azt illeti. Ezerszer rosszabb bármilyen fizikai fájdalomnál. Sőt, néha azt tapasztaltam, hogy ha a testemnek fájdalma van, akkor ez a lelki kín elcsitul egy kis időre és abba marad. Szóval az eltelt kilenc hónap alatt összegyűlt pár vágás a felkaromon vagy a combomon. Jelenleg hegként emlékeztetnek a tettemre és arra, hogy mindegy mennyire mélyen vagy milyen gyakran vágtam meg magam, okoztam fájdalmat testemnek, mert az a belső kín, ami marcangolja a lelkemet, nem akar elmúlni.
Vannak olyan fantasy regények, filmek, animék vagy akármilyen más alkotás, ahol általában egy démon vagy valami gonosz lény elveszi az ember lelkét és úgy kínozza. Valami ilyesmi zajlik bennem is, csupán itt semmiféle lény nem választotta el a testemtől a lelkemet. Pedig mennyire jó lenne! Gondolkodás nélkül oda adnám a lelkem akárkinek, aki képes lenne elvenni és ezzel megszüntetni a kitapinthatatlan, láthatatlan, érzékszerveken kívül eső szenvedésemet.

A nyáron csak annyival kezdődött, hogy begubóztam a szobámba és se strandra, se más programra nem mentem el senkivel. Nem, mintha anyáék sokszor próbálkoztak volna. Augusztusban már csak onnan tudtam meg, hogy anya például elment a tengerpartra egy hétre, hogy feltöltött képeket a közösségi oldalára. Gondolom addig apa töltötte meg a hűtőt, mert ennem és innom volt mit. Aztán váltottak. Apa elment valami Ázsia partjaihoz közeli szigetre (hogy honnan volt rá pénze nem tudom, mert amikor én kértem zsebpénzt nem tudott adni, mondván nincs) és magával vitt egy nálam alig idősebb lányt. Oké lehet, azért megvolt már húsz éves bőven, de nagyon fiatal, feszes bőrű, műhajú, mű szempillájú, műajkú, szerintem még műmellű is, nőcskével nyaralt egy hetet. Nem néztem meg a képeket, amiket apa is feltett. Elég volt egyetlen egy pillantást vetnem a bejegyzésre és inkább gyorsan tovább görgettem. Ugyanis a hányinger mellett döbbenet járt át, mert ott virított feketén fehéren, hogy anyám KEDVELTE! Hogy az istenbe tudott így reagálni rá? Rendben, ez mind csak egy virtuális tér, ahol az emberek össze-vissza kattintatnak azt se figyelve, hogy mi az és mit csinálnak. De, akkor is! Én kiborultam azon a nyáron és ez az állapot folytatódott az iskolával.

Nyáron csak órákra voltam szomorú, de akkor minden nap. Szeptemberi iskola kezdéssel a mély szomorúság tartóssá vált és könnyekkel a szememben aludtam el majd keltem fel reggel. Mire eljött a tél, már olyan reménytelennek és kilátástalannak véltem az életemet, hogy úgy gondoltam jobb lenne nekem a halál, sem mint ez a nyomorult élet. Nem volt cél, nem voltak barátaim, nem volt családom, csupán az a kevés rajzzal töltött idő, amik egy kicsit jobbá tették a napjaimat. De még ezen alkotásaim is ordítottak a sötétségből kifelé és azt mutatták meg, ami a lelkemben tombolt, kínzott, folyamatosan gyötört. Akár egy szadista őrült karmai között sínylődtem volna, illetve sínylődők még mindig. Tehetetlenül elviselem a bántalmazásait és hallgatom, ahogy élvezettel nevet és nézi a reakcióimat. Mert a fájdalom igenis kivált bizonyos arcmimikákat, mozdulatokat, döntéseket. S ha ez a kínzás tartós…. nos, mondanám, hogy meg lehet szokni, de az igazság az, hogy lehetetlen. Állandó zavaró tényezővé válik és lehet a fájdalom nem fog annyira izzani, mint eleinte, de akkor is érzed. Akkor is ott van. Akkor is felfogod, hogy mi történik. A tűzben felhevült vas érintése is, először rossz, aztán sokadik alkalomra már enyhül a fájdalom. De ettől még fáj. Ez itt belül, ami nyáron elkezdett gyötörni, mára belepte az egész testemet, lelkemet és képtelen vagyok másra gondolni. Minden átkozott percben a fájdalom jut az eszembe, majd a magány, majd újabb kínzó dolgok és mire eljön az este azt kívánom, hogy bár ne keljek fel többet. Bárcsak ne jönne el a holnap, bárcsak végleg elaludnék és ott is maradhatnék. Aztán amint beköszöntött a tavasz és ébredésre késztette a virágokat, eldöntöttem. Megoldom magamnak és véget vetek ennek az egésznek. Nem akarok tovább szenvedni, nem akarom ezt életem végéig elviselni. Ehhez tennem kell valamit. Ekkor merült fel bennem az öngyilkosság fogalma.

 

tumblr_mc9gnpskbo1rbf7p0o1_500.png5. Az utolsó hét utolsó napja

Döbbenet, mennyire sokféle módon képes az ember véget vetni az életének. Persze jobban szeretnek az emberek inkább úgy gondolni a halálra, hogy az saját akaratukon kívül érkezik és viszi el az áldozatát. Baleset, más ember által okozott helyzet, rossz döntés következményeként, stb. Ahogy észrevettem, az öngyilkosság fogalma tabu, tiltott és inkább hallgatnak róla. Bár szemtől szembe nem beszéltem erről senkinek – nem volt kivel, de ha kérdeztek volna róla, akkor se mondok semmit. Inkább az interneten való kutakodás eredményeként szűrtem ezt le. Természetesen úgy böngésztem, hogy inkognitóban és kitörölve minden előzményt, bár ha valamelyik szülőm felkeresné a szolgáltatót, ők ettől még kiadhatták volna az oldalak listáját, amiket megkerestem, és amikre rámentem. Ez a nap is annak a bizonyítéka, hogy nem tették meg s majd utólag bánják majd, hogy elhanyagoltak. Vagy, sose bánják és én leszek hibáztatva. Az egyszerűbb. Az emberek szeretnek hárítani, tagadni és megmásítani tényeket, amik túl fájdalmasak lehetnek kicsike szívüknek és lelküknek. Nekem nincs, ami ennyire terhelne, mégis ólom nehéznek érzem a szívem és tüskés drótkerítésbe gabalyodottnak a lelkemet.
Az öngyilkosság eszközei közül kettő tetszett a legjobban. Az egyik a gyógyszerek túladagolásával való halál, bár ott érdemes olyan erős gyógyszert szerezni, ami tényleg ütős. Persze a kevés túladagolással is halálos, erős gyógyszerek vénykötelesek, szóval azoknak egyszerűbb, akik olyan emberrel élnek együtt, aki betegsége miatt kiválthat ilyesmit. Az én szüleimnek nem volt semmi használható pirulája. Végig néztem a szobáikat és a fürdőiket egyaránt. Helyette olyan szex kellékeket, új ruhákat meg cipőket találtam, amik szerintem nem lehettek olcsóak. Persze nem érdekelne mire költenek a szüleim, hiszen a saját pénzükkel azt kezdenek, amit akarnak. Viszont még mindig a szeptemberben ellátogatott kínai boltféle nagy bevásárlásból meglévő „ruhákban” kell járnom és mi tagadás, rettentően kényelmetlenek, kicsik, és bénák. Utálom mindegyiket. Nem, azóta se áldoztak rám semmit. Néha, ha jeleztem, hogy nem lesz tízóraim az iskolában hozzám vágtak egy kevés aprót, de az egy kakaós csigára se volt elég. Bezzeg, ha az osztályfőnök jelezte, hogy kellene az osztálypénzbe fizetni, azonnal volt rá pénz. Nem vagyok hülye, tisztán látom, hogy a külső szemlélőknek azt akarják beadni a szüleim, miszerint foglalkoznak velem és ez anyagilag is igaz. Csak az láthatná, hogy minden illúzió, aki beljebb akarna tekinteni, de…. ügyebár senkit se érdekel egy kísértet élete, nemde?

Na, szóval a gyógyszer túladagolás mellett érdekelt még a gyors és biztos halál. Nem akartam túlélni, ebben tényleg százszázalékosan biztos voltam. Ha már egyszer megteszem, esélyt se akarok hagyni arra, hogy megúszhassam. Kell a halálnak az utána lévő agyturkászok maszlagja, az iskolai megvetések és gúny tárgyává válás. Nem kell, hogy megbélyegezzenek egy egész életre és még kegyetlenebb legyen az életem, mint amilyen alapból. Ráadásul, akkor nehezebben tudnám megpróbálni megint, mert odafigyelnének rám. Talán, még le is kötöznének anyuék, hogy ne tehessek kárt magamban. Az sem kizárt, hogy gumiszobába tennének. Kinek hiányzik ez? Szóval, ha megteszem, akkor annak halálbiztosnak kell lennie.
Felmerült bennem, hogy apa pengéjével felvágom az alkaromat, de tartók tőle, hogy az első fájdalmas vágás után nem tudnám megtenni a másik kezemen. S ha nem vérzek el időben? Megtalálhatnak és a fenn felvázolt helyzet lépne érvénybe. Majd eszembe jutott a vonat. Tudom, hogy rengeteg mozdonyvezető munkáját és egyben életét keseríti meg az öngyilkosok próbálkozásai, de csak ezért nem mondok le erről a lehetőségről. Mivel kutakodtam a témában olyan mozdonyvezető történeteket is olvashattam, amiken elakadt a lélegzetem. Nem egy egyszerű munka épp az olyan emberek miatt, mint amilyen én is vagyok. De hát, csak egyszer kell elütnie. Többet nem. Így ki is néztem magamnak a szomszédos településen lévő vasútállomást, mely aránylag elhagyatottabb és kevesen utaznak arra. Inkább teherszállító vonatok járnak ott, mindenféle hatalmas tartályokkal, új autókkal, amit csak el tud az ember képzelni. Amolyan kereskedelmi vonal és nem személyszállító szakasz, többnyire. Nem akartam a mozdonyvezető mellett utasoknak is traumát okozni plusz, ha miattam késnek, akkor a halálom után is egy átkozott senki maradok, akire így emlékeznek majd. Nem, teljesen jó lesz egy tehervagon. Ugyan azt tudja.

Kinéztem egy délre épp odaérő vonatot. Sok mindent meg lehet tudni az internet segítségével, szóval kiszámoltam mikor lesz ott egy autókat szállító tehervonat. Nemsokára megyek is ki a tíz órakor induló buszhoz, ami elvisz arra a településre. Ott átsétálok a vasútállomásra, és amíg nem jön a vonat azt tervezem, hogy meghúzódok valahol egy árnyékosabb helyen. Nem szabad esélyt adnom arra, hogy megakadályozzon bárki is feltéve, ha lesz ott valaki. Amint hallom a vonat közeledtét odafutok a peremhez és ugrok, majd remélem eléggé szétszed ahhoz, hogy nyomban meghaljak. Ha sikerült, azt úgyis megtudjuk. Mivel ha túlélem valamilyen előre nem látott behatás miatt (mégis megmentenek, csodával határos módon túlélem a vonattal való találkozást, stb.), akkor folytatom az írást ezen az oldalon. Ha nem, akkor…. ezt szerintem nem kell tovább ragoznom.
Záró gondolatként még annyit: Remélem nincs olyan, hogy karma, mert ebbe a pokolba én nem akarok visszatérni.

Vége

A bejegyzés trackback címe:

https://cathreenmisery.blog.hu/api/trackback/id/tr9814936754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.