Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Cathreen Misery írói oldala

Bánatos Kísértet - Galiene 1090

Elérkeztünk az utolsó történethez. Köszönöm, hogy eddig olvastál. Ha most járnál itt először ajánlom figyelmedbe a fenti menüt, ahol megtalálod a többi Bánatos Kísértet történetet is!

2019. május 14. - Cathreen Misery

Előszó: Ezennel elérkeztünk az utolsó történethez. Kiderül Tommy kiléte és az, hogy miért jelent meg pár ártatlanságát elvesztett gyermeknek. S bár a hat gyermek számát megnövelhetném a végtelenséggel, annyi történetet nem akartam írni, mert a lényege és a vége egy és ugyan az. Az emberben lakozó mélységes gonosz ott lapul bennünk várva a megfelelő alkalmat, s mint valami átkozott filozófiai ördögi kör szedi áldozatait. Akit bántalmazás ért vagy trauma, az okozni fog a másiknak valami hasonlót, aki szintén elköveti ugyan ezt egy másik ártatlanon és a körforgás halad tovább a végtelenségig. Igyekszem mindenre választ adni, bár a legfontosabb kérdésre hegyeztem ki a történetet: Miért létezik Tommy és ki volt ő? A többi kérdést meg rád hagyom, kedves olvasó. Az agyad biztosan kitalál többféle magyarázatot, hiszen az embernek muszáj valami okot, valami logikát találnia a jelenségekben. Hiszen nem létezhet a világ magyarázat nélkül. Nem ígérem, hogy ezzel elégedett leszel, sőt lehet, csalódsz majd. De bárhogy is légyen, a történet sorozat a végéhez ért. Köszönöm, hogy eddig végig követted a történeteket és remélem, hűen visszajársz majd továbbra is.

Cathreen M.

 medieval_family_by_cerkvenik_d5br2d6.jpg

(A képet rajzolta Cerkvenik)

1. fejezet

Messze, valahol a Duna és a Fekete tenger találkozásánál élt egy család. Ahogy a legtöbb ebben a kis faluban, úgy ők is halászatból éltek. A tenger bőségesen adakozott tengeri kincseiből, így generációkon keresztül többször megúszták a számtalan adózásból fakadó nehézségeket. Nem adósodtak el, nem tartoztak senkinek és mindig volt mit enni. Galiene és férje Hagen Bernett egy gyors házasságot követően a férfi örökölt házába költöztek, mely egy fából készült, omladozó, egy szobás viskó volt közvetlenül a kikötő mellett. Sok helyen kidőlt és elrohadt fa kerítéssel próbálták jelezni a telek határát mégis, gyakorta kellett kora reggelente részeg halászokat és arra járó férfiakat kitessékelni az ültetvényesből – melyben nem termett meg semmi. Mert bár a tenger bőséges volt, cserébe a föld haldoklott és alig akadt növény a területen. A kikötőtől úgy egy napnyi járásra volt a földesúr telke és háza, aki rendszeresen eljött a faluba és megadóztatott boldog, boldogtalant. Néha egy mellette élő nemes is ellátogatott, akit a helyiek csupán a félszemű grófnak csúfoltak. Egyik szemét hatalmas heg csúfította és sose nyitotta ki.

Galiene alapvetően paraszt családba született, így az ő sorsa épp olyan volt, mint férjéé: ugyan azt az életet kell leélnie, mint szüleiknek és az ő szüleiknek. Aki parasztnak vagy jobbágynak született, kis eséllyel tudott kikerülni ebből a szegénységből. A férfiaknak alkalom adtán lehetőséget biztosított a lovagság, ahol harcosként jobb élet várhatott rájuk. A nők, ha nagyon nem tudtak mivel pénzt keresni eladták testüket, gyereküket, de Galiene ilyesmihez nem akart folyamodni. Így esett a választása Hagen-re. Mivel a nő a falu nyugati csücskében lévő erdejében nőtt fel, gyakran találkozott a férfival már akkor, amikor gyerekek voltak. Ismerték egymást és úgy nőttek fel, hogy a kapcsolatuk egyre szorosabb lett. S bár Galiene nem volt szerelmes – nem tudtam mi az – a férfi egész jó családi vállalkozást örökölt ahhoz, hogy ne kelljen félnie a rengeteg adótól. S Hagen mindent megtett annak érdekében, hogy ez így is legyen. A saját családi hajójával ment ki a tengerre és gyakran egész napokat töltött a sós vízen, mire haza térhetett elegendő hal mennyiséggel. Sajnos nem csak ők éltek halászként és a kikötő vonzotta az új arcokat is. Minden évben egyre több hajóval kellett versenybe szállnia s Hagen nem mondta ki, de Galiene tudta: egy nap a tengerben lévő hal mennyiség nem lesz elég s akkor nekik végük. El kell hagyniuk ezt a települést és elindulni a nagyvilágba, vagy elviselni a nincstelenség következményeit. Ami nem volt biztató, ugyanis eddig, ha valaki nem tudott fizetni egyszerűen nem tért vissza többé és idegenek foglalták el a házát három nap elteltével.

Ahogy minden nap, Galiene most is korán elindult a piacra. A falu közepén pont a templommal szemben egy hatalmas kör alakban kereskedők igyekezték eladni a portékáikat és minimális bevételt szerezni mielőtt eljött volna a sok ezer adó egyikének az ideje. A falu kicsivel nagyobb volt, mint a szomszédos települések és sokan jártak át ide venni vagy eladni. Galiene befogta az egyetlen szamarukat és hozzá kötötte egy kocsihoz, amire felpakolta a halakat, illetve azt a pár agyag edényt, amiket saját maga készített. Mert bár a viskó, amiben laktak akármikor a fejükre dőlhetett rendelkezett egy remek kemencével. Nem volt nagy, alig lehetett kisütni benne egy kenyeret – amit meg is tett mindig, amikor elfogyott a kenyerük – és alkalmas volt agyag sütésre is. Sajnos túl magas dolgokat nem süthetett ki benne, de amikor akadt egy kis szabad ideje, szívesen formázott tárgyakat a telek körül lévő agyagos földből. Néha kicsit messzebb ment alapanyagot gyűjteni. Illetve a viskóhoz még egy apró pince is tartozott, ahol télen, nyáron megfelelően hideg volt és ott el raktározhatták a kifogott halakat. Ez akkor volt jó, amikor Hagen bőséges horgászással tért haza és maradt, amit nem tudott kivinni a piacra. Most örült, ha minimális bevételt sikerül összehoznia. Galiene elgyalogolt szamarával és a megpakolt kocsijával a szokásos úton majd a faluba érve elment az égbe nyúló templomig s ott a szokásos asztalához érve elkezdett kipakolni. Nagyokat sóhajtott, miközben kipakolta a portékáját. Sajnos az asztaluk se volt olcsó, azért is fizetni kellett s bár tudta, hogy tegnap már elkérték az árát, valamiért egyre gyakrabban fizetették ki vele a hely bérlését. Nagyon fog örülni annak, ha a mai napon kivételesen nem így lesz. S míg az ég nem színeződött át pirosas narancssárgára, addig Galiene igyekezett mindent eladni. Végül csak pár edénye maradt meg és egy kevés hal, amiből a vacsorát fogja elkészíteni.

Hazatért fáradt szamarával majd bezárkózott. A kikötő mindhárom kocsmája dugig volt férfiakkal, akik hangoskodva énekeltek és ordibáltak. Utálta őket és nem szeretett emiatt itt lakni, ahogy a büdös halszag miatt se, de már megszokta. Muszáj volt. Mégis számtalanszor gondolt vissza azokra az időkre, amikor nem így élt.

 

Galiene-t nagymamája nevelte fel, ugyanis édesanyja belehalt a szülésbe és az apja… ő róla nem tudni semmit. Nagymamája csak egy mihaszna suhancnak nevezte és állandóan azt mondogatta, hogy meg ne merje keresni, mert felesleges. A falu szélén lévő hatalmas erdő, mely hosszan elterült a nyugati hegységekig, abban éltek egy kőből és fából készült szerény házikóban. Nagymamája szép kerttel büszkélkedhetett, mivel itt megtermett minden, amire szükségük volt. Emellett nagyon jól értett a növényekhez és gyakran készített olyan készítményeket, amiktől az emberek jobban érezték magukat. Egy napon Galiene épp segített a házi munkában, amikor nagymamája magához hívta.

– Drága Galiene, valamit el kell mesélnem neked, mielőtt elvinne a halál.

– Ne mondj ilyen butaságokat, mama! – Sose felejtette el, hogy milyen fáradt és kimerült szemekkel nézett akkor rá a nagymamája. Ritkaságnak számított az a kor, amit ő megélt s sajnos már több jel is arra utalt, hogy hamarosan eltávozik. Egyre kevesebb ereje volt a kerthez és egyre többet inkább ült vagy feküdt. Sokat köhögött és egyszer Galiene látta, hogy vért köpött egy ilyen roham után. Kezei remegtek, szemeiből lassan kihunyni látszott a fény. Mégis azt szerette volna, hogy nagymamája örökké vele maradhasson. Gyengén elmosolyodott és megérintette a lány kezét.

– Sajnos már érzem, hogy nincs sok hátra. Így is többet éltem másokhoz képest, amiért hálás leszek az égieknek. De, most hallgass végig kislányom, mert tudnod kell, ki vagy te valójában. – Leült vele szemközt egy farönkre és figyelt. Kellemes nyári szellő suhant át az erdő fái között, ami megcirógatta az arcát majd tova haladt. Nagymama arcán arany foltok táncoltak, ahogy a szél rázta a lombokat. Ez volt az utolsó nyaruk együtt s mielőtt beköszöntött volna az ősz, egy reggel nem ébredt fel többé.

– Te Galiene egy boszorkány leszármazottja vagy. Ne nézz ilyen értetlenül! Te vagy a huszonkettedik, aki közvetlenül az első és egyben leghatalmasabb boszorkány vérével rendelkezik. Ezt a vérvonalat soha nem tudták kiirtani, pedig milyen régóta űznek minket, akár a vad állatokat. Sokat tanultál tőlem lányom és remélem a legfontosabbat is sikerült elsajátítani, mégpedig hogyan maradj átlagos. Nem szabad, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy ki vagy, máskülönben megölnek!

– Értem, nagymama. Ígérem, odafigyelek erre, de…. ezért olyan hatásosak a növény készítményeid? – Mosoly terült el a nő arcán.

– Nem mind. Nem lehetett az összes hatásos, máskülönben rájönnek. Ami mégis hatásos volt, azt busásan megfizették és csak ideiglenesen volt jó. Tudod, az erőmet inkább arra használtam, hogy minél tovább veled lehessek és vigyázhassak rád. – Megszorította Galiene kezét és a lány érezte, ahogy remeg az erőkifejtéstől. Vissza szorított.

– Miért nem tudsz tovább velem maradni?

– Mert nekem ennyi jutott drágám és örökké nem élhetek még én se. Bármennyire is erős boszorkányok legyünk, a hatalom számunkra is véges, ahogy az élet maga. Légy oly jó és éld le az életedet úgy, hogy nem tudja meg senki a titkodat. Menj feleségül ahhoz a helyes halászhoz, legyen családotok és csak akkor használd az erőd, ha tényleg szükséged van rá. Ha komolyan, nagyon kell. De addig mellőzd, és ne engedj a csábításnak. Megértetted? És a legfontosabb, senki nem tudhat róla! Még a jövendőbeli férjed se! – Galiene szorgalmasan bólogatott. – Van pár kézzel írt papiruszom és két könyvem, amikbe összeszedtem a tudásomat. Még jó, hogy megtanítottalak írni és olvasni ügye? Nos, így ha vészhelyzet adódna, a rád hagyott tudásom biztosan segíthet majd.

– Mama, nem akarom, hogy elmenj!

– Nincs semmi baj kincsem. – Nagyra tárta karjait és Galiene ráesett a mellkasára majd sírni kezdett. Nagymamája megölelte és cirógatta a fejét, míg a lánynak el nem fogytak a könnyei. – Minden rendben lesz. Minden rendben. – Mondogatta közben a nagymama, bár nem tudhatta, hogy ez az állapot nem tarthat örökké. Mert végül a lány tényleg feleség lett és hamarosan gyermeket is várt, az élet kegyetlen szakasza csak most következett.

 

2. fejezet

Késő estén, amikor vihar tombolt és a tenger erőszakosan korbácsolta a kikötőt fájdalmas kínlódás hangja törte meg a villámok közötti csendet.

– Menni fog Galiene! Sikerülnie kell! – Bíztatta férje miközben fogta a nő kezét. Eleinte úgy tűnt, hogy egyedül kell megszülnie a gyermeküket segítség és útmutatás nélkül. De Hagen szerencsével járt és a faluban sikerült találnia egy bábát, aki készségesen elment hozzájuk az esős, villámokat szóró vihar ellenére is. Azon az ágyon, ahol a gyermek megfogant s ahol oly sok közös éjszakát töltöttek, Galiene szenvedett.

– Nyomja! Jobban! Már látom a fejét, ne most adja fel! – Biztatta az idős nő, aki közel lehetett ahhoz a korhoz, amikor a nagymamája meghalt. A bába határozott volt és céltudatos, pontosan tudta mit kell tennie és mondania – az egész szülést levezette s végül egy újszülött gyermek sírása váltotta fel a nő kiáltását. – Sikerült. Kisfiú lett. – Mondta a bába, majd amint bebugyolálta egy állatszőrméből készült takaróval Galiene mellkasára tette. A nő egész testében remegett, kimerült volt, szomjas és éhes, sírni és nevetni akart egyszerre, de végül csak gyengéden megsimogatta kisbabája arcát. A sírás nyomban abba maradt, amint a baba füle a nő mellkasára tapadt.

– Szép kisfiú lett. Igazán örülök a sikernek.

– Mi is, bábaasszonyság. Mi is! Köszönjük szépen! – Hagen elmondhatatlanul örült és hatalmas mosollyal figyelte az új családtagot. De ez a boldogság azonnal eltűnt, amint meglátta a bába arcát. Mert bár ő is mosolygott, tekintetében ott volt a követelőzés. – Egy pillanat és jövök drágám. – Galiene bólintott és észre se vette az euforikus boldogságtól, hogy férje és a bába elhagyták a hálószobát.

– Akkor a béremet kérem, amiben megállapodtunk. – Közölte nyersen a nő, amint becsukódott az ajtó.

– Nem tudok most adni… - Vénás, bütykös kezét felemelve a nő elnémította Hagen-t és szigorú tekintetével elérte, hogy a férfi szégyellje magát.

– Fizet, vagy elviszem a gyereket. – Hagen nem akarta elhinni, amit hall mégis tudta, hogy igaz. Sajnos hallott már ilyenről, hogy a gyermeket elvitték, mert a család túl szegény volt fizetni. A másik véglet az volt, hogy nem hívtak segítséget a szüléshez és az asszony belehalt a folyamatba gyakorta, a gyermek is. Hagen nagyot sóhajtott s végül a szoba legvégében lévő komódhoz ment. Kinyitotta és kiemelte a tartalékot, amibe a földesúr adóját spórolták meg. Nem tudta, honnan szerzi vissza, ugyanis a határidő vészesen közelgett, de fiát se veszíthette el. Kiemelt három aranyat és oda adta a bábának.

– Tessék.

– Köszönöm uram. Áldja meg a jó isten. – Mondta a nő széles vigyorral, azzal elhagyta a házat. Hagen, nem mert a komódra nézni, és nem mert belegondolni abba se, mivel sújtja majd őket a földesúr, ha megtudja: három arannyal kevesebbet adnak, mint amennyi elő van írva. Még azt se tudja, mit esznek holnap, nem hogy mi lesz velük.

Mindeközben Galiene úgy érezte, hogy megtudta milyen a szerelem milyen, úgy isten igazán szeretni. Kisfia, aki még beszélni se tud, és épp mellkasán alszik első látásra élete értelmévé vált. Lelke mélyén tudta, hogy bármi áron, de meg kell védenie őt, s ha egyszer használatba veszi a boszorkány képességeit, akkor azt ő érte teszi majd.

 

3. fejezet

Galiene és Hagen fia szépen cseperedett. Szorgos, okos és ügyes nyolc éves gyermekké cseperedett, aki apjától a halászat összes csínját-bínját igyekezett eltanulni – Hagen úgy vélte, született horgász – s közben anyja igyekezett írni és olvasni, tanítani abból, amit ő is tudott. Nem volt sok, de szerette volna, hogy a fia többre vigye, mint ők ketten. Thomas Bernett volt a teljes neve, de anyja egyszerűen Tommy-nak becézte. Apja égkék szemeit örökölte és az ő világos bőrét. De Galiene nagymamájának hajszínét örökölte az aranyszőke árnyalatával. Mintha eme ritka fémet öntötték volna tincseire. Vékony és nyúlánk és kortársaihoz képest kicsit magasra nőtt. Sok energiával és örömmel áldotta meg a sors. Galiene minden percért, amit vele tölthetett hálát adott az égnek még akkor is, ha éhezniük kellett vagy rettegtek a földesúr eljövetele miatt.

Hagen szíve megnyugodott és épp a tengeren igyekezett összeszedni a legjobb halakat. Már nem gondolt arra, hogy annak idején nem tudta kifizetni a földesurat. Amint az a kegyetlen zsarnok megtudta, hogy épp most született fia, mintha valami ötlete támadt volna és csak annyit mondott: - Később törleszted, paraszt. – Aztán azóta se kérte még vissza pedig azóta sikerült visszakeresni a hiányzó három aranyat. Hagen-nek nem tetszett a dolog és tudat alatt aggódott felesége és gyermeke miatt – sose lehet tudni mit, tervez velük és mit talált ki aznap – de nem foglalkozhatott vele. Neki el kell tartania a családját, és ha aggódik, abból nem lesz hal és nem lesz arany.

Galiene és Tommy együtt indultak útnak kora reggel a vén szamarukkal, ki ismételten jól megpakolt szekérrel ment közöttük. Húzta a rozoga kerekeken a portékát, mely ismételten halakból és kézműves agyagtányérokból állt. Az egyetlen változatosság pár Tommy állttal készített szobor volt, melyek állatokat igyekeztek megformálni – a maga nyolc éves módján. Tikkasztó reggelen a falu piactere bűzlött és az elviselhetetlen hőség mellé orrcsavaró szagok terjengtek a téren. A talaj porzott, az emberek kiáltoztak és ordítoztak. Galiene és Tommy a szokásos helyre kipakolták portékáikat s most ketten árulták a kínálatot. Késő estig, épp sötétedésig üzleteltek s úgy tűnt, egész jó vásárt csináltak.

– Apád ennek örülni fog. – Mondta Galiene és elindultak vissza a kikötői viskójukba. A szamár ráérősen haladt, Galiene és Tommy mellette. A szokásos utón igyekeztek visszatérni azon, amelyiken mentek már évek óta oda és vissza, mikor váratlanul egy csapat beöltözött nagydarab ember jelent meg előttük. Galiene azonnal hátra fordult, hogy vissza menjenek oda ahonnan jöttek, de ekkor mögöttük két másik erősnek tűnő ember jelent meg. Az éjszaka már leszállt s a Hold halvány sugarai nem sok fényt adtak, bár szemeik egész jól megszokták a körülményeket. A távolban egy bagoly huhogva tovább állt.

– Mit akartok? Nincs semmink! – Kiáltotta Galiene és átfutott fiához, akit magához ölelve védelmezni próbált. A szamár megpróbált védelmükre kelni, de ekkor az egyikük leszúrta a szerencsétlen jószágot s amaz elterült a földön elszakítva a szíjat, amivel hozzá volt kötve a szekérhez. Elnézve a mozgásukat és azt a keveset, amit láttak az idegenekből úgy tűnt, mindegyik férfi. Széles vállú, általában vaskos kezű és lábú, magas állatok.

– Az összes aranyadat akarjuk és még valamit. – Szólalt meg az egyikük majd intett. Galiene felismerte a hangot.

– Maga az, a földesúr! Mégis mit művel? Miért nem kéri el személyesen, úgyis…

– Pofa be! – Kiáltott rá a földesúrnak vélt beöltözött, fél arcát eltakaró férfi és egy erős karlendítéssel elnémította a nőt. Galiene orra vérezni kezdett majd szájában is megérezte a keserű fémes ízt. Felrepedt az ajka. Fia próbált volna védelmére kelni, de visszatartotta. Nem engedte el. – Most pedig megadod a tartózásotokat triplán, ha nem többszörösen. Tudod, hogy megy ez. – Galiene-nek nem tetszett a hangnem. A tiszta gonoszságot érezte belőle és azt, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége. A vele szemben álló férfi ismét intett két másiknak, akik ketté választották őt a fiától és Galiene-t térdre kényszerítették.

– Segítség! Valaki! – Könyörgött magában a nő, de mindhiába. Egy árva lélek nem tévedett arra, amerre ők voltak. A földesúr elé állt és kiszabadította nemi szervét majd közeledni kezdett a nőhöz. Ekkor Tommy kiszabadította magát az őt fogva tartó férfi kezei közül és kiáltva odarohant.

– Hagyd őt békén! – Karnyújtásnyira került az anyjától, amikor egy másik férfi gyorsan megragadta.

– Fogjátok már le rendesen és kussoltassátok el! – Förmedt a csatlósaira a földesúr és ketten leszegezték a gyermeket. Egyikük mögé állva befogta a száját egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy nem csak a száját, de az orrát is leszorította hatalmas lapát kezeivel. A másik férfi a gyermek kezeit szorította erősen és bárhogy mocorgott, remegett és próbált kiszabadulni négy erős férfikéz alatt semmi esélye nem volt. Tommy egyre kevesebb levegőt tudott venni és szólni akart, hogy megfojtják, de hangot se tudott kiadni. Tekintete találkozott anyja szemeivel, aki egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt arcát a földesúr ágyékának nem fordították szintén két másik férfi segítségével. A földesúr mire elélvezett, addigra Tommy teste elernyedt s amint lefektették Galiene-t a földre, hogy a többi csatlós is kiélje magát rajta, akkorra már a fiú üres porhüvelye lógott a négy kéz között akár egy rongybaba.

– Uram, szerintem meghalt. – Szólt az egyik, amikor rájuk került a sor, hogy felavassák a nőt. Galiene két erőszakos férfi után - kik ott tömték meg ahol lyukat találtak rajta – remegő kezekkel feltápászkodott és zokogni kezdett.

– Ne, ezt nem tehetik! Tommy! – Szeretett volna felkelni és odamenni fiához, de ekkor a földesúr visszalökte s gyenge teste nagyot huppant a száraz talajon.

– Maguk barmok! Ezt jól megcsinálták! – A földesúr nagyon mérgesnek tűnt. Odalépett Tommy testéhez és megparancsolta, hogy tegyék a földre majd elővette egy éles tárgyat – egy kést – aminek élét beszúrta az egyik köröm alá, de semmi. A fiú teste mozdulatlanul hevert. – Nem azt mondtam, hogy öljék meg, csupán némítsák el! Ekkora hatalmas kérés lett volna? Istenem… Pedig remek paraszt válhatott volna belőle. Tele volt energiával és kitartással, amiből nagyon kevés akadt a földjeimen. Most már mindegy. Fejezzük be, amit elkezdtünk s akkor az adósság örökre letudva. – Fordult a nőhöz, aki megint megpróbált felkelni a helyéről, de a földesúr ismét a földre lökte. Intett azoknak, akik már megerőszakolták a nőt, hogy fogják le – de most ügyeljenek arra, hogy ne öljék meg – majd a másik két csatlósnak hagyta, hogy azt tegyenek a nővel, amit csak akarnak.

Mindeközben a tengeren hatalmas vihar tört ki és Hagen túl messzire merészkedett a parttól. A vihar és víz őrjöngése ellehetetlenítette, hogy hazajuthasson s végül az egész napos haltermeléssel, amit sikeresen kihorgászott elnyerte a tenger mélye a hajójával együtt. Pedig nagyon örült a sok új halnak, amit az ismeretlen szakaszon kihorgászott. Hallgatnia kellett volna az idős bölcsekre, akik a kikötőkben mondogatják – minél távolabb merészkedik az ember az őt illető földtől, a víz annál haragosabbá válik. Egy éjszaka alatt több veszteség érte a Bernett családot, mint sem másokat egy egész élet alatt. Hagen nem tért haza többé.

 

Galiene nagy nehezen felkelt a földről miután ott hagyták őt és minden erejét összeszedve felemelte fiának testét majd elindult haza. Karjaiban cipelte élete szerelmét, kinek bőre kihűlt, szemei kifordultak és nem szólalt meg többé. Nem hallgatta mellkasán keresztül a szívét, nem olvasta fel hangosan a tanult betűket és nem akart újabb agyag szobrokat készíteni. A viskóig elcipelte majd letette a hálószobai ágyukra. Hagen-t nem találta otthon és igen későre járt, ezt a Hold és a csillagok állásából megmondhatta, bár egyre sűrűsödő felhőréteg igyekezett elborítani az eget. Ebből vihar lesz és férje még nem ért haza, tehát vele is történt valami. – Galiene levonta a következtetést, de nem érzett semmit. Üres volt, egy gyászoló és megalázott asszony, akit nem érdekelt semmi, csupán egyetlen egy dolog: bosszút állni azokon, akik megölték a fiát. Agya csupán erre tudott koncentrálni. Még fel se dolgozta azt, hogy mi történt vele és teste magán viselte a kint történtek nyomait, a nő ennek ellenére előhalászta nagymamája könyveit és előkészítette a hálószobát. Csontokat vett elő a padlóra fogó szén darabokkal felrajzolt mintákat és mindenféle növényeket halászott elő titkos ládikáiból. Az ágyon fekvő fiának testére éles késsel belevájt mindenféle motívumokat. A felszakított bőr alól vér folydogált kifelé, bár nem olyan sok és láthatóan nem tartalmazott életet. Rettenetes bűz terjengett a szobában, de ez se érdekelte Galiene-t. Miután kész lett és a könyv szerint megcsinált mindent, amit kellett az egyik legveszélyesebb és legerősebb ősi boszorkánymesterséghez fordult, amitől nagymamája óva intette. Nem mintha érdekelte volna a következmény. Csak egy dolgot akart, véres bosszút.

– Jöjj vissza hozzám fiam, jöjj! – A gyertyák, amiket körbe helyezve meggyújtott meginogtak és kántálását egyre hangosabban mondta. – Segítsd beteljesíteni a bosszúm, segítsd az erőmet! Gyere vissza hozzám és tedd meg, amire kérlek, drága fiam! – Lehet a közeledő vihar, de lehet, hogy Galiene varázslata okozta nem tudni, de az ablakok és az ajtók hirtelen kivágódtak és erős szél szelte át a viskót. A gyertyák elaludtak és villám csapott le nem messze a telekbe. Több is, egymás után. A villám fényeiben Galiene látta, ahogy Tommy hirtelen levegőt vesz majd a következő villámlás alatt szemei már nyitva nézték a plafont.

– Fiam! Bosszuld meg anyádat és te magadat! Gyere vissza hozzám! – Galiene közel hajolt fiához és homlokon csókolta. Ekkor mintha az ég pusztítani akarna hurrikánt csinált a kikötő mellett, hatalmas esőcseppek estek alá az égből és oly sok villám csapott le a viskó körül, mint eddig soha. Percek múlva a vihar elcsitult s csupán a felhők éktelenkedtek az égen. Tommy felült az ágyon és a testébe vágott sebek összeforrtak majd eltűntek. Szemernyi nyoma nem maradt annak, hogy bármiféle motívum rá lett volna rajzolva, ahogy a fojtogatásnak se maradt nyoma. – Hát, itt vagy! – Galiene megölelte fiát, de ő nem viszonozta. Jéghideg teste akár egy porcelán, élettelen volt és természetellenes. Persze a nőt ez egyáltalán nem zavarta. Örömkönnyeket ejtett.

Ránézett fiára, aki vissza tekintett és kirázta a hideg. Tommy külsőre a fia volt, de belül valami egészen más. Valami, aminek nem szabadna az élők között lennie, s amiről a nagymamája szerint soha, egy boszorkánynak sem szabadott volna tudnia, de…. itt volt.

– Halld a parancsom, fiam. Hozz el nekem hat ártatlanságát elvesztett leánygyermek lelkét. Olyanokét, akik még gyerekként, lehetőleg tizenkét évesen vagy még előtte liliomtipráson estek át. Olyat, akik vágynak a halálra és tiszta lelkük az őket ért rossz után bemocskolódott. Eme hat lélek legyen ritka, egyedi és lehetőleg erős. Olyan, akik képesek lennének túlélni, de te elhozod nekem őket. Megértetted? – Tommy bólintott majd anyjára nézve elmosolyodott.

– Szeretlek anya. – Mondta Tommy a saját hangján és Galiene egy pillanatra el is hitte, hogy tényleg a saját fia beszél hozzá. De ösztöne rászólt, hogy valami nincs rendben – ez a hang nem a fiáé – s jobb, ha vigyáz vele. Ennek ellenére nem bírta ki, hogy ne ölelje meg ismét.

– Én is szeretlek, fiam. Együtt bosszút állunk rajtuk. A lelkekkel elég erőm lesz ahhoz, hogy örökké élhessünk és a földesúr az ő csatlósaival az idők végezetéig szenvedjenek majd. Hozd el nekem a lányok lelkeit fiam, és soha többé nem bánthatnak minket. Soha többé. – Ismét homlokon csókolta a fiát majd felkelt és az ajtó felé mutatott. – Menj, hozd el nekem őket! – S azzal Tommy egyetlen szó nélkül felkelt majd elhagyta a viskót.

Galiene türelmesen várt majd a megszerzett hatalmával – amit egyetlen egy boszorkány tett meg ő előtte évtizedekkel ezelőtt – eleget téve ígéretének még mindig kínozza és kegyetlenül rossz dolgokat művel az öt férfi lelkével és testével. Hogy hol? Azt senki se tudhatja.

Vége.

Új turkálós szerzemények #1

Avagy újabb ruhák, amiket használtan vettem meg és senki nem mondaná, hogy azok.

tumblr_pfz985f7zx1x0ljvzo2_1280.jpgŐszintén nem tudom, hogy lesz e ebből sorozatos bejegyzés illetve folytatása várható e majd. Annyit tudok csak, hogy most szeretném veletek megosztani a legújabb szerzeményeim, amiket Joy napok alatt sikerült meglelnem és szerintem sokkal olcsóbban, mintha kuponnal vadásztam volna a hering tömegben (bleh, fúj!). Bár, délelőtt annyira sokan nem voltak ahhoz képest, milyen tömeg össze tud gyűlni egy szombat délután. A hétvégi délutáni időszakok a halálom. Nem számítottam a szerzeményekre, mármint arra, hogy pont ezeket találom majd. Elmentem a két kedvenc turkálós boltomba ahol lassan törzsvendégnek számítok, ha így folytatom.
Mindkettő aránylag kicsi, sajátos készlettel és eddig akárhányszor betértem, mindig találtam valamit, amit megvehettem vagyis, sose távoztam üres kézzel.

Az első helyen ezt a meseszép egybe ruhát sikerült kifognom. Közvetlenül a bejárattal szemben volt fellógatva sok más igen szép ruha mellé, szóval nehéz volt választani. De, sikerült. Felpróbáltam és tökéletes volt, mintha rám öntötték volna. Imádom, hogy ennyire hosszú, a felső része lenge és plusz egy réteg van alatta. Igaz műszálas, szerintem párszor kell, majd mosnom mire kimegy belőle a statikusság, de ettől eltekintve tökéletes. Nem szakadt, jó a cipzárja és ráadásul nevetségesen olcsó volt. 1500ft-ba fájt. :D Szerintem ezért a bokáig érő isteni ruháért megérte, nevetve kifizettem. A mostani ilyen maxi ruhák a fast fashion boltokban (tudjátok, kikre gondolok, árkád meg plázák állandó boltjai), hat meg hét ezer forint körül árulnak, vagy ne adj isten, még drágábban, ha fodros meg ez, az akad rajta. Azt hittem csak a hajfestés lesz ajándék magamnak a születésnapomra, de tévedtem. Ami nem is baj! Ó, a végére beillesztek egy képet, amin az eddig kapott összes ajándékom ott lesz, ha nem baj. Ha már dicsekszek a bejegyzésben, akkor hadd tegyem azt maximálisan! :D

A ruháról készült képek:
(Szerintem nem csak itt látjátok majd viszont, mert szeretném fotózáson is felavatni majd).


img_20190510_182117.jpg

img_20190510_182054.jpg

(Nem sok látható a képeken. Sajnos a fényviszony nem volt a legjobb, épp jött a nagy felhő a viharral. Ettől még remélem kivehető. Bokáig ér és egyszerűen álomszép - számomra.)

Átballagva a másik turkálóba, ami nem messze volt az Árkádtól egy ismerős eladó fogadott, akit nagyon kedvelek. Addig - addig nézelődtem, míg a pólóknál nem kötöttem ki és végig néztem az egészet. Az eladó meg is jegyezte, hogy milyen gyorsan végig pörgettem őket. Nos, nem nehéz, ha fekete szűrő szemem van (ezt a párom aggatta rám, ugyanis észre vette, hogy amikor boltban vagyok csak a fekete ruhákat és színt veszem észre, minden más mellett elmegyek xD). S bár az egyik nem fekete, valamilyen indíttatásból kiemeltem és hihetetlenül megörültem neki. Ahogy később a másiknak is. Elsőként a Slipknot pólón akadt meg a szemem. Jó ideje szeretnék ettől az együttestől pólót, de eddig nem szántam rá magam. 2000Ft-ért vesztegette (rockpince oldalon dupla annyi, bár újonnan) s én tudtam, hogy kell nekem. Sajnos láthatóan használt, hiszen fakó a minta, közelről megvizsgálva láthatóan vesztett már az eredeti színéből és frissességéből, de ettől még simán hordható. S mivel ennyibe került féltenem sem kell, ha valami baja esik. Mindkét oldalán mintás, a fekete anyag néhol mintha szintén kopott volna, de lehet, egy mosás majd segít. Nem lyukas, nem szakadt és kényelmes, pedig M méret van rá írva. Egyelőre tipikus turkálós illata van, szóval legalább 3 mosáson átesik mire hordható állapotba hozom.

Slipknot póló:

 img_20190510_182008.jpg

A másik gyöngyszem, ami felett valamiért mégse siklottam el, az a Harry Potter hosszú ujjú felső. Mikor kiemeltem azt hittem felsikoltok örömömben még annak ellenére is, hogy nem fekete. Egyrészt tényleg nagyon szeretem a Harry Potter univerzumot, s amikor a Claire’s-ben láttam ilyen holmikat, nagyon szívesen vásároltam volna onnan pár dolgot (lehet, majd fogok is, vagy olcsóbban megpróbálom azokat megszerezni az interneten), csupán mind olyan drágák. Keményen 2200Ft-ért vesztegetett egy szerintem eredeti felsőt. Tökéletes állapotban van, nem szakadt, nem lyukas, nem rojtos és a minta is ép rajta. Ami még fontos, hogy Griffendél-es. Amikor először megismerkedtem az első könyvvel és filmmel már akkor tudtam, hogy ha választani lehetne, én ebbe a házba akarnék tartozni (12 éves voltam). Bármennyire is menő dolog fekete bárányként, goth-ként, nem átlagos emberként a Mardekárt imádni, akármennyire is érdekelt a másik két ház, a szívem mindig ide húzott. Ha létezne Roxfort és nekem is a fejemre tennék a süveget biztos, hogy azt kérném tőle: Tegyen a Griffendélbe. Remélem, még lesznek ilyen holmijaim, bár a sok gyűjtögetett cucc között hova teszem még ezeket is, nem tudom. x’D

Harry Potter felső. Szokatlan, hogy nem fekete van rajtam, mi? Nekem is. :D Megjegyzés: Biztos feltűnt, de elárulom: új a szemüvegem. Már kellett csináltatni egy másikat, ugyanis a jobb szemem romlott. Mit gondoltok, jobb ez, mint sem az előző? Pár visszajelzés alapján jobb.

 img_20190510_181743.jpg

img_20190510_181715.jpg

Az alsó képen a címkéket próbáltam lefotózni, nem tudom mennyire látszik. Nekem az a szerény véleményem, hogy ha kínai hasonmások lennének, akkor nem lógna egy-egy ilyen bevarrt címke a nyakukban. Bár persze, manapság már honnan tudni. Így is, úgy is megérte mert örülök nekik! :D 

Nos, zárásként a végére beilleszteném a képeket, amiken a születésnapi ajándékaim láthatóak. Jaj, elmondhatatlanul örültem mindegyiknek! A két könyv, amit így megszereztem, azoknak meg kiemelten. Sőt, még akad két holmi, amit nem kaptam meg, de amikor meglesznek azokkal is eldicsekszem majd. :D S akkor azt nem is említettem, hogy épp a születésnapom előtt sikerült összehozni két fotózást Asenath La Morte-val, amikre úgy tekintek, mint ajándék. (:  Nem kell aggódni, tudni fogtok róla, ha elkészülnek a végleges simítások. (:

Akkor az ajándékaim:

 img_20190510_182630.jpg

Párom ajándékozott meg egy szemüvegtokkal és egy panda bögrével. A felszeletelt banán gyertyával amolyan torta helyettesítő. Hát nem aranyos? Megjegyzés: A koponya saját kézzel lett festve! :) 

img_20190510_182322.jpg

Könyv büszkeségeim. Mindkettőt születésnapomra kaptam és hihetetlenül örülök nekik! King könyvet Hellena Sumasbrod-nak köszönhetem, a másikat egy kedves ismerősnek. (: Dorian Gray története mindig is érdekelt, mióta láttam a róla készült filmet vagy amikor szerepelt filmben, sorozatban. Érdekel miként álmodta meg őt valójában Oscar Wilde és ha minden igaz, ez az eredeti könyv az írótól és nem az annak idején agyon cenzúrázott változat. De, szerintem a másikkal kezdem, hogy meglegyek vele mire jön a második AZ film. 

Magamtól magamnak ajándék: hajfestés és a turkálós szerzemények. De, nem csak ennyi, még 2 ajándék vár arra, hogy megérkezzenek hozzám! Nem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem a születésnapot. Mióta nagykorú lettem, azóta utáltam ezt az évenkénti alkalmat. De, mindegy is. 

Köszönöm szépen, hogy benéztél és elolvastad, megnézted a képeket.
Hagyj nyomot magad után, ha szeretnél!
Cathreen M.

Julia néni segítséget kér - Rövid Novella

9 oldal (A/4es méretben), szóval nem egy perces, de tényleg rövid. Újabb elvont horrorisztikus történet! (+18)

Előszó: Eredetileg egy perces horrornak szerettem volna, de a fenn írt hossz miatt nem nevezhetem ennyire rövid írásnak. Ettől függetlenül remélem élvezni fogjátok. Igyekeztem tömör, lényegre törő lenni, s csak annyi kinézet és cselekmény leírást használni, amennyit kellett, de nem túlírni ezeket a részeket. Remélem sikerült. Ha gondolod hagyj véleményt alább a komment szekcióban és köszönöm, hogy benéztél! Ha ezután még lenne kedves vagy inkább bátorságod olvasni, akkor kérlek barangolj a fenti menükben! Köszönöm! 

 10013942_744656715596689_1197317938811063111_n.jpg

Julia néni segítséget kér

 

1. fejezet

Nagy nehezen leemeltem óriási bőröndömet a buszról és épp leért a kereke, amikor az ajtók csukódtak és a jármű tovább sietett. Őszintén azt hittem, hogy fenn ragadok. Nem gondoltam volna, hogy reggel tíz órakor ennyire sok nyugdíjas és egyetemista utazik egy helyi járaton. Konkrétan alig fértem el, és ha nem tolakodok – amiért az idősek rosszallóan néztek rám, de persze nem érdekelt – megtudhattam volna, mi van a végállomáson. Istenem, de utálom a tömeget és annál is jobban a hering effektust. Nagy levegőt véve az augusztusi forró levegőből körbe néztem és igyekeztem rájönni, hol vagyok.

– Elnézést. – Állítottam meg az első fiút, vagy inkább egyetemistának tűnő férfit, aki épp el akart menni mellettem. Egész helyes volt, azt meg kell hagyni. – Merre találom az ifjúság útját?

– Épp azon út mellett áll. – Enyhén elmosolyodott, s ha épp flörtölni akarna velem, simán belemennék a dologba, de sajnos épp sikeresen leégettem magam, így inkább igyekeztem menteni a menthetőt.

– Értem és azt tudod, hogy merre találom az ötös számú panel épületet? Elméletileg itt kell lennie a környéken. ­– A helyes barna hajú, kissé borostás és vagány öltözködésű úriember felnevetett s én értetlenül néztem rá. Talán valami rosszat mondtam?

– Szó szerint itt van. Ha megfordulsz ott, az út túloldalán innen a jobb oldali két panel közül a belső. Megtalálod. Csak menj át a zebrán és be a parkolóba. Mond, szeretnéd, hogy elkísérjelek?

– Kösz, nem kell, menni fog egyedül is.

– Biztos vagy benne?

– Igen. – Megragadtam a bőröndöm fogantyúját és elindultam a zebra felé, mikor a férfi elém szaladt és megállított.

– Megadhatom a telefonszámom? Ha szükséged lenne egy idegene vezetőre. Végzős vagyok az orvosi egyetemen és ismerem a várost, mint a tenyeremet. – Belenéztem azokba az igéz barna szempárba s szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiesett a helyéről. Nem tudtam ellenállni. Őrülten szexi volt, ez van.

– Legyen. Sose tudhatja, az ember mikor van szüksége egy idegen vezetőre nemde?

– Így van! – Elővettem a telefonomat, felnyitottam a zárat rajta majd átadtam a kezébe a készüléket. Mielőtt meggondolatlannak vélne bárki is, egy igen régi majd öt éves Sony telefont tettem a srác kezébe – ez amolyan vészhelyzet telefon, ami szó szerint nem jó semmire híváson és sms-en kívül – aminek láttán szó szerint meghökkent. Döbbenetében csak tartotta a készüléket a kezében és úgy figyelte, mintha egy földönkívüli földdarab lenne.

– A telefonszámod…

– Igen, igen! – Bepötyögött valamit majd amint vissza adta a készüléket gyorsan elköszönt és tovább ment arra, amerre eredetileg is tartott. Míg átkeltem az úton csak nevettem magamban. Természetesen van nekem okos telefonom és nem is akármilyen, az utolsó előtti legjobb Samsung mobil és imádom, de egy senki kezébe nem adnám még akkor se, ha a saját anyámról lenne szó. S ez egy régi trükköm. Mióta vannak okos telefonok, azóta szűrőm így a férfiakat, akik próbálkoznának nálam. Ha a pénzre utaznak és számít nekik az, hogy mekkora vagyonnak rendelkezek – márpedig a telefon erről ma már sokat elárul – akkor nyomban elhagy egy ilyen incidens után. Szerintem az önkéntes idegenvezető se fog egyhamar felbukkanni sőt, halál biztos vagyok abban, hogy hasra ütésre beírt valami számsort.

Megtalálva a megfelelő ajtót előhalásztam a válltáskámból az okos telefonomat – igen azt, amire vigyázok akár a szemem fényére – és megkerestem benne az ajtó kódot. A 16-os lakáshoz akartam bejutni és elsőre sikerült. Sípoló hang engedett be. Bementem az öreg, vasajtón és pár lépcsőfok után balra fordulva már a lift előtt álltam. Öreg, tipikusan a hetvenes években felhúzott betonkocka aljában találtam magam furcsa szagok keverékével. Vidékről jöttem, szó szerint az isten háta mögötti farm falu egyikéből és ez a szag keverék idegen volt a számomra. Miközben vártam a liftet egy igen idős hölgy bukkant elő balra egy másik szürke fémajtó mögül.

– Szép napot, hölgyem!

– Jó napot. – Először meglepetten nézett rám majd gyengéden és integetett is. Én vissza mosolyogtam. Közben a lift megérkezett. Kinyitottam az ajtót és léptem volna be, de láttam, hogy a hölgy sietősen közeledett. Előre engedtem. – Jaj, nagyon kedves vagy! – Azzal becsúszkált a mamuszos lábaival s görbe háttal megfordult. Követtem öt és beléptem a bőröndömmel.

– Hányadik emelet?

– A nyolcadik. – Megnyomtam az övét majd az enyémet, az ötödiket. Csak egy pillanatra néztem rá, mert bár sok idős embert láttam már életemben mégis mindig elkápráztatott az a sok ránc és öreg bőr, ami rajtuk volt. Eme hölgy is ráncos volt, kézfején barna pöttyökkel, tejfehér ősz hajjal, amit kontyba fogott és hatalmas szemüveggel. Mégsem mondhatni kövérnek, ami ritka az ilyen idős embereknél. Behajlott testtartása miatt akadt hasa, de az is minimális. Kötött pulóvert és egyszerű nadrágot viselt – épp olyan volt, mint akármelyik másik idős. – Új a városban? – Kérdezte kedvesen.

– Igen, jöttem tanulni.

– Ó, helyes! No, és melyik egyetemen tanul majd?

– Az tudományegyetem informatikai karán kezdem két hét múlva az első félévemet.

– Informatika? Olyan sok fiatal tanul itt és gyakran hallani, hogy sikeresek is. Biztosan jól választott.

– Köszönöm szépen. Viszlát. – A lift megállt és az ajtó kinyílt.

– Viszont látásra! – Köszönt el a hölgy majd eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Odaléptem a tizenhatos számú ajtó elé és csöngettem. Perceken át várakoztam, mire lépéseket hallottam bentről és az ajtót kinyitották.

– Szióka! Te biztos Tabitha vagy az új albérlőtárs. – Vidám, mosolygós lány nyitott ajtót. A facebook képe alapján ő lehetett az, akivel lebeszéltem mindent az érkezésem előtt.

– Így van. S te pedig Mandy Turner, akivel lefixáltam mindent.

– Pontosan! Gyere csak beljebb! – Arrébb lépett s én becibáltam a hatalmas bőröndömet. Két hét múlva megyek haza mégis, világvégére készültem fel. Mandy szép lány volt. Vékony, magas, gesztenye barna haja válláig ért és sűrű, hullámos loknikban hordta. Igazi magazinból kilépett lány, akinek jó érzéke volt a trend követéséhez. Még az itthoni ruhája is divatos volt.

– Ez itt egyből a fürdőszoba, amin osztozkodni fogunk. – Mutatott a mögöttem lévő ajtóra. Bekukkantottam és se ablak, se levegőelszívó. Remek, érezhetjük egymás „alkotásait”. – Ott szemben az a kicsi kis lyuk a konyha. Claudia-val nem nagyon szoktunk főzni és sütni, de ha benne vagy felváltva készíthetünk kaját és beleszállunk egymás vásárlásába. Majd megtárgyaljuk ezt is. – A bejárattal szemben a lakás végében volt a konyhának nevezhető, tényleg kicsi helyiség. Három szekrény szűkösen elhelyezve fenn és lenn, egy lecsukható apró asztalka hozzá olyan kicsi székekkel, mintha liliputi emberek lakásában lennék. Egyetlen egy ablak, ami valószínűleg befelé nyílt, így ellehetetlenítve azt, hogy a gáztűzhelynél álljon az ember. Klafa. – Na, és ez itt a te szobád lesz. Én és Claudia közösen leszünk a nagyszobában, ahogy azt megbeszéltük. Mi már első gimnázium óta ismerjük egymást, jó barátok vagyunk, szóval nekünk nem gond a közös szoba. Igaz, a tiéd nem olyan nagy, mint a miénk, de ezt tudod.

– Igen. Ez lenne az? – A konyha és a fürdő között lévő üveges ajtóra mutattam. Ő bólintott. Benyitottam és örömmel konstatáltam az új, saját szobám. – Ha nem bánod kipakolnék és utána jövök át hozzátok.

– Persze, persze, menj csak! – A szoba annyira szűkös volt, hogy alig fért el benne egy ágy, egy asztal és egy szekrény, de nem bántam. Ez az én szobám volt és csak ez számított. – Ó, még valami! Leírtam neked az internet kódot. Ott a kábel. Átvezettük, mert a wifi jele valamiért gyengén jött át a mi szobánkból.

– Köszönöm! – Mondtam és átvettem a papírt. A facebook adatlapja alapján s arról amennyit írtunk tudtam, hogy a negyedik félévét járja a bölcsészettudományi karon és történelem, illetve nyelvtan tanár lesz. Mégis ránézésre nem mondtam volna meg róla azt, hogy idősebb lenne nálam. Amint magamra hagyott kipakoltam, felhúztam az ágyneműmet, kinyitottam az ablakot hogy szellőzzön a szobám és beizzítottam a laptopomat és telefonomat. Gyorsan írtam anyukámnak, hogy minden rendben van, épségben megérkeztem és megyek ismerkedni az új lakótársakkal.

Így is történt. A nap hátralevő részében megállás nélkül beszélgettünk, gyümölcsös ízesítésű sört ittunk és ismerkedtünk egymással. Elmondtak pár rossz szokást, amikre az előző lakók mutattak rá, mint például Claudia rendszeresen szereti ott hagyni a mosogatni valót vagy azt, hogy Mandy délutánonként hangosan hallgat zenét. Megmondtam, hogy én meg szeretek sokáig fenn lenni és egyiket sem gondolom zavarónak. Mandy rendmániás, Claudia trehány. Mandy közvetlen és nyitott, Claudia kissé visszahúzódó és csendes, bár alig két óra múlva ez az állapot elmúlt. Úgy tűnt jól ki fogok jönni az új lakótársakkal sőt, lehet szereztem két barátot így kezdésnek.

 

2. fejezet

Két hónap telt el a beköltözésem óta. Azóta több órán is voltam, bár természetesen az elsőkről azért késtem, mert nem találtam a megfelelő termet. Az informatikai és villamos mérnöki kar épülete egy helyen volt található, egy kisebb domb tetején ahova állandóan fel kellett mászni. Néha Claudia-val együtt mentem órára, ugyanis ő villamos mérnöknek tanult. Összesen három óránk ugyan az volt, amiből az lett, hogy én elmondtam neki mi volt az órán s ő lógott. Egy igen hideg délutáni napon vacogva visszaértem a panelhoz és átléptem a vaskapuját, ami nehezen akart nyílni, mikor szembe találkoztam Julia nénivel. A hölgy vastagon felöltözve és zokni plusz mamusz párossal a lábán épp cipelt egy kukás zsákot, ami nagyon nehéznek tűnt.

– Hadd segítsek. – Ajánlottam fel és odalépve megfogtam a zöld zacskót.

– Köszönöm kedves. Ó, maga az új lakó! – Örvendezett amint felismert. Elmosolyodtam. Nem volt teljesen őszinte, de nem akartam megbántani. – Tudja, ez nem az én szemetem, hanem sok éve összegyűlt lakosoké, akik persze már elmentek, de ezt sikerült itt hagyniuk. Onnan hoztam a két panel közötti folyosón található szobából.

– Van ott szoba? Nem is tudtam.

– Jöjjön, megmutatom. – Letettem a kukás zsákot az ajtó mellé és követtem a nénit. Lassan lépdelt és kapaszkodnia kellett. Bementünk azon a szürke ajtón, amin láttam őt kijönni az első napomon. Tényleg egy folyosóra nyílt, ami átvezetett a másik paneltömbbe. – Hasznos volt ez a folyosó, amikor újították az itteni liftet. Itt át tudtam menni a másik panelba használni az ottani liftet majd a tizedik emeleten átsétáltam a mi panelünkbe és lementem a nyolcadikra.

– Ühüm. – Nem tudtam mit mondani a kis történetéhez, de azt már tudtam, hogy megbántam az egészet. Miért kell engednem a nyavalyás kíváncsiságomnak? Biztos voltam benne, hogy egyhamar nem kerülök haza, ha belekezd és elmeséli az életét. Nem szerettem az ilyen időseket, akik azt hitték, hogy bárki kíváncsi az ő életükre és akárki szívesen meghallgatná miként élt. Persze úgy neveltek, hogy ettől függetlenül türelmesen hallgassam végig és legyek udvarias és segítőkész velük szemben. Én nem akarok ilyen idős lenni.

– Itt volnánk. – Mondta és rengeteg kulcsot magán foglaló csomóval a kezében kinyitott egy másik öreg fémajtót. Amaz recsegve kinyílt és egy akkora szobába léptem be, mint amekkorában lakótársaim vannak.

– Tényleg sok a szemét.

– Ügye? Az előző közös képviselőt nem érdekelte ki jár-kél itten és nyitva hagyta az ajtót mindenki előtt. Két éve nem lehet ide bejönni, mert ezek nálam vannak. – Megcsörgette a kulcscsomót hangsúlyozva a mondandóját. Bólintottam. – Addig itten cigiztek, alkoholizáltak a fiatalok, ide hozták a feleslegessé vált bútoraikat, ha lekésték a lombtalanítást. Káosz uralkodott el s most itt vagyok egyedül és igyekszem menteni a menthetőt. Tudja, szeretnék egy helyet ahol a lakókkal való beszélgetéseket és tárgyalásokat lebonyolíthatnánk. Eddig mindig a folyosón történt vagy a lakásomban. De nem jobb lenne, ha akadna egy tárgyaló szóba?

– De, igen, jobb lenne.

– Ügye? – Előre ment és mutogatni kezdett kezeivel, miközben beszélt. Egyértelműen bele se gondolt abba, hogy esetleg nekem dolgom lenne. Tipikus. Pedig mennyire fáradt voltam! A hideg meg rátett egy lapáttal, ugyanis érezhetően nem volt fűtés a ruhám meg nem volt elég vastag. Én télen soha nem érzek elég melegnek és vastagnak semmiféle ruhát még akkor se, ha garantáltan kibírható benne a jégkorszak. – Az az asztal szerintem maradhatna, mert lehet rájuk pakolni és hasznos lenne, amikor havonta összegyűlnek a lakók. Tudja, oda tenném a süteményeket, innivalókat. Az az ülőgarnitúra is maradhat feltéve, ha jó állapotban van. Na, de az itt felhalmozott szemétnek ki kell kerülnie innen. Látja? Csupa üres üveg, karton meg papírhalmok, törött üvegdarabok és az eltört műanyag székeknek sincs semmi haszna. Azt a szekrényt meg lehet, rendbe hozatom a fiammal, még meglátom. – A bejárat mellett állt a leszakadt polcú, kopott és sérült fa szekrény melynek alsó részénél a két ajtó egyike félig már levált a helyéről. Szorgalmasan bólogattam és egyet értettem, majd végre kinyögte, amit akart.

– Mondja csak, volna ideje és kedve segíteni? Alig egy hét múlva lenne esedékes egy társasház megbeszélés és addigra szeretnék vele meglenni.

– Végül is, semmi dolgom nincs. Kiviszem a szemetet, amivel megbízott, felugrok átöltözni egy otthoni ruhába, hogy ne ezt tegyem tönkre, ami rajtam van és itt is vagyok.

– Nagyon szépen köszönöm drágám! Napokkal ezelőtt már bekészítettem magamnak a kuka zsákot, söprűt, és ami kellhet, szóval addig összeszedem a szemetet. – A még ép szekrényajtó mögül elővett egy vastag fekete kukazsákot, mellette ott hevert még kettő a zöldből és mire letépett egy darabot, addigra én már kifelé vittem a bejárató ajtóban hagyott szemetet. Utána felmentem a szobámba és elővettem a legkevésbé szeretett ruhadarabjaimat. Bár, őszintén nem készültem játszós ruhával és cipővel, azért reméltem nem teszem használhatatlanul tönkre azt, amiben leszek.

– Te meg hova készülsz? – A szobaajtómban ott állt Mandy és kíváncsian végigmért. Igényesen kisminkelt arcát és elegánsan kiöltözött küllemét látva viszont kérdezhetném.

– Semmi különös, csak segítek egy hölgynek kipakolni a két panel között lévő szobát.

– Jaj, téged is megtalált? – Kérdezte unott hangon és forgatta hozzá a szemét.

– Mi az, hogy téged is?

– Nem ő az egyetlen idős nyugdíjas, aki ebben a paneltömben lakik, de ő az egyetlen, aki állandóan tesz-vesz és túlbecsüli a képességeit, így segítséget kér boldog, boldogtalantól. Engem is próbált befogni, amikor ide költöztem, de az első fél év alatt sikerült lekoptatnom. Egyszerűen kikapcsoltam az ajtócsengőt, amikor tudtam, hogy jönni fog. Ha útközben kapott el arra hivatkoztam, hogy sürgős ügyem van, ami miatt nem tudok maradni. Aztán leszokott arról, hogy zaklasson. Claudia szintén így járt, bár ő segített neki pár hónapig aztán megunta A végén már egész napos kertészkedéshez akarta befogni.

– Mégis hol lehet a belvárosban kertészkedni? – Meglepődtem, hogy az itt élő időseknek erre is van lehetősége.

– Jaj, ne olyan vidéki kertekre gondolj, mint amilyen nálatok is van. Itt egyszerűen a közterületen lévő füves részeket kedvük szerint alakíthatják. A mi tömbünk mellett egy apró lejtő van, ami a négy emeletesek előtt húzódó járdánál ér véget. Julia néni és még pár nyugdíjas hölgy szorgalmasan kertészkednek rajta. Elismerem, nagyon szép nyáron és tavasszal, de na. Azért mindennek van határa.

– Julia a neve?

– Nem mondta? –Mandy nevetett, s ha pasi volnék már biztosan bepróbálkoztam volna nála. Bezzeg magamról, nem tudok így vélekedni. Elhessegettem a gondolatokat, amik elterelték volna a figyelmemet és tovább folytattam a beszélgetést, miközben magamra vettem a kabátomat. Sajnos ebből ez az egy volt, így elhatároztam, hogy vigyázok rá. – Julia néninek hívjuk. Vagy van, aki Julia hárpiának. Ismerek olyan külföldit, akinek ez volt az első szava, amit megtanult itt nálunk, mert bepróbálkozott nála is. Persze nem értették meg egymást, így a külföldiek mindig megússzák a zaklatását! – Megrázta fejét akár egy idős nyugdíjas és nevethetnékem támadt.

– Hülye vagy.

– Lehet. Na, menj, ne várasd meg Julia nénit! Aztán ha már eleget van, belőle csak szólj és segítek lekoptatni.

– Rendben. – Mondtam majd ott hagytam Mandy-t a lakásban és lementem a földszintre. A néni épp cipekedett és próbálta maga után vonszolni az újabb zacskót, ezúttal feketét.

– Majd én! – Kínáltam fel ismét a segítséget és kivettem a kezéből a zacskót.

– Köszönöm, drágám. Folytatóm a pakolást. – Azzal visszatért eltűnve a ködszínű ajtó mögött s én megpróbáltam kivonszolni a szemetet. Meglepően nehéz volt, nem is értem eddig hogyan tudta kicibálni az öreg hölgy. Vastag, erős kukás zsákot fogtam, amiben üveg, fa és más törmelék kapott helyett. Olyan volt, mintha egy építkezés után megmaradt törmeléket vinnék ki és a súly is ezt igazolta.

 

3. fejezet

Igen korán besötétedett. Felhős ég alatt cipeltem ki egy újabb kukás zsákot s már jó adag szemetet sikerült összehordani a közös konténerek mellé. Julia néni biztosított afelől, hogy külön fizetni fog a kukásoknak azért, hogy mindezt elvigyék. Csak bízzam rá.

– Ezt kiviszem én. – Mondta, amikor el akartam venni tőle az újabb zsákot. Nem tűnt nagynak és ötletem sincs, mi lehetett benne. Vállat vontam.

– Legyen. Akkor összerakom a következő szemetet. – Julia néni helyeselt majd elhagyta a szobát. Hihetetlen volt látni mennyi energiája van még mindig az öregnek. Én már igen fáradtnak és nyűgősnek éreztem magam. Szerettem volna fürödni, enni és ledőlni az ágyamba aztán nézni egy sorozatot, míg el nem alszok rajta. De ehelyett egy olyan szobát kellett rendbe tenni, amit soha nem fogok használni. Bár, az igazat megvallva egész jól haladtunk. Felszabadult az egyik fal, ami mellett felhalmoztak mindenfélét. Most ott éktelenkedett egy folt, ami szerintem penész lehetett. Vele szemben az az asztal, amit Julia meg akart tartani. Körülötte eltört székek és cserepes edények, egy falnak támasztott festmény, ami nagyon megrongálódott és sok chipses és ropis zacskó, amiket kólás üvegekkel még megtoldottak. Gondoltam neki állok annak a résznek, amikor irtózatos bűz ütötte meg az orrom.

– Mi az isten? Ez meg honnan… - Kérdeztem magamtól és a válasz azonnal ott volt előttem. A hosszú, háromszemélyes, kinyitható kanapé, ami a régi kilencvenes évekre emlékeztetett onnan jött a szag. Akár egy dögkút vagy pöcegödör. Gyerekkoromban volt nekünk olyan, szóval tudom milyen egy ilyennek a szaga. Sőt, pottyantós wc is volt a telken, amire szintén emlékeztetett. Orrom elé húztam a sálam és megragadtam a az ágy alján lógó textilt – akár egy kapaszkodót a buszon. Felfelé húztam, elsőre semmi. Recsegés ropogás aztán éreztem, hogy enged és a rugó hagyta, hogy felnyissam az ágyneműtartót. Felemelve az ülőrészt olyan belső tartalmat világított meg a narancssárga, ócska körte a fejem felett, amitől öklendezni kezdtem. Árnyékom rá vetült, de ettől még tökéletesen kivehető volt.

– Szent szűz Mária, ez borzalmas! – Kiáltottam fel az üres szobának.

– Ügye? Szerintem is. – Szólalt meg mögöttem Julia néni. Azonnal megfordultam és a hulláról rá tévedt a tekintetem.

– Mi a frász ez itt? Mármint miért van itt egy halott ember és…. mióta? Ez…. ez nem most…

– Persze, hogy nem! Ha friss halott lenne, akkor a szagok egészen másmilyenek lennének. Jaj, drágám, ő már két éve itt fekszik. Az egyik karját már sikerült kivinnem. Reménykedtem benne, hogy nem veszed észre és el tudom tüntetni az egész hullát. De, neked muszáj volt felnyitni, ügye? – Közelebb lépett s én hátráltam, ekkor a sarkamat belevertem az ágy alsó fa szerkezetébe. Szörnyű volt belegondolni, hogy két éve rohadó és oszló halott van mögöttem groteszk módon beletuszkolva a tollas ágyneműk közé. Kibélelt koporsót kapott a kanapé aljában.

– Miért tette? – Kérdeztem, hogy időt húzzak. Az az érzésem támadt, hogy sürgősen el kell menekülnöm innen, máskülönben épp így járok, mint ez a szerencsétlen.

– Egyszerű az ok, bár te úgyse értenéd meg. Régen olyan csendes volt még minden. Az egyetemisták nem hangoskodtak esténként és bulikat se tartottak ennyire gyakran, mint most. Tudja, mióta nem tudok rendesen aludni? Nem, én se. – Betegen felnevetett és ekkor jobbra léptem. Julia néni látva ezt, ő is így tett majd valahonnan – ötletem nincs hol tartogatta eddig – egy kést vett elő. Jobban mondva bicskának tűnt. Nem hiszem, hogy azzal vágta le a halott karját, de őszintén nem is érdekelt, hogy mivel és miként. Megtette s most engem fenyegetett a halál közelsége egy vén szipirtyó által, akinek csak segíteni akartam.

– A kialvatlanság sok gondot okoz, tudja? Főleg így idősen. – Folytatta a kis monológját s közben maga előtt tartotta a bicskát. Szemei sasként engem figyeltek és bár háta még mindig görbe volt, teste feszülten várta a következő döntést. – Rendszertelen alvás vagy annak hiányával már nehezen tudtam elviselni az alattam lévő ázsiaiakat, akik szerettek hangosan kuruttyolni és hajnali háromkor még ordítoztak. A csövek meg tökéletesen vezették a hangot és emiatt úgy tűnt, ott hangoskodnak mellettem. Többször hívtam a rendőrséget, hogy tegyenek rendet, de soha nem értek el semmit. Amint elmentek tovább kiáltoztak és én nem tudtam aludni tőlük! Gyakran amint véget ért a kinti tuctuc, ők rákezdtek az egymással való hangoskodásba és… elegem lett. – Keserves arcát látva megsajnáltam volna, tényleg, de jelenlegi helyzetemben nem érdekelt a története. Én se tudtam aludni mióta a hangoskodó egyetemistáktól, de vettem füldugót és azóta mélyen alszok akár egy medve télen.

– Értem.

– Dehogy érti! Besokalltam! Elegem lett! Lementem és becsöngettem majd az első ázsiait, akit láttam leszúrtam. Utána lehoztam ide és azóta itt van. Tudja, akkor aznap életemben először olyan jót aludtam, mint még soha. A lakótársai elköltöztek vagy nem tudom, de csönd lett. Aztán… aztán elfelejtettem, hogy itt van. Ennyi idősen az ember agya néha kihagy, szelektál, vagy mit tudom én. – A bicskát tartó keze kissé lehajlott miközben elkalandozott az emlékeiben. Tudtam, hogy ez az a pillanat –az egyetlen alkalom – amikor tehetek valamit a helyzet ellen. Nem akartam meghalni se most, se holnap. Még sokáig akartam élni. Befejezni az egyetemet aztán elhelyezkedni egy jó cégnél és menő programozóvá válni, aki olyan játékokban segédkezet, amiknek a nevét örökre megjegyezte az utókor. Szeretnék szerelmes lenni és tartani egy kutyát. El akarok menni a nyári rock fesztiválra és vásárolni akarok arra az eseményre. Egyszerűen nem lehet most vége. LEHETETLEN!

Testem a tettek mezejére lépett. Olyan gyors voltam, mint eddig soha. Julia néni mire feleszmélt, hogy közeledek felé már késő volt. Előre lendítettem a kezeimet és a hirtelen nekirugaszkodásból fakadó erővel meglöktem a nőt. Bicskát tartó kezére figyelvén egyik kezemmel épp azt a vállát löktem meg, amelyikben tartotta s mivel utána az egyensúlya megtartásával volt elfoglalva, az éles tárgy csak körzött a levegőben majd leesett amint elejtette. Másodpercek alatt történt. Megindultam, löktem, pislogtam egyet és Julia néni a földön feküdt tátott szájjal és döbbent szemekkel. Fejét kissé feltámasztotta a törött fa szék egyik lába, mely valahol úgy átszúrhatta a koponyáját, amitől hamar vértócsa kezdett gyűlni alatta. Lábai kifordulva, teste vonaglott egy kicsit majd izmai elernyedtek. Mivel tudtam, hogy a meghalt emberek beleiből ilyenkor eltávozik az is, amit székletnek és vizeletnek nevezünk arra számítottam, hogy irtózatos bűz lesz perceken belül. De, semmi.

– Mi a picsát csináljak? – Fakadtam ki magamból. A penészes és koszos falak persze nem válaszoltak. – Istenem, most mit tegyek? Ez a nyanya meg akart ölni, erre megöltem én őt és… - Odaléptem az ajtóhoz majd kitekintettem az átjáró folyosóra. Egy lelket se láttam közel és távol. A liftet hallottam abból a panelból, amelyikben lakom. Szívem hevesen vert, arcom elvörösödött és kezeim remegtek. – Mit tettem? – Súgtam ezt a mondatomat. Nem akartam lebuktatni magam egy olyan ostobasággal, hogy kiabálok. Járkálni kezdtem azon kevés területen, amit nem lepett el a limlom. Az egyik ilyen kanyarban megakadt a szemem a kukászsákon azon, amelyik építkezésből származó törmelékekhez is alkalmas annyira erős, utána az ágyban lévő ki tudja, mennyi ideje halott testre és döntöttem.

– Nem tehetek mást. – Magamat győzködtem. – El kell távolítanom mindkettőt, vagy rám fogják az egészet. Mindenhol ott az ujjlenyomatom, s ha a régi hullát nem is, de az újat simán a nyakamba varrhatják. Nem akarok börtönbe menni. – Utolsó mondatra, amit reszkető ajkakkal formáltam meg könnyek gyűltek szemeim sarkába. Letöröltem őket és erőt véve magamon nagyot sóhajtottam. – Ha most belekezdek, talán reggelre végzek is. Gyorsnak, halknak és ügyesnek kell lennem. – Úgy döntöttem, eltűntetek minden nyomot. Az este szép lassan olyan szakaszba ért, amikor az emberek aludtak vagy olyan részegek voltak, hogy nem fogtak fel semmit a külvilágból. Jobb ötlet híján mindkettőt becsomagoltam a kukazsákba – megjegyzem, nem volt egyszerű. Julia néni még mozgatható volt, így valami groteszk formában beletuszkoltam két zsákba, majd kivonszoltam a kukáig. Ott verseny súlyzós erejével és tehetségével guggolásból felemeltem a nő testét és a már nyitva lévő konténerbe beledobtam. Hatalmas puff hanggal ráesett a már benn lévő szemét halomra. Utána az ágyban lévő halottat vittem ki, bár szintén nem volt egyszerű. Becsomagoltam majd elhasználtam még egy zacskót arra, hogy valahogy kicipeljem. Ott akár egy gerendát felemeltem és beletéve a konténerbe kiállt belőle.

– Fenébe! – Káromkodtam egyet. A konténer fejével addig csapkodtam, míg el nem törte és így bele nem fért a második hulla is. Utána a konténert lecsuktam és imádkoztam, hogy a kukás embereknek ne tűnjön fel a zsákok különösen emberi alakja. A sötétben és a parkolóban lévő lámpák narancssárga fényében nem tudtam megítélni a lebukás veszélyét, de annyira kimerültem, hogy nem is érdekelt.

Sajnos az éjszaka hátralevő részében még el kellett tüntetnem a szobában lévő nyomokat, csak utána reggel térhettem haza. Aznap kihagytam minden órámat és egy kiadós, egy órás fürdés után aludtam késő délutánig. Amit tettem, annak a titkát tudtam, hogy a sírba vihetem magammal, amint láttam két nappal később az üres konténereket, illetve miután eltelt három hónap anélkül, hogy keresett volna a rendőrség.

– Majd a mennyek kapujában elbírálják a bűnöm. – Gondoltam és éltem tovább az életem.

 

Vége.

Bánatos Kísértet - Evangeline – 1878

A novella sorozat hatodik története máris olvasható! Továbbra is elvont, felkavaró és tabukat érint.

the_austrian_imperial_family_in_goddollo.jpg

1. fejezet

A lovas kocsi kerekei pattogtak a kavicsos földúton s mivel napok óta szárazság tombolt, így a kiszáradt talaj nagy porként felverődve, lassan múló csíkként mutatta a haladás irányát. Evangeline és édesanyja Charlotte Lauressad egymással szemben ültek s más - más ablakon néztek kifelé közben dülöngéltek, enyhén ugráltak s igyekezték megtartani a nyugalmi állapotukat. Ami nem volt egyszerű, mivel Charlotte megparancsolta a lovásznak, hogy amennyire csak lehet, hajtsa meg jól azokat a lovakat. Még sötétedés előtt haza kell érniük. Erdővel majd mezőföldekkel határos úton haladtak órákon át. Mire megérkeztek Párizsba, áthaladtak két kisebb városon, egy tucatnyi falún és még több gabonaföld mellett. Nem esett túl sok szó. A már tizenkét éves Evangeline gondolataiba merülve figyelt kifelé az ablakon át, melyet két oldalt függöny keretezett s mely lebegett a beömlő szélben.

– Megérkeztünk! – Kiáltott fel örömében s nyomban megbánta meggondolatlan felszólását, amint anyja szúró szemével találkozott. Charlotte nem szerette, ha a gyerekei neveletlenek és gyerekesek. Kemény tekintetével némaságra intette lányát és látva a megbánását elégedetten dőlt hátra. Közben a lovas kocsi elérte Párizs városának határát s onnantól kezdve kissé gördülékenyebben haladtak az úton. Eleinte kis házak majd egyre magasodó és díszesen kiépített, több emeletes épületek mellett haladtak el, sok emberrel telítve az utcákon. Árusok kiabálása, egymással veszekedő emberek zaja, más lovas kocsik menetelése és kutyák ugatása vagy macska nyávogás jellemezte leginkább a belváros hangjait. Illatra volt itt minden, győzte az ember orra felismerni őket. Frissen sütött kenyér, virágok áradata, kosz, mocsok és izzadság keveredése valami alvilági bűzzel. Az utcán egyszerre volt jelen a negédes parfüm és a klotyón lehúzott széklet szagok mindegyike. Evangeline elfintorodott amint elhaladtak egy felettébb büdös területen. Nem tudta, de a fő utca mely kivezetett a belvárosból közvetlenül a nyomor negyed mellett haladt el, ahova a város lecsúszott és nincstelen szellemei költöztek. Azok, akiktől elvettek mindent vagy elveszíttették vagyonukat. Ők voltak a sötétben lakók, az éjszaka kukázók. Azok, akiktől a „tiszta” polgárok féltek és undorodtak egyszerre. Charlotte oda se nézett. Helyette az eget fürkészte és arra gondolt, hogy épp időben érnek haza. Pont, mielőtt a Nap végleg elhagyná az eget. Nyugat felé a távolban egyre erősödő narancssárga és píros csík gyülekezett, mely átalakul majdan kékké és végül helyet ad a csillagoknak.

– Megjöttünk. – Szólt hangosan a lovász majd leszállt a kocsiról és ajtót nyitott a benn ülő hölgyeknek. Előbb Charlotte fogta meg a segítő kesztyűs kezet, majd Evangeline követte nyomban. A lány ismerős kavicsos útra lépett majd feltekintett szülőházára, jobban mondva a Párizsban fellelhető, kicsinek számító harmadik családi kastélyra. A lány csupán annyit tudott, hogy az országban jelenleg tartózkodó és részben eme városban is élő nemesi családok kastélyaihoz képest az övöké volt a legszerényebb és legvisszafogottabb mind közül. Nem szívesen gondolt arra vissza, amikor az iskolában emiatt csúfolták és szegénynek nevezték a családját. Pedig, ha látták volna Reimsben álló kastélyukat, melyet apjuk a Barokk korra jellemző monumentalitással és dekoratív építészeti megoldásokkal építtetett, akkor egy szavuk nem volna, úgy elámulnának tőle. De persze a lány tudta, hogy ama kastélyukról igen kevesen fognak tudomást szerezni és még kevesebben ismerik a helyet. Apja féltette azt a telket. Nagy becsben tartotta és óvta, akár a hímes tojást.

Párizs szélén található gazdag negyedben meglévő kastélyukhoz aránylag kis telek tartozott (persze ezt is a szomszédokhoz viszonyítva lehet kijelenteni), hatalmas növény kerítéssel, szépen karban tartott tulipán kertekkel és rózsabokrokkal. Illatos és hangulatos kerten áthaladva anyja után megérkeztek az alig három emeletes egyszerű kastélyukhoz. A lépcsőn felérve három szobalány fogadta őket s egy ismerős nő, akit Evangeline nagyon nem kedvelt. Ő volt a nevelőnője mióta az eszét tudja és szigorúságában nem ismert határt. Amint átlépték az ajtót Evangeline hátra nézett egy pillanatra. A lovász leemelte a bőröndöket és átadta a három szobalánynak. Ők nehezen, de megbirkózva a súlyokkal cipekedtek utánuk.

– Mit bámészkodsz? Tessék lefürödni! Le kell mosnia magáról az út porát Miss, mielőtt az asztalhoz ülne. – Rikácsoló, fülsértő hang sértette Evangeline fülét, s ami nevelőnőjétől származott. Megszokhatta volna az eltelt hét év alatt, mégis képtelen volt rá.

– Fáradt vagyok.

– Nincs kifogás, irány az emeleti mosdó!

– Apa és a fiúk hol vannak?

– Azzal, most te ne foglalkozz. Istenem, de sok a felesleges beszéd.

– Tudom, egy hölgy nem locsog. – A nevelőnő, aki soha nem hívta a lányt rendes keresztnevén bólintott majd előre ment. Követte őt Evangeline s közben arra gondolt, vajon hol lehetnek a testvérei és mit csinálhatnak? Szüleire már nem is gondolt, mivel megszokta az elszigetelődést tőlük. Sajnos már nem emlékszik rá, de egyszer csecsemőként megölelte őt az anyja s utána az apja is sőt, egyik éjjel Michael csókot lehelt kislánya arcára. S azóta semmi emlékezetes kontaktus nem történt senki között. A lány engedelmesen a nevelőnő után ment, ki amint szembe találkozott egy szobalánnyal fürdővíz engedésére kötelezte. Közben elvonultak a lány hatalmas szobájába, és míg a víz készült átvették ismét a társalgási illemet. Ezek olyan szabályok voltak, melyeket bár leírtak nem egy papírra mégis, nem kötelezett senkit se a törvénykönyv maga a betartásukra. Evangeline a nagyját fejből tudta, hiszen mióta megszületett arra nevelték, hogy alkalmazkodjon az elvárásokhoz, illeszkedjen a társadalmi élethez és betartson minden szabályt. Nevelőnője egyre többször hozta elő neki a bált és az ott illendő viselkedést, bár még nem volt része ilyesmiben. A jégkirálynő cím nyertese (vagyis a nevelőnő) szerint hamarosan eljön az ideje annak, amikor Evangeline eladósorba kerül s ezt egy bál keretein belül teszik köztudomásra. Ahhoz viszont kellően fel kell készülnie, mert még véletlenül sem hozhat szégyent a családra, a nőkre s úgy senkire se.

– A víz készen áll. – Szólt be szerényen a szobalány és nyomban eltűnt volna, ha a sötétruhás nevelőnő hagyja. Kontyba fogott hajában apró műanyag virág díszelgett. Csat lehetett.

– Kísérje el a fürdőbe, ahol segítsen! Nem ülhet az asztalhoz az utca porát magán viselve. Én kikészítem a vacsora ruháját ide. – A tükörasztal előtt lévő székre mutatott. – Ebbe s csak is ebbe öltöztetheti, megértette? – A szobalány bólintott és belépett az ajtón. Megvárta míg Evangeline előre megy s utána haladva eltűntek a fürdőszoba ajtaja mögött. A nevelőnő nem túl giccses, de mégis aranyosan elegáns, térdig érő abroncs szoknyás ruhát választott, amit kihelyezett majd elhagyta a szobát.

 

Másfél óra készülődés után – mely gyors készülődésnek nevezhető – Evangeline lesietett az emeletre és a kelet felé néző kastély szegletben található étkezőbe ment. Ottan már szülei elfoglalták az asztalnál a saját helyeiket. Mindketten a hosszú asztal két szélében ültek és figyelték a fiú testvéreit. Apjuk csupán rájuk pislantott majd a lányára és szó nélkül hagyta elhaladni maga mellett Evangeline-t. Figyelmét a kezében lévő újságnak szentelte. Anyjuk mély dekoltázzsal megáldott, hosszú ujjú ruhában ült az asztalhoz díszes hajcsattal a fején. Evangeline nem értette mire fel ez a kiöltözés, hiszen senkit se érdekelt miként néz ki végül nem tette szóvá. Már rég megtanulta, hogy kimondani a gondolatokat felesleges és elitélendő.

– Vegye már el tőle azt a játékot, Adele! Nem játszhatnak az asztalnál, ezt már ezerszer elmondtam. – Charlotte meg tudta volna ölni szemeivel a nevelőnőt, aki Evangeline legkisebb öccséért felelt, a két éves Jean-ért. Szegény, amint kivették kezei közül a játékot sírni kezdett és Charlotte mérgesen sóhajtott – Az istenért, hallgattassa már el, enni akarunk!

– Charlotte, talán ha nem volnál oly szigorú, a gyereked sem sírna. – Mondta Michael. 

– Szerintem jobb nevelőnő kellene. Evangeline nem sírt ennyi idősen. – Michael nem szólt hozzá. Közömbösen visszabújt a magazinjába és várta, hogy kihozzák a vacsorájukat. Közben Jean abba hagyta a sírást amint meglátta a közeledő szobalányokat. Örvendezni kezdett és kezeivel tapsikolt, amit Charlotte továbbra is rossz néven vett. Egyedül Jean engedett még a gyermeki énjének. A többi gyermek csendben és türelmesen várták, míg kiszolgálják őket és eléjük teszik az előételt. Majd apjuk áldást mondott és utána, ahogy az illem diktálja felemelték a megfelelő evőeszközt és lassan enni kezdtek. Még a négy éves Constant is tudta, hogyan kell az asztalnál ülni. Szegény Jean és az ő nevelőnője! Rendesen megizzadtak mindketten a vacsora végére. A többi hölgy, kik a gyermekek mellé lettek alkalmazva hol semlegesen, hogy lenézően pislantottak néha ama szék felé. Evangeline körbe nézett és döbbenten vette észre, hogy testvérei sokat nőttek mióta legutoljára találkoztak. Legtöbb változás a legidősebb fiú testvérén, a nyolc éves Alain-en volt feltűnő. Határozottabb arcszerkezet, felnőttes viselkedés és jóval illemtudóbb, mint eddig. Kicsit olyan érzése támadt, mintha idegenek között enne. Elméletben ők itt a családja, gyakorlatilag nem tud senkiről semmit és idejét se tudja, mikor történt valami szép és közös élmény, ami gazdagíthatná a köteléket közöttük.

– Testvérem Henry is ellátogat majd a nyaralónkba Charlotte.

– Ez az! – Mielőtt az asszony válaszolhatott volna legidősebb fia hirtelen elveszítve az önuralmát boldogan felkiáltott. Természetesen azonnal megbánta és vissza húzódott a székbe. Charlotte rosszallóan leszegte a fejét és férjére nézett.

– Biztosan jó ötlet volna? Tudod, hogy tea partit szeretnék rendezni esetleg egy bált, ha összejön. Nem Evangeline, ez még nem a te bálod lesz. – Mintha gondolatot olvasna, elkapta lánya egyszerre riadt és kíváncsi tekintetét. Bár, csak félig olvashatta ki a fejében kószáló gondolatokat. Ugyanis a lány egyáltalán nem akart még felnőni. Nem akarta, hogy hozzá kössék őt valami idegenhez. A bennlakásos iskolában sokat beszélnek erről az idősebb lányok és többük nagyon várja a házasságát, de ő kivételt képez. Nagyot nyelt, hogy elfojtsa a hatalmas megkönnyebbülését. Alain óvatosan kérdezett.

– Apám, én is veletek mehetek?

– Biztosan nem, fiam! – Még mielőtt Michael levegőt vehetett volna az asszony rögvest kifakadt. – Még túl gyermek vagy te a vadászathoz! A te dolgod az, hogy tisztességes úriember váljék belőled, aki majd örökölve a vagyont, a család nevét és öt birtokát okosan gyarapíthasd…

– Tudja jól Charlotte, hogy mi a feladata. Ő az én fiam is, ha nem felejtetted el. – Michael rideg és vékony hangja a nőbe fojtotta a maradék szavakat. Nem szívesen hallgatott, de bölcsebbnek látta, ha így tesz. A férfi előre hajolt s most először úgy tűnt foglalkozik a családdal. Hogy közéjük tartozik. – A vadászat nem való mindenkinek Alain, de meglátjuk. Ahogy azt is, mit tanulsz majd ottan. Mielőbb tapasztalatot kell szerezned a fegyverhasználatban, csak utána jöhetsz apáddal és a nagybátyáddal. Egy hét múlva legkésőbb indulunk. S most, ha kérhetem, étkezzünk csöndben. Az ételt élvezni kell s nem habzsolni. – Az asztalnál ülők eleget tettek a kérésnek. Míg el nem fogyott mind a három fogás, addig csupán a rágás és az evőeszközök koccanása hallatszott, néha egy kis víz kiöntése.

Amint végeztek az evéssel Evangeline és testvérei szobáikba lettek küldve. A lány úgy tett, mintha aludna s nevelőnője magára hagyta. Alig egy óra várakozás után felkelt és magára véve a hálóköntösét és papucsát kiment a kertbe. Korom fekete éjszaka és félhold köszöntött rá az égről. Észrevétlenül a kert hátsó szegletébe ment, ahol pár diófa ált bokrokkal párosítva. Nem messze innen egy kerti pavilon állt édesanyja kedvenc helye a késő délutáni olvasgatásokhoz vagy tea partikhoz. Evangeline nem ment oda, helyette megbújt egy fa tövében és onnan kémlelte a tiszta csillagos eget. Oly sok apró, alig látható vagy erősebben fénylő pötty fénylett fenn, mintha ezernyi szentjánosbogár akarna elrepülni a holdig. Evangeline szeretett rácsodálkozni a természet apró szépségeire, de nevelőnője gyakran ráripakodott. Mert, hogy egy előkelő hölgy nem bámul, nem ábrándozik, és végképp nem dédelget feleslegesen reménytelen álmokat. Egy úri hölgy a férje oldalán van mindig és őt képviseli a puszta létezésével.

– Vihar előtti csend. – Ismeretlen hang szólalt meg mögötte. A kert azon szegletéből, ahova nem jutott el a hold és a csillagok fénye. Evangeline szíve majd kiugrott a mellkasából és ugrott is egyet ijedtében.

– Ki vagy? Mutasd magad!

– Nem kell félned, Evangeline. Jó barát vagyok. – Az átláthatatlan feketeségből lassan egy kisfiú lépett elő. Sovány kezek és lábak, aranyszőke hajzat és márványként fénylő bőr, melyen a hold fénye furán tört meg. Ruházata mélyszegény családi származásra utalt. Talán utcán lakó gyermek, talán egy erre tévedt csavargó.

– Honnan tudod a nevem? Kifigyeltél engem és a családom? El kell menned, máskülönben apám rád hívatja a…

– Nem fog hívni senkit. Ugyanis engem nem lát és te nem fogsz mesélni rólam. Nemde? Felesleges lenne. Apád nem foglalkozik senkivel saját magán kívül. Nem érdekli a gyerekei, a saját felesége és a családdal csak annyira foglalkozik, amennyi kell a látszathoz. Jól mondom? – Az idegen fiú csupán egy lépésre volt a lánytól. Ő mégse érzett késztetést arra, hogy elfusson. Megmagyarázhatatlanul bízni kezdett a fiúban és hitt neki. Egy csepp kétely se volt lelkében, s ha akadt is, az elnémult amint a fiú szemeibe nézett. Egyszerre volt élettelen és mégis elbűvölő.

– Jól mondod. Apám szinte már idegen. De… mit foglalkozol te ezzel?

– Tudd meg Evangeline, hogy te nekem fontos vagy és meg akarlak menteni.

– Honnan tudod a nevem és mégis mitől?

– Hosszú lenne mindent elmagyarázni, de a lényeg, hogy ismerlek és valamilyen szinten te is engem, csupán elfelejtettél. A neveltetésed és a korai felnőtté válásod miatt kivertek a fejedből és emiatt azt se tudod, ki vagyok. Pedig ott voltam neked, amikor senki más. Játszottam veled és bújócskáztunk is. Csupán túl kicsi voltál ahhoz, hogy emlékeid maradjanak.

– Értem. Mármint, lehet így van, nem tudom. Ahogy a nevedet se. Honnan jöttél? Hol van a családod? Miért vagy itt? – A fiú közelebb lépett és megérintve a lány kezeit felemelte azokat és bizalmasan rájuk szorított. Evangeline testén végig futott a hideg és hirtelen libabőrös lett. Ösztöne azt sugallta, hogy meneküljön, menjen, gyorsan hagyja itt. De éne felsőbbrendű része elbájoltan figyelt és itta a fiú minden szavát. Nem félt, nem tartott tőle, nem vélte ártalmasnak a semmiből előbukkanó valakit.

– Tommy vagyok, és azért vagyok itt, mert a nagybátyád egy nagyon veszélyes és gonosz ember.

 

Közben Párizs piros lámpás negyedében, a belváros azon pár utcájában, hol a társasházak bordélyt működtettek magukban Ópium barlangoknak és a feketekereskedelem fellegvárának adtak helyet és menedéket, ama sötét és félelmetes utcák egyikén járt épp Henry Lauressad két barátjával. Bankárok voltak mind a hárman kimagasló pozícióval, fizetéssel és névvel. Nem, mintha Henry-nek szüksége lett volna a kenyérkeresők munkájára, hiszen testvérével egy nemesi család sarjaként oly nagy vagyont örököltek, melyet ésszel fel se lehet fogni. Nem, Henry egyszerűen unatkozott és nem akarta élete napjait semmit tevéssel tölteni. S miután rájött, hogy a hölgyek körében nagyon népszerűek a pénzzel foglalkozó férfiak főleg akkor, ha vezető pozícióban vannak nem sokáig gondolkodott a bankár karrieren. Ráadásul időközben rájött, hogy szereti s így még jobb az élete. Vállvetve, szabad kezeikben alkohollal támolyogtak a macskaköves utakon s elhaladtak két bordélyház mellett is – az egyikbe majdnem betértek, mikor egy dögös barna kikacsintott az ajtón – majd egészen az utca végéig elmeneteltek. Nevettek, röhögtek, disznó vicceket mondtak egymásnak és fittyet hánytak a környék kiemelten rossz hírnevére. Itten sok lopás, csalás sőt, még gyilkosság is történt, emiatt az épeszű lakosok messze elkerülik a környéket. Kivéve azon férfiak, kik házasságon kívüli szeretetre vágynak.

– Itten, ez jó hely! Olyan lányaik vannak, amikről az ókori görögök írtak eposzaikban.

– Részeg vagy te egyáltalán? – Henry barátja kérdezte a másikat, miután fenn akadt a szemöldöke társuk szóhasználatán. Henry-t nem érdekelte ki mennyire részeg. Ő nagyon akart már egy nőt és innen tovább biztos nem megy, máskülönben kijutnak a negyedből. Barátja vállat vont majd szemei az ablakban előtűnt nagy keblű hölgyeményen állapodott meg.

– Jó lesz! Gyerünk, térjünk be! – Henry előre ment. Barátai hűségesen követték. Az ajtó nyitva állt s alig lépték át a küszöbét, máris szépséges istennők hada vette őket körül. Selyembe bújtatott karcsú, nagy kebellel megáldott hölgyek. Erős sminkben, némelyiküknek göndör hajjal s olyan pompázatos öltözékekkel, hajdíszekkel és ékszerekkel, mint akik meg akarják alázni a római pápát magát. Cigaretta füst, ópium köd, emberi testnedvek, alkohol és ezerféle parfüm illata és szaga terjengett a levegőben. A ház úrnője nyájasan köszöntötte az urakat és bekísérte őket a lehető legszínesebb, legkényelmesebb előszoba egyikébe.

– A legjobb kínálatomat mutatnám meg önöknek uraim. Válasszanak bátran, itt nincsenek lehetetlenek. – Kacsintott majd intett és szép sorban tíz nőt sorakoztatott fel. Épp, akár egy festő szín spalettáján, itt is akadt mindenféle. Öregebb, fiatalabb, vékonyabb, ducibb, hosszú hajú, sötét bőrű, világos bőrű és így tovább. Mindegyikük melleket kiemelő fűzőkben, rojtos sokat mutató szoknyákban, harisnyában és csili-vili ékszerekben forogtak, kacsintgattak vagy csókot küldtek a levegőben.

– Őt akarom! – Mutatott rá Henry a legújabb és egyben legfiatalabb szerzeményre. Vékony, sminkkel jól elfedett fiatalsága gyanút ébreszthetett volna egy jó emberben, hogy talán eme nő kiskorú még ehhez a… pályához. De nem Henry-ben. Számára épp ezen típus a zsánere. Amint megkapta felvitte a szobába és eltöltötték az egész éjszakát. Másnap reggel a lány sírva panaszkodott az úrnőnek, miszerint a férfi rettentően erőszakos és durva volt. Olyan dolgokat is meg kellett csinálnia, amit egyáltalán nem akart. S minél jobban ellenkezett, annál inkább akarta és végül megtette.

– Ez nem egy álomvilág, kiscsibém! Pénzt akarsz? Itt így mennek a dolgok. Fizetnek és te teszed, amit ők mondanak. Most menj és szedd össze magad, vár a következő pénzeszsák!

 

2. fejezet

Franciaország északi részén helyezkedik el Le Mans települése közvetlenül a Loire mellékfolyó partján. Számtalan látnivalóval rendelkezik, mint a Cathédrale St Julien főtemplom, Abbayege de L’Épau apátság és tucatnyi gall és római építmény, mik az ókori civilizációk után maradtak fenn. Eme településre betérni olyan, akár egy gyors időutazás. Megváltozik a környezet, az épületek stílusa s egyedül az tartja az embert a jelenben, hogy látja a lakók küllemén – érzéki csalódás volt csupán.

Második napja tartózkodik Lauressad család a nyaraló kastélyukban, melynek saját tópartja, két lovardája és körülbelül 340 ezer négyzetméternyi területe van. A kastély magán viselte a kor összes jellemzőjét kiegészítve Michael barokk kori szenvedélyét. Eme felhős, esőt váró napon Michael Lauressad és két kísérője elmentek vadászni a telekhez tartozó szélső erdő egyikébe. Kiemelt hobbinak számított a családfőnél az, hogy rendre állatokat vitt haza miket trófeaként kitömetett és azzal dekorálta ki a nyári kastély legtöbb falát. Charlotte elviselte férje időtöltését és szórakozását. Számára szintúgy megvolt az, amivel eltöltötte idejét. Könyv olvasása mellett előszeretettel invitálta meg barátnőit beszélgetésekre és szívesen szervezett bálokat vagy egyszerű mulatságokat, társasági összejöveteleket. Emellett nagyon szeretett a kertben sétálni és gyönyörködni a ritka virág gyűjteményében, miket férje hozott haza külföldi utazásai során. Mindeközben Evangeline épp sietősen veszi lépteit és kezeivel felemelt hatalmas szoknyája hullámzik, miközben lemegy a kastély teraszáról és elrohan az egyik virágágyás felé. Nevelőnője próbálna utána menni, de a terasz tetején megállva feladja és láthatóan nagyon dühös. Evangeline végül eltűnik a nyugati erdőrészben azzal ellentétesen, ahol apja próbálja levadászni a nyár legnagyobb farkasát vagy gímszarvasát. Evangeline alig haladt befelé az erdőben, amikor a lombok közt beszűrődő fénysugarak egyike Tommy arcára vetülve feltárja őt. A lány megörül a fiú láttán és megöleli.

– Tommy, de jó, hogy itt vagy! Hogyan találtál rám?

– Nem volt nehéz Evangeline. Engem nem akadályoznak a földi halandók kerítései és korlátai. Te mit csinálsz erre? – Evangeline kedvtelenül eltekintett és elengedte a fiút. Lábával rugdosni kezdte a földet.

– A nevelőnőm elől menekültem el ide. Spanyolt kellene tanulnom majd gyakorolni a zongorázást, hogy anya bálján remekeljek s még el se kezdtem a felkészülést a majdani házas asszony létre. Elegem lett Tommy, az az igazság. Nem játszhatok, nem lehetek a testvéreimmel, akik lemehettek a tópartra fürdeni és szórakozni. Míg én szenvedek, ők vígan lubickolnak a frissítő vízben és egymással játszanak. Nem értem én ezt, Tommy. Nekem miért nem szabad?

– Szabad neked is, Evangeline. Ha szeretnéd, játszok veled.

– Tényleg? – Evangeline szemei felcsillantak s haján a fény aranykoszorút rajzolt. Tommy biztatóan bólintott és kezét nyújtotta.

– Igen. Amihez csak kedved van. Maradhatunk itt az erdőben, beljebb mehetünk egy szép virágágyashoz vagy a tó azon oldalára is mehetünk, ahol nem látnának minket. Az lesz, amit szeretnél. – Evangeline hirtelen nem is tudta mi legyen, majd széles vigyora elárulta őt.

– Csinálunk rejtekhelyet, fegyvereket ágakból és mi is vadászunk. Mit szólsz?

– Legyen! – Mondta Tommy és nyomban elindultak felfedezni az erdő belsőbb részeit. Evangeline soha nem ismerte volna el családtagjai előtt sőt, valószínűleg senkinek se Tommy-t kivéve azt, hogy igenis nagyon érdekli a vadászat, a fegyverhasználat s bár ez mind csak a fiúk kiváltsága szívesen részt venne ő is ezen mulatságban. Egészen a délutáni uzsonnáig szórakoztak és Evangeline sok ideje először ismét boldognak és gyereknek érezhette magát. Alig emlékszik a legutóbbi alkalomra, amikor ennyire felemelő érzés kerítette hatalmába a kikapcsolódás miatt. Uzsonnáját két fiútestvérével együtt fogyasztotta el a hatalmas étkezőben, melynek a nyugatra néző oldalán óriási ablakok engedték át a befelé kúszó nap fénysugarait. Félkör alakban magasodtak és kisebb belső növénykert foglalt helyet előttük. Charlotte kedvenc kis virágai végig kísérték a napnyugtát. A szülők merre lehettek, azt egyik gyermek sem tudta és nem is érdekelte őket. Ott voltak azok, akik nevelték, oktatták és vigyáztak rájuk, ennél több nem kellett.

 

A vacsora ideje elhúzódott és későn jött el az étkezés alkalma, ugyanis Henry bácsi megérkezett és hozott valami különlegeset, amit a konyha séfje megpróbált ehetővé tenni. Nem árulta el mi az, mert meglepetésnek szánta. Evangeline és testvérei ismét az asztalnál ültek abban az étkezőben, ahol uzsonnáztak. Csupán, most a plafonról logó hatalmas gyertyasor biztosította a fényt s kivételesen mindenki jelen volt. Charlotte és Michael egymással szemközt az asztal két végében ültek. Ha egymásra tekintettek arcuk nem árult el sokat s közömbösen elnéztek a másikról. Evangeline épp azon tűnődött, látta e őket valaha egymást szeretni, ahogy a romantikus könyvekben megvan írva, amikor Henry bácsi betoppant. Kiöltözött, bár haját nem készítette el az alkalomra sőt, arcszőrzete is elhanyagoltan borostát rajzolt bőrére. Körmei kissé koszosak voltak, ez akkor tűnt fel Evangeline-nek, amikor leült és megfogta a poharát majd nyomban bort öntött magának.

– Végre, hogy előbújtál! – Mondta Michael nevetve és megveregette öccse vállát.

– Mióta vagy itt Henry bácsi? – Kérdezte Alain és rajongással teli szemekkel figyelte a férfit. Felnézett rá és ennek Charlotte nem örült.

– Ó, nemrég jöttem. Hamarabb is lehetett volna, de dolgom volt. Hoztam valami különlegeset, amit ma megehetünk. – Kacsintott a kisfiú felé majd tekintete találkozott Charlotte szikrákat szóró szemeivel. – Nincs benne semmi veszélyes, csupán ritkán beszerezhető állatról van szó, nem több. – Mosolyogni próbált, de az asszony nem viszonozta. Amilyen szép volt, épp olyannyira nagy utálattal nézett a férfira s némán megölte őt párszor. Henry nyelt egyet majd inkább testvéréhez fordult. Közelebb is ült hozzá, illetve tudta pontosan, hogy míg testvére nem küldi el őt, addig feleségének egy szava nem lehet. Szerencsére – aminek Henry örült – a nőknek sok beleszólása nem volt se a családi életbe, se a társadalmi életbe. Voltak, mert szépek és gyermeket hordtak ki, de máskülönben ők nem dönthettek.

Evangeline se nézte jó szemmel a férfit, de ő igyekezett elfoglalni magát és nem rá tekinteni. Végül kihozták a pompázatos ételeket és az illatok megbolondították az összes jelenlévő nyálmirigyét. Mialatt fogyasztottak, Henry és Michael nosztalgiáztak a közös vadászataikról és más élményeikről, miket Alain előszeretettel hallgatott, de a hölgyek kevésbé. Amikor Henry elkezdett mesélni a fiatal nőkkel való kalandozásáról és épp ecsetelni szerette volna a két hete felavatott új örömlányt, Charlotte hangosan letette az evőeszközeit. Csörömpölésével elérte, hogy a férfiak rá figyeljenek.

– Michael, nem gondolod, hogy ez a téma nem vacsora asztalhoz való? Főleg, hogy a saját gyermekeid is itt ülnek. Felőlem arról beszéltek, amiről akartok majdan később a dolgozó szobádban, de addig is türtőztessétek magatokat.

– Feleségemnek igaza van. Eme érdekes kalandodat majd elmeséled a dolgozó szobámban. –Charlotte szemeit forgatta majd evett tovább.

– Én is csatlakozhatok? – Kérdezte Alain, de apja válasza elkeserítette.

– Még túl fiatal vagy hozzá. Idővel fiam, idővel. – A vacsora hátralevő részében semmi érdekfeszítő nem történt, legalábbis Evangeline szemszögét nézve. Csillogó étkezőben az arany és ezüst többféle árnyalata uralkodott. Sarkokban szobrok és ritka cserepes növények díszelegtek. Drága függöny takarta el előlük az éjszakai látképet és az asztal önmagában felért egy komolyabb anyagi összeggel. Evangeline annyit tudott, hogy apja külön kérésre készítette egy asztalossal ritka, külföldről hozatott fából. Nem, mintha a rajta lévő terítő, tányérok, virágvázák és evőeszközök nem értek volna fel együttesen az asztal értékével. S ez jellemezte a kastély összes szobáját és termét. Még a lány saját szobája is kifejezetten úgy lett kialakítva, hogy sok dísszel, pompázatos kézzel faragott és festett szobrokkal, bútorokkal. Miután befejezték az evést és engedélyt kaptak rá a gyerekek elvonultak a szobáikba. A két legkisebb gyermeket saját nevelőnőjük kísérte el fürdeni majd elaltatni. A ház ura és az ő testvére elvonultak a dolgozó szobába olyan témákról beszélgetni, amire Charlotte nem volt kíváncsi – nem mintha az orrára kötötték volna. Az asszony elvonult a nappaliból nyíló könyves szobába, hol több évtizede gyűjtögetett könyvei sorakoztak faltól falig. Nézegette egy ideig a szemközti polcot majd úgy döntött, hogy újra olvas egy évek óta nem forgatott kötetet s leemelve azt visszatért a nappaliba. Kedvenc székébe elhelyezkedve és felkapcsolva az olvasó lámpát készült volna belemélyülni egy romantikus kalandregénybe, mikor leánya megzavarta. Türelmetlenül szólt hozzá.

– Mi van, Evangeline? Nem a szobádban kellene lenned? – A lány félőn előrelépett és szép, hosszú hajának egy részét előre rakta. Amikor zavarban van, vagy ideges ösztönösen csinál valamit, aminek nincs tudatában.

– Gondoltam beszélgethetnénk. Régen meséltél nekem a könyvedből. Emlékszel, amikor felolvastál nekem aztán beszéltünk a történtekről?

– Az idők változnak. Most pedig, mars, a szobádba, vagy idehívom a nevelőnődet és ő nem fog úgy kímélni, mint most én.

– De, anya…

– Nincs semmi de! Magányra vágyom, és neked azt kell tenned, amit mondok! – Evangeline szomorúan leszegte fejét majd kiment a nappaliból. A lány még utoljára visszatekintett a sötét köztes folyosóról anyjára, kin nem látszott egy csepp megbánás sem. Mélyen elmerült a történetben és láthatóan élvezte a kikapcsolódást. Evangeline elindult az emeletre s bár csupán a kinti ezüstös holdsugarak jelentettek valamicske fényt (a szolgálok eloltották így késő este az összes gyertyát), Evangeline fejből tudta a folyosókat és csukott szemmel is eltalált a szobájához. Felérkezve az emeletre rutinból elfordult jobbra és lábai maguktól vitték. Szoknyája szélesen úszott utána térde körül. Elkeseredetten azokra az időkre emlékezett, amikor még anyja szerette és foglalkozott vele. Mintha meg se történt volna, vagy legalábbis nem számítana senkinek se az ilyesfajta élmény, csak neki. Senki se vágyik a közelségre és foglalkozásra, csak ő. Miért van ez? S mi ebben a rossz?

– Evangeline! Ez aztán a meglepetés. – Henry mézesen dörmögő hangja zökkentette ki a gondolatai közül és ijedten torpant meg közvetlenül előtte. – Mész aludni drága? – Evangeline bólintott és figyelt. Rossz érzése támadt olyan, ami arra sarkalta őt, hogy fusson. Védekezésből rohanjon, míg lábai bírják. Ennek ellenére teste nem tett semmit. A józanész azt diktálta, hogy nagybátya nem akar semmit, csupán… valamiért erre járt. – Értem. Én nem alszok egy jó ideig még, szerintem.

– Nem apával kellene beszélned?

– Ó, vele már áttárgyaltunk, amit csak lehetett. Nem mellékesen álomba itta magát a kiváló minőségű skót whisky-vel. Mindegy a lényeg, hogy már nem köt le. – Mondta a lány értetlen arcát látva majd közelebb lépett. Evangeline ugyan így hátrált. – Jaj, nem akarlak én bántani! Csupán… szeretnélek közelebbről megnézni magamnak. Tudod, nemsokára férjhez mehetsz.

– Tudom. – Evangeline nagyot nyelt.

– S azt is tudod, hogy már most többen akarnak a férjed lenni? Nagyon szép lánnyá cseperedtél és ennél csak szebb lehetsz majd, hiszen a növésben nem álltál meg! Láttam már hozzád hasonló gyémántokat. Mind olyan meseszép nővé érett, amiről az ember álmodni se mer. Persze, én megszereztem őket magamnak. Az este az is szóba került ám, hogy mi legyen veled. – Közelebb lépett és mielőtt a lány feleszmélhetett volna egy gyors mozdulattal megragadta a csuklóját és erősen rászorított. Evangeline felrikkantott a fájdalomtól és az ijedtségtől.

– Ne…

– Az én feleségem is lehetnél. – Sziszegte közelről a férfi. Vigyora vérfagyasztóan rossz előérzetet keltett a lányban. Próbálta lefejteni a férfi ujjait, de nem ment. Túl erős volt. – Szerintem jobban járna mindenki, ha hozzám jönnél feleségül. A vagyon a családban maradna sőt, még inkább gyarapíthatnánk. Te viselheted tovább eme nemesi család büszke nevét és ígérem, nagyon boldoggá teszlek feltéve, ha engedelmes és jó lány leszel hozzám. – Egyre közelebb hajolt, míg nem Evangeline kiszabadult baba hajai lebegni nem kezdtek a férfi alkoholtól bűzlő szájszagától. A lány majdnem elhányta magát a szagoktól, de igyekezett uralkodni magán.

– Engedj el, Henry.

– És ha nem mi lesz? Tudd meg Evangeline, hogy apád áldását adja a frigyünkre! Csak addig tudsz velem így beszélni. Utána nem lesz ellenkezés. Soha többé! – Csuklójánál fogva megrángatta a lányt majd nagyot hajított rajta és a lány nekiesett a legközelebbi falnak. Épp egy igen drága agyagváza mellett érkezett, ami majdnem leesett, de végül csak meginogott és stabilan maradt. Evangeline sírni akart, de visszafojtotta a könnyeket, míg Henry el nem tűnt a folyosó végén. Szobájába érve az ágyra vetette magát majd párnájába mélyesztette arcát és zokogásba tört ki. Párnája átázott a sok könnytől, amikor Tommy jelent meg mellette és gyengéden megsimogatta.

– Mesélek neked egy esti mesét Evangeline. Az majd segít elaludni. – Mondta és a lány bólintott, majd befészkelte magát az ágyába. Végül sikeresen álomba szenderült. Eme fantázia világban ő és Tommy boldogan játszottak és éltek egy meseszép helyen távol minden rossztól és legfőképp Henry bácsitól.

 

3. fejezet

Kora reggel madarak csicseregtek a kertben s röppentek fáról, fára. Mintha egy mókust látott volna felszaladni a legközelebbi tölgyfán, de nem volt benne biztos. Evangeline a kastély hátsó teraszán fogyasztotta épp a reggelijét nevelőnőjének társaságában. Amaz szigorúan figyelte minden mozdulatát s bár ő maga is evett, annyira gépies és rideg volt, hogy a lány inkább a természet uralta kertre fókuszált. Elvenné az étvágyát az a szürke hárpia.

– Húzd ki a hátad és ne hagyd, hogy a szád ennyire kinyíljon. Senki se kíváncsi arra, mit eszel. – Evangeline gonosz pillantással jelezte, hogy hallotta a nőt, de válaszolni nem akart. Így telt el a reggelizés s közben Evangeline azon tanakodott, hogy anyja ma reggel nagyon boldognak és elevennek tűnt. Ritkán látni őt önfeledten mosolyogni. Ráadásul kedvesen szólt hozzá, amire igen rég volt példa.

– Miért olyan boldog az anyám?

– Nem mintha sok közöd lenne hozzá Miss. De ha nagyon tudni akarod, Charlotte asszonyság sok pozitív visszajelzést kapott a bálra meghívott vendégeitől és úgy néz ki, hogy szinte az összes vendég eljön. Tehát mostantól nem szabad zavarnod az asszonyságot, megértetted? Sokat kell még készülődnie a bálig és neked addig tökéletesítened kell a tudásodat. Nem állhatsz ki az emberek elé, amíg ennyire… csúnyán viselkedsz. – Nevelőnője nem találta a megfelelő szót, bár tekintete azt súgta, hogy számára Evangeline rosszabb az utcán kóborló gyerekeknél. A lány már megszokta ezt a tekintetet, így nem foglalkozott vele, miként a nő célozgatásával se. Inkább hagyta, hogy gondolatai magával rángassák egy másik világba s testét magára hagyta rábízva az automatikus viselkedéssel. Elméjében felelevenült az a kínos este, amikor Henry nagybácsi megragadta a karját és nem engedte. Sajnos nem ez volt az első példa és a lány úgy sejtette, hogy az utolsó alkalom se ez lesz. Nagybátyja vérmérséklete hírhedten tüzes volt és akaratos. Nem csak anyja, de a rokonság nagyja se szerette őt. Amikor családi összejövetelek voltak, mint karácsony vagy születésnap a rokoni társaságok egyik kedvenc témája maga Henry volt és az ő botrányos kalandjai. Az effajta suttogó pletykákat hallva alakult ki Evangeline-ben egyfajta vélemény, mely miatt manapság úgy gondol a saját apja testvérére, mint egy istentelenül rossz és kerülendő férfire. Nem is férfi, inkább szörnyeteg. Ráadásul túl fiatal lányokat szerez meg magának a bordélyházakban ahova rendszeresen szeret járni. S bár nem csak eme rétegből igyekszik nőt találni magának, viszont mióta elhíresült az egy éjszakás kalandokat kereső szokása, azóta igen nehezen szerez meg egy jóravaló, tisztességes asszonyt. Házasságtörésre is rávett már nem egy nőt, miként gyermeke is lehet, ki tudja, hány hölgytől. Persze egyikről sem akar tudomást szerezni és tagad mindent. Evangeline olyanról is tud, hogy a saját párizsi kastélyukból azért kellet már négy szobalányt is elküldeni az eltelt öt év alatt, mert Henry bácsi mindegyiket teherbe ejtette és ők emiatt pénzt követeltek tőle. Apja Michael természetesen testvére mellé állt s inkább elküldte az összes nőt gyermekeikkel együtt, sem mint rávegye testvérét a tettei következményének felvállalására. Evangeline értelmes és okos kislány volt. Pontosan jól tudta és érezte is, hogy nagybátyja nem az az ember, akivel össze kellene kötnie az életét.

Az ebéd után szabadfoglalkozása volt minden gyermeknek kivéve Evangeline-t. A lány nagyon szeretett volna lovagolni, de nevelőnője nem engedte. Szerinte zongorát kellene gyakorolnia, hogy a bálon tökéletesen előadhasson Bach, Beethoven és Chopin darabokat. A lány még mielőtt a nő feleszmélhetett volna ismét elszökött és szaporán véve lábait eltűnt a szokásos erdőben. Sűrűje védelmet adott s mire a nevelőnő őt próbálta volna keresni, addigra a lányt bőven elnyelte a természet. Nem kellett sokat futnia, mikor szembe találkozott Tommy-val. A fiú-n ugyan az a ruha volt és épp olyan koszos és szakadt küllemmel állt előtte, ahogy eddig az összes találkozásnál.

– Jaj, de jó látni téged! Ha nem lennék, szerintem már megőrültem volna. Borzalmas az életem Tommy… - Mondata félbe maradt, mert a lány kissé kifáradt a futástól. Forróság és szárazság tombolt és irtózatosan melege volt a ruhájában.

– Örömmel hallom, hogy jó társaságod vagyok. De, figyelmeztetni akarlak.

– Mégis mire? – Kifújva magát leült a legközelebbi nagyobb szikladarabra és kezeivel megtámasztotta magát lábain. Ha látta volna a nevelőnője sőt, akárki azok közül, akiket ismer, ahogy ül visítva ordítoztak volna vele, hogy márpedig egy olyan hölgy, mint ő NEM engedhet meg magának ilyen testtartást. Már a gondolattól, hogy ennyire apró dologba is beleszólnak, kissé felingerelte magát.

– Az apád és az ő testvére, Henry miatt.

– Mond, hogy a pokolra jutnak még ma és én elégedett leszek. – Szavai kiszaladtak mérgében. Örült, hogy csupán Tommy előtt és nem mások… akárki más előtt.

– Sajnos, nem. Pedig hidd el, ha tehetném, megoldanám. – Tommy széles vigyora láttán a lány viszont elmosolyodott majd lehervadt, amint a fiú folytatta. – Ma késő délután meg fogják ünnepelni a hatalmas vadászatukat. Jelenleg épp keresik a nagy vadat, a kevesek által látott hatalmas hím gímszarvast és amint sikerül leteríteniük alkohollal fogják megünnepelni a sikert. Evangeline, neked el kellene menned innen. Henry nem lesz beszámítható állapotban és félek, hogy olyat fog tenni, amit… amit nem szabadna átélnie senkinek sem. – A lány nagyot nyelt Tommy szavai hallatán.

– Mégis hova mennék Tommy? Nem mehetek el itthonról. Nem tudok gondoskodni magamról. Helyettem főznek, mosnak, takarítanak. Még a saját ágyamat se tudom bevetni. Ha elmegyek alig egy nap és meghalok.

– Én nem így értettem azt, hogy menj el innen. Pontosabban fogalmazva azt szeretném, hogy gyere velem. Én, megóvhatlak a rossztól és attól, ami rád vár. Csak bíznod kell bennem és velem jönnöd. – Evangeline elmerengett pár perc erejéig az ajánlaton, de végül megrázta a fejét.

– Sajnálom Tommy, de egyelőre nem mehetek. Nem tudom, honnan tudod azt amit, gondolom valami jóslat lehet. S ügyebár azok nem mindig válnak valóra. Szerintem maradok. Egy időre. – Bocsánatkérően tekintett a fiúra, de ő érzelem mentesen tekintett vissza rá. Semmit se lehetett még sejteni se arról, hogy mit gondol vagy érez. Furcsa volt így látni valakit, de a lány mélyebben nem foglalkozott a jelenséggel. Helyette eszébe jutott egy sokkal jobb dolog. – Mit szólnál hozzá, ha játszanánk? Ha már itt vagyunk.

– Rendben, legyen. Mihez lenne kedved?

– Fogócskához! – Amint kimondta megérintette Tommy-t és futni kezdett, közben vissza kiáltott – Te vagy a fogó! – A meleg és zárt ruházat ellenére mindketten remekül szórakoztak az estig hátramaradt időben. A vacsora sajnos félbeszakította a játékot s amint Evangeline előkerült nevelőnője olyan hosszasan szidta őt, amit lexikonba foglalva örökké tartott volna kinyomtatni. Talán annyi papír nem is létezik a világon. Közben persze rendbe hozta a lányt a vacsorához. Apja és testvére nem tartott a családdal, Charlotte szerint férfiasan megünnepelnek valami nagyszerűt. Evangeline-t elfogta a rossz előérzet, de elhessegette. Nem lehet abból semmi baja, ha apja és a testvére isznak egy keveset. Amolyan felnőttesen.

 

Halmazokban takarja a komor felhő csomók azt a pár csillagot, amit Evangeline megpróbált megnézni az ablakán kitekintve. Este volt már és valószínűleg mindenki aludt, kivéve őt. Képtelen volt szabadulni Henry bácsikája szavaitól, melyben megjövendölte a közös házasságukat. Nem sokat tudott az ilyesmiről sőt, amit sikerült tudást összeszednie azt is a titokban olvasott könyvekből, amiket anyja féltett gyűjteményében talált. Akadtak szép és romantikus történetek is, ahol a pár egybekelt és boldogok voltak mg meg nem haltak. De ő tudta, hogy ha szülei belekényszerítenék, Henry bácsikájával egy frigybe az minden lenne, csak nem boldog. Morfondírozása tovább folytatódott volna, ha váratlanul nem nyílna ki az ajtó.

– Ki az? – Kérdezte a lány rögtön és felpattant az ágyáról majd az ajtóhoz sietett. Mire odaért az a személy lépett be rajta, kit legutoljára akart látni egész életében. Henry nagybácsi dülöngélve és ijesztő széles mosollyal jött be hozzá és becsukta maga mögött az ajtót.

– Szeretett nagybácsid vagyok. – Henry gyomorforgatóan büdös volt az alkoholtól.

– Engedj ki. – Evangeline megpróbált mellette elhaladni az ajtóig, de a férfi nem engedte. S bár szobájában csupán a Hold sápadt sugarai jelentettek valamicske fényt, annyira épp elég volt, hogy lássa: Henry egyik kezében kés található. Nagy eséllyel a konyháról hozhatta. Hosszúkás volt és egy pillanatra megcsillant az éle. – Mi akar ez lenni? Engedj már el!

– Nem lehet, és ha tovább erősködsz isten a tanúm, hogy megváglak ezzel itt. Mielőtt még elbíznád magad, hogy a testvérem lánya vagy és emiatt nem bántanálak, nos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Simán megölnélek itt helyben és soha, senki nem tudná meg az igazat. – Henry egész érthetően és összeszedetten beszélt alkohol mámorban úszó tudata ellenére. Evangeline elismerte magának fejben, hogy azt sose tudta valójában Henry mennyit képes inni és mi az a mennyiség, ami a padlóra küldheti. Úgy tűnt lábai instabilak voltak, de fejben teljesen ép és összeszedett.

– Akkor mégis mit akarsz?

– Nem félsz, látom. Szeretem az ilyen lányokat, mint amilyen te vagy, Eve. Magasztos érzés betörni a makacs lovakat. S utána euforikus tud lenni magamévá tenni azt, aki oly nagyon ellenállt. Minél jobban küzdesz drága, annál inkább tűzbe hozol. Persze, nem mintha sok értelme lenne ellenkezned. Máskülönben elvágom azt a szép formás kis torkodat. – Henry közelebb lépett s bár a lány legszívesebben menekült volna, fejben kiugrott az ablakon és futott amerre csak tudott, de teste cserben hagyta. Lefagyott és szemei a kést követték mely egyre közelebb ért és egyre hatalmasabbnak tűnt. Henry vadállati vigyorral megragadta a vállát majd késsel a lány felé nyúlt. Fentről lefelé mozgott kézfeje, amint a kés beleakadt a textilbe s végül teljesen levetkőztette a lányt az éles szerszám segítségével.

– Ne, Henry… kérlek, ne. – Nyögte Evangeline. A szavak alig akartak kitörni ajkai közül, emiatt elcsuklott néha. Henry ránézett és tekintetében már nem önmaga volt. Nem egy ember nézett rá s nem az a Henry fogta őt le, akit nappal ismert. Nem, ez egy vadállat volt, egy szörnyszülött, egy lélektelen gonosz. Maga a gonoszságot látta íriszében.

– Megalapozom, hogy biztosan az enyém legyél, Eve. Mert bár apád az este áldását adta ránk igen, jól hallod. Két vagy három év múlva egybe kelhetünk. Viszont én nem akarok várni a nászéjszakáig. Biztos megérted Eve, hiszen egy férfinak szükségletei vannak. Szóval, most elveszem azt, ami amúgy is engem illet, te meg nem mondod el senkinek. Máskülönben végzek azzal, akinek elmondtad. Megértetted? – Nyomatékosításnak hozzá nyomta a kést a lány torkának és vékony hajszáleret vágott a bőrére. Onnan vér kezdett el kicsordogálni s a lány fájdalmában felszisszent. Próbálta tartani magát, de büszkesége már rég elillant s könnyei percekkel ezelőtt áztatni kezdték arcát. Henry megnyalta a kiserkenő vércsíkot majd eldobva a kést megragadta mindkét kezével és a szoba padlóján olyat tett a lánnyal, aminek részletei homályba vesztek.

Evangeline szelleme önvédelemből eltávozott a testből. Miután leírhatatlanul erős, szúró és égető fájdalom hasított át a testén kiindulva a medence csontjából, agya kikapcsolt és nem gyűlt össze több könny szemei sarkában. Szobája közelebbi falát nézte, ahogy az arany mintákból ezüstös színeket varázsol a hold, majd mintha szelleme felkapaszkodott volna az egyik ilyen sugárra messze elkerült testétől. Talán a Holdig is elment, hogy ne maradjon meg semmi a borzalomból. Szellemét és tudatát végül egy állatias hörgés majd nagy nyögés hozta vissza a jelenbe s mire Evangeline ismét itt volt, a kegyetlenség kellős közepén, addigra Henry dolga végeztével felkelt. Felvette nadrágját, helyre tette ruházatát majd csupán egyetlen pillanatra nézett vissza a földön heverő meztelen kislányra.

– Jó asszony leszel Eve. Csak engedj így minden alkalommal s akkor nem foglak bántani. Még látjuk egymást, kedvesem. – Azzal Henry nagybácsi kilépett az ajtón és becsukta azt. Evangeline idegennek érezte a saját testét és percekig feküdt akár egy kibelezett baba. Száraz szemei szúrtak, combjának belső fele égett és fájt, ahogy ott lenn a lábai között. Leírhatatlan kín tombolt, amitől alig tudott felkelni, de végül megtette. Felült és ekkor mellette egy ismerős alakot látott meg.

– Vedd ezt fel. – Tommy átnyújtotta az esti köpenyét és a lány marionett bábuként elvette, felkelt a helyéről majd felvette. Meggyötört arcáról eltűnt az élet. Szemei üresen néztek a fiúra és az eddig ott megbújó lélek szerte foszlott. Tommy gyengéden megfogta a lány közelebb eső kezét és kedvesen szólt. – Gyere velem Evangeline. Betartom, amit ígértem és elviszlek oda, ahol nem bánthat többé. Ahol nem talál meg téged. Bízol bennem? Hiszel nekem?

- Igen. – Evangeline hangja fagyos volt a forró éjszaka ellenére. Tommy elindult és a lány követte őt, Kézen fogva elhagyták a szobát felmentek az emeletre és az éjszaka néma leple alatt bementek Charlotte személyes fürdőszobájába – anyja nem ébredt meg a járókelőkre, mivel épp nem a saját hálószobájában aludt, hanem a kertészük szobájában – ahol leültette a ruhatartó székre.

– Itt ez a pár szem bogyó, vedd be. Ha lehet, edd meg mindet.

– Mi ez? – Evangeline távolról kérdezett. Énje utolsó morzsái még megszólaltak, pedig láthatóan teste már rég nem az övé volt. Mire Tommy válaszolt, addigra a lány elvette az összes bogyót és elkezdte eszegetni.

– Ópium golyók. Anyukád vett belőle nem kevés adagot a bálra, amolyan biztosításként a jó hangulatért. Senki sem tudja, de anyukád szeret ennek a szernek élni, ahogy jó pár barátnője is. A partik és bálok ürügyek ahhoz, hogy a szerhez nyúlhassanak. S most drága Evangeline, te szépen megeszed az egy egész évre eltett adagot. – Nem számolta senki mennyi ilyen golyó ment le a lány torkán s egy idő után képtelen volt többet lenyelni. No, nem azért mert gyomra ellenkezett volna és visszajött az utolsó pár adag, nem. A túladagolás tünetei jelentkeztek nála, megmagyarázhatatlanul gyors lefolyással. Tommy végig nézte és türelmesen várt, míg Evangeline testében az ópium kifejti végső hatását. Először remegés és szívritmus zavar lépett fel, majd Evangeline elájult és leesett a székről. Percek múlva Tommy elmosolyodott majd eltűnt akár a kámfor.

Másnap reggel az új szolgálólány talált rá a halott kislányra, ki épp takarítani akart. A lány holttestét közvetlenül a bál után temették el.                 Vége.

Márkás vagy Turis? Szerintem mindkettő!

Avagy fotózásoknál és a mindennapokban megoldott önkifejezés öltözködésben.

tumblr_nn6yuljfdl1skelofo1_540.jpgÜdvözlet látogató!

Ismételten egy személyes jellegű, amolyan érdekességként megírt bejegyzéssel érkezem. Őszintén, most nem akarok véleménymegosztó lenni és emiatt nem fejtem ki arról a gondolataimat, hogy jobb e egy márkás ruha vagy a használt, turis ruha. Se úgy, ha a Goth stílusról beszélünk se más irányzatokat tekintve. (Természetesen véleményeket várok lenn a komment szekcióban, ha gondolod) Annak idején izzó tűz lobbant fel bennem, ha tudtam, hogy egy olyan témáról írhatok, ami arra készteti az olvasóimat, hogy leírják a véleményüket, mert nagy eséllyel sikerült megérintenem egy fontos és számukra is érdekes kérdést. De, jelenleg csak egyetlen egy célom van. Megmutatni azoknak, akik bizonytalanok vagy kétségek gyötrik, miszerint nem kötelező márkás ruhákat és holmikat venni ahhoz, hogy model/ önmagad/ goth lehess! Nincs elég pénzed, hogy Killstar, Sisnister, Draculaclothing ruhákkal tömd meg a gardróbodat? Na és akkor mi van? Nem is kötelező szentírás az, hogy csak azok lehetnek „igazi” Goth-ok, akik ezt megengedhetik maguknak. Még akkor se, ha esetleg ezt látod az interneten. S ez igaz a többi stílusra is! Nem attól leszel nagy sportoló, ha csak Nike holmijaid vannak, ahogy „igazi” egyedi egyéniség se akkor leszel, ha szabályszerűen rendszeresen vásárolsz az aktuális divat szerint. Persze, akit ez tesz boldoggá hajrá, tegye! Aki megteheti hurrá, én nem kívánok senkinek se rosszat. (És igen, néha én is szívesen lennék pl DeathCandy helyében, de hát azt kell beosztani, ami van.)

Viszont tudom milyen a reménytelen sóvárgás valami olyasmi után, aminél azt hisszük csak elég pénz meglétével teljesülhet. Sokáig azt hittem, hogy majd én is akkor lehetek modell, ha x márkáktól lesznek cuccaim, sminkem és kiegészítőim. Természetesen a profi modellek és stúdiók hihetetlenül nagy összegeket fektetnek abba, hogy mester szintű képek készüljenek. Igen van, akinek ez a munkája és ahhoz, hogy megélhessen abból, hogy modellkedik sok anyagi javat bele kellett fektetnie. Ezekről én mit sem tudok, szóval, aki eme téren szeretne tanácsokat javaslom, keresse fel a nagyobb névvel rendelkező profi modellek egyikét. Amit én tudok felmutatni, az egy kezdő ugrás, egy pillér, amiről elindulhatsz. Egy kis kikapcsolódás vagy hobbi fotózás, ha úgy tetszik, no meg, önkifejezés. Ha nem is akarsz modellkedni, de jó lenne a minden napokban önmagadnak lenni, akkor erre is tudok megoldást! És egyikhez sem kell milliárdosnak lenni. (:

Hadd mutassak meg pár holmit az én gardróbomból, amik között akad márkás, turis, új vagy épp fast fashion darab. Akad közte olyan, amit az átlagemberek boltjában vettem (pl. HandM vagy New Yorker). S tudjátok mit? Én így szeretem a ruhatáramat és cipőtáramat, ahogy van! Körülbelüli értékeket írok alájuk és azt, hogy honnan vannak. Remélem lesz, akinek segítettem vagy hasznára vált a bejegyzésem és az élő példám. Hiszen mindegy valójában mi honnan van a fontos, hogy én szeretem ezeket. S hát, ha én nem árulom el, akkor senki nem tudná, hogy honnan vannak nemde?

 img_20190430_175413.jpg

Elsőnek a kiemelt kedvenceimmel kezdeném. A képen látható 3 fűző mind turkálóból van. Bizony, jókor voltam jó helyen és alaposan szét túrtam a megfelelő dobozt vagy helyet. :D Mind darabja 1000Ft volt. A bal alsó lila-fekete kiemelten jó anyagú. Vastag, erős derékfűző ami szerintem sokkal strapabíróbb, mint társai. A fehérrel még nem készült fotózás, de tervben van! A felső műbőr sajnos sérült alul a cipzár mellett, így ő javításra szorul. Nagyon a szívemhez nőtt, nem tudnám kidobni, csak mert sérült. - Ezeken kívül két olyan fűzőm van, amit ajándékba kaptam. S bár persze, nagyon jó lenne egy Burleska Corset-et hordani és a tulajdonomban tudni, de egyelőre ezeknek is nagyon örülök. 

kati60.jpg

53783926_2275329442749941_4174535562616635392_n.jpg

Mivel eme szoknyák is épp azt várják, hogy megjavítsák (cipzárjaik sajnos tönkre mentek), így képekről levágva tudtam beilleszteni. Remélem nem gond. Mindkettő egy turkálóban lett véve épp akkor, amikor Halloween alkalmából betértem egybe és vettem ottan egy csontváz kezes lábast is. (Arról nem lesz kép a bejegyzésben) Egyik vásárlást se bántam meg annak ellenére se, hogy cipzár hibásak. Nem emlékszem pontosan mennyibe kerültek, de sokkal olcsóbbak voltak ahhoz képest, mennyiért kap manapság az ember egy térdig vagy az alá érő szoknyát. Büszkeségeim. Szeretnék még turkálóból szoknyákat halászni. Jelenleg a nagyon hosszú, akár földig érő szoknyák az elsődleges céljaim. 

img_20190430_175634.jpg

Halloween után nem sokkal vettem ezt a pólót, még a H&M boltban (a férfi részlegen találtam), körülbelül 3ezer forint volt. Az alábbi ruhákat is onnan szereztem (bal oldali 6ezer forint körül lehetett, a jobb oldali 4ezer). 

img_20190430_175530.jpg

Tudom, hogy fast fashion boltok termékei, de igazság szerint nem érdekel. Csupán azt sajnálom, hogy nincsenek eleget hordva a nyáron és nem használom ki azt, hogy megvannak. - Viszont tényleg érdemes lehet néha betérni ilyen halandóknak való boltokba is, hiszen sose tudhatod, mit találsz ott. Például, a bakancsomat leszámítva minden cipellőm egy ilyen Árkádban fellelhető boltból van. 

img_20190430_175603.jpg

A fenti képen lévők bizony Tescoféle F&F-ből vannak. A bal oldali négy éve van meg és sose felejtem, hogy akkor volt hétezer forint. A jobb oldali egy vészhelyzet terméke. Színházba ígérkeztem de úgy, hogy nem vittem magammal semmit amit felvehettem volna (Kaposváron volt). Így gyorsan elugrottam venni ruhát, harisnyát és valami cipőt is. Ezt a 3 dolgot megúsztam 10ezer forintból. Nagyon, de nagyon ritkán akadnak jó dolgok az F&Fben is. Egy edző nadrágom is onnan van. 

img_20190430_170508.jpg

Nem szép a felső a képen. De a lényeg, hogy csipkés remélem látszik. Még 1 csipkés és egy teljesen fekete hosszú ujjú felsőm is akad, amiket mind a New Yorker nevezetű boltban vettem. Rendre akciósan. :D (Szóval, körülbelül 1000-4000Ft között mozogtak az áruk) Őszinte leszek, szeretek ott vásárolgatni, de soha nem teljes áron (ezt mondjuk áprilisban megszegtem, mert náluk vettem a munkába való nadrágjaimat. Kettőt tíz ezer forintért. Azért nem sajnáltam, mert kényelmes és állandóan használva vannak a munkahelyemen, így szerintem megérte főleg, ha éveket kibírnak). Amikor csak tehetem benézek oda és igyekszem valami jót kifogni. Mint például márciusban összehoztam, hogy 4 melltartót tudtam venni kemény 3000Ftért (kb.). :D Leleményesnek és rafináltnak kell lenni! No, meg persze türelmesnek, mázlistának és sok elpazarolható idővel kell rendelkezni. 

img_20190430_1718474.jpg

A felső rövidnadrág szintén New Yorker, ahogy az alsó is (és mindkettő fekete, de sikerült rossz fényközegben készíteni a képet). Az áraikra nem emlékszem pontosan. A rövidnadrág lehetett 4ezer, a hosszú 6ezer forint. A fekete rövid vagy hosszú nadrágjaimat csak és kizárólag fast fashion boltokban vettem eddig (és egyik se volt drágább hatezer forintnál). Vagyis, a lényeg az akart lenni, hogy nekem muszáj próbálnom mert a nadrág egy igen kényes dolog a nem átlagos alkatom miatt. Mint, ahogy a skinny/ super skinny se nekem kedvez. A felső nadrágot én magam dekoráltam át. Tervben van a műbőr nadrágom kiszegecselése is. Zavar, hogy abban sincs semmi különleges. Jelenleg csak fekete nadrágjaim vannak és bár teljesen átlagos boltokból vannak, semmi baj nincs ezzel. (: Szeretnék persze Killstar nadrágot, de egyelőre ezek is tökéletesek. Ha lenne még motivációm, át is lehetne alakítani őket. :D 

img_20190430_1717584.jpg

A felső nadrág megint New Yorker (mondjuk drága volt, hatezer fölötti összegbe fájt, amit nem én fizettem mert ajándékba volt xD), de az alatta lévő kínaiból van, potom kétezer alatti összegért! (És mindkettő fekete, csak csúnya lett a kép) Bizony! Igaz, XL mert ügyebár egészen más a méretezés egy Kínai üzletben, viszont olcsó is volt. Nem emlékszem pontosan mennyire, de jóval a fenti darabhoz képest (például). A szegecseket már én tettem rá. 

img_20190430_175442.jpg

S akkor jöhet a márkás rész. Életemben összesen kétszer engedhettem meg magamnak, hogy a rockpincéből vásároljak. Amúgy van egy kedves ismerősöm, aki születésnap, Karácsony és egyéb alkalmakra onnan vásárol nekem ajándékot. Remélem ebben az évben összejöhet egy harmadik alkalom is, amikor nem kis összeget hagyhatok ott az említett boltnak. Az ő kínálatukban akadnak olyan termékek, melyek az alábbi márkákat viselik: Darkside és/vagy Spiral Direct. Nem olyan népszerűek, mint egy Killstar, de a termékeik ettől még tökéletesek. A képen lévő Zombie Killer például Darkside termék, benne van a címkéjében a nyakán. Most akciósan 10ezer forint. Nem ez az utolsó darabom tőlük. Egyikkel sincs bajom sőt, nagyon jól bírják mint a minta, mint a textil maga. Igaz, nem olcsók. Az alábbi két póló is Darkside, mindkettőt imádom! 

img_20190502_120739.jpg

Felső képhez: A bal oldali XL 6ezer forint, a jobb oldali L és szintén 6ezer forintba kerül, pluszban foszforeszkál a sötétben. Kedvenceim!

img_20190502_121111.jpg

Spiral Direct márkájú a sárkányos pulóverem  (12ezer forint) és az angyal egybe ruhám is (hatezer forint volt). Szeretem ezt a márkát. Nagyon jó minőségű termékeket árulnak ritka mintákkal ugyanis, ezeket mind művészek tervezték! Bizony, ha valaki elég jó felkerülhet a rajza ,nem is egy ruha darabra. (: Nagyon szeretnék még ettől a márkától mintás felsőket, egybe ruhákat vásárolni, mivel a mintáik egyediek, művésziek és sokat mondóak az önkifejezést tekintve. Ráadásul a választék olyan nagy, hogy győzze az ember eldönteni melyiket akarja.

img_20190430_175616.jpg

Jöjjön két együtteses felsőm. Alant láthatóak. Az első a Disturbed ujjatlan felsőm, amit nagyon szeretek. Tavaly nyáron sokat viseltem. (: Alatta meg a Skillet - Awake album borítóval ellátott póló. Ő már Rockpincéből van. Egyik se volt nagy tétel, 3-4ezer forint körüli összegbe fájtak. Manapság nem kapni ennél olcsóbban felsőket, de ezek nagyon jól bírják! Nem kopnak el a minták, nem úgy, mint egy New Yorker mintás pólónál (onnan volt egyszer egy szellemes és alig egy év alatt csúnyán megkopott). 


dsc07742.JPG

(A sajátomról készült kép állandóan fejjel lefelé lett beillesztve mindegy volt, hogyan szerkesztettem át a képet hányféle programmal. De a lényeg, épp ilyenem van). 

img_20190502_120755.jpg

Fenti képhez: Végül egy szintén Árkádban található (nálunk ott van) boltban vett két felső. Halloween után, November első hetében szereztem őket, az utolsó darabok között volt a Cropp nevezetű üzletben (körülbelül szintén 3-4ezer forint között volt darabja és az ing volt a drágább). Biztos vagyok benne, hogy a következő Halloweenkor vissza fogok térni oda sőt, szeretnék akkor bőven vásárolgatni magamnak. (: 

 

Ennyi lett volna. Köszönöm, hogy benéztél és megnézted mi mindenem van. xD Őszinte leszek, én úgy vélem, hogy egyik se volt drága főleg, ha viszonyítási alapnak veszek olyan nagy goth márkákat, mint Killstar, Restyle vagy Draculaclothing. Tény, hogy ők sokkal egyedibb, speciálisabb és tetszetősebb termékekkel rendelkeznek (ahj, de gyakran fáj értük a szívem), de nem kell elkeseredni, ha nincs pénz tőlük vásárolni. Az önkifejezést meg lehet oldani így is. Remélem volt akinek hasznára vált a bejegyzés és ne feledjétek! Nem kell félni se a turkálóktól, se a férfi részlegektől, ahogy az "átlagos" emberek boltjaitól se! Majd ha eljön az idő, akkor vásárolok nagyobb Goth boltoktól. Addig meg kincskereső kalandorként vadászom a különleges darabokat! 

Cathreen Misery 

Bánatos Kísértet - Samantha 2015 (2/2)

A történet ott folytatódik, ahol abba maradt! (újabb 8 oldal kb.)

Az ELSŐ fele ITT olvasható. Ha kihagytad volna, kérlek pótold, mert végtére is ketté szedett, de egy novellának számító történettel van dolgod. Amit már egyszer leírtam a történet első felénél, azt nem szeretném még egyszer. Figyelmeztetés, fülszöveg, egy kis előszó. Szóval folytatódjon máris a történet második fele és egyben vége! Hamarosan jön a hatodik történet is, de ahhoz türelmeteket kérem. Egyelőre még bele sem kezdtem, csupán a történet cselekmény vázlata van meg. Sajnos jelenleg nem úgy tudom beosztani az időmet, mint ahogy azt szeretném és inkább azt mondanám, hogy kész káosz az életem. De a végeláthatatlan őrületben is, igyekszem alkotni és egyszer a következő novella is megszületik. Köszönöm a megértéseteket és a türelmet! 

 

FOLYATÁS:

img_20190411_105130.jpgKét óra elteltével épp ebédidőben megérkezett az első vendég. Amikor csöngettek Samantha felkelt az étkező asztaltól és elindult az ajtóhoz. Félúton hátra rántotta egy kéz és utána Amanda szúrós szemeivel találta szembe magát.

– Én nyitok ajtót! Te elmész szépen a szobádba! – Kapta az utasításokat. Sam nagyot nyelt és hátrább lépett jelezvén, hogy nem áll szándékában ellenkezni. – Helyes. Fogd a kajád és menj. – Megfordult, gyors mozdulatokkal magához vette a megmaradt ebédét majd elment a szobájába. Épp becsukta az ajtaját, amikor a bejárati ajtó kinyílt és hangosan üdvözölték egymást a tinédzserek. „Szijó, mi van veled? Mizújs drága? De menő sminked van! Uh, ez a ruha nagyon vagány! Menő kérotók van, olyan gazdagékféle.” – Ilyen és ehhez hasonló üdvözlések hangoztak el. Samantha a legtöbbnél nem értette miért kell így beszélni, de biztos jó dolog lehetett. Amanda hallhatóan felvette a stílust és ő is „laza” lett. Valami ilyesmi fogalmat szoktak használni a nagyok az iskolában is. „Vagány, kemény, tutkó, frankó” és isten tudja még hányféle külföldi szót is átvettek már. Sam bekapcsolta a TV készülékét és úgy próbálta befejezni az ebédét. Alig hallott valamit az aktuális műsorból, mert a kinti beszédek zaja akár egy piaci árverés túlszárnyalt minden mást. Nem tudni mennyien jöttek, de amikor azt hihette az ember, hogy ennyi volt jött egy újabb adag zajos csoport. Sam sose gondolta volna, hogy nővérének ekkora a baráti társasága. Kíváncsiságból kitekintett a szobája ablakán mely az utcára nézett és kerítésük mellett ismerős fiú sétált el. Abban a pillanatban, hogy a lány felismerte őt, a fiú feléje tekintett és ettől Sam megijedt. Pedig tudta, hogy nem láthatja őt.

– Adam Flores! – Suttogta az üvegnek. Fejében megjelentek a pletykák és a többi lány osztálytársa szerinti vélemények. Adam az általános iskola tipikus rossz diákja volt. Egyszer bukott is, emiatt egy évvel idősebbként végezte el a nyolcadikat. Következő évben már nem látják őt többé és ezt jó pár lány szomorúnak vélte. Kisebb rajongó tábora akadt a hatodik és hetedik évfolyamban, pár ötödikest is belevéve. Bár őket nem vették komolyan a nagyok. Adam minden csíny atyja volt és hírhedten rossz tanuló is. Állítólag kegyelemből engedték át, de van, aki szerint a tanárok annyira utálják, hogy megadták neki a kettest, csak menjen már el. Sam úgy vélte, hogy a fiú nagyon rossz példát mutat és semmi menő nincs benne sőt, amiatt mert ennyire bajkeverő és lusta egyáltalán nem volt szimpatikus a számára. Most mégis valami fura érzés kerítette hatalmába. Talán ahhoz hasonló, amikor az ember felismer egy helyi hírességet a TV-ből, vagy amikor láthatja a kedvenc együttesét a városában fellépni. Izgatottá tette, boldoggá és kíváncsivá. Nem értette mi történt, hiszen semmi nem volt Adam-ben ami okot adhatott volna arra, hogy akár egy gyűszűnyit érdekelje. Most mégis úgy érezte, hogy megütötte a főnyereményt és amellett, hogy diáktársai irigykedve hallgatják majd mi történt vele a nyáron nagyon jó dolog lenne beszélgetni vele. Majd azon kapta magát, hogy elvörösödik a gondolattól melyben igen közel került hozzá.

– Mi történik? – Kérdezte magától és megfogta lángoló arcát. A piros pír átterjedt fülére és mintha forró vízből emelte volna ki fejét nyaktól felfelé mindene égett. Leült az ágyára és meglepetten tapasztalta a további tüneteket. Összeszorult gyomor, gumó a nyakban, hevesebben verő szív… és belső káosz.

Sam úgy döntött kimegy a szobából. Bár nem volt benne biztos, hogy lábait tényleg saját maga irányítja hirtelen nem is érdekelte. Adam közelében akart lenni. Ennyit tudott. Többet nem. Még szerencse, hogy ebéd előtt átöltözött. Igaz itthoni egyszerű ruhába, de legalább nem a pizsamájában lépett ki a szobájából. Ujjatlan felső és hozzá egy egyszerű térdig érő nadrág, aminek könnyű anyaga volt. Haját lófarokba fogta, ahogy szinte állandóan. Amanda épp négy fővel társalgott a konyhában más idegenek a nappaliban ülve társalogtak s közben nézték az egyik zenei csatornát, amikor észre vették őt.

– Te meg mit keresel itt? – Rohant hozzá nővére. Sam csak egy futó pillanatra nézett végig nővérén nem akarta, hogy lássa rajta, ahogy mustrálja. Alig valamit takaró rövidnadrág, hasmutógató felső, frissen mosott és göndörített haj, erős smink. Kirívó, túl feltűnő és magamutogató hatást keltett. Hangjában elfojtott harag bújt meg.

– Csak kijöttem. Nem okozok galibát, ígérem.

– Tudod mi a megállapodás ügye? – Sam bólintott. – Ha köpsz, én azt fogom mondani, hogy te se voltál angyal és cigiztél.

– De, hiszen ez nem igaz!

– És akkor? Ha én büntetést kapnék, akkor te is fogsz! Megmondtam! – Samantha nagyot nyelt és egy percig megbánta, hogy előjött szobájából. A vendégek egy része figyelte őket és suttogva beszélgettek egymással, a másik fele nem foglalkozott a jelenettel. Nevettek, ittak és ettek. Egyszer csak Adam szólalt meg Amanda mögött.

– Jaj, ne légy ilyen szigorú. Biztos nem lesz baj. Ügye Sam? – Mindkét lány rámeredt. Adam hirtelen megnőtt az utóbbi egy évben és csodával határos módon pár centivel magasabb volt mindkettejüknél. Láthatóan elkezdett nőni az arcszőre, hangja megváltozott sőt, olybá tűnt pár apró fizikai változáson is átesett, amitől felnőttnek és vonzó férfinak hatott. Legalábbis Samantha szemében. – Hallgatás beleegyezés. – Mondta viccesen Adam, miután Sam képtelen volt megszólalni. Mintha Amanda tudná mi történik, szája szélesre húzódott és szemei megcsillantak.

– Ahha. Ha te mondod. – Megjegyzése után ott hagyta mindkettőt és visszatért ahhoz a négy főhöz, akiket magára hagyott. Samantha és az év végén elballagott menő rosszfiú kettesben maradtak s bár körülöttük voltak mások is, Sam valamiért zavarba jött és képtelen volt kinyitni a száját. Elindult a kínos percek másodperc mutatója és minél tovább csak bámult el a nappali felé, annál jobban erőszakoskodott magával gondolatban, hogy szólaljon már meg. Végül Adam törte meg a csendet a lány nagy megkönnyebbülésére.

– Gyere, menjünk ki a kertbe. Itt túl sokan vannak. Nem lehet így beszélgetni, ha hangoskodnak. – Előre indult a bejárati ajtóhoz és Sam követte. Közben a lány végig tarkóján érezte nővére tekintetét, de amint becsukta maga mögött a bejárati ajtajukat rögvest megszűnt a kellemetlen nyomás. Adam után ment és kertjük hátsó szegletébe tartottak oda, ahova keveset jár mostanság. Amikor még nővére is gyerek volt rendszeresen itt töltötték a jó időt, ha nem épp kinn az utcán vagy a pár saroknyira lévő parkban. Saját hintájuk, csúszdájuk és egy elhagyatott fa házikó állt hátul, mit kutyájuk már kisajátított magának. Közvetlenül a ház falánál apró kis terasz volt kiépítve, amit pár éve építettek a szüleik. Anyjuk szeretett volna egy hangulatos hátsó teraszt kiépíteni sok növénnyel, bútorral és grillezővel. De, végül csupán pár dolgot vettek. Volt ott hintaszék és három kinn felejtett műanyag szék. A ház árnyéka nyújtózkodott át a fél telken. Leültek a teraszon lévő hintaszékbe és Samantha azon kapta magát, hogy a fiút bámulja. Úgy tűnt a fiút nem zavarja a dolog sőt, kedvesen mosolyogva nézett vissza, míg Sam észbe nem kapott.

– Bocsi, én nem akartalak bámulni, nem vagyok ilyen alkat, csak…. jó a pólód. – Hirtelen jött bók, amivel ki akarta húzni magát a kényes helyzetből. Valójában az egész fiút bámulta. Kissé izmosabb felkarjait, lába formáját sejtelmesen átadó farmerját, ami néhol szűk volt, néhol bő. Arcának erősebb vonásait, kissé látszó borostáit, trendin belőtt haját és azt a szmog szürke szempárt, ami viszont nézte őt.

– O, köszönöm. Te is csínos vagy. Remélem nem baj, hogy hátra jöttünk. Tényleg szeretnék veled beszélgetni, mert… megismernélek.

– Tényleg? Hogy hogy? – Amint a kérdés kibukott a száján máris megbánta. Inkább örülne annak, hogy vele beszélget és nem egy érte rajongó osztálytársnőjével. Nem, neki muszáj kérdezősködnie.

– Mert szimpatikus vagy nekem Samantha. A nővéred bulija meg jó ürügynek tűnt, hogy eljöhessek.

– Én szimpatikus? Ez lehetetlen. – Fogd már be! Szólt magára gondolatban. Nem riaszthatja el a fiút. Bár, el kell ismernie képtelen felfogni miért éppen ő és miért nem a sokkal népszerűbb idősebb hatodik és hetedikes lányok. Sőt, a végzősök között is akadnak jóval, akik bármit megtennének a fiú társaságáért.

– Miért tartod lehetetlennek? Nekem tényleg te tetszel, ebben nincs semmi különös. Vagy nem így gondolod? Nem hittem, hogy ennyire kevés önbizalmad van. – Samantha fülig elvörösödött és eltekintett a kert hátsó szegletébe. Frissen nyírt fű hullámzott az enyhe nyári szélben. A szomszéddal közös telekhatáron nádból felhúzott fal szigetelte el az itteni területet és nem engedett átlátni senkit. A telek két oldalára ez volt a jellemző, a harmadik az utca széli járdával érintkezett. Végül Samantha döntött és úgy vélte nem veszít semmit, ha őszintén elismeri gondolatait.

– Nem, én… Tudod, olyan sok a szép és menő lány van az iskolában. Sok közül választhattál volna, hiszen biztosan tudod, hogy tetszel nekik. Én nem tartozom közéjük ezért se gondoltam sose, hogy esélyem lehet.

– De ezek szerint neked is tetszem? – Közelebb húzódott a lányhoz, aki megszeppentve a hintaszék szélének nyomta csípőjét.

– Nem… nem tudom. Honnan tudhatnám?

– Nagyon aranyos vagy, Sam. – Mézes hangjában volt valami különös, amit Sam nem tudott minek tulajdonítani így nem foglalkozott vele. A fiú azzal folytatta, hogy érdeklődni kezdett a kedvencei felől és a beszélgetés egész gördülékennyé vált, amikor a filmek kerültek elő, majd az állatok és utána az iskola. Talán két órát tölthettek el így, amikor Adam váratlan kérdést tett fel.

– Mit szólnál hozzá, ha szombatra elhívnálak egy randira? Elmennénk enni, sétálnánk a gyönyörű Peach Leaves parkban vagy… amihez kedved lesz.

– Nem is tudom…

– Mondj igent és nem bánod meg! De persze nem szólhatsz róla senkinek.

– Miért?

– Nem akarom, hogy lebeszéljenek róla. Szégyenlős és zárkózott lánynak tűnsz, akit nehéz rávenni egy randira. Ha nekem most sikerül, akkor nem szeretném, hogy ebben megakadályozzanak. Nagyon akarom azt a randit, Sam! Nagyon, de nagyon tetszel! – Utolsó két mondatában megint volt valami különös, amitől Samantha énjének egy része sikító frászban rohant volna be a házba. De énje másik nagy részét elbűvölte a fiú és hevesen bólintott az ajánlatára.

– Legyen, akkor szombat.

– Oké. Ide jövök az utcátok végébe pontosan délután kettőre. – Adam gyengéden megérintette a lány kezét, aki elsőre el akarta húzni majd meggondolta magát. Hiszen jó érzés volt, miért szakítaná félbe a dolgot? A tiltakozó, félő énjének hangját meg se hallotta, pedig ő tudta mi bújik meg a fiú hangjában. Mi az a valami.

 

A bulinak Amanda vetett véget igen gyorsan. Szó szerint elkergetett mindenkit és amint ez megvolt közrefogta húgát és alapos rendet tettek az egész házban. Samantha utólag úgy vélte, hogy a tavaszi és téli nagytakarítást megszégyenítő részletességgel és ügyességgel lett a ház patyolat tiszta. Mikor szüleik megérkeztek semmit se vettek észre sőt, édesanyjuk még azt se, hogy csillog, villog az egész ház. Megkérdezte minden rendben van e, Amanda szobájában tölti a büntetését, majd elvonult a TV készülék elé. A lányok vacsorájukat a szobájukban fogyasztották el. Samantha épp arra készült, hogy az est hátralevő részében a TV készülékét nézi ő is, amikor váratlanul Tommy jelent meg az ajtajában.

– Szia! Eléggé megleptél, de jó látni téged. – Üdvözölte.

– Téged is, Sam. Örülök, hogy nincs bajod.

– Ugyan miért lenne?

– Tudod Adam, akivel ma beszélgettél… ő egy rossz ember.

– Igen, tudom. – A lány mosolya akár a negédes eper íz utáni jelenség. Tekintete elmerengett a távolba és elbűvölten nézte a plafont ágyáról. – Ő az iskola legrosszabbja és egyben legmenőbb sráca, aki randira hívott. El tudod ezt hinni? Randizni fogok vele! Istenem, felrobbannak a lányok, ha ezt elmesélem nekik.

– Nem mehetsz el.

– Ugyan miért nem? – Háborodottság és értetlenség keveredett a lányban és ez kiérezhető volt.

– Mert ő nem csak olyan értelemben rossz, hogy magatartása és szorgalma pocsék, hanem akad egy súlyos jelleme is, amit te még nem ismersz. Sőt, szerintem kevesen és ők nem mernek róla beszélni, ahogy majd te se fogsz tudni. Hidd el nekem, hogy Adam képes bántani másokat és nem csak piszkálódásra és gúnyolódásra gondolok.

– Tommy, nem érdekel. Nem hiszek neked. Megmondta, hogy lesznek, akik megpróbálnak lebeszélni róla. Igaz nem tudom, te honnan tudod, hiszen nem meséltem el ezt senkinek, még Amanda se tud róla, pedig ő igyekezett kifaggatni miután kitakarítottunk. El tudom dönteni kivel akarok randizni. – Tommy sóhajtott, bár arcáról semmit se lehetett leolvasni. Egyenesen állt akár egy szobor és nonverbálisan merev akár egy hulla.

– Rendben, ahogy akarod. Akkor inkább játszunk egy kicsit. Nem akarom, hogy az est hátralevő részében unatkozz.

– Na, ez máris jobban tetszik! – Samantha felpattant az ágyából és babáihoz lépett. Kivett párat, holmikat vett elő és késő estig játszottak, míg a lányt el nem nyomta a kimerültség.

 

3. fejezet

img_20190411_135024.jpgEljött az a bűvös szombat délután, mit Samantha oly nagyon várt. Mivel nem volt szobafogságban, így anyja elengedte bár úgy tudta, hogy egy osztálytársnőjével találkozik. Frissen mosott hajjal, szépnek tűnő egybe ruhában és kicsi válltáskával hagyta el a szülői házat. Az utca végében már ott várta őt Adam. Rövidnadrágban és zsebre dugott kezekkel. Haját ismét tökéletesre készítette és közelébe érve tipikus férfi illat csapta meg Sam orrát.

– Szia, Sam. Örülök, hogy végül eljöttél.

– Én is. Akkor merre?

– Arra gondoltam, hogy beülhetnénk a belvárosban egy kávézóba. Meghívlak egy limonádéra, és ha akad helyben süti vagy valami ennivaló, akkor arra is. A továbbiakat nem tudom. Majd kitaláljuk, mi legyen.

– Rendben. – A lány elmondhatatlanul nagy örömmel és izgalommal vetette bele magát a mai kalandba. Szorosan egymás mellett haladva mégis figyelve arra, nehogy egymáshoz érjenek beszélgettek és sétáltak. Adam kedves volt és vicces, Samantha meg kíváncsi és érdeklődő. A belvárosig további témákról sikerült eszmecserét folytatniuk, s amikor meglett az ideális hely – a helyi színház melletti Kathy’s Coffee and Drink randi hely, beléptek. Apró, hosszasan elnyúló, családias hangulatú kávézó volt melyben bokszok voltak falelválasztókkal és így megteremtve a lehető legtöbb magánszférát. Adam kért mindkettejüknek egy epres limonádét és a társalgás tovább folytatódott. Közben egyszer véletlenül megérintették egymás kezét s utána nem sokkal Adam direkt odanyúlt a lány kezeiért. Sam hagyta és bár egész feje vörössé vált tetszett számára, ami történik. Szép és jó volt, ráadásul hihetetlen. Álmában sem gondolta volna, hogy utoléri nővérét még a nyáron sőt! Arról, hogy bárki udvaroljon neki eszébe se ötlött egyszer se. A kért limonádék megérkeztek s bár minden boksz telve lett – sokan menekültek a meleg elől be a fedett helyekre – a romantikus hangulatot nem tudta megtörni semmi.

– Tetszik a hely?

– Nagyon is. Aranyos és finom a limonádé.

– Úgy néztem van pár sütemény különlegességük is. Ehetnénk majd azt is. – Samantha bólintott majd percekre beállt a csönd. Körülöttük mások beszélgetései morajlásként terjedtek a teremben. Közben a pincérlány kávét főzve hangoskodott a géppel s kevés utcai zaj is beszűrődött a forgalmas átvezető útról. – Nagyon szép vagy, Samantha. Igazán kicsípted magad. Még… sose láttalak ennyire kiöltözve.

– Ó, hát… köszönöm. Az iskola nem épp az a hely ahova felveszek ilyesmit. Ezt a ruhát még tavaly nyáron kaptam és szeretem. Kényelmes. De te is igazán… helyes vagy. Ügye ezt szokták mondani a szép fiúknak? – Adam felnevetett és közvetlen szomszédjaik egy pillanatra megálltak a beszélgetésben. Még a pincérlány is feltekintett a feketekávét készítő gépről s bár nem tudta min nevet ennyire az egyik vendég a jó kedv láthatóan ragadós volt. Kedves mosoly rajzolódott ki fiatalos arcára.

– Igen, simán mondható. – Közölte Adam amint újra kapott levegőt. Samantha kínosan érezte magát a kérdés miatt, majd figyelmét elterelte a fiú érintése. Kezei ismét az ő kezeit fogták.

– Már évek óta figyellek, Sam. Régóta tetszel nekem és alig tudom elhinni, hogy eljöttél. Tényleg, ez… olyan, mint egy álom. Persze remélem nem az. Vagy… ha álom, akkor tartson örökké. – Széles vigyorában volt valami, amitől a lány egy pillanatra megrezzent és testét átjárta a menekülés kényszere. Ez az érzés rögvest el is tűnt, mielőtt elgondolkodhatott volna rajta.

– Nekem is épp ilyen hihetetlen, hogy itt vagyunk. – Mondta Sam és igyekezett nem törődni az előző pillanatnyi jelenséggel. Adam kért maguknak két tulajdonos kedvence süteményt majd miután megették elhívta egy sétára. Előre szólt, hogy legalább fél órás lesz, így Samantha gyorsan használta a mosdót s utána útnak is keltek.

A tomboló hőség kicsit enyhült és közeledve a késő délutáni időponthoz egyre inkább lett elviselhető a levegőn való létezés, sem mint előtte. A város végébe sétáltak és elhagyva a belvárost egyre ritkuló kertes házak mellett mentek el majd az egyik földes útra kanyarodtak, ami a betonútról indult. Még egy kis gyaloglás után elérkeztek a város melletti dombokra melyeken mezők feküdtek és még több mérfölddel arrébb erdő volt látható. Adam felvitte magukat a legközelebbi dombtetőre és ott karjával kört írt le a levegőben, mint aki bemutatja a színpadra lépett új fellépőket.

– Bemutatom neked városunk különlegességét ezt a tájképet, amit csak úgy hívok, a randi csúcspontja.

– Ezt csak most találtad ki. – Mondta Sam nevetve és oldalba bökte a fiút.

– Nos, igaz. De ismerd el, hogy amit itt látsz, az gyönyörű.

– Nagyon is.

– Gyere, üljünk le.

– És csak nézzük a tájat?

– Meg beszélgetünk tovább, igen. Nem kell állandóan a pörgés, nemde? – Samantha bólintott és leült a fiú mellé. Ügyelt, hogy szoknyája takarjon mindent, amit kell.

– Mond csak, volt már valakid?

– Mi? Nekem? Ennyi idősen korai lenne. Már az is túlzás, hogy randizok. – Samantha nevetett, bár ő maga sem tudta, miért. Olyan téma merült fel, ami eddig nem és feszengeni kezdett tőle. – Miért, neked volt már valakid? – Kérdezett vissza.

– Egyszer egy lány, igen. De nem volt olyan cuki és édes, mint te. – Közelebb húzódott és váratlanul puszit nyomott a lány arcára.

– Adam! Ezt meg miért kaptam? – Samantha a csók helyére kapta kezét amint a fiú elhajolt tőle. Széles mosollyal nézte őt. Szemei érdekesen szikráztak, amit a lány a szerelem egyik jelének gondolt.

– Mert megérdemled. Csodálatos vagy sőt, egyenesen gyönyörű. Arra gondoltam, hogy túleshetnénk rajta.

– Tessék? – Samantha nem értette az utolsó mondatát. Jobban fogalmazva nem akarta felfogni annak valódi utalását. – Ez meg mit jelent?

– Tudod Sam, a hozzád hasonló lányok néha kérik azt, hogy valaki vessen véget a szenvedéseiknek. Szeretnének hamar nagylányokká válni és ehhez a legegyszerűbb út, nos, az, ha elveszítik a szüzességüket. Nem csak ez kell persze ahhoz, hogy valaki nagylány legyen, de mint első és legfontosabb lépés, elengedhetetlen. Szerintem neked se kellene ezzel tovább várni. Hidd el, minél előbb túl leszel rajta annál jobb és később semmi gondod nem lesz se a fájdalommal, se semmi mással. – Mielőtt Samantha feleszmélhetett volna a fiú szavaiból, már a nyakát puszilgatta és érezte, ahogy egyik keze a hátán végig simít, majd megállapodik a fenekének felső részén.

– Adam! Ezt ne! – Ellökve magától a fiút fel akart kelni s most már teljes testében félt. Zavart volt, nem értette hirtelen mi történt se azt miért, csupán annyit tudott: a fiú szexelni akar vele. Azt tenni, amire még nincs kész, amiről bár tud dolgokat, még nem áll készen. Egyszerűen nem akarta és kész.

– Hova mész? Még nincs vége a randinak! – Kiáltotta a fiú s mielőtt a lány talpra állhatott volna elkapta a csuklóját és visszarántotta. Samantha elvesztette az egyensúlyát és hasra esett a domb oldalára. Elindult volna lefelé, ha Adam nem mászik felé. Érezte, ahogy erősen megragadja és hátára fordítja.

– Adam, hagyjál! Engedj el hallod? Engedj már el! Ne, ezt ne! – A fiú szemei vadállatként villogtak. Fogait vicsorítva kicsit nyálazott és kezei gyorsan és határozottan mozogtak, mint aki pontosan tudja, mit akar, és hol találhatja. Felrántotta a lány szoknyáját majd alányúlt és szélsebesen máris a bugyi eltávolításán dolgozott. – Ne! Ne tedd! – Sikoltozott Samantha és könnyek folytak végig a füléig. Adam mintha süket lenne nem foglalkozott azzal, mit mond. A második torokból szóló kiáltására reagált s akkor is félelmetesen nyugodt hangon.

– Úgy kiáltozol, ahogy akarsz, szép Samantha. Senki sem hall téged. Túl messze vagyunk a legutolsó lakott háztól és a szél is elviszi a hangod más irányba. Nagyon kevesen járnak erre, jobbára csak én. S mivel már egy lányt megajándékoztam a nagykorúsággal épp úgy, ahogy most téged és nem buktam le így tudom, hogy most se fogok. – Azzal tovább csinálta azt, amit Samantha nagyon, de nagyon nem akart. A felette térdelő fiú sokkal erősebb volt nála s bár próbálkozott kapálózni, rúgni, harapni, minden erőfeszítés sikertelennek bizonyult. Aztán váratlanul annyit látott, hogy Adam felemeli, a jobb kezét ökölbe szorítja és lesújt. Rögvest sötétség szállt szemeire, a fájdalom, ami az ütés miatt keletkezett a halántéka környékén már fel se fogta. Néha mintha a fekete lepel elhomályosult volna, ekkor jeleneteket látott. Majd a feketeség visszatért és ismét elvesztette az összes érzékszervét. Az a pár kép, amit érzékelhetett borzalmas volt. Adam amint a lábai között térdel és gombolja kifelé a nadrágját. Majd sötétség, amiből egy igen éles, kínzó fájdalom ébresztette fel megint és ekkor egy vonagló Adam-et látott maga felett. Lábai az égnek és eddig sose tapasztalt ingerek ezrei zúdultak agyába onnan lentről. Onnan, ahol, ha jól tudja, az ő nemi szerve található. Újra magába ölelte a sötétség és álomnak hitt mindent, mi eddig történt. Csupán egy rossz álom, semmi más.

Mikor ismét tudatára ébredt feküdt a földön, fülét fűszálak csiklandozták és lábai közt egészen a medence csontjainál kegyetlen fájdalom tombolt. Lassan felült és szédülve megtámasztotta magát. Mikor sikerült kinyitnia a szemét ruhája alsó részein piros foltokat pillantott meg.

– Na, igen, a felavatás az ezzel jár. – Adam hangja volt. Még mindig itt van. Samantha eltekintett a domb aljára és meglátta őt. Tommy halvány sziluettje rajzolódott ki a naplemente narancssárga és lila fényeiben. – Most meg hova mész? Ne vigyelek haza?

– Dögölj meg. – Mondta Samantha alig hallhatóan és felkelve a földről elindult lefelé. Adam vállat vont majd felkelt ő is.

– Tudod mit? Én felajánlottam. De ha maradni akarsz, legyen, én leléptem. Csá! – S azzal a fiú sarkon fordulva szemernyi lelkifurdalás nélkül magára hagyta a kiskorú Samantha-t a városszéli dombok egyikén. Nem mintha Sam foglalkozott volna vele. Mióta felkelt nem hallott és nem törődött semmivel. Tudatában valami eltört és kiüresedett akár egy üveg. Kiszáradt, mint a sivatagban felejtett rongy. Kisemmizték, kihasználták, tönkre tették és akár a roncstelepre került autónál, darabokra szedték. Elindult egy rothadás ott benn és közben emésztette a sötétség. Egyedül Tommy alakja maradt éles, melyhez egyre jobban közeledett. Mikor odaért a sovány szőke fiú megérintette feldagadt arcát. Fagyos érintése jó hatással volt.

– Szegény Samantha. Gyere, majd mellettem békére lelsz. Orr újra összeraknak és ígérem, hogy én, soha nem bántalak majd, ahogy soha többé nem eshet bajod. Vigyázni fogok rád és mindig melletted leszek. Kövess és tedd, amit mondok, kicsi Samantha. – A lány tekintete üvegesen nézett a fiúra. Arcáról eltűnt az élet, teste gépiesen mozgott. Kézen fogva Tommy-val elindultak a messzeségbe az erdő felé majd elnyerte őket a sűrű növényzet. Samantha soha több nem került elő.

Vége

 

Köszönöm, hogy elolvastad! Kérlek hagyj véleményt lenn a komment szekcióban!

Bánatos Kísértet – Samantha 2015 (1/2)

A novella sorozat folytatódik! Ismét két részre szedtem a történetet, annak az első fele már olvasható (kb. 8 oldal).

Előszó: Köszönöm, hogy ismét benézel! Ha lemaradtál volna az eddigi Bánatos Kísértet történetekről kérlek, a fenti menüt használva olvasgass még tovább! 
Fülszöveg, mely az összes történetre jellemező sőt, valójában a novellák együttesen alkotnak egy nagy közös mondanivalót. Figyelmeztetésként hadd mondjam el (ha eddig nem tudtad volna), hogy eme történetek felkavaróak lehetnek. Ugyanis tabukat érintenek, mint bántalmazás, molesztálás, családon belüli erőszak, emberi kegyetlenség, mik kortól és társadalmi fejlettségtől függetlenek. Kérlek tartsd szem előtt, hogy ha olvasni fogsz és befogadod az alkotásomat, akkor nem vigaszt és nyugalmat találsz nálam, hanem zavarodottságot, kétséget, félelmet és felháborodást. - Legalábbis, ez a célom. Ó, és még valami! Ehhez az íráshoz sikerült két rajzot is készítenem, aminek nagyon örültem. Rendben, sajnos nem fejből készültek hanem képekről és így az alap ötlet nem saját. De amúgy is gyakorlásnak szánom eme történet sorozathoz készített illusztrációkat. Ha valamilyen csoda folytán egyszer saját testet kapna (nyomtatott könyv és ebook), akkor készítek sokkalta jobb illusztrációkat. Addig is, remélem így is megfelel és megadja az alap hangulatot. 

Fülszöveg:  Mindenkinek megvan a maga sorsa, amikor megszületik. Akadnak szerencsésebb és balszerencsésebb életek. S akadnak olyanok, akiknek az életét mások határozzák meg. A bántalmazás, erőszak és molesztálás minden napos dolog az emberi társadalom életében s ez nem kor vagy fejlettség függő, ez nemes egyszerűséggel az emberrel született gonoszság. Hét történet hét olyan fiatal lányról vagy gyermekről, akik az őket ért trauma után megtalálják a megnyugvást. Pontosabban, őket keresi fel egy kísértet, aki felajánlja az örök békességet és fájdalom mentes létet, de ehhez meg kell tenniük amit mond.

 

img_20190411_135024.jpg1. Fejezet

 

– Ne menj el, Amanda! Anya nem engedte meg neked!

– Ha be mersz köpni kis taknyos, esküszöm, megverlek! – Sziszegte fogai között a szavakat Amanda és mérges tekintete szikrákat szórt húgára.

– Ha nem érsz haza időben, akkor úgyis megtudja, hogy elmentél.

– Vissza érek, világos? Na, most állj szépen félre, készülődnöm kell. Azt mondtam menj arrébb! Nem értesz a szép szóból? – Samantha nem szívesen, de arrébb állt. Keserűen nézett nővére után, aki eltűnt a fürdőszobába vezető ajtó mögött és éneklésbe kezdett. Elnézett a néptelen nappaliba melyet egy köztes jelképes folyosó választott el a konyhától és étkezőtől. Az egész egy óriási szobában kapott helyett és a bejárati ajtóból belépve rögvest a fényben úszó nappali majd vele ellentétes oldalon az igen modern konyha és étkező fogadta az embert. Derék magasságban egy fal húzódott a konyha határát jelezvén és az arra tett párkányon mindig kapott valami helyet, pedig anyja nagyon nem szerette, ha oda pakol akárki is. Könnyű onnan leverni – mondta rendszeresen. Ebben igaza volt. Akármit is tettek oda, az végül a padlón végezte. Az egész földszinti ház egy igen tágas kert közepén állt és új építésűként olyan városi részen található, ahol ehhez hasonló házak épültek és sorakoztak három, négy utcán át. Samantha és Amanda a saját osztályukban kiemelkedően gazdagnak számítottak. Oké, nem Bill Gates lányai voltak ők, de a helyiek átlagos anyagi helyzetét tekintve jobb életük volt, mint a legtöbbnek. Amolyan újgazdagok voltak ők, eme városi negyed további háztulajdonosaival egyetemben. Samantha megtámaszkodott a három személyes igazi bőr kanapé háttámláján és figyelte, ahogy nővére ki be járkál a fürdő és a saját szobája között szorgosan készülődve. Reggel kilenc múlt pár perccel. Samantha már megreggelizett és megnézte az egyik kedvenc rajzfilm csatornáján azt a reggeli animációs mesét, amiért érdemes felkelni.

– Nagyon csúnya vagy. – Jegyezte meg Samantha amikor nővére elhaladt előtte. De ő mit sem foglalkozva a kritikával nyelvet öltött majd a konyhában öntött magának egy pohár teát.

– Nem neked öltöztem ki, hanem Aaron-nak a pasimnak. Szóval nem érdekelsz. – A kistestvér nem értette mi a jó abban, ahogy kinéz s bár hazudott, mert nagyon tetszett neki, ahogy nővére felöltözött mégis irigy volt rá – és ez dühítette. Mióta az eszét tudja, azóta nővére ezerszer jobb mindenben. Menő, közkedvelt, sokak kedvence és barátai is akadnak bőven. Olyan, amilyen Samantha lenni szeretne, de még nem sikerült. Sőt, lassan kezd lemondani róla.

– Pedig az a szakadt rövidnadrág olyan, mintha egy kutya jól megráncigálta volna, aztán te felveszed miután kikukáztad.

– Haha! Röhög a vakbelem. Na, te kis taknyos, most megyek. Légy jó, zárd be az ajtókat aztán majd jövök. – Amanda hullámos, kócos hatású hajának vége meglibbent, ahogy sietve szedte a vékony és kezdetlegesen formás lábait. Samantha tudta, hogyan tartja magát ennyire vékonyan, de erről sem mert szólni a szüleiknek. Nővére megtiltotta ezt is. Pedig egyszerű volt a „recept”. Túl keveset evett ahhoz képest, mennyit kellene egy növésben lévő fiatalnak. Kulcscsontjai élesen kilógtak az ujjatlan szürke felső alól, melynek vége szintén olyan hatást keltett, mintha egy részeg varrónő kiadta volna a dühét a textilen. Valami AC/DC volt ráírva és egy érdekes minta rányomtatva, majd látni engedte azt a lapos hasat, mely felül bordákban alul erős csípő csontban végződött. A rövidnadrágjából kiszabadult lábak combközépig érő zokniban folytatódtak tovább és tornacipőbe bujtatta őket. Karjain mindenféle szegecses meg gömb ékszerek és vastagon tolongtak egymáson, rendszertelenül. Amanda füstös szemeket készített magának – Samantha olvasott erről az interneten, ahogy sok minden másról is.

Nővére kilépett az ajtón, becsukta maga után és a házra élettelen csend telepedett. Kintről szomszédok kutyáinak ugatása hallatszott kevés madár csicsergés és egyre forróbb napsütés igyekezett betörni a lakásba. Szerencsére a klíma ellehetetlenítette azt, hogy a ház belülről felmelegedjen. A család legkisebb tagja egyedül maradt. Nagyot sóhajtott s úgy döntött iszik egy pohár narancslevet és leül a számítógéphez, ami a nappali keletre néző sarkában lett elhelyezve. Sarokasztalt tettek oda, melynek mindkét végét papírhalmok foglalták el, irattartók, ceruza és tolltartók. Olyan volt, akár egy mini iroda a nappali tágas szegletében. Narancssárga és piros színek domináltak a fehér mellett, mediterrán hangulatot teremtve az amúgy is fényes, hatalmas ablakaival. Ahol akadt még szabad hely ott Samantha anyja virágokat helyezett el. A lány leült a gép elé háttal a kanapé garnitúrának és benyomta a gépet. Amaz gyorsan felébredt és halk zümmögéssel percek alatt rendelkezésre állt.

– Na, most mit csináljak? – Kérdezte a géptől, de amaz csak várta a parancsokat. Úgy döntött, hogy videókat néz egy igen népszerű oldalon. Utána megnézett pár közösségi oldalt melyekre regisztrált. Két jó barátnője, Hayley és Jean írtak neki üzenetet, amikre válaszolt. A nyári szünet kezdete óta csupán elektronikusan kommunikálnak egymással mivel mindkettő barátnője messze került hosszú három hónapra. Hayley elutazott a nagyszüleihez, akiknek hatalmas szőlő ültetvénye s több hektárnyi telkük van, egy igen jó forgalommal rendelkező borászattal. Segít nekik, illetve állítása szerint igyekeznek megtanítani neki mindent a borászattal kapcsolatban, ugyanis nagyszülei rá akarják hagyni a vállalkozást. Jean a másik legjobb barátnője meg elutazott a családjával egy két és fél hónapig tartó nyaralásra. Bejárják majdnem egész Európát. Az első város ahova mentek London volt és onnan írt. Küldött is neki pár képet e-mailen, amiket látván irigykedve gondolt arra mennyire jó neki. Ráadásul egyke nincs testvére, így szülei ellátják minden jóval, foglalkoznak vele és a képek alapján állandóan velük lehet. Bezzeg ő…

Megfordult és elnézett az üres nappalira. Egyre erősebben érezte, hogy szomorú és nem akart egyedül lenni. Épp fel akart kelni, hogy elvigye a konyhába az üres poharat, amikor váratlanul a bejárat felöl egy fiú szólalt meg.

– Szia, Sam! – Ismerős, mégis idegen hang volt. Ijedten odakapta a fejét és majdnem leejtette a tányért.

– Te meg ki vagy és hogyan jutottál be? – Igyekezett eltitkolni, hogy fél, bár hangja egyszer megcsuklott. Nem tudta mit tegyen. A fiú ártatlannak tűnt, egy nagyon szegény család sarjának, aki betegesen sovány, fehér és mégis… mintha látta volna már valahol.

– Rég találkoztunk. Én vagyok az, a régi barátod. Még az óvodából. Emlékszel? – Samantha megrázta a fejét. Teste feszült készenléte enyhülni kezdett és izmai elernyedtek. Szépen lassan megnyugodott anélkül, hogy tudatában lett volna. A fiú porcelán bőrén nem fénylett úgy a fény, mint nővérén vagy más emberen. Mintha nem hatna rá a Nap egyetlen sugara se. A fiú közelebb lépett és kedvesen elmosolyodott. – Tényleg túl régen volt ahhoz, hogy bármi is megmaradjon. Hiszen felnőttél! Mármint, csupán épp érni kezdtél és ezért vagyok itt.  

– Nem értem. – Mondta Samantha és a fiú legyintett.

– Nem baj majd megérted, ha eljön az ideje. Arra biztos emlékszel, amikor képzeletbeli barátod volt. Aminél igyekeztek úgy formálni, hogy… miként is mondjam? Elhagyd azt a rossz szokásodat. – Samantha tekintete elmeredt a múltban s mintha valami emlék felderengett volna lelki szemei előtt. A fiú óvatosan közelebb lépett és folytatta. – Téged igen korán magadra hagytak. Nem foglalkoztak veled olyan sokáig, mint nővéreddel és már az óvodában tudtad, hogy mi a magány. Annyira magadra lettél hagyva, hogy megsajnáltalak és megjelentem neked. Így volt kivel játszanod. De ügye mások nem láttak és ebből bonyodalmak lettek.

– Már emlékszem. – A lány hangja először örömteljes volt, majd elszíneződött bánattá. – Általános iskola első négy osztályát úgy jártam ki, hogy mellette pszichológushoz jártam. Amikor megtudták az osztálytársaim kinevettek és csúfoltak érte nagyon sokat. – Az emlékek, amiket sikeresen eltemetett, most utat törtek maguknak és kezdetleges könnyeket csaltak a lány szemeibe. A fiú elég közel állt ahhoz, hogy megérintse a vállát.

– Igazán sajnálom, Sam. Nem akartam neked rosszat.

– Tudom, Tommy. Nem is rád vagyok mérges, hanem a szüleimre és azokra, akik bántottak. Te jót akartál és nélküled sokkal jobban elvesztem volna. Azt hiszem. – Samantha előtt felelevenült minden gyermekkori emlék, élmény és kép. Aki itt áll az nem más, mint sem legjobb és legelső barátja, aki életében volt. Egy percet sem öregedett. Furcsa mód nem félt vagy tartott tőle, épp ellenkezőleg. Örömében megölelte a fiút s ő viszonozta a gesztust. Hideg volt akár a fagyasztóból kivett mexikói zöldség keverék. ­– Hogy hogy itt vagy? – Kérdezte a lány, mikor elengedte a fiút. – Kérsz enni vagy inni? Szívesen adok.

– Nem kérek, köszönöm. A másik kérdésedre a válaszom egy másik kérdés. Miért kerestelek fel régebben is?

– Mert kellett egy barát.

– Nos, így is lehet mondani. Sam, ismét épp olyan magányos vagy, mint annak idején. Nem nézhettem tovább, hogy emiatt szenvedj. Ráadásul veszély közeleg. Olyan, amitől szeretnélek megóvni.

– Mégis milyen veszély? – Tommy a lány kezeit fogta s ő hagyta a fagyos ujjak ellenére is.

– Nem tudom neked elmondani részletesen Sam, de bíznod kell bennem. Amikor eljön az ideje azt kell tenned amit mondok, s úgy megóvhatlak a további kegyetlenségektől, agyturkászoktól és fájdalmaktól.

– Megijesztesz Tommy. – A fiú erősen figyelte a lány tekintetét majd egy mosollyal elkergette a lány aggodalmát.

– Bocsáss meg, Sam. Hiszen azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek és nem azért, hogy megijesszelek. Én… - A fiú mondandóját telefon csörgés szakította félbe. Sam apró készüléke világított és remegett a kávézó asztal üveges tetején. A zenével, amit kiadott egy táncoló lapos kütyünek tűnt, ami unaloműzésként breakdance-el. Sam odament majd felemelve bocsánatkérően nézett a fiúra.

– Anya az, fel kell vennem. – Tommy bólintott és türelmesen várt. – Szia, anya! Igen, minden rendben. Ö… Amanda nincs itt. Elment. Tudom, én mondtam neki. Nem, nem tudom, mikor jön haza. Oké. Igen, értem. Apa mikor jön haza? Oh. Oké. Szia! – Letette a telefont. Tommy közelebb lépett.

– Itt maradok veled, míg haza nem jön valaki rendben? – Sam szemei felcsillantak és boldogan elmosolyodott.

– Rendben! Van kedved játszani? Mint régen. Eltettem a babákat. Igaz nem szabadott volna, de volt, amit képtelen voltam kidobni, így… inkább eldugtam.

– Szívesen játszok veled. Ne aggódj, nem mondom el senkinek. – Samantha nyomban elfeledkezett arról a keserű ízről melyet az után érzett, hogy nővérét beköpte. Nem volt helyes döntés, pontosítva nem volt benne biztos. Szerette volna nővérét védeni, de hazudni nem akart anyjának és egy ilyen kereszttűzben nehéz helyesen dönteni. Arról is elfeledkezett, hogy tavaly nyáron is egyedül kellett végig töltenie az iskola mentes időszakot s akkor sokkal, de sokkal rosszabb volt. Nővére még gyakrabban eljárt, szülei sokkal jobban túlvállalták magukat. Vagy, csupán Tommy most itt van, és emiatt kevésbé érzi magát szomorúnak. Bárhogy is, élvezte az adott pillanatot és kihasználtak minden rendelkezésre álló szabadidőt. Samantha és Tommy a lány szobájában órákon át játszottak.

A lány időérzéke hasznavehetetlenné vált s amikor Tommy felkelt, hogy neki mennie kell a lány meglepetten nézett a fiúra.

– De, hiszen még csak most kezdtük el!

– Sajnos nem, Sam. Apukád hamarosan itt lesz, így én nem maradhatok. De ígérem, vissza jövök. – S mire a lány pislantott egyet a fiúnak hűlt helye volt. Feltápászkodott, körbe tekintett a szobájában majd gyorsan kinézett az ablakon, utána a szobája előtt elhúzódó folyosón és semmi jelét nem látta annak, hogy ezeken az utakon távozott volna. Furcsának vélte a jelenséget, de gondolatai azonnal elillantak amint apja belépett a bejárati ajtón. Elegáns ingben és élére vasalt nadrágban jelent meg. Levetette fényes cipőjét, kiengedte a nyakkendőjét majd vaskos aktatáskájával elindult a Sam szobáján túl lévő dolgozó szobába. A lány elé ment a nappali és konyha között lévő helyiségben és igyekezett feltűnő lenni.

– Szia, apa! – Köszönt hangosan és erősen artikuláltan. Apja ránézett és fáradtan, halványan elmosolyodott.

– Szia, Sam. Milyen napod volt?

– Unalmas, apa. Egyedül voltam itthon egész nap. Jó lenne valakivel filmezni vagy beszélgetni. Nem akarod elmesélni mi volt a bankban? Akadt ma vicces eset a munkahelyeden? Kaptál dicséretet vagy előléptetést? – Apja mosolya eltűnt s helyére mintha idegesség költözött volna. Mélyen dörmögő hangja türelmetlenségről és ingerlékenységről árulkodott.

– Nem volt semmi különös Sam, de sajnos haza kellett hoznom a munkám, mert nem végeztem vele. Nagyon sok a teendő kicsim, szóval hagyj elvonulni. Majd… még beszélünk. Most megyek. – S mielőtt a lány bármit mondhatott vagy tehetett volna, apja elvonult a dolgozó szobába és magára zárta az ajtót. Sam hallotta a két kattanást, amit az elforgatott kulcs okozott. Elnézett a nappaliba majd a konyhába és úgy vélte reggel óta változatlan a helyzet. Apja azt teszi, amit lassan két éve és ami egyre bosszantóbb. Semmibe veszi, nem foglalkozik senkivel és alig látni. Mind egy kísértet, aki néha eljön megmutatni magát, de amúgy jelentéktelen. Mivel nem tudta mit csináljon vacsoráig illetve anyja megérkezéséig, úgy határozott, hogy leül a számítógép elé. Az interneten zenét hallgatott, olvasgatott pár érdekes tudományos oldalt, amin akadt pár fantázia tudomány is, de ezt ő nem tudta. Ismét eltelt legalább fél óra, ha nem negyven perc, amikor a bejárati ajtó ismét nyílt. Sam csupán odanézett, de nem kelt fel. Sejtette, hogy értelmetlen lenne a következő családtag elé állnia, úgyse foglalkozna vele. Amanda arca majd egész alakja jelent meg az előtérben. A lány levetette cipőit és figyelmen kívül hagyva húga jelenlétét. Fülére tapasztott telefonnal elvonult a szobájába majd ő is magára csukta az ajtaját. Nem kulccsal, az nem volt megengedve nekik, inkább erősen behajtotta érzékeltetve azt, hogy nem kíván senkivel se találkozni. Samantha ismerte őt eléggé ahhoz, hogy tudja, mely viselkedése mit akar üzenni a külvilágnak. Sóhajtott majd visszafordult a géphez. Keze elvezérelte az egeret a gép fájlkezelő ikonjához, amit megnyitva hamar eljutott egy képeket magába foglaló mappába. Régi, apja által pár éve összegyűjtött képeket kezdett el nézegetni. Nem volt benne biztos, de ha jól emlékezett olyan képeket lelt meg, melyek még akkor készültek, amikor Amanda bőven gyermekkorát élte és még messze állt tőle a tinédzser kor. Sam még nála is kisebb volt, de játszani szeretett, nagyon is. Három, négy évvel ezelőtt sokat játszottak a babáikkal, bújócskáztak, bicikliztek vagy játszottak a TV-hez vett konzolon. Elválaszthatatlan testvérek voltak, akik sülve – főve együtt töltötték az idejüket, amikor csak lehetett. Egy azon óvodába jártak, majd általános iskolába s bár Amanda előbb végzett mindegyikkel, Samantha idővel követte egészen mostanáig. A középiskola hatalmas szakadékot vájt kettejük közé. Jó lenne megint ugyan azon helyen tanulni és újra sokat lógni együtt. Tudni, hogy a szünetben akármikor meglátogathatja, s akár együtt jöhetnek haza. A képeken közös játszmáik lettek megörökítve vagy az, ahogy együtt indulnak iskolába. Az egyik képen ugyan úgy fogták össze a hajukat, mert direkt a lehető legjobban hasonlítani akartak egymásra, akár az ikertestvérek. Amikor születésnapjaikat tartották, azok voltak a legjobb bulik és napok, ugyanis szüleik elég engedékenyek voltak. Sokáig fenn maradhattak, játszhattak az új játékaikkal, együtt aludhattak mígnem… mígnem Amanda életében eljött ez a serdülőnek nevezett korszak és el nem kezdett távolodni tőle. Külön szobát akart, megszabadult kedvenc játékaitól s helyükre mindenféle más holmik kerültek. Sminkek, ruhák, cipők, legújabb mobil és tablet, új barátok, akikkel egészen más dolgokat csináltak, és akikkel nem találkozhatott, mert nővére soha nem vitte el. Egyre jobban kizárta őt az életéből és mára odáig jutottak, hogy tilos bemennie a szobájába, hozzá érnie akármihez, ami az övé és nem mesél el neki semmit. Szinte már idegen lett. Akivel megosztotta a kedvenc csokiját, akivel csereberéltek babákat, akivel együtt járt haza az iskolából, az eltűnt és helyére egy hideg, távolságot tartó, lázadó és idegesítő persona került. Folyton hisztizik, magas a hangja, követelőző lett. Samantha tudta, hogy sajnos semmit se tehet. Sokat olvasott a témával kapcsolatban az interneten és egyik se segített. Mert jobbá nem tudta tenni a kapcsolatukat. Bárhogy próbálkozott közeledni feléje, nővére annál jobban taszította el s nem értette őt. Szüleik nem tettek semmit. Néha leszidták, néha anyjuk kiabált vele, de alapvetően megkapott mindent, amit akart és a szigorúság teljes hiányában azt tehetett, amit elképzelt.

Samantha azt is véletlenül tudta meg, miszerint nővére tavaly nyáron már elvesztette a szüzességét és nagyon várta, hogy végre túl essen rajta. Tavaly a nyári szünet egyik füllesztő napján épp el sétált nővére ajtaja előtt és meghallotta, hogy beszélget valakivel. Az interneten keresztül vagy telefonon nem tudta, de hangos volt. Szüleik aznap se voltak otthon. Nem akart hallgatózni, hiszen tudta, hogy csúnya dolog. Mégis megtette, mert kíváncsi lett arra, amit nővére olyan hangosan ecsetelt. Az ajtóhoz lépett és amennyire tudott némán nekidőlt, fülét rátapasztotta. Ha jól vette ki a szavakat, nővére épp a legjobb barátnőjének mesélt és elég frissnek tűnt az élmény. A szüzességét egy fiú buliján vesztette el. Nem ivott sok vbk-t (nem tudta mit jelent, mégis erősen megmaradt az emlékezetében ez a 3 betűs rövidítés), így tudatánál volt és akarta azt, ami megtörtént. Az akkori első szerelme rávette, hogy avassák fel a buli házigazdájának szülői szobáját és ő belement. Nagyon puha ágy volt, és igazán puccos szoba. Sajnos rettenetesen fájt neki, úgy fogalmazott – mintha izzó vassal hatoltak volna be a méhébe. Majd hallotta, hogy nővére mozgolódik és közeledni kezd az ajtajához, így gyorsan elbújt a fürdőszobában még mielőtt lebukhatott volna. Azóta annyit tudott meg Sam, hogy nővére szakított azzal a fiúval és ezen a nyáron már egy másik fiúval mutatkozik. Mármint egyszer látta, akkor is úgy hozta el, hogy szüleik nem tudtak róla. Azt az esetet nem merte azóta se elmondani, mert félt nővére fenyegetésétől. „Ha, elmondod, megöllek. Esküszöm!” Úgy két hete nem látta az új fiúját és azóta is alkalomadtán hallja, amikor hangosan beszélget a szobájában. Már gondolkodik a fiú dobásán, mert valaki más tetszik neki. Lehet ez lesz az az Aaron, akit említett. A szex meg olyan természetes jelenség lett az életében, mint az evés vagy ivás. Nyíltan és szemérmetlenül képes beszélni róla. Olyan fogalmakat használ, amiktől Samantha pirultan vonul el szobájába és megijesztik őt. Se tinédzser nem akar lenni, se felnőtt. Sőt, a szüzességét se akarja elveszíteni, így gondolta egészen ezen a nyárig. Mióta ismét nyári szünet van, azóta azon tanakodik, hogy lehet, jobb lenne nem szűznek lenni és nagylánnyá válni. Akkor talán nővére és szülei is jobban foglalkoznának vele. Akkor, talán lennének új barátai és nem volna magányos.

A múlt majd a jelenen való elmélázása alatt Sam elvonult a saját szobájába és az ottani régi TV-jét bekapcsolva hagyta, hogy valami zaj menjen a háttérben. Közben ágyán elfeküdt és töltőre tett mobil készülékén játszott. Eljött az est és eltűntek a természetes fények. Helyükre mesterséges utcai lámpák és házakon belül felkapcsolt világítás költözött az éjszakába. Sam csupán az éjjeli szekrényén lévő Winx Club figuráival ellátott lámpáját kapcsolta fel s úgy játszott tovább a kedvenc született kémek rajzfilm sorozatához készült mobilos játékával. Hasa korgott s épp készült volna valamit vacsorázni, amikor váratlanul női hangok szűrődtek be hozzá. Elég hangos és ideges volt mindkettő ahhoz, hogy a lány TV készülékét elnyomják. Sam ennek ellenére lenémította a TV-t. Ajtajához somfordált és csöndben résnyire nyitotta és hallgatózott.

– Mégis hogy képzeled, hogy az engedélyem nélkül elmész itthonról? Ki mondta neked, hogy egyedül hagyhatod a húgodat? – Anyja hurrikánként tombolt és a következő hang nővéréé volt, aki szintén dühöngött.

– Nem vagyok babysitter! Nem zárhatsz be ide, van nekem saját életem, amit élni fogok a nyári szünet alatt!

– Saját életed? Na, ne nevettess! Még bőven a hátsódon van a tojáshéj, és amíg én és apád gürizünk a minden napi betevőért, addig igenis azt fogod tenni, amit mondunk neked! Az én pénzemből eszel, öltöztetlek, és ebből jársz iskolába! Sőt, az apáddal közösen vett mobiloddal és számítógépeddel vagy képes akármit is csinálni, amit te a „saját életednek” nevezel.

– Nem kértem, hogy szüljetek meg, aztán költsetek rám! Nem én akartam, hogy így legyen és azt se én akartam, hogy cserébe bezárjatok, mint valami rabot!

– Na, ebből elég legyen, Amanda! Most azonnal elmész a szobádba és két hétig szobafogságot kapsz! Nem mehetsz sehova, megértetted?! Addig gondolkozz el a felelőtlen tetteden és jobb, ha nem feleselsz velem többet…

– Különben? Ennél rosszabb már úgy se lehet! Ennyi erővel lakatra zárhatnád az ajtómat, mert a szabadságomat nem fogod elvenni egy ilyen divatjamúlt büntetéssel! – Amanda nagy levegőt vett, hogy folytassa, de szavai megrekedtek egy határozott csattanás kíséretével. Anyjuk megpofozta nővérét, aki ettől elnémult majd berohant a szobájába. Anyjuk fájdalmasan nagyot sóhajtott és a zajok alapján bement a konyhába, ahol elővett valamit a szekrényből, aztán még valamit és leült az egyik székre. Pukkant valami aztán folyadékot öntött egy pohárba. Sam tippje az volt, hogy anyjuk elővette a kedvenc édes vörösborát és azt iszogatja. Mikor becsukta az ajtót megérintette az arcát, mert valami nedveset érzett rajta és meglepetten vette észre, hogy sírt. Mármint könnyeket hullajtott mialatt hallgatózott. Ekkor meghallotta a fal túlsó oldaláról érkező zokogást és képtelen volt tovább uralkodni magán. Utálta az egészet, utálta, ha a családja veszekedett, ahogy azt is, hogy ennyire szétesőben van az a makró közösség, amit egészen eddig a legbiztonságosabbnak és legjobb dolognak vélt. Míg nem eme buborékot ki nem durrantották és rá nem jött, hogy az a sok szép és mézesmázos érzés, amit elhitettek vele, csupán illúzió volt. Senki se volt boldog. Senki se szeretett senkit. Ez lenne tehát a család?

 

img_20190411_105130.jpg2. fejezet

Hamar melegedő reggelre kelt másnap Samantha. Első útja a konyhába vezetett, ahol készített magának egy adag müzlit tejjel és ezzel a tányérral leült a nappaliban lévő asztali számítógép elé. Hamar bekapcsolta és amint lehetett belépett a közösségi felületekre és aktívra tette a Messenger ikonját. Két kedves barátnője elérhetőnek mutatkozott és rájuk írt.

– Nehéz napjaim vannak, Sam. Sokat kell dolgozni a szőlőkkel beültetett több hektárnyi telkeken, de legalább lesz belőle zsebpénzem, nem is kevés. És nem kell elmennem idegen helyre dolgoznom. Sajnos sokat nem tudok gép előtt lenni, csak addig engednek ide, amíg megiszom a kakaómat és megreggelizem. Utána megyek ki ismét segíteni. Nagymama szerint holnap vagy utána elnézünk a tengerpartra, de addig még ki kell bírnom. Olyan barna vagyok Sam, hogy nagyon! Biztos meglepődsz majd, amikor ismét láthatsz. – Írta Hayley. Utána Sam válaszolt és elmondta mennyire unalmasak a minden napjai és így semmi érdekes mesélni valója nincs. Említette, hogy anyja és nővére tegnap este jól összevesztek és emiatt nővére szobafogságot kapott. – Nem a te hibád volt, Sam! Azt tetted, amit kellett. Ne hallgass a nővéredre, ő csak kihasznál! – Írta vissza Hayley majd elbúcsúzott. – Minél korábban kimegyek a szőlősbe, annál többet tudok dolgozni még mielőtt a nyári forróság ellehetetlenítené a kinti munkát. Légy jó Sam! – S azzal a zöld ikonja eltűnt a neve mellől.

– Holnap utazunk el Londonból Párizsba és ott két hetet leszünk. Megnézünk mindent, amit csak lehet, kipróbálunk pár helyi érdekességet. Sokat fogok fotózni. Amiket eddig késztettem itt az angoloknál, azokat már elküldtem neked. Sokat esik az eső, furcsán beszélik az angolt és az egész város annyira vegyes, hogy az elmondhatatlan. Él itt mindenféle ember. Egyszer látnod kell, csodálatos itt lenni! – Jean barátnője lelkendezett írva és Sam megtalálta az újabb adag képeket, amiket elküldött. Harminc kép biztos akadt és nagyja a város látványosságait foglalta magába. Hol ott állt Jean, hol az egész családja volt látható valami turisztikai látványosság előtt, hol magában a híres helyszínt foglalta magába a kép. Sam irigykedve és vágyakozva nézegette mindet. Elképzelte milyen lenne, ha ő is ott lehetne a családjával. Nem lennének gondok, mindenki szeretne mindenkit és a nap 24 órájában egymással foglalkozhatnának. Együtt fedeznék fel London csodáit, szépségeit. Együtt ebédelnének, vacsoráznának, együtt nevetnének a furcsa és vicces dolgokon. Szomorúan sóhajtott, amikor arra a következtetésre jutott, hogy ez soha nem fog megtörténni. Már darabokra hullott a családja. Csupán a közös ház tartja őket egyben, de idegenek lettek egymásnak. Bezárta az email-es ablakot és inkább másra koncentrált. Épp választ írt és Jean-nek is elpanaszolta a tegnapi incidenst, amikor nővére váratlanul megjelent a kanapé mellett.

– Idefigyelj, te kis szaros. – Neked is jó reggelt, gondolta Sam majd figyelmét nővérének szentelte. – Miattad nem mehetek el itthonról, mert olyan ügyesen megoldottad. Így úgy döntöttem, hogy ide hívom a barátaimat és erről egy szót sem szólhatsz, megértetted?! – Rövidnadrágban és pántos felsőben egy olyan felirattal, hogy „evés, alvás, ismétlés”, illetve szénaboglyával a fején inkább tűnt komikusnak, sem mint halálosan fenyegetőző nővérnek. Samantha mégse tudott nevetni testvére reggel tíz órai küllemén. Lehunyta szemeit és engedelmesen bólintott. Amanda keresztbe fonta karjait és közelebb lépet. Szavait mérgesen köpködte húgára.

– Nem jöhetsz ki a szobádból. Csak akkor, ha tényleg nem köpsz be anyának és a sírba viszed a házibuli tényét. Értettél?

– Igen…

– Nem lesznek sokan, tényleg csak a barátok. Neked annyi lesz a dolgod, ha kimerészkedsz a szobádból, hogy folyamatosan tartsd a rendet. Ha nem jössz ki, akkor miután elmentek a többiek szépen fogod magad és olyan rendet teszel, amit eddig anyuék csak elképzelni tudtak. Ha valamelyik kitételemnek nem felelsz meg, gondoskodom arról, hogy a következő büntetést te kapd és sokkal súlyosabb lesz, mint az enyém. Világos?

– Igenis! – Kiáltotta Samantha. Nővére vigyorogva megfordult és elvonult a fürdőszobába. Sam vissza nézett a monitorra és a megmaradt életkedve is elszállt. Nem akart részt venni nővére ostoba bulijában, ahogy élni se akart. Sokkal szívesebben lett volna máshol, akár a túlvilágon, csak nem itt. A sírás környékezte meg, de megemberelte magát és összeszedve minden erejét szigorúan magára szólt.

– Csak legyél túl rajta! – Mondta a monitornak, mi némán figyelte őt és oldalsó reklámok képeiben mindenféle idegen arc és szöveg váltogatta egymást. – Egyszer ez a nap is eltelik. Ki tudja? Talán esélyem lesz közelebb kerülni a nővéremhez. – Egyetlen egy másodpercre átjárta a reményteljes elképzelés, melyben ismét barátok Amanda-val és nincs köztük az a hatalmas képzeletbeli árok, ami miatt állandóan marakodnak. Jobban mondva Amanda távolodik tőle és nem engedi, hogy Sam utolérje. Talán ha bizonyít neki, újra megnyílik előtte és épp olyan jóban lehetnek, mint annak idején. Amikor még szép és jó volt minden.

Folytatása ITT olvasható! 

Tavasz Kihívás 10 kérdés és annyi válasz

Avagy általam megalkotott személyes jellegű, kérdés – válasz kihívás.

59fe061eccabb3db9e999a56daf32359.jpgŐszinte leszek próbáltam keresni olyan blog bejegyzéseket, amiket régen lehetett fellelni a személyes jellegű oldalakon s ahol az évszakhoz, ünnepnaphoz vagy bármi máshoz köthető kérdések és válaszok szerepeltek. Ötletem nincs hova lettek mindezek, de amikor a tavasz kihívás vagy angolul spring challenge szavakkal próbáltam keresni rendre két dolog jött velem szembe. Az egyik, a hatalmas rendrakás úgy mindenhol. Lakás, mobil, autó, lélek, stb. A másik, ami számomra újdonság mégis láthatóan az interneten futótűzként terjedő trendnek mondható, a mini gardrób vagy makró gardrób. Körülbelül tudom mi az értelme és nagyon örülnék neki, ha a magazinos kuponos őrületnek elejét venné, és kivételesen nem kellene ezeken a napokon hatszor többet dolgozni, mint úgy általában az összes többi napon, de… úgy tapasztalom egyelőre, hogy bármennyire is divat a „tudatos vásárlás”, a magyarok többsége lesz_rja, már bocsánat. A megunt ruhát kidobja, oda adja, elteszi és gyűjtögeti, mint valami mókus és újra, majd újra majd újra vásárolnak, mintha nem lenne holnap. Mindegy is, nem célom a kereskedelemben meghalni, szóval nem érdekel. :D A lényeg, hogy nagyon szerettem volna egy személyes hangvételű, egyszerű kis bejegyzést, ahol akad 10 kérdés és ugyanennyi válasz kibővítve pár hangulatos képpel. Tudom, hogy a blogom átalakult és elsődlegesen az írásaim találhatóak a felületen, de miért ne legyen néha ilyen is? Természetesen, ha tetszik és szeretnéd megcsinálni, csak nyugodtan! Jól esne más blogon is viszont látni a kérdéseimet, amiket megválaszoltak. A címnél nem kötelező azt megadni, amit én adtam szabadon átnevezhető. Nem túl kreatív egy cím név.

A tavasz ősidők óta az újra kezdés, az élet, a megszületés szimbólumaként szerepelt és szerepel az ember életében. Ilyenkor előjönnek azok az állatok, akik eddig a tél miatt elbújtak s újra virágoznak a szebbnél szebb virágok, amiket a tél elbújtatott. Zöldellenek a fák és bokrok, csiripelnek a madarak, ezerféle bogár és rovar boldogítja az embert, nem is beszélve a kis rágcsálókról. Ilyenkor az ember úgy érezheti, feltöltődhet, belevághat valami újba, amit a télen egészen eddig csak halogatott. Aztán jön egy több napos eső és álmos kisvárossá varázsolja a várost egy időre. A tavasz tökéletes olyan szempontból, hogy nincs túl meleg és mégse fázunk. Viszont az, hogy mikor fog ránk szakadni az eső hatalmas kérdőjel, miként ősszel. S bár a kihívást sikeresen a tavasz közepén sikerült összehoznom, igazság szerint úgy vélem, még nem késő. A március épp arra volt jó, hogy felébredjünk a téli kómából s most az április igazán alkalmas arra, hogy kiélvezzük a tavaszt, amíg lehet. Eme mesekönyvekbe illő évszakhoz igyekeztem összeszedni 10 olyan kérdést, amire nem csak jómagam válaszolok szívesen, hanem remélem még sokan mások is.

 

flower_tree_blossoms_spring_bright_32344_1920x1080.jpg

Következzenek a kérdések s alatta a válaszok.

 

1, Mit szeretsz legjobban, a tavaszban?  
A váratlan viharokat, a kellemes meleget és azt, hogy ilyenkor lengébben öltözködhetek, de mégse annyira, hogy kinn legyen mindenem. Ilyenkor szeretem hallgatni a madarakat, elmenni, sétálni vagy túrázni egy nagyot. Sokkal több kedvem van bármihez, mint előtte.

 

2, Mit szeretsz inni? Kávét, Teát, vagy valami mást? Akad kiemelt kedvenced ebben az időszakban? Ha igen, melyik?
A kávét az évszaktól függetlenül állandóan szeretem, minden reggel. Viszont teákból tavasszal az erdei gyümölcsöset szeretem kiemelten.

e4a88a_600c7c7665834bd89df3294dcb6af061_mv2.jpg 

3, Mit olvastál/néztél eddig? Van olyan könyv/film/sorozat, amit szeretnél befejezni mielőtt, eljön a nyár?
Márciusban sikerült befejeznem Stephen King - Hasznos Holmik című könyvét majd belekezdtem a Rémület a Sivatagban regényébe (mindkettő kölcsönbe kapott). Szeretném ezt a könyvet még ebben a hónapban befejezni, ugyanis sok másik vár még arra, hogy elolvassam. Például 500Ft-ért vett Robin Cook darab. Sorozatban elkezdtem a Castle Rock nevezetű műsort, ami szintén King nevéhez köthető. Szerintem a tavasz most nekem kiemelten Stephen King körül fog szólni és jelenleg is róla szól. Igyekszem bepótolni azt, ami sajnos éveken át elmaradt. A nemrég moziba került Kedvencek Temetője filmet is láttam és szeretnék elmenni az AZ második részére is (természetesen előtte bepótolom az elmaradt filmet). Ha az időm engedi az AZ könyvet is megszerezném és belekezdenék, de lehet, hogy ezt már csak nyáron fogom tudni összehozni a filmek után.

 e6ce697f870ef252bf163a3e7de4ffe7.jpg

4, Mi vagy Mik a kedvenc öltözék összeállításaid erre az évszakra napos és esős időkre egyaránt? Ha tudod, illusztráld képekkel!
Napos és kellemesen meleg időre már van egy kedvenc összeállításom, amit már lehetett látni a közösségi oldalakon. Emellett a másik kedvencem, amit úgy neveztem el „Horror fan”. Ezt esős időre is lehet hordani, akár műbőrdzsekivel. Illetve nemrégiben viseltem a borda mintás pólómat. Úgy néz ki, hogy nekem a tavaszi öltözködésem jellemzően ijesztő, morbid és horrorisztikus. :D (már csak egy remek maszk vagy smink kellene hozzá és végképp frászt hozhatnék mindenkire).

 img_20190328_095900_872.jpg

Egyszerű, de nagyszerű szett. 

img_20190324_161252.jpg

Ezt már megosztottam a közösségi felületeken. Szeretem, egyszerű fekete az egész. Ékszerként lehet akármit hozzá felvenni - ez benne a pláne. A kettő lófarokba fogott haj nekem kényelmes megoldás és egyszerű. Utálom, hogy szexista jelképe van több perverz férfi szemében (tisztelet a kivételnek).

img_20190410_113057.jpg

Tudom, a pulóver vissza köszön, de sajnos nincs is több, számomra megfelelő pulóverem. :D Ez a póló és testvére sokat lesz rajtam főleg melegebb időkben, hiszen azért vannak, hogy látszódjanak. Imádom ezt a borda mintás felsőt, mert a sötétben világít! Szerintem állati! Nagyon szeretném tovább gyűjteni a hasonló holmikat - ami koponyás, borda mintás, emberi csontvázas. Ez a legfőbb, legkiemelkedőbb motívumom amit szeretek viselni. Bármivel is próbálkoztam vagy képzeltem el, számomra ez az igazi. Ezekben a holmikban érzem magam IGAZÁn jól és Igazi önmagamnak.

5, Akadnak céljaid/ terveid, amiket szeretnél Május utolsó napjáig megcsinálni? Ha igen, mik azok? Ha egyelőre nincs, tűzz ki magad elé már most párat!
Az említett olvasási tervek mellett május végéig szeretném jobb szintre emelni magam, amit a Fitnesz és Egészséges életmódot illeti. Minden nap azon vagyok, hogy egy lépéssel közelebb legyek a jobb fittségért, jobb étkezésekért és egyre kevesebb legyen a csaló és lusta nap. Illetve szeretnék május végére belerázódni az új helyzetbe, ami az új munkahely miatt kialakult. Ha megszokom az emiatt létrejött minden napos dolgokat, akkor könnyebb lesz, mert több erőm és időm marad mindarra, amit szeretnék. De elsődlegesen a sport és étkezés javítása a célom és felvinni magam egy olyan szintre, amire talán én is azt mondom „ez már valami”.

 e69da46bcea0e475dbb11859e04e7504.jpg
Szerintem ez a kép elmond mindent az egészséges életmódról. 

6, Mit szeretsz csinálni a szabadidődben, amikor süt a nap, vagy amikor borult az ég?
Napsütéses időben szívesen sétálok hosszasan és figyelem a tájat. Ami azt illeti, szeretek bámészkodni sétálás közben, így hajlamos vagyok neki menni… akárminek, ami előttem van. :D Illetve jó lenne ismét fotózásokat összehozni, amikor kellemesen meleg és napsütéses idő van.

Esős időben leginkább a szobámban szeretek lenni begubózni a négy fal közé és olvasni vagy nézni a kedvenc sorozatomat. Néha kifelé nézegetve csodálom az esőben rejlő szépségeket, hallgatom, ahogy kopog az ablaküvegen és közben forró teát iszogatok. A tavaszi esőzés alatt épp annyira hűl le az idő, hogy még nem fagyok meg, de azért érzem a hideg érintését.

da89443c6e4c713d29ff1869493de6e4.jpg 

7, Mik a program tervek húsvétra vagy ama időszak környékére? Mennyire őrződ a hagyományokat, illetve mennyire készülsz a húsvétra?
Őszintén, világ életemben utáltam a húsvétot amiatt, mert rengetegen eljöttek oda, ahol laktam. Arról nem is beszélve, hogy a locsolós nap végére bűzlöttem akár egy görény. Illetve a csokikat is untam más, hiszen semmi különleges nem volt bennük, csak más küllemet kaptak. A mostani húsvétkor testvérem leutazik Pécsre, szóval az ünnepet amolyan testvéresen töltöm. Nem tudom ételt tekintve mennyire leszek hagyomány őrző. Talán a főtt tojás az lesz. De, alapvetően nem érzem szükségét annak, hogy készüljek vagy bármit is megtartsak a húsvétból. Nekem bőven elég az, hogy nem kell akkor dolgozni és azzal lehetek akit, és akiket nagyon szeretek. (:

 

8, Melyik a kedvenc virágod, amire nagyon vársz, hogy színekbe boruljon? (Több válasz adása is lehetséges!)
Mindig kíváncsian figyelem, mikor látom meg az első hóvirágot, hiszen ő az előhírnöke a tavasznak. Már gyerekként is csodáltam, hogy mennyire külön egy virág ez hiszen, egyedül csak ő akar kinőni a hófedte réteken. Emellett a másik korai kedvencem az Ibolya. Számomra ők jelentik a tavasz eljövetelét és kezdetét.

(A hóvirág képet Sziszi PhotoArt készítette)

9, Milyen sportokat szeretsz ilyenkor űzni? Akad olyan mozgásforma, amit csak tavasszal szeretsz vagy szoktál csinálni?
Ha más nem, amiatt nagyon vártam a jó időt, hogy ismét elkezdhessek futni. Nem vagyok egy nagy távfutó és sajnos tavaly októbertől (körülbelül) nem mentem ki az utcára szaladgálni. :D De, most szeretnék ebből heti 2 alkalmat összehozni, ami rendszeres lenne. Egyelőre viszont örülök, ha a heti egy alkalom összejön (sajnos). Illetve jó lenne legalább egyszer egy túrázós napot tartani. Nagyon szeretem a természetet járni, ahol távol lehetek az emberektől, a civilizációtól és a betondzsungeltől.

Alkalomadtán, ha vidéken vagyok, megpróbálom a szabadtéri edzést, bár jelenleg sajnos nem adott meg a kertbéli körülmények. Pedig fantasztikus dolog reggel felkelve a harmatos, kellemesen hűvös, még álmos reggeli napfényben edzeni úgy, hogy közben hallgathatod a madarakat és figyelheted a természetet. Remélem egy nap sikerül összehoznom egy olyan saját edző sarkot egy saját kertben, ahol a természet lágy ölén edzhetek. Csak én és a zöld, dús növényzet (na, meg az idegesítő bogarak és csípő legyek xD).

 

10, Melyik szezonális zöldség/gyümölcs az, amit szeretsz tavasszal fogyasztani? Ha lehetne, miből raknál össze egy Tavaszi ajándék kosarat magadnak? (Illetve nem muszáj feltételes módban fogalmazni, hiszen mindenki megérdemel egy tavaszi ajándék kosarat, nemde? :D)
Jelenlegi hónapban nagy kedvencem a banán, s bár tudom, hogy nem éppenséggel szezonális és magyar gyümölcs, mégis remekül kiegészíti a reggelimet vagy az edzés előtt/ után fellépő éhséget. Jó energiaforrás. Emellett az én kosaram az alábbiak szerint nézne ki: Brokkoli, Cékla, Fejes saláta, Jégsaláta, Sárgarépa, Rukkola, Cseresznye, Ribizli, Eper (juj de várom már, hogy legyen itthoni földeken is!), Málna, Karfiol. Alma is lenne, s bár nyári gyümölcs, el kell ismernem, hogy nagyon szeretem. Illetve amit még nagyon szeretek az a kígyó uborka és paradicsom. Ezek nélkül már enni se tudok, mert állandóan van.

 tumblr_ojqs2m0rde1vh72ajo1_1280.jpg

Nos, ennyi volna.
Ha kedved támadt kitölteni, csak rajta, másold ki a kérdéseket és írd meg a válaszaidat te is!
Legyen szép és kellemes, energia dús tavaszotok!
Készüljünk a nyárra feltöltődéssel, pihenésekkel, kreatív alkotásokkal és hatalmas rendrakással!
Köszönöm, hogy olvastál. Látogass el máskor is!

Cathreen Misery

Bánatos Kísértet - Brittney 1990 (2/2)

A történet folytatódik. Mint novella sorozatként, mint két részre szeletelt írásként!

A történet első felét ITT olvashatod, ha kihagytad volna. Összefüggő történet, pontosabban két részre vágott írás, így mindenképp érdemes elolvasni az előzményt, ha még nem tetted volna. 

395191_365684486791079_1649043743_n.jpg2. fejezet

Fenyőrigó és vörösbegy hangos vitájára kelt fel Brittney. Alig múlhatott reggel hat és az égi uralkodók bőszen megindultak az élelemszerzésért. A családi ház végében ott, ahol csatlakozik a bizonytalan gerendákon álló, talált építő eszközökből összeállított tűzifa tároló épp afelett egy fecskefészek foglalt helyet és eme nyáron a harmadik fecske generáció nőhetett fel. Bogáncs szerette megugatni a madarakat, s ők mintha kötekednének vele, néha a kelleténél lejjebb szálltak egy sűrű bokron vagy alacsonyra nőtt fán. Bogáncs a maga öreg fejével igyekezett elriasztani őket hiszen, ez egy házőrző dolga minden idegen betolakodót elkergetni, de a vörösbegy csapatot ez nem érdekelte. Épp Brittney szobájának ablaka mellett elkanászodott szúrós bokornál hadakoztak. A lány energiával telve felkelt és át se öltözve rövidnadrág és póló pizsamájában kiment a konyhába. A házban csend uralkodott és kellemes hűvös járta át a szobákat. A nap végére eléggé fel tudott melegedni a ház, de ilyenkor élvezhető volt. Elővette a tejet, egy poharat és ivott pár kortyot. Utána úgy döntött, hogy megesz két kocka süteményt, s amikor kivette őket elkeseredetten konstatálta, hogy még három kocka van és elfogyott. Úgy, ahogy volt kiment az előtérbe, felvette a legközelebb eső papucsot mely hatalmas csónakként alig maradt a lábán és kiment az udvarra. Bogáncs meghallotta az ajtó nyikorgását és máris ott termett a lány előtt. Fontosabb volt számára egy kis szeretet, sem mint az idegesítő vörösbegyek elkergetése.

– Jó reggelt! – Mondta a kutyának és megsimogatta a feje tetejét. Közben ügyelt arra, hogy a sütemények ne legyenek túlságosan lenn, máskülönben Bogáncs elveszi a neki járó részt. Miután abba hagyta a simogatást és elindult a tornác végébe Bogáncs hangosan felvakkantott és követte. A lány leült egy roskatag hokedlire, ami majdnem felbillent alatta és neki állt eszegetni. Bogáncs leült épp a lábai elé és hatalmas barna szemekkel nézte, ahogy a lány szájába tömi az édességet. – Nem Bogáncs, ebből nem kapsz. – Próbálkozott a lány, közben morzsák peregtek ki szájából. A kutya fejét kissé megbillentette, mintha értené, mit mond, majd tovább nézte őt hatalmas bambi szemeivel. A lány kitartóan nem adott egy falatot sem abból, amit evett, helyette gyorsan befalta majd felkelt helyéről és visszament az előtérbe. Bogáncs az ajtó előtt állt és várt közben fülelt, mert zajokat hallott, s amikor Brittney visszatért kezében egy szelet száraz kenyérrel, Bogáncs örömében ugrált és csóválta a farkát.

– Itt, a te nasid. Ül! Bogáncs, ül! – Próbálkozott a lány, de mintha nem is a kutyának beszélt volna. Tovább csóválta farkát és két lábra ereszkedett, hogy elérhesse a kenyeret. Brittney végül feladta és hagyta, hogy a kutya elvegye tőle a száraz reggelit. – Sose tanulod meg igaz? – Bogáncs nem foglalkozott azzal, hogy neki beszéltek. Megkapta, amit akart és gyorsan elillant vele egy szerinte biztonságos helyre. Ott neki állt enni és erősen ügyelt, hogy se egy madár, se egy másik kutya ne legyen képes elvenni tőle a finom falatot. Brittney állt pár percig és nézte a kertet. Szép nyári reggel volt ez, ahol a fák dús zöld lombjai, a bokrok színes virágai, a puha fű takarója hívta őt. Ha eléggé fülelt a madarak csicsergése között hallhatott még bogarak csendes zümmögését, szorgalmas dongókat, néhol még legyet is Bogáncs ott hagyott vacsorája felett. A szomszéd kutyákat, akik szerettek hangosan társalogni, vagy a falu vasárnapi lustuló némaságát. A hét utolsó napján később keltek a lakók és sokkal később kezdődött el az élet. Ilyenkor az éjszaka és az alvás ideje meghosszabbodott és kipihenték a hét előzményeit. Brittney úgy döntött átöltözik és mihamarabb biciklire pattan, hogy találkozhasson barátaival és jobban felfedezhessék az erdő külső szegletét azt, amit tegnap nem mertek.

 

Elérkezett az ebédidő. Hangosan korgó gyomor és fejben ínycsiklandó ételek képei késztették Brittney-t és barátait a hazatérésre. Gyors tekeréssel száguldottak a repedezett aszfalt és földes utak mentén, néhol porfelhőt hagyva maguk után. Több házőrző kutya ugatta meg őket, mire Brittney megérkezve leugrott kerékpárjáról. Mivel eme kétkerekűt örökölte a legidősebb testvérétől Ashlee-től s számára annak idején felnőtt biciklit vettek, a lánynak sokkal magasabban volt a váz és úgy az egész szerkezet. Természetesen a használata nem okozott gondot. Megoldotta, ahogy a legtöbb gyerek. Betolta biciklijét az udvar hátsó felébe egy fedett helyre majd bement a házba. Izzadságát letörölte homlokáról s közben észre se vette, hogy földes, koszos kezével csíkot húzott a homlokára. Mikor belépett a konyhába hatalmas meglepetésben volt része.

– Ó, már, nézzétek! Itt van Brittney!

– Hogy megnőttél húgi! – Két ismerős, fiatal fiú hang köszöntötte a lányt. Két testvére a tizenkét éves Riley és a tizenöt éves Mark fogadta nagy öleléssel. Mindketten megpuszilták kistestvérük arcát és Brittney lelkesen viszonozta a szeretetet.

– Riley! Mark! Jaj, de jó, hogy itthon vagytok! – Kiáltotta és a nagyobbik fiú nyakába ugorva nevetett. Úgy látszott Molly és Daniel is boldog. A két szülő nézte a jelenetet és meghatódott arckifejezésük pár percre olyannak tűnt, mintha nem lenne semmi gond. Minden tökéletes, a család kiegyensúlyozott, mindenki szereti a másikat és boldogok, ahogy a nagy könyvben megvan írva. De persze, ez csak a látszat. Amint a fiúk visszaültek az étkező asztalhoz, Daniel az apa intett feleségének, ahogy a kocsmában szokás a pultosnak és rögvest kért egy újabb adag sört.

– A legjobbat, asszony. Csak is azt isszuk ma. – Molly nem szívesen tett eleget férje parancsának, de nem volt mit tenni. Tekintetén a félelem enyhe lenyomata jelent meg amint elképzelte, hogy mi lenne, ha nemet mondana. Helyette kiment a házból és a lehető leghűvösebb és legbiztonságosabb melléképületbe ment, ami annak idején még Molly szülei életében nyári konyhaként funkcionált. Az ott talált sörös üvegekből egy rekesznyivel magához vett s bár belesajdult a háta és dereka, végül bevitte a konyhába mindet. Letéve a rekeszt az asztalra mind a három férfi rögvest neki ált inni. Beszélgettek, ecsetelték az élet kalandjait és élményeit, közben a két nőnemű családtag csendben megbújt valahol a konyha szürkébb és árnyékoltabb pontjain. Brittney nem észlelt semmit abból, amit anyja pontosan jól tudott. A jó kedv aránya valamiért eldőlt a férfiak felé, és míg ők vígan mulattak és ittak, addig a nők, jobban mondva a ház asszonya passzívan várt és figyelt akár egy pincér vagy komornyik és teljesítette a kéréseket, de ő vele nem törődött senki. Brittney igyekezett belefolyni a férfiak beszélgetésébe, de Daniel rendre csendre utasította őt. Végül az órák teltek és múltak, az üres sörös üvegek csak gyűltek és Molly alig tudta tartani a lépést, hogy eltakarítsa mindet. Mikor eléggé részegek voltak ahhoz, hogy egy ültő helyükben dülöngtek ételt követeltek. Molly ahogy tudott sietett a fájó hátával és férje elé ismét paprikás krumplit tett. Kinn már magasan járt a Hold és a vaskos sötét felhők mögött sűrű csillag had próbált kikukucskálni.

– Mi van veled, te nő? Nem vagy képes mást főzni? Azt hittem, amikor elvettelek, hogy főzni azért tudsz. Most direkt nem csináltál semmit, míg én dolgoztam? Loptad a napot és azt hitted nem szólok érte? – Riley és Mark csöndben figyelt. Piroskás arcukon látszódott, hogy alig tudnak koncentrálni, de apjuk hangja mely vihar eljövetelét jelezte kissé fejbe kólintotta mindkettőt. Összenéztek és jobb ötlet híján vártak. Molly fejet hajtva bocsánatáért szabadkozott a férfinak.

– Drága férj uram, nem volt semmi más itthon, amiből főzhettem volna. De ha kívánod, van kocsonya és gyorsan tudok készíteni…

– Ne is pazarold a szavakat, asszony! Istenem, de hasztalan vagy. Mint, mindig. – Molly sírás határán volt, de visszafojtva a könnyeket erősen belemarkolt szoknyájába és köténykéjébe. A gyerekek ezt látták és nagyot nyeltek. Brittney nagyon sajnálta anyját és szívesen megvédte volna, de félt apjuk haragjától és attól, hogy bántani fogja őt. Ahogy a fiúk is tartottak apjuk vaskos tenyerétől. – Ha már jobb nincs, készítsz zsíros kenyereket és vedd elő a legjobb kolbászunk, amink van. Mit nézel így? Tedd a dolgod! – Nem kellett tovább folytatnia. Molly azonnal ment és készletük utolsó előtti darabját használták el az este. A legrosszabb – gondolta Molly – hogy erre nem fog emlékezni, és majd amikor ismét követeli a kolbászt mely elfogyott, Daniel őt fogja hibáztatni amiért, mert nincs belőle. Ő tehet majd róla, mert biztos megette, eladta vagy hagyta a gyerekeknek, hogy dézsmáljanak belőle. S ha azt meri mondani, hogy Daniel maga ette meg pár napja csont részegen, még képes lesz egy pofonnal honorálni azt, hogy vissza felesel. Így nem volt más lehetősége: eldönthette, mikor akar verést. Most, vagy később. Úgy döntött, később. Daniel a jelenlegi alkohol ittas állapotban nem foglalkozna azzal, hogy a gyerekeik látják e a jelenetet. S Molly nem akarta, hogy előttük váljon az apjuk egy pokoli szörnyeteggé.

Mire visszatért a kolbásszal a társaság legkisebb tagja eltűnt. Nem mehetett utána sajnos tudta, hogy míg a férfiak le nem fekszenek aludni, addig ő itten rabszolga, de gondolatban azon tanakodott vajon hova mehetett Brittney. S csak remélni tudta, hogy jól van.

Brittney kiment a kertbe és a vaksötét éjszakában elsétált a disznóólig, ahol a nyáron egy saját bunkit alakított ki magának. Nem volt ott sok minden. Pár kertbe vitt játék, amikkel itt is szeretett játszani, egy elhasznált gyertya a tartójával, amit még meg tudott gyújtani s a végét járva bevilágította még utoljára a helyiség egy kisebb részét. Kisajátított egy farönköt és azon ült. Szemei hozzá szokva a körülményekhez felfedezte, hogy egy fiú állt az ól ajtajában. Vagyis az ajtókeretben. Rögvest felismerte őt.

– Tommy! De jó, hogy itt vagy! – A lány elmosolyodott és úgy tűnt a fiú is viszonozza a kedves üdvözlést.

– Bejöhetek?

– Persze, hogy ne! – Brittney arrébb ülve helyet szorított a sovány kisfiúnak, aki mellé ült. Ránézett majd vissza az ól sötétségébe.

– Hogy vagy, Brittney? Láttam apukád megint ivott.

– A szokásos. Mindig ez van, amikor a fiúk megjönnek, vagy amikor apa barátai jönnek át. Nincs olyan hétvége, hogy apa ne inna túl sokat. Anya meg…

– Anyukád túl sokat elvisel. Még olyat is, amit nem szabadna.

– De miért, Tommy? Én ezt nem értem! – Tommy fürkészni kezdte a lány arcát s csak utána válaszolt.

– Te miért nem áltál ki mellette, amikor apád úgy beszélt anyáddal?

– Mert… féltem tőle. Láttam, hogy bántja anyát és a nővéremet is bántotta régen.

– Na, látod. Anyukád is fél. Retteg tőle. Azt hiszi, hogy ha egyre jobban teljesíti férje kéréseit és egyre inkább megalázkodik előtte, akkor majd megnyugszik, és abba hagyja. Tudod, anyukád arra lett nevelve, hogy az első szerelem az, aminél halálig ki kell tartani bármi áron. Illetve arra gondol, hogy apátok az apátok. Nem akarja, hogy anélkül nőjetek fel. Ráadásul azt hiszi ő is hibás abban, hogy apátok haragos. Nagyon nehéz és bonyolult egy helyzet ez Brittney, de én tudom a megoldást. – A lány szemei felcsillantak és egy pillanatra a remény körvonalai tükröződtek vissza az amúgy bánatos arcról. Tommy nyomban folytatta. – De nem az egész családnak, csak neked.

– Oh. – Brittney szerette a családját és minden este azt kívánta, bárcsak jobb apja lehetne. Bárcsak eltűnne az apjuk és minden normális lenne, mint a barátainál. Akiknek rendes és kedves szüleik vannak és ahol ők boldogok. Tommy megérintette a vállát és a lány hagyta, bár teste beleborzongott a jeges érintésbe.

– Segíthetek neked. Nem kell tovább szenvedned és elviselned azt, ami történik. Örök nyugalmat és békességet ajánlok neked Brittney, csupán azt kell tenned, amit mondok. Bíznod kell bennem. – A lány hatalmas szemekkel tekintett a fiúra.

– A testvéreimet miért nem? Ők is jöhetnének.

– Sajnálom Brittney, de ők már túl korosak és sérültek. Őket már nem tudom megmenteni, mert eltört bennük valami, ami benned még nem… S ez a törés már visszafordíthatatlan jellemeket szült bennük, de te még nem rendelkezel ezekkel. Sajnos nem tudom, meddig maradhatsz tiszta, meddig bírod elviselni apád brutalitását. De hidd el nekem, minél tovább maradsz, annál inkább esélyt adsz arra, hogy olyat tegyen, amitől elveszíted ezt a veled született…. fehérséget. – Tommy aggodalmasan nézte a lányt. Egy ideig viszonozta a tekintetét és próbált valamit kiolvasni a fiú arcáról, de nem talált semmit. Ekkor az ölében tartott kezei egymással kezdtek játszadozni.

– Arra gondolsz, ami Ashlee-vel is történt? – Kérdezte a lány és Tommy bólintott. Brittney gyomra összeszorult és szúrni kezdett. Majd mellkasában hevesebben vert a szíve s csak akkor nyugodott meg, amikor Tommy oldalról megölelte. Hideg volt és merev, mégis jól esett neki a fiú barátságos közelsége.

– Gyere velem Brittney. Még most az éj leple alatt.

– Nem tudom, Tommy. Még nem. – Visszaölelte a fiút s ő még erősebben magához szorította a lányt.

– Itt maradok veled az este. Aludj csak, én vigyázok rád. – Nem kellett kétszer mondani. Brittney fáradtan lehunyta szemeit s mire mély álomba merült, addigra feje a fiú ölében pihent s ő haját simogatva nyugodt álmot varázsolt a lánynak. Szüksége van rá, gondolta. Nehéz nap elé néz.

 

3. fejezet

A nap első meleg sugarai felkeltették Brittney-t és nagyot nyújtózkodva felkelt a gerendáról. Sajgott a válla és bal lábát zsibbadásig elaludta. Mégse bánta meg, hogy az este kinn maradt. Kezein és lábain mik fedetlenül és védtelenül ki voltak téve a szúnyogoknak jó pár csípéssel gazdagodtak. Nem foglalkozva a viszketéssel a legtöbbre x-et tett körmeivel majd kimászva a disznóólból körbe tekintett a telken. Bogáncs messze meglátva őt ugatott kettőt majd elé rohant. A lány szeretgette egy kicsit majd elindult a ház felé. A bejárat előtt megtorpant, mert arra gondolt, hogy mi van, ha még mindig ott isznak és sokkal rosszabb állapotban találja az apját, mint amilyenben ott hagyta. Tommy szólalt meg mögötte.

– Nyugodtan menj csak. Anyukád dolgozni ment, a fiútestvéreid meg barátaikat látogatják a faluban.

– Na, és apa?

– A szüleid szobájában.

– Mit csinál?

– Úgy tudom, alszik. – Brittney a fiú felé fordult és szúrós tekintettel nézett rá.

– Ha annyi mindent tudsz, ezt most miért nem?

– Régóta figyelem a családod Brittney, de apád kiszámíthatatlan számomra még ennyi idő után is. – Brittney végül úgy döntött elfogadja a fiú válaszát és hisz neki. Hiszen apja tényleg olyan, akár az időjárás. Lehetetlen megmondani milyen lesz, csak azt, hogy most mely állapotok uralkodnak rajta. Néha még az se biztos. Nagyot nyelt, amikor a bejárati ajtóra nézett majd úgy döntött, bemegy. Éhes volt és szomjas. Reggelizni szeretett volna és tejet inni.

Belépett az előtérbe, onnan áthaladva bejutott a konyhába és síri csend fogadta a házban. Maga mögé tekintett és Tommy-nak hűlt helye volt. Visszanézett az előszobába és ott se találta. Egyedül van, egyelőre. Gyorsan elővette a tejet, amiből öntött magának. Megitta, majd kent magának egy szelet kenyeret zsírral és megette. Nem sok, de elég lesz ebédig. Épp készült elmenni a szobájába, amikor hangot hallott maga mögött és legszívesebben nyomban kifutott volna a házból el, jó messze.

– Jó reggelt lányom. – Apja mély, dörgő hangjától csontjai remegni kezdtek. Alig fordult meg, orrát máris megütötte az a förtelmes alkohol és több napos mosdatlan izzadság szagának keveréke. Apja egyik koszos kezében egy üveg bort fogott, a másikkal az ajtófélfának támaszkodott. Bizonytalanok voltak a léptei és arcán látszódott, hogy félig nincs is itt. Brittney nagyot nyelt. Fejében azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy mégis csak az apja és biztos nem akar rosszat. Egy helyben állt és várta apja következő tettét vagy mondatát. Apja végig mérte őt majd csuklott egyet. – Készítsél már nekem valamit enni, te lány. Gyorsan, gyorsan, ne keljen még egyszer kérni. – Brittney elővette a kenyeret, és ami maradt azt mind elkészítette zsíros kenyérként. A kamrában talált hozzá újhagymát és paprikát, azokat mellé tette majd a már ülő apja elé helyezte a tányért.

– Tessék apa.

– Ez, már valami. Szorgosabb és alázatosabb vagy, mint anyád. Ez már tetszik. Jó feleség lesz belőled. – Neki állt enni. A bort hangosan az asztalra tette majd vadállat módjára puszta kézzel tömte magába azt, ami elé lett téve. Brittney magában undort érzett és minél tovább nézte, annál erősebb hányinger kerítette hatalmába. Úgy vélte, hogy a továbbiakban nincs rá szükség, így távozni készült. Épp rálépett volna a folyosóra mely elhaladt a szobájáig és a fürdőszóba előtt, amikor apja megállította. – Mégis hova? Nem mondtam, hogy elmehetsz.

– Fürödni szeretnék és játszani.

– Majd akkor, amikor én azt mondom, hogy szabad. – A harag tisztán kiérezhető volt apja hangjából. Brittney hátán felállt a szőr és gondolatban Tommy-t hívogatta. Egy belső hang azt súgta neki, hogy innentől már csak rosszabb lesz és mindegy lesz, mit mond, mit tesz, mennyire igyekszik eleget tenni apja akaratának, nem kerülheti el a legrosszabbat. Ő is úgy jár, mint mindenki ebben a nyomorult családban. Brittney nagyot nyelt és belekapaszkodott nadrágjába. Daniel végig mérte a kislányát és olyat mondott, amit Brittney nem értett, bár tudata korán érő része nagyon is tudta, hogy mire mondja, és miként érti.

– Igazán csinos lány lett belőled, Brittney. Nővéred se volt semmi, hiszen szemrevaló lett ő is. Na, de azt sose gondoltam volna, hogy te is ennyire szép géneket örökölsz. – Apja felkelt az asztaltól és morzsás arccal, hagymás és piszkos kezekkel, záptojás szaggal elindult a lány felé. Ekkor az a belső hang, ami sajnos már egy ideje tudta, hogy eljött a pokol azt kiáltotta „menekülj!” Brittney nem tétovázott. Megpördült és elfutott a szobájába. Sajnos későn jött rá, hogy zsákutcát választott és innen nincs menekvés. Apja utána szaladt amennyire részeg lábai engedték. Lehetetlen módon, de igen hamar utolérte a lányát még mielőtt becsukhatta volna az ajtaját és kimászhatott volna az ablakon. – Ez volt a terve.

– Te szemtelen kis korcs! – Kiáltotta az apja. Sziszegő és dühöngő volt egyszerre. Lelke síkoltott elméjében a félelemtől. – Most velem jössz! Gyere már, ne ellenkezz! – Megragadta egyik majd mindkét kezével a lányt ott ahol érte és húzni kezdte. Brittney minden erejét bevetette, hogy kiszabaduljon apja kezei közül és amennyire csak tudott, ellenállt. De mindhiába, apja sokkal erősebb és nagyobb volt. Egy igazi szörny. Olyan, akikről a barátai csak álmukban találkoznak néha egy rossz film után, amit szülői engedély hiányában tekintettek meg.

– Engedj el! Azonnal engedj el, te! – Kiáltozott, de mindhiába. Amikor a konyhába értek apja belé fojtotta a szót egy csattanó pofonnal.

– Na, végre, most már kussolsz. Ha még egyszer megmukkansz ennél nagyobbat adok! – Préselte ki a szavakat bozontos szakálla alatt. Brittney szemei könnybe lábadtak és teste végül hagyta, hogy cipelje. Végül betért oda, ahova jó ideje nem mert menni. Szülei hálószobájába. Daniel belökte a lányt, aki neki esett az ágy végének. Mire felegyenesedett, addigra a férfi kulcsra zárta az ajtót majd a kulcsot feltette az ajtókeret tetejére. Oda ahonnét Brittney biztos nem tudja levenni.

– Apa, kérlek ne… - Próbálkozott Brittney, de mindhiába. Se zokogó szemei, se reszkető teste nem hatotta meg a tomboló, dühtől és őrülettől fűtött apját. Megragadta, szélsebesen leráncigált róla minden ruhát, amit csak lehetett, majd amikor már csak egy szál bugyiban állt megragadta a felkarjainál és az ágyra dobta, ahogy a cementes zsákot a taligára. Ezután a dolgok a lány akarata és elméje ellen történtek. Semmi beleszólása vagy befolyása nem volt és nem lehetett az esemény elemeire. Egyszerűen megtörténtek és Brittney ekkor értette meg, amit Tommy mondott. Azt a fehérséget, ami vele született végleg eltűnt. Átszíneződött és mellé eltört valami benne. Valami, ami nem a testében, hanem a lelkében helyezkedett el.

 

Ki tudja mennyi idő után Daniel elaludt és ekkor Brittney felkelt az ágyról majd a ruhákat magán foglaló széket magához vette – lesöpörve róla az összes ruhát – és az ajtóhoz téve rá állt. Lábujjhegyre állt és elérve a kulcsot levette majd kiengedte magát a liliomtipró szobájából. Mikor kiért, a konyhában egy ismerős arcot látott meg. Tommy volt az.

– Szegény lány. – Mondta halkan és egyik kezét a lány felé nyújtotta. Brittney arcára rászáradt az a sok könny, mely eláztatta bőrét. Élettelen teste majdnem úgy nézett ki, akár a fiúé. Meztelenül követte őt amint kábultan megfogta a fiú kezét és hagyta, hogy vezesse őt. Szemeiből eltűnt az élet, tekintete akár egy bábué mesterkélt és hideg lett. Belső combjain keskeny piros csíkok jelentek meg, amik lefelé kezdtek folyni. Mire Tommy bevitte magukat a fürdőszobába, addigra az egyik ilyen ér már a térdéig nyúlt. Brittney beleült a kádba és üres, üveges arccal hagyta, hogy Tommy azt tegyen, amit akar. Vizet engedett, majd amikor ez a szint elérte a lány csípőjét a mosdó feletti szekrényből elővett egy pengét és a lány kezébe tette. Brittney semleges arccal fogta a hajszálér vékony fémet. Érzéstelen és kifejezés mentes tekintettel nézett a kezébe tett eszközre mely megcsillant a fürdőhelyiség narancssárga lámpája alatt.

– Tudod, mit kell tenned ügye? – Brittney lassan bólintott. – Helyes. Gyorsan kell cselekedned, ha velem akarsz jönni. Márpedig, míg a fehérséged teljesen be nem feketedik, és meg nem teremti a saját kis lényeit, addig megteheted. De erre nem várhatunk örökké. Az emberi agy gyorsan akar védekezni és még hamarabb túl lenni az egészen. Csak két hosszú vágás Brittney és utána már velem leszel. Örökre.

– Úgy fáj, Tommy. – Súgta a lány. Tommy együtt érzően megérintette a lány vállát majd bólintott. A lány nem várt tovább. Felemelte a pengét és az ellentétes keze alsó részén ott, ahol láthatóan egy ér futott a csuklója és a könyöke között hosszan felvágta. A penge úgy hasította szét gyermeteg bőrét, akár forró kés a vajat. Vére azonnal kiserkent és eggyé vált a vízzel amint lefolyt kezén. Mikor végzett a már vérző kezével felemelte a pengét és a másikat is megvágta. Hosszan, mélyen. Tommy elégedetten nézte az eredményt majd elvette a lánytól a pengét. Brittney közben hátradőlt kissé lejjebb csúszott a kádban és igen hamar halvány pirossá változott a víz körülötte. Idővel egy cseppnyi rész sem akadt, mely ne színeződött volna át s addigra Brittney lehunyt szemekkel elhagyta testét.

Molly fáradtan és túlóra után ért haza. Sajgó ujjakkal és fájó derékkal, elzsibbadt lábakkal tántorgott haza. Nem is számított arra, ami otthon várta. Daniel épp a konyhában ült és a harmadik borát vedelte. Be sem lépett a konyhába férje máris kötekedni kezdett vele, mert nem hozott neki még sört, illetve amiért nem készített ki neki azonnal ételt. Molly fáradtan eleget igyekezett tenni férje követeléseinek, amikor egy érdekes szag megütötte az orrát. Eme leírhatatlan bűz, mibe kesernyés vas íz keveredett nem hagyta békén. Végül úgy határozott, hogy nem foglalkozva férjével hátramegy, és amikor benyitott a fürdőszobába majdnem elájult. Brittney teste ott, ahol a vízzel érintkezett már egy olyan folyamaton kezdett átmenni, ami igen érdekes szagokkal és színekkel párosult. Emellett teste elengedte a belsőségeit, s mindezt a véres víz feloldotta. Egy szó, mint száz, senkinek se kívánt szagok és látvány tárult Molly elé. Az asszony döbbenetében percekig nézte az elé tárulkozó borzalmas képet s bár Daniel folyamatosan kiabált utána sőt, már fenyegetőzni kezdett, nem foglalkozott vele. Lánya egy kádnyi pöcegödörben fürdött, aminek szaga leírhatatlanul mocskos, förtelmes és iszonyatos volt. Mire a nő visszatért a konyhába, addigra Daniel már állt és épp neki akart menni az asszonynak. A férfit mélyen meglepte Molly cselekedete, ugyanis fogta és egyszerűen nagyot lökött rajta, amitől elvesztette az egyensúlyát és hiába lépdelt hátra, seggre ült épp a falnál. Hátát és fejét beverte. Káromkodott egy sort, majd halálosan megfenyegette a nőt.

– Mit tettél? – Kérdezte Molly a férjét. Daniel egy pillanatra köpni, nyelni nem tudott. Majd amikor visszatért belé a szörny, folytatta.

– Ezért meglakolsz, te nő! Csak keljek fel innen és megtudod az igazi haragomat.

– Nem, Daniel. – Molly kísértetiesen nyugodt hangja elnémította a férfit és most először mióta ismerik egymást megfordult a helyzet. Nem Molly rettegett a férfitól, hanem a férfi őtőle. Nem tetszett neki az érzés sőt, mélyen felháborította, hogy Molly képes volt elérni ezt nála – hiszen egy férfit nem szégyeníthet meg senki – de, teste nem mozdult. Molly viszont annál inkább. Odalépett a konyhai eszközöket magába foglaló fiókhoz, kihúzta majd kivette belőle a klopfolót.

– Molly, drágám… Mégis mit csinálsz? – Daniel hangja oly kedves volt, mint nászéjszakájukon. Az utolsó napon és éjszakán, amikor a férfi éreztette a nővel, hogy szereti. De Molly-t nem hatotta meg. Ő már nem Molly volt. Molly megszűnt létezni és helyére a bosszúszomjas, rettenetesen régóta várakozó másik éne költözött, mely igazságot akart. Igazságot a megerőszakolt nagylányáért, a néha megvert első fiáért, a házasság óta őt ért állandó bántalmazásokért, a rossz neveltetésben részesített középső fiaiért és végül a halott lányáért. Azt akarta, hogy vége legyen az egésznek. Azt akarta, hogy a bűnös meglakoljon. S az a kis Molly, ami ott maradt az üres testben mardosta a bűntudat, mert nem előbb tette meg. Pedig azt kellett volna. Már sokkal előbb halálra verhette volna ezt a nyomorult, szerencsétlen szörnyet.

Daniel többszöri csonttörés és bevérzés után végül meghalt, amikor Molly erősen suhintva homlokon találva betörte a férfi koponyáját és szétroncsolta agya elülső részét. Az eset a Wiley családról évtizedeken át a helyi lakosok egyik kedvenc témája volt. Pletykák szóltak arról, mi történhetett és kiszínezett elméletekkel tarkították a múltat. Daniel és Molly Wiley életben maradt gyermekei soha többé nem tértek vissza.

Vége

Bánatos Kísértet - Brittney 1990 (1/2)

Újabb traumatikus és szomorú történet a sorozatból. Két részre vágott írás első fele olvasható!

395191_365684486791079_1649043743_n.jpgElőszó: 
Akik nyomon követik a Bánatos Kísértet történeteimet azoknak nem mond újat a következő írás, mivel az elődeihez hasonlóan, itt is egy szegény, szomorú sorssal megáldott lány gyermeket követhettek nyomon. Lehet unalmasnak vagy agyon rágott témának érezhetitek - egyesek biztosan. De mint talán kiemeltem az első történetnél, ezzel a sorozattal az a célom, hogy megmutassam: mindegy ki kinek, hova, miként született és melyik időzónába. A bántalmazás, traumatikus élmény és a gyermeki ártatlanság korai elvesztése - akármilyen okból is, súlyos. Ami ellen bármennyire is tenni akarunk, az idő múlásával továbbra is jelen van. Eme Bánatos kísértet sorozatom összes része erről fog szólni. Még az utolsó hetedik is, amelyben megadom a miértekre a választ. Például arra, hogy Tommy miért jelenik meg. Úgy olvassátok ezt is és előző testvéreit is, hogy szem előtt tartjátok: igenis direkt vannak benne ismétlődő témák avagy momentumok. Ha elborzaszt, az a jó. Ha elgondolkodtat, akkor már elértem valamit. Ha megérint, remélem elértem valamit a változás érdekében. Köszönöm, hogy olvasol és ha eddig olvastál, még inkább! Köszönöm a kitartásod és remélem a jövőbeli írásaim, miként ezek is, elnyerik a tetszésedet. Következzen a történet!  A rajzok idővel jönnek, addig is türelmet kérek! 

 

Bánatos Kísértet – Brittney 1990 

1. fejezet

Azon az év nyarán járunk, amikor Mariah Carey vision of love dalával vallanak szerelmet az ifjú párok vagy épp Depeche Mode Violator albumának darabjai dübörögtek a kazettás walkman készülékek füleséből. Ezen év nyarán tetrisz nevezetű fehér – fekete kijelzős kézi játékkal játszottak a gyermekek és egymásnak dicsekedtek a rekordjaikkal. A nyári szünet alatt szabadon lebzselő diákok biciklire pattanva rótták az utakat és bandákba verődve keresték a minden napos kalandokat. Belgrade falu a maga szerény ötszáz fős lakosával alig ötven gyermeknek adott otthont. Többségük a szomszédos nagyvárosba járt iskolába és óvodába, ugyanis a településnek nem adatott meg több intézmény a postán, polgármesteri hivatalon és közösség házán kívül. Illetve a postával szemben a helyiek egyik kedvenc Lyukas Zseb nevezetű kocsmája jelentette a munka utáni felnőtt kikapcsolódást. Tinédzserek és húsz körüli fiatalok még eljártak szórakozni a falun túlra, de sok helybéli inkább addig itta a sört, míg pénztárcája megengedte. Közvetlenül a Lyukas Zseb mellett található a CBA nevezetű élelmiszer kisbolt. A főútra néző épületek állandó figyelői lehettek az átutazó autóknak és buszoknak, ugyanis itt lehetett eljutni a délebbre fekvő további kis városokhoz vagy falvakhoz. Északra a nagyváros s még tovább haladva, alig kétszáznegyven kilométerre helyezkedett el a főváros. Több fiatal és az évben nagykorúvá lett Belgrade lakos tervez oda költözni és reménykedik a fővárosi életben. Többük szeretne eljutni oda, s ha lehet, ott is maradni. Hiszen az a hír járja, hogy a fővárosban majd minden utcasarkon szórakozó helyek és diszkók találhatóak, nonstop nyitva tartású boltok és igen jó kereseti lehetőség, sok munkahellyel. Az idősebb falusiak csupán fejüket rázzák és
sóhajtoznak az elpazarolt fiatalságuk felett, melyre eme energikus fiatalok emlékeztetik őket.

Június közepén járva kánikula tombolt sok száraz, esőmentes napokkal. Aki nem épp a farmokon dolgozott, hogy elegendő búza, rozs és kukoricatermés legyen, azok fedett helyen dolgozva igyekezték átvészelni az illúziókat rajzoló meleget. Belgrade szélén élt Wiley család. Házuk a hosszan elnyúló telekkel közvetlenül az egyik búzamező mellett helyezkedett el, egyetlen földes úttal elválasztva őket egymástól. Közvetlenül házukkal szemben egy másik földszintes, hosszan elfekvő téglalap alakú vályogház és a hozzá tartozó telek előzte meg a mögötte terebélyesedő több hektárnyi búzaföldeket. A Wiley ház nem volt különb a falu többi házától. Mondhatni egyen séma alapján épültek, akár a többség. Vályogfalakból épültek, tetőfedéshez nádat használva védelmezték magukat az időjárás viszonyaitól és apró ablakok néztek az udvarra. Madártávlatból a ház egy hosszú téglalapra emlékeztet itt is, melyhez tornác társult a bejáratnál. A ház végénél további deszka és fa épületek sorakoztak melyek funkciója az állattartáshoz és raktározáshoz köthetőek. Közvetlenül a ház melletti első fa építményben további felaprított akácfa halom várta a feltöltést, hogy a következő télen legyen mivel fűteni és sütni a kemencében. Tovább haladva disznóól és tyúkól sorakozott. Utóbbihoz húsz tyúk és egy kakas tartozott, kik benn hűsölve várták a tikkasztó meleg végét. A telek beépítetlen részein szőlő ültetvények, apró zöldséges kertek és több gyümölcsfa foglalta a helyeket. A telek elejében épp a terasszal szemközt hatalmas diófa magasodott, s ha tudna beszélni elmondtatta volna, a több generációs Wiley család életét. A tyúkól után elzárt telekrész folytatódott majd érintkezett a hátsó szomszéd telkével. Ott a családhoz tartozó további gyümölcsfák sorakoztak. Almafa, szilvafa, körte és birsfák katona módjára álltak egymás mellett. A piacon kelendő terméket jelentett a Wiley család gyümölcsei, bár az eltelt tíz évben drasztikusan csökkent a fákkal való törődés és emiatt a jó minőségű gyümölcsök mennyisége is.

A jelenleg itt élő Molly Wiley és az ő férje Daniel Wiley az említett hölgy szüleitől s ők a nagyszüleiktől örökölték eme telket és a hozzá tartozó minden kincset. Molly és Daniel nem úgy foglalkozott az örökséggel, ahogy azt elődeik szerették volna, s ahogy ők tették. Helyette eljártak dolgozni és az év minden napján, a hét minden szakaszán azért gályáztak, hogy öt csemetéjüknek meglegyen mindene. Molly és Daniel története egyszerű, akár a falu legtöbbjének. A nő alig múlt tizennyolc éves, amikor a húsz esztendős szerelme sajátos falusi szertartás keretei között s egy pap közreműködésével feleségül vette. Alig két évre rá megszületett első gyermekük Matthew és őt követte Ashlee, Riley, Mark és utolsó leányuk Brittney. Mindeközben Molly varrónői végzettségének eleget téve mely fortélyait és a mesterség összes alapját eltanulva anyjától szorgalmasan dolgozott egy vállalkozásnak. A gyermekek felcseperedése után hétvégente otthoni varró munkákat kezdett vállalni. Daniel férje kőművesként már több tucat ház építkezésénél volt jelen a faluban és még több nagyvárosi épületnél közreműködött azok megalkotásánál. Túlórákat vállalva néha segédkezett a helyi farmeroknak a mezőföldeken vagy javított, helyrehozott pár lakásnál hibákat. Belgrade faluban közkedvelt kőművesként a lehető legtöbb telken kijavított valamit. S mint minden faluban, úgy itt is mindenki ismert mindenkit. Fizetségként, ha nem volt elegendő pénz, akkor a pék kenyérrel és liszttel hálálta meg lakása falának megmentését, míg egy tehéntartó farmer tejjel és hússal. Más szomszéd frissen tojt tojásokkal vagy tyúkkal, de akadt, aki saját kertjében termett zöldségekkel fizetett. Mint úgy Molly-nak. Az évek teltek és múltak, Matthew és Ashlee húsz és tizennyolc évesen külföldre mentek és elkezdték megalapozni a jövőjüket. A falu legidősebbjei szerint - kik imádtak pletykálkodni - mindketten elmenekültek a családi fészekből. Olyan borzalmakat hagyva maguk után, melyeket el sem lehet képzelni, s melyeket nagyon jól titkolnak. Ők tovább merészkedtek, mint sem amire a legtöbb helybéli fiatal gondolni merne. Középső serdülő fiú testvérpár Riley és Mark az északra található nagyváros középiskolájában tanul és kollégiumban laknak azért, hogy könnyebb legyen a bejárás. Ha Molly-t vagy Daniel-t kérdezik a döntésről, csupán annyit válaszolnak: így volt olcsóbb és a fiúknak nem kell időt pazarolniuk az utazással. Ezt tölthetik tanulással is. Pedig az igazság az, hogy elmenekültek ők is és kikönyörögték a kollégiumban való lakhatást. Épp, ahogy nagyobb testvéreik. Egyedül Brittney maradt a falusi fészekben, hiszen kilenc évesen még nem mehetett kollégiumba s el se engedi őt Daniel. Inkább eljár busszal és megteszi a távolságot.

 

A hatalmas forró korong az égen elindult lefelé és órák múlva félig eltűnt a búzaföldek mögött. Brittney látva a közelgő vacsora idejét biciklire pattanva jelezte a három vele egykorú barátjának, hogy mennie kell. Elbúcsúzva egymástól mindhárman a saját irányukba haladva hazatértek nem törődve az eddigi erős napsugárzással, a későbbi bőrhámlással vagy azzal, hogy pár kutyát felhergelnek a biciklijeikkel. Remek napon vannak túl, ahol sikeresen felfedezték mit rejt a délen fekvő búzaföldek mögötti erdő széle és tervben van a sűrű növényzet további átkutatása. Brittney mosollyal és piszokkal az arcán tért haza és végig arra gondolt, mennyire sok felfedezni valójuk akad a nyár hátralevő részében. Már most várta a holnapi napot, amikor reggeli után nyomban útnak kellhet. Amint megérkezett a vasból készített elöregedett kapujukhoz belépett rajta majd lánccal vissza akasztva bezárta azt. Alig tett két lépést, máris egy keverék kutya tűnt fel a töredezett betonjárda szélén. Hatalmas vigyorral és logó nyelvel közelített Brittney-hez. Bundája sűrű volt és kócos, alsó szegleteiben vendégmarasztaló növények lógtak. A lány neki döntötte örökölt biciklijét a ház falának és leguggolt a kutyához.

– Mi van Bogáncs? Na, mi az? – Bogáncs örömében úgy döntött megnyalja a lány arcát. Ettől Brittney prüszkölve felkelt és nevetett. – Jól van Bogáncs, jó kutya vagy. De, most menj és őrizd a házat! – Bogáncs érthette, amit a lány mondott. Azonnal megfordult és elindult egy járőr útra, mely alatt megvizsgálta az összes szeg-zugot a telken. A lány odament a kerti csaphoz és az alatta lévő edényben ellenőrizte a vizet. Alig volt már, így feltöltötte. Tudta, hogy fontos a kutyának az ivóvíz is, hiszen nem csak az ember lesz rettentően szomjas ezen a tikkasztó meleg nyáron. Miután eléggé megtöltötte az edényt fogta a biciklit és hátra tolta a disznóól mellé. Bogáncs közben bejárta az a számára fenntartott területet – a tyúkokhoz nem mehetett be például – s mielőtt a lány bemehetett volna a lakásba, még egy utolsó simogatást kiharcolt magának. Fejével a lány lábát kezdte bökdösni.

– Ügyes vagy Bogáncs. Most bemegyek, légy jó kutyus. – Megsimogatta az állat fejét majd belépett a házba. Az előtér kicsi volt és szerény bútorzattal rendelkezett. Repedezett vakolat és pókhálós sarkok. A lány levetette cipőjét az egyetlen párt, amire futotta tavasszal a szüleinek majd belépett a konyhába. Édesanyja a gáztűzhely előtt állt, mely mellett egy hozzá kötött gázpalack állott. Keskeny kis eszköz volt, anyja nem szerette másra használni, csak főzésre. Ha sütni kellett, akkor inkább a nappaliban lévő kemencét izzította be. Télen állandóan működött, de nyáron keveset, mivel hihetetlenül nagy meleget tudott csinálni. A konyha szerény bútorzatú és még régebbi elektromossággal rendelkezett. Jobbára a gáztűzhelyen kívül egy ócska hűtő állt a szoba túlsó végében. Középen az étkező asztal négy főt ellátni képes méretekkel. Az asztal billegett, ezért eltört spatulákkal kitömték az egyik láb alját. Anyja pöttyös kendőt viselt, mellyel hátul tartott minden rakoncátlan tincset. Haja kontyba fogva, alatta a kendő összekötve. Szoknyában végződő ujjatlan egybe ruhája elé kötényt vett fel, mely katicabogárra emlékeztető pöttyökkel rendelkezett. Molly szerette a pöttyös holmikat, bár jobbára ezeket örökölte anyjától.

– Szép napot, lányom. Milyen volt a mai kaland?

– Fú, anya, nagyon jó! – Kezdett bele Brittney miközben kinyitotta a hűtőt és kivette a tejet. – Képzeld, ma elmentünk az öreg George bácsi földje mögé és benéztünk a sűrű erdőbe. Nem mertünk bemenni, mert Suzanne félt. Én is féltem, de nem mondtam. Tom és az ifjú George bátornak hitték magukat és megígértették velünk, hogy holnap benézünk az erdőbe. Láttunk egy ösvényt, szerintem gyakran járnak arra emberek. – Mialatt mesélt, Brittney elővett magának egy poharat és leült az asztalhoz majd a szünetben fél pohárnyi tejet megivott. Molly mosolygott a történetet hallgatva és közben kevergette a paprikás krumplit.

– Nagyon izgalmasnak hangzik. De tudd Brittney, veszélyes bemerészkedni az erdőbe. Csupán az elejébe szabad menni tovább nem, mert elvesztek.

– Ne aggódj anya, én nem akarok menni. Jobban szeretek a környéken biciklizni. Mit készítesz?

– Apád kedvencét. Paprikás krumplit és a kész kocsonya már várja őt a hűtőben. – Brittney arcára köd telepedett és az előbbi jókedv elillant akár a kámfor. A férfi emlegetésével Molly mosolya is lehervadt és hirtelen csend telepedett a konyhába. Ugyan arra a személyre gondolva a temetőkre jellemző szürke élettelenség hatalmasodott el közöttük. Molly úgy határozott, hogy elkergeti ezt a rossz légkört. – Neked is kedveskedtem. Almás mákos kockát sütöttem, a kedvencedet.

– Juhé! – Pattant fel székéről Brittney és máris ment volna a hűtőhöz, de Molly megállította.

– Először moss kezet és rendes vacsorát kell enned, csak utána kaphatsz a sütiből.

– Igenis! – Mondta Brittney és azonnal elfutott a fürdő helyiségbe. Miután gyorsan kezet mosott visszatért a konyhába és evett egy fél adagot abból, amit édesanyja kiszedett, majd neki látott a süteményének. Miután elfogyasztott három kockát felkelt, megköszönte a vacsorát és épp elindult volna hátra a ház végében található szobák egyikébe, amikor Bogáncs előre futott a kerítéshez és nyüszítve jött vissza oda, ahonnan indult. Brittney és Molly összenéztek. A nő épp mosogatott és kezei megálltak a levegőben. ­– Hazajött. – Mondta Brittney és nagyot nyelt. Anyja lassan bólintott és némán figyelték a hangokat. A családfő belépett az ajtón, hangosan dobogott a bakancsában majd azokat levetette magáról s mielőtt a konyhába ért volna, már kiáltozott. Lépteit kísérő további zajok alapján, a családfő ingatagon járt – kélt és képtelen egyenesen haladni. Botorkál, akár a három lábú őz, aki megevett egy rakás varázsgombát.

– Asszony, remélem, jó ételt teszel elém, mert bendőm korog akár az üres pokol. És kedvem sem jobb. – Molly nagyot nyelt. Gyorsan megtörölte kezeit és miközben részeg férje betántorgott a konyhába majd leült a legközelebbi székre az asztal elé, előkészített egy tál paprikás krumplit. Mellé két vastag fehér kenyérszeletet s végül elővette az utolsó füstölt kolbász darabot a beépített kicsi kamrából. Brittney nem mert mozdulni. Kezeit maga előtt tartva játszott ujjaival és láthatóan ideges és zavart volt egyszerre. Szemeivel figyelte apját és rossz mozdulatra számítva felkészült a futás lehetőségére, mint menekülés. A férfi mit sem törődve felesége és leánya lappangó rettegésével, koszos kezeivel neki állt az evésnek. Kantáros nadrágját és alatta lévő fehér rövid ujjú pólóját kimoshatatlan foltokkal tarkította a munkás évek folyamán. Úgy tűnt pár új festéknyom keletkezett a mai tíz órás robotolása alatt. Arcán dús szakáll uralkodott s miközben evett úgy tűnt arcszőrzete szörnyként bekebelezi a kanalat, majd kiengedi. Ajkai eltűntek a feketeség mögött. Szürke szemei körül hatalmas sötét karika, homlokán mély ráncok futottak keresztül s haja csapzottan tapadt bőréhez. Máshol szénaboglyaként szétállt. Körmei feketén undort keltettek mindkét szemlélőben. Molly várt pár percet s mivel úgy tűnt nem kell tőle semmi, visszatért a mosogatáshoz. Ekkor Brittney úgy határozott, hogy kihasználja apja némaságát és gyorsan elvonul a szobájába.

– Mondtam én, hogy elmehetsz? – Brittney megmerevedett. Apja nem mondott nevet mégis biztos volt benne, hogy rá gondol. – El se mondhatom milyen napom volt? El se mondod neked milyen napod volt? Mégis milyen gyermek vagy te Brittney? – A lány lassan visszafordult és nem szívesen, de visszatért a konyhába. Óvatosan kihúzott egy széket – apjával szemköztit – és igyekezett minél messzebb lenni tőle. – Így már más. – Mondta az apja, amikor lánya elhelyezkedett. – Most pedig mesélj. – Brittney nagyot nyelt. Nem akart kijönni semmi se ajkain. – Mondom, mesélj! – Kiáltott rá Daniel és dühösen rácsapott az asztalra kezeivel. Egyikben villát fogott, melyről leesett minden ott maradt ételmaradék. Molly megugrott ijedtében.

– Nem volt semmi. – Suttogta Brittney és kezeivel erősen belekapaszkodott nadrágjába.

– Az meg hogy lehet? – Kérdezte az apja és ekkor gyomorcsavaró bűz csapta meg a lány orrát. Alkohol, izzadság, festék és kosz egyvelegének több napos párlata. Vállat vont. Amint megtette meg is bánta. Daniel mérgesen felkelt az asztaltól. Ekkor Molly megfordult és készen arra, hogy megállítsa közelebb lépett. Nem szívesen tette volna ezt, de a lányát nem bánthatja. Megint, nem. Ashlee-nél nem tette meg azt, amit kellett volna. Most nem fog habozni. Brittney nagyot nyelt majd újra megszólalt hajszálvékony hangon.

– Fáradt vagyok. Lepihennék.

– Persze, de mégis mitől lehetsz fáradt, ha nem volt semmi? Hüm? Mégis mitől, te semmirekellő, pimasz ördögfattyú?

– Daniel, kérlek! – Molly eddig tűrt. Odalépett és gyengéden megfogta férje karját. Reakcióként ellökte magától a nőt majd leült helyére és sóhajtva útjára engedte a lányt. – Felőlem, menj csak! Úgy sincs semmi hasznom belőled. Felőlem világgá is mehetnél, az se érdekelne. – Brittney szedte a lábait és életében nem tűnt el ennyire gyorsan mások szeme elől. Amint a szobájába ért a ház legvégében a fiú testvéreinek szomszédos szegletébe, magára csukta az ajtót és szívét a torkában érezve igyekezett legyűrni az eddig sikeresen elnyomott könnyeket.

– Miért viselkedsz így a lányoddal, Daniel? – Molly olyat tett, amit percekkel később megbánt és sajnos, nem ez volt az első se az utolsó mondat, aminél így érzett. Daniel akár az évszázadokon át szunnyadó vulkán kitört és hirtelen vádaskodni kezdett. Olyanokat mondott, aminek valójában semmi köze nem volt se a kérdéshez, se az eddig történtekhez, de Molly nem tudott mit mondani. Semmi se volt jó. Végül arra kérte, hogy egyszerűen feküdjön le aludni és pihenjen, mire válaszként megragadta felesége kezét és beráncigálta a nappaliba – mely hálószobaként is funkcionált a ház másik végében – bármennyire nem akarta. Brittney halhatta anyja ellenkezését mindaddig, míg a falak végül elnémították. Nem tudott tovább uralkodni magán s bár télen lett kilenc éves túl jól tudta mi történik és túlságosan fájt ahhoz, hogy ezt a terhet cipelni tudja. Leült ágya mellé, fejét térdeire hajtotta és remegő testéből záporoztak a könnyek a szoba narancssárga kékes naplemente fényei közt. Alig mélyedt el a bánatában, váratlanul egy hang zavarta meg.

– Szia, Brittney. – Egy kisfiú szólt hozzá közvetlenül az ajtaja felöl. Feltekintett és az asztali lámpa sugaraiban egy vézna, koszos, rongyos ruhákban lévő, vele majdnem egy idős fiút pillantott meg. Szemei sokkal több értelmet és bölcsességet sugároztak, mint amennyi évesnek tippelte volna testi fejlettsége alapján. Brittney megtörölte szemeit majd nyúlt volna a zsebében lévő kendőért, amikor a fiú felé nyújtott egyet.

– Köszönöm. – Mondta halkan és elfogadva a csíkos kendőt és kifújta az orrát.

– Leülhetek melléd? – Kérdezte a fiú. Brittney bólintott. A fiú egy pillanatra hozzá ért kezéhez és hideget érzett, mint amikor télen a jégcsapokat fogdossa kesztyű nélkül.

– Hiszen, te hideg vagy! – Meglepődöttségében hangosan kimondta, amit gondolt.

– Így van, igen. Én állandóan hideg vagyok. Télen, nyáron.

– Jó neked. – Brittney megnézte a fiú bőrét. Sima és fehér volt akár a gipszkarton, vagy… a fal. Nem is, ennél fehérebb. Nem tudott rá jó hasonlatot. Illata nem volt és bár ott ült mellette, nem érezte a közelségét. Mintha senki se lenne rajta kívül a szobában. – Hogy tudtál bejutni? - A fiú rá nézett és elmosolyodott. Kedves, meleg arcmimika volt ez, mely mögött élettelen izmok mozogtak.

– Nem volt nehéz. Apád és anyád…. nos, elfoglaltak. – Brittney csak egy másodpercre elképzelte mi folyhat a szobában és szívébe belenyilallt a fájdalom.

– Apa bántja anyát. Megveri, kiáltozik vele, és amikor ennyire részeg anya másnap lila foltos lesz. Takargatja, de nem túl jól.

– Értem. Régóta megy ez nálatok igaz? Túl rég, ahogy elnézem. Nem baj, ha sírsz Brittney. A sírás nem szégyen, hanem ideiglenes megkönnyebbülés. – Brittney szemei sarkában újabb cseppek keletkeztek, de letörölte őket mielőtt lefolyhattak volna. Helyette erőt vett magán és inkább nem érzékenyült el.

– Honnan tudsz ezekről? Ki vagy te?

– Jaj, milyen buta vagyok! Be se mutatkoztam. Tommy vagyok, a barátod. – Kezét nyújtotta, de a lány inkább nem fogadta el. Szemeivel a fiú arcát fürkészte, mintha bármi gyanús és árulkodó jelet láthatna rajta. De Tommy nem adott okot a kételkedéshez.

– Nem is ismerlek, hogy lennél a barátom?

– Mert segíteni szeretnék és ez a dolga egy barátnak. – Tommy felkelt a lány mellől majd a babákat felsorakoztató polcos szekrényhez lépett. – Mit szólsz hozzá, ha kicsit játszunk, mielőtt alszol? Biztos rég játszottak veled. – Brittney szomorúan bólintott.

– Nem szeretnek átjönni a barátaim, mert félnek apától.

– Meg is hiszem azt. Ó, nézd csak, hiszen ez egy Cher baba! Szeretnél vele lenni?

– Igen! – Percek múlva Brittney teljesen elfeledkezett a késő délután történéseiről, ahogy a többi esetről is, s bár csak egy kicsit, de újra az a gondtalan gyermek lehetett, aki fantáziájával és játékainak segítségével teljesen új, biztonságos világot építhetett fel. Tommy játszott vele pár órát majd amikor Brittney elálmosodott betakargatta és megígérte neki, hogy még visszajön.

 

Folytatása ITT olvasható!