Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Cathreen Misery írói oldala

Summertime Sadness Idézetek és Gondolatok

2019. augusztus 24. - Cathreen Misery

Előszó:

Rég volt ilyen bejegyzésem, mivel ezekhez mindig kell egy olyan mély alaphangulat, ami arra késztet, hogy írjak. Anélkül nem tudok pár szavas, mondatos foszlányokat lejegyzetelni. Eme kis idézetek és gondolatok a minap születtek több hónapos, majd’ egy éves bennem fortyogó érzelmi állapot után – miatt. Van egy olyan állapot, amit lehetetlen leírni, amire nem elég egyetlen egy szó. Amit nem lehet kifejezni csupán egy darab zenével vagy egyetlen kifejezéssel. S ez olyan, ami életem végéig kísérni fog, mert kialakult amint érni kezdtem a felnőtt léthez. Mintha a serdülőkori fejlődés egyik mellék termékeként egy sötét és borús énem is kialakult volna a tudtom nélkül. Most velem él és néha a felszínre tőr. Őszintén, nem akarok tőle megszabadulni és elnyomni se akarom. Jó, hogy van, mert így képes vagyok a negatív külső ingerek feldolgozására, ahogy a traumák és sérelmek értelmezésére is. Ahogy sokunknak, úgy nekem is kell alkalomadtán, egy ilyen. Pontosan az, amiről például a címben szereplő dalban énekelnek. – Most kiegészítésként beillesztem majd a bejegyzésben a közben hallgatott dalokat is kísérletképp. Kérlek, jelezz vissza, hogy tetszett e így a bejegyzés vagy sem! Ó, és a legfontosabb az új olvasóknak: itt nincs happyend se boldogság. Azt máshol kell keresned.

 

Lana del Ray – Summertime Sadness

 

A legnagyobb mosoly rejti a legmélyebb bánatot.

 

A szád nevet,

a szemed sír,

az agyad tomból,

s tested elvész.

 

A legerősebb tudatbódító se tudja elnyomni a kínzó fájdalmat.

 

Miért történt EZ velem? Miért épp VELEM?

 

Ha Isten létezik, akkor Ő maga az Ördög. Csak Ő képes egyszerre igazságosan kegyetlen lenni, miközben játszadozik az élettel.

 

Lana Del Rey - Born To Die

 

 

Gyűlölni, miközben szeretet hiányod van,

Egyedül lenni, miközben társaságra vágysz.

Elfutni, miközben harcolni akarsz,

Álomvilágban lenni, miközben a valóságra vágysz.

Zenét hallgatni, miközben vigasztaló szavakat akarsz,

Magányosan sírni, miközben barátokkal nevetni vágysz.

Zombiként lenni, miközben élni akarsz,

Rezzenéstelen arccal lenni, miközben érzelmekre vágysz.

Utazni, miközben maradni akarsz,

Tömegben raboskodni, miközben szabadságra vágysz.

Nappal létezni, miközben éjszakát akarsz,

Embernek lenni, miközben más valakire vágysz.

 

Elfelejtheted a múltad, eltemetheted az emlékeket, elrejtheted a sebeket, de a fájdalom az ott marad. Örökre a szívedben.

 

Nyújtom a kezem és nem fogja senki,

Kiáltok a világnak, de nem halja senki.

Futok előre, de nem vár rám senki,

Biztonságot szeretnék, de nem ölel át senki.

Fázok, de nem ad meleget senki,

Remegek, de nem nyugtat meg senki.

Zuhanok a semmibe és nem ránt vissza, Senki.

 

Az otthon nyugtató, zárt falai között elsírom a bánatom, hogy utána képes legyek a melengető kedvességre, mit mások látnak. Az otthon vasbeton falai között hagyom szomorúságomat, mert felesleges megmutatni bárkinek is. Az otthon több méteres vakolt kerítései őrzik lelkem sötét darabjait, hogy mások ne lássák, mások észre se vegyék. Hiszen másokat csak a mosoly, csak az álcázott vigyor, csak a közvetlen és szép szavak érdeklik. Mert ha kivinném, az otthonom tartalmát meglátnák a kegyetlen igazságot és az olyan fájdalmas lenne, amit talán el se tudnának viselni. Én is, alig bírom el. Mégis, néha azon gondolkodom: Hány otthon, hány évnyi fájdalmat és keserűséget raktároz magában?

 

Koe no Katachi- Rise

 

Nyár egyenlő a pihenéssel, a pihenés egyenlő a szabadsággal. A nyár egyetlen egy percre felemel és emlékeztet arra, hogy a szellemem egy korlátok nélküli entitás, akinek szüksége van a kötöttség és kötelezettség mentességre. A nyár eszembe juttatja, hogy a mókuskerék, amibe belekerültem egy börtön, egy örökké tartó rabzárka, amit különböző indokokkal, befolyásoló és manipuláló eszközökkel szépítenek, módosítanak, elfogadhatóvá tesznek. Nehogy bárki ellenkezni vagy kitörni akarjon. Nehogy a tömeg ellenkezzen, nehogy az eddig felépített kártyavár összedőljön, hiszen mi, az alapkártyák nélkül mindez megsemmisül. A nyáron egyetlen egy alkalommal szabad lehettem levetetve a rabláncokat, bőrömet igazi napfény érte s vad szél simogatta hajamat. A nyáron egyetlen egyszer eredeti ember lehettem, az, akinek születtem s nem az, akivé formálni akarnak. A nyaralás egyenlő a szabadsággal. 

 

Szex, alkohol, nikotin, nyugtatók és drogok. Csodálkozunk, hogy ezek nélkül embertársaink nem képesek élni? Csodálkozunk, hogy ezek nélkül képtelenek vagyunk egy emberéletet végig csinálni? Mert, én nem. Nézz körbe, s tedd fel magadnak a kérdést: Képes lennél bűnös élvezetek nélkül létezni a Pokolban?

 

I’ll Be good

 

Ments meg, mert zuhanok,

Leesek a mélybe.

Emelj fel, mert elvesztem,

Szétszakad a lelkem.

Ölelj szorosan, mert eltűnők,

Halványul a testem.

Csókolj meg, mert félek,

Elhagy a szeretet.

Fogj meg, mert elesek,

Összeesnek a lábaim.

Gyújts fényt, mert rettegek,

Beszippant a sötétség.

Ments meg, mert zuhanok,

S elrabolták a szívem.

 

Kinyitni szíved legjobban elrejtett ládáit s megmutatni a bennük lapuló, legféltettebb titkaid, ez a bátorság.

Nem foglalkozva az ártalmas és veszélyes következményekkel tenni a másikért elvárások nélkül, ez a barátság.

A leszakadt ég alatt, másokkal szembeszegülve kitartóan állni a másik mellett és óvni őt a világ összes csapásától, ez a szerelem.

Ellenállni az erős, démoni kísértéseknek és nemet mondani mindannak, ami megváltoztathatja az elhatározásod, ez a hűség.

Segíteni ahol csak a képességek engedik és nem akadályt emelni a másik elé, törődni a jövővel és a jelennel nem csak a sajátunkkal, ez az emberség.

Összefogni a közös ügyért, félre tenni a nézeteltéréseket és nem direkt viszályt kelteni, ez az, ami hiányzik.

Hiányzik, mint minden más, ami az embert, emberré teszi.

 

Christina Perri – The lonely

 

A tehetetlenség dühe felemészti a lelkem és szétzúzza az eszem. Mégis egyre jobban lángol, mint az erdőtűz, melyet táplál a több hektárnyi növényzet.

 

Suttog, a fülembe s egyre csak növekszik. Megérinti, a kezem majd behálózza az egész testem. Szép lassan, de biztosan bekebelez a Sötétség.

 

Összetört. Már csak jár, akár egy mozgásképes kirakati bábú.

 

Uralhatod a testem, befolyásolhatod a véleményem. Elveheted az időmet és kimeríthetsz, hogy ne legyen erőm semmire. De a szellemem szabad marad, mindegy mennyire erősen ütsz, mennyire mélyen megalázol. Szellemem örökre repülni fog ott, ahol nem érheted el. Örökre szabad lesz ott, ahova erőszakos akaratod nem juthat el.

 

Zárószavak: 
Egyelőre ennyi volt. Ha elkap a pillanat heve és ihlete, írok még ehhez hasonlókat. Az idézeteket szabadon felhasználhatod, csupán annyit kérek, hogy biggyeszd oda a nevem kérlek, miszerint tőlem van. (: Azért hálás lennék! 

Cathreen M. 

2019 Nyaralás Élménybeszámoló 2/2

Avagy egy hét kikapcsolódás és nyaralás elmesélése, képekkel illusztrálva, két részre bontva.

Az első fele ITT olvasható. 

Folytatódjék a beszámoló!

Negyedik nap – Kedd

IMG 20190723 115955Olyan fél tizenegyre érkeztünk a Kőszegi várhoz, amit megnéztünk majd mentünk tovább Szombathelyre. Kőszeg is igazán szép kis település, a vár miatt kialakult turizmusra épít illetve egy tábla szerint ott is van egyetem, bár erről nem tudtam. Hangulatos, aranyos kis település, ahol szívesen el laknék. Rendben, akármelyik településen szívesen laknék, ahol akad vár vagy várrom és azt naponta láthatnám. Kedvencem a Tatai vár és környéke. Ha ott lakhatnék álladóan a partra mennék kikapcsolódni, a várt kívülről látogatnám mindig és sose hagynám ki, ha futni, szórakozni vagy egyszerű sétára mennék. Kőszegnek nincs saját vízpartja, de egy saját vára igen, amit beépítettek és sétáló utcák kereteznek két oldalt is. Apró földszintes házak húzódnak az út mentén, néha két emeletesek és olyan tipikus magyaros település. Ennél nem lehet másként leírni. Maga a vár is remek volt. Már a bejárat megadta az alap hangulatot, majd mielőtt bementünk volna a jegypénztárhoz, volt lehetőség íjászatra. Nem próbáltam ki, mert drága volt, de ettől még ötletes. A jegypénztárral szemközt egy mindenes ajándékbolt, ahol akármit megkaphattunk, amit egy turista akarhatott. A kedvencem a fakardok és pajzsok voltak kár, hogy csak gyerek méretben gyártanak ilyesmit.  :D Maga a vár keveredett, de ezt benn le is írják a tudnivalók között. Tudjátok, ahogy mindenhol, úgy itt is leírva végig lehet olvasni a vár és a hozzá köthető történelmet az elejétől a végéig. A kedvencem a Magyar korona története volt, ezt egy külön szobát kapott. Korona makett középen, körbe a falakon a története. Hol volt a két világháború alatt, hogyan került vissza a magyarokhoz, hol volt előtte, stb. Érdekes volt. A kedvencem, hogy magyar mellett angolul és németül is rendelkezésre állt minden információ, illetve lehetett kérni fülest, ami az adott szobának elmondta a tudnivalóit. Nagy hely, amit bejártunk az utolsó centiméterig. Kis kert, ahol háromféle kínzó eszköz volt található, az egyikben még fotózódtam is (egy ketrec), illetve a közkedvelt fej és kéz lekötős eszköz, aminél ha jól tudom előszeretettel dobálták annak idején az embereket (hol kővel, hol gyümölccsel). A vár maga sok korszakot megélt és mindben építettek hozzá, emiatt több művészettörténelmi stílust visel magán. Utolsó restaurálást körülbelül 1960-70 közöttre írták, de inkább 60-as évek. Ami sajnálatos, mert láthatóan ráférne még egy kis újítás. A modern dolgok, mint a lift vagy a számítógép a mini büfében ellentmondásos a helyhez képest, de ügyebár a kényelmes turista mindent megkap. Bárhogy is, szerintem érdemes ellátogatni, ha az ember arra jár! Még fegyvereket kipróbálható terme is akad, ahol tényleg levehetőek a kitett fegyver makettek, mint kard, lándzsa, pajzs, lánc felszerelés. A súlyukból ítélve tényleg csak valami egyszerű makett mind, semmi fém nincs bennük. Azt nem tudom eredetiek e, az eszközök, én azt mondanám, hogy nem. Eredeti tárgyakat nem adnának emberek kezébe sőt, ahol feltárt régészeti leletek voltak (evőeszközök, cserépedények, ékszerek, ruhák, stb.), ott még fotózni sem szabadott! Nekem kifejezetten tetszett, amit lehetett kihoztak a helyből. Lehet mondani, hogy szokásos vár múzeum, de ettől még imádtam, mert imádom az ilyen helyeket. :D

IMG 20190723 122003Ezután elmentünk Szombathelyre, ahol a neten kinéztem egy Piccolo nevezetű közép vagy inkább normális árkategóriás éttermet és ott késő ebédeltünk. Igazán finom volt, amit kaptam, de persze mivel nem egy méregdrága luxus étterem, így azt mondanám: megkaptam, amit közemberként egy ilyen helyen meg lehet. Utána szintén ebben a városban elmentünk az Arborétumba, amit Kámoni Arborétumnak neveznek. Eme gyerekmesébe és fantasy könyvekbe illő, hihetetlenül szép helyet már csak ketten párommal fedeztük fel, mindenki más fáradt volt. Őszintén, simán elment ez a program egy randinak is. (: Nagyon sok képet készítettem ott, szóval inkább azokból illesztek be és úgy mesélem el az élményeket. Rettenetesen szép és nagy hely volt, amit imádtam. Az egyetlen negatívuma az volt, hogy a mini vízesés fölött lévő gát vagy mi a nyavalya (amivel szabályozni lehet a víz mennyiségét), rengeteg szemetet összegyűjtött és nem takarították el, köztük egy döglött állat tetemével is. Párom szerint legalább egy hetes lehetett a bomlást elnézve és azt, mennyire ellepték a legyek és férgek. A bordája elég jól kilátszott, de más nem nagyon. Nem tudtuk eldönteni mi hallhatott meg pontosan, de sokáig maradni se tudtunk ott. Készítettem képet aztán mentünk is el onnan, mert az a halott dögszag hányingerkeltő volt. Nos, igen, ez elég sokat rontott a hely varázsában. Sőt, párom több beteg növényt is felfedezett, bár az nem feltétlenül a helyiek hibája. Nehéz lehet a növény betegségek ellen harcolni. De akadt ott nemesített fenyőerdő, sok tavacska kis patakokkal, pár igazán erős illatú növény és még több ott élő madár. Szóval, akkor tényleg jöjjenek a képek. Remélem panoráma képeket és videókat is be tudok illeszteni, jó lenne.

IMG 20190723 152348

Még egy plusz megjegyzés: a mai napon a program előtt és után sok lehetőségem volt olvasni. Olyan sok, amire szerintem legalább két éve volt példa és IMÁDOM! El sem tudom mondani, mennyire hiányzott már ez a kiadós olvasás és belemerülés egy könyvbe. Annyira tetszik és már visz magával a történet (épp az AZ felénél tartok), hogy este félkomásan a mosdóba kifelé menet azt képzeltem, hogy Krajcáros a Bohóc ott fog várni a következő fordulóban vagy mielőtt felkapcsolnám a villanyt, megragadja a kezem és magával visz lebegni. :D Nos igen, én azért szeretem a horrort, mert tényleg beparáztat. Aztán persze túltettem magam ezen és aludtam tovább.

 

Ötödik nap – Szerda

Facebook képek
instagram képek

IMG 20190724 145226Győri Állatkert lett az úti cél végül s elmarad a Bécsi állatkert. Egyik szemem sír a másik nevet. Ügyebár a Bécsi Állatkert azért lett volna programtervként beiktatva, mert ott van panda. S ügyebár én oda és vissza vagyok azért a jószágért. De végül úgy alakultak a dolgok, hogy maradtunk magyarban és az egyszer már látogatott Győri Állatkertbe fogunk menni párommal. Ismét egy két személyes program, mondhatni újabb randi. (: Már nagyon hiányoltam az ilyen „csak mi ketten” programokat, ami azt illeti. Nyaralás előtt kevés volt és néha, alkalom adtán érzem a szükségét annak, hogy elmenjünk csak, mi ketten. Mert olyankor egymással foglalkozunk, beszélgetünk, elvagyunk, közös élményeket és új emlékeket szerzünk, amik nélkülözhetetlenek egy kapcsolatban. Szerintem. Szóval ilyen szempontból is remek ez a nyaralás. Szerettem és szeretem azt is, amikor többen vagyunk, de amikor így ketten, azt is Tegnap például az arborétumban olyan sokat beszélgettünk tök érdekes témákról, amire rég volt példa. Pedig szeretek társalogni vele értelmes, okos, intelligens módon és végre nem degradált emberrel beszélgetni külön felemelő érzés (itt a munkahelyi idiótákra gondolok). Győrbe délben tervezünk indulni, szóval előtte lesz időm olvasni, futni és pihenni. Készüljetek, ismételten tengernyi képpel rendelkező napi beszámoló következik! Képtelen vagyok egy állatkertben kevés képet készíteni. :D
Az Állatkertbe végül délután 14re mentünk és ott voltunk 18.10ig. Jó volt, épp felújításokat végeznek támogatásokból és olyan délután 17 fele egyre kevesebb ember lett (alapból kevesen voltak), szóval megérte eme napon menni. Az állatok hihetetlenül cukik voltak, bővebben majd a képek alatt! (:

 IMG 20190724 160803

IMG 20190724 163916

Medve kifutó akar lenni, nem tudom mennyire látszanak a kis sötét szőrős foltok. :D 

Hatodik nap – Csütörtök

2019 nyaralásRuhák, amiket kaptam Facebook-on megnézhetek (katt a közösségi oldal nevére): 

Mára nincs program. Mármint nekem és páromnak, a szálláson maradunk és pihenünk. Szóval olvastam egészen ebédig, majd átveszettem egy régóta várt csomagot GabriellaHel.-től, utána vacsoráig megint olvastam. A csomag átvétele előtt megnéztük a Karib Tenger kalózai 3. részét. Épp nyaralás előtt kezdtünk bele a film sorozatba és a második és harmadik részt itt is fejeztük be. Paddy and the Rats és eme film után eléggé kalózos hangulatom lett. Még vacsora előtt kicsit tekéztünk vagy mi volt az a játék, amúgy pihenés és döglés volt. Amilyen forróság tombolt, nem is akartam mást, mint sem elbújni a meleg elől.

Egy kis elmerengés remélem, belefér: Már írtam, de tényleg jól esik ez a kietlen, világvége melletti hely. A tömegközlekedés és kutya mentes esti hangzavar (akad pár kutya, de nem sok, ők nem csapnak akkora zajt), elképzelhetetlenül pihentető ennyire távol lenni mindentől és mindenkitől. Komolyan, ha más nem azért megéri küzdenem, hogy otthon dolgozó ember lehessek, aki nagyon jól megél abból, hogy csak ritkán jár be a munkahelyére és otthon lehet a csendes, elzárt, nyugodt, békesség szigetén. Nem kell nekem kastély, meg mindenféle antik bútor, majd egy történetemben kiélem ezt is (ahogy sok más elképzelésemet is). Csak hadd lehessek távol és elszeparáltan az emberektől, hadd lehessek az egyedüllét meditatív szigetén. Nekem ez az élet való, ez a mindentől távol és messze hely. Persze nem túl messze, így amit a jelenlegi társadalom miatt megszoktam megvan (angol WC, TV, tisztes francia ágy, konyha, stb.), de mégis elég messze ahhoz, hogy ne idegesítsenek az emberek. Igazi álom hely. Már gyerekkorom óta tudtam, hogy nekem ez az élet való, ez a környezet. Kár, hogy nem sikerült eleget küzdenem azért, hogy manapság élvezzem ennek a gyümölcsét. Még jó pár évet el kell viselnem a Pécsi nyüzsgésben, tömegben és ama sok ember között. Mi lenne velem Pesten? Á, biztos rövid időn belül beleőrülnék abba a sok emberbe…..

Szóval megvan az álom kibővítés a karrier sikerek mellé. Egy ilyen helyen úgy tudnám ontani magamból a történeteket, hogy azt győzze akárki is nyomon követni. :D A múzsa erősen rám telepedne, mert itt hagynám, és addig írnék, addig rajzolnék, addig alkotnék, míg testem és eszem bírja. Míg nem muszáj aludni vagy enni. Ez lenne a tökéletesség, a Paradicsom, a Kánaán. Egy nap ez nem csak álom lesz. Egy nap elérem, amit akarok. Muszáj, máskülönben képtelenség élni ezen a nyomorult bolygón, eme rothadó faj tagjaként, eme reménytelen jelenben.

 

Hetedik nap – Péntek

Facebook képek
Instagram képek

IMG 20190726 103610

Egyetlen program lett összehozva. Igazság szerint, eddigre már mindenki fáradt lett, én is. Elmentünk Fertőre az Eszterházy Kastélyt megnézni, ahol a külső kertek és még pár szabadon megtekinthető hely mellett csoportos vezetés volt. Mi a 11.15-ös csoporthoz fértünk be s mivel fél órával előbb bőven odaértünk, akadt időnk körbenézni. Persze a múzeum, vagyis a kastély körbevezetése után a hölgy elmondta, hogy még mi mindent lehet megnézni ha, akarja az ember. Nagy öröm volt hallani, hogy szorgalmas restaurálások vannak folyamatban majd két éve. Előtte is akadt felújítás, de most nagyon belevágtak és a terv az, hogy 2022re (ha jól emlékszem) még húsz szobával kész legyenek. Jelenleg hat szobát tudtunk megnézni, közte egy olyat, amit épp elkezdtek feltárni (maguk az emberek nem voltak ott, csak megnézhettük milyen egy ilyen munka kezdete). Igazán érdekes volt és akadt egy asztal, amin felsorakoztatták az összes munkaeszközt. A hatalmas giccses kastélyból ez maradt meg a legélénkebben, hiszen ilyet még sehol se láttam. :D Voltak ott olyan fali… nos, nem plakátok, nem emlékszem minek nevezte őket, talán táblának, ami darabja 7 milliót ért. Illetve az új részen, ahol mindenféle bútort és festményt lehetett megnézni, nem szabadott fotózni, szóval arról nincs anyagom. A legjobb képek szerintem panoráma megoldással készültek, remélem meg tudom oldani eme felületen azt, hogy ti is láthassátok. Illetve megosztok veletek egyet, amikor a párom épp játszott ezzel a panoráma móddal. Tiszta Aliz Csoda országban jellegűre sikeredett. :D

IMG 20190726 110229

A kastély után éhesen és a forróságtól szenvedve elmentünk Kapuvárra, ahol egy előre kinézett étterembe tértünk be és rögtön sikerült kifogni a vendéglátó helyiség legviccesebb pincérét. Látta az elveszett csapatot, s amikor hangosan felsóhajtottam, hogy: Szerintem segítséget kellene kérni egy pincértől – rögtön ott termett és mosolyogva annyit mondott: Én az vagyok. Igazán jó helyet talált nekünk, ami kiemelten hűvös volt és az öt fős csapatot egy nyolc fős asztalhoz vezette, hogy bőven elférjünk. Mondjuk gyors körbe szemléléssel azt néztem, hogy ami nekünk pont megfelelt volna akár hat fős asztalként, az mind foglalt volt. Ami még tetszett, hogy kicsit elszeparált minket a többiektől. Jaj, de élveztem! :D Maga a hely áraira volt, aki azt mondta drága, de szerintem a mai hétköznapi árakhoz képest nem volt az. Főleg, hogy az étterem kényelmes volt, tágas, odafigyelő pincérekkel és az étel…. na, az isteni finom volt! Az adag meg akkora, hogy el kellett csomagoltatni mindenkiét. Nem is hagytam volna ott, annyira ízlett. Pár képet akkor még beillesztek és szerintem eme nap is ennyi volna.

 IMG 20190726 113802

 

Nyolcadik nap – Szombat

IMG 20190721 094357Nyaralás vége, a szállás elhagyása. Á, de nem akarok elmenni innen! Nem akarom a munkám, nem akarom azt a nyüzsgést Pécsett, nem akarom itt hagyni a cuki szomszéd kutyát, aki hatalmas bambi szemekkel rávett, hogy simogassam. Ezt a csendes, madár csicsergésekkel és este bogár ciripelésekkel teli helyet, ahol több a zöld, mint sem a piros tető és tiszta a levegő annyira, amennyire eddig rég tapasztaltam. A szállás maga nem ötcsillagos, nem luxus, de amire kellett arra tökéletes volt végig. Sőt, simán el tudnám képzelni, hogy itt lakjak. Idővel szépen megcsinálnánk mindent és a ház megkapná az én és párom elképzelését. Amilyen nagy, simán lehetne több generációs ház is. A kert és a két nagy terasz meg rengeteg lehetőségnek ad helyet: mindenféle apró sportoknak (pingpong, sakk, stb.) vagy grillező, pihenő helyeknek. Egyszerűen nem akarok visszatérni abba a kerékvágásba, ami muszáj. Nem akarom azt az életet, ami ott vár Pécsett, az albérletben. Nem akarom, én már haladni, fejlődni, változtatni szeretnék és az egyik elképzelés az EZ, ami itt van a nyaralóban. Itt a környékén, a levegőben. Ez az ideális, a tökéletes. Annyira félek attól, hogy soha nem valósulhat meg, csak évente egyszer. Ez épp olyan rossz, mint William Turner esete, aki 10 évente egyszer mehet a szárazföldre. X évente csak egyszer lehet szabad. Én is így érzek. Csak ennyi időre lehetek szabad és akkor sem teljesen, mert az az átkozott mókuskerék ott vár és kaján vigyorral emlékeztet arra, hogy bizony nem örök az, ami van. Nem tarthat soká és ismét magába ölel, majd kínoz tovább, ahogy eddig. Mintha a pokol kapuja csak egy pillanatra lett volna szabad és két lélegzetvételnyi oxigén után visszarántanának a szenvedéssel teli, tűzzel felperzselt katlanba.
Egy szó, mint száz: nagyon elegem van abból, ami van, és nagyon akarom azt, ami csak ideiglenes.

A következő nyárra akadnak fogadalmaim, hogy mi az, amit elkerülök s most megvolt és mi az, amit összehozok, hogy meglegyen s most kimaradt. De az, hogy nem kellett más embereket elviselnem úgy, mint egy hotelben életem egyik legjobb döntése és nyaralása volt. Nekem ilyen szállások kellenek: ahol a magam ura lehetek s jövőre is így szeretném. Miként a főzést, sütést is. Inkább készítek magamnak minden nap ételt, de nem fogok ennyi gyors és előre elkészített kaját enni. A gyomrom olyan szinten kész volt, hogy az leírhatatlan. És utálom ezt az érzést. Nagyon. – De erről bővebben, máshol.

Köszönöm, hogy olvastál és megtekintetted a képeket!
Ha szeretnéd IDE kattintva megnézheted az összes képet egy Index galérián belül.

Cathreen

2019 Nyaralás Élménybeszámoló 1/2

Avagy egy hét kikapcsolódás és nyaralás elmesélése, képekkel illusztrálva, két részre bontva.

Előszó:

IMG 20190720 135818(A bal oldali képen a Bringa Tanya fagyizóban vett nyaralás indító finomsága látható. A fagyizó számos díjat nyert és az ország egyik legjobbjának tartják.)
Szeretném kiemelni, hogy bár több személlyel együtt mentem nyaralni, kizárólag a saját élményeimet, kalandjaimat osztom meg, illetve csak olyan képeket teszek közzé, ami csendélet vagy, amin csak én vagyok. Ez változatlan az eltelt évek alatt s bár az előző nyaralásokat töröltem (ezt sem tudom meddig lesz fenn), aki eddig olvasott tudja, aki nem most megtapasztalja: semmiképp sem adok ki információt, egy fikarcnyi dolgot se másról akkor, ha nem egyezik bele. Márpedig nagyon anonim társasággal jöttem nyaralni. :D A mesének több lesz a képes illusztrációja. Inkább pár mondat az aznapról (hehe, így is hosszú lett) és a beillesztett képek alá leírok pár dolgot. Ez a kinézet terv. Meglátom, hogy alakul. A word dokumentumot nyaralás alatt írom, szóval az élmények általában elég frissek. Illetve amit mégis megengednek leírni, megosztani, azt meg fogom. Kellemes olvasgatást és nézelődést a képek között! Igyekszem lényegre törő élménybeszámolót összehozni, ami aránylag rövid, de mégis átadja, amit szeretnék. Illetve akadnak már megosztott képek Instagram és Facebook oldalamon, azokat nem teszem ismét közzé. Ha lemaradtál volna róluk, katt az alábbi linkekre: 

Facebook megosztások. Alulról felfelé haladhatunk időrendi sorrendben.
Eszterházy Kastély nap
No Make up Bejegyzés
Győri Állatkert nap
Nádasdy Vár nap
Badacsony Hajókázás


Instagram megosztás: 

Eszterházy kastély 
No make up
Győri Állatkert
Nádasdy Kastély
Badacsony Hajókázás
Bónusz: Az indulás napján

IMG 20190721 071529Első nap - Szombat

Körülbelül három órás utazással elértük a végcélunkat, Borgáta fürdő nevezetű településen. Mielőtt oda elértünk volna, volt két megállás is. Egy Marcali Tesco a mosdó miatt, majd egy Keszthely utáni megálló, a Balatonhoz közel. Az ország legjobb fagylaltozójába tértünk be, aminek a neve Bringa Tanya volt. Nagyon sok volt az ember, de egy forró nyári szombati napon nem is lehetne másként. Citrom és bazsalikomos málnát ettem. Utóbbi nagyon ízlett, előbbi meg átlagos citromos volt, semmi különleges. A névre kattintva többet megtudtok. Az úton sok zene szólt, de kiemelt kedvencem az az volt, amikor Veszprém megyébe érve láthattam a Balatont s közben Paddy and the Rats szólt. Olya hangulatos és oda illő volt. Illetve szólt még Skillet, Evanescence és pár régebbi pop sláger a sofőr kedvéért. Őszintén, a kedvenc szerelmes dalaimmal indítottam az utat. Ez lassan hagyománnyá növi ki magát. Remélem így is lesz.

Borgátára érkezve a település két részre bontott. Ahol beérkezik az ember, az maga a falu, majd kis hézag után jön az üdülő szakasz. Egyetlen egy fürdőző akad a nyaraló negyed elején, ahova mindenki jár a környékről. Mondanom sem kell, tumultus van. Szóval a szállás ahol megszálltunk ilyen téren jó, mert rendelkezik saját medencével. Bár, meg kell várni, míg a tisztító eszköz kitakarítja, mert amikor idejöttünk használhatatlanul koszos és zöld volt. Nem egy luxusszálló az, ami ki lett bérelve egy hétre, de amire kell, tökéletesen megfelel. Szállás.hu – névre kattintva meglátjátok melyik az, illetve képeket is beillesztek róla. A tulaj azt írta, hogy internet is van, de mivel eddig egyetlen egy nyaraláson se volt ez igaz (jobban mondva akadt, csak olyan gyenge volt, hogy annyit ért, mint halottnak a csók), így arra fogadtam: ez kamu. Hát nem igazam lett? :D Szóval vissza az internet előtti időkbe. Arra volt végig netem, hogy messengert használjak, de utálok hosszan írni a mobilon. Az internet helyett arra használtam a kis készüléket, hogy megörökítsek mindent, amit érdemesnek vélek és leírjam merre jártunk, egy kis jegyzetfüzetbe, ami alapból rajta van.

A szállás kertje amolyan vadregényes. Igaz minden, ami ott van (kapuk, hidak, tartó oszlopok vagy vázak) zöldre festett, oxidálódott fémből vannak, amolyan szocialista rendszerből maradt dekorációk. Ettől eltekintve a növényzet nagyon szépen van ápolva és akadnak kedvenc helyeim, ezekről illesztek is be képeket. A vicces, hogy a körhinta, a libikóka, a sima hinta, mind működik. A gyerek lelkem unszolására azzal kezdtem, hogy kipróbáltam őket. :D Szeretek kicsit gyerek lenni, jó érzés.

A ház maga szép, néhol drága, néhol teljesen átlagos bútorokkal van felszerelve. Két fürdővel, öt szobával és nagyon csendes környékkel. Őszinte leszek, nagyon furcsa volt úgy aludni, hogy se tömegközlekedés, se kutyák, semmi nem szólt kinn. Megszoktam az ilyen zajokat s közben rájöttem, mennyire más, mennyire sokkal kipihentetőbb ilyen helyen aludni, ahol nincs zaj. A reggeli madárcsicsergés kifejezetten tetszett s mivel a második nap reggelén írom a bejegyzést, így hamarosan megyek és kávézok. Úgy tervezem, hogy a kávé mellé olvasok majd, a kinézett terasz helyemen, ami első látásra szerelem volt.
(A felső képen a nyaralás alatt olvasott - és még mindig fogyasztás alatt lévő - könyv látható, no meg a kedvenc reggeli kávém. Nem tudom elindítani a napot eme isteni fekete ital nélkül.)

 IMG 20190720 161442Ez az a szoba, ahol én és párom aludtunk és laktunk. Tetőtéri szoba, aminek három ablaka volt, ebből kettő látszik is. Itt még nem pakoltunk ki és nincs hatalmas kupleráj. :D 

IMG 20190720 155125Kedvenc részem a kertből. Mintha egy fantasy könyvből kiemelt helyszín részlet lenne. 

IMG 20190720 152954

A szomszédság. Magát a házat ilyesmi látvány vonta körbe s eme nyaraló övezetet valahogy így kell elképzelni. Sok növényzettel ellátott, apró házakkal vagy nagyobb családi házakkal rendelkező telkek, ahol akadtak szőlők vagy csak oda illő bokrok, fák, búja zöldesek. Sok helyen földút, kevés ember, akik mégis ott voltak, ők mind nyaraltak. 

Második nap - Vasárnap

IMG 20190721 142830

(Nem tudom mennyire tudjátok megnézni, de a felső kép egy panoráma kép akar lenni. Remélem körülbelül látható és kivehető a lényeg. Nádasdy vár belseje, részlet).
Nagyrészt ünnepléssel telt és délelőtt pihenéssel. Párom sikeresen lediplomázott még a nyaralás előtt s ezt a rokonaival megünnepeltük. Sárváron egy Nádasdy Étterem nevezetű vendéglátóban ebédeltünk, ami hagyott kivetni valót maga után. Rendben, az egyetlen rossz dolog benne az volt, hogy a nagy csapatnak a lehető legrosszabb helyet sikerült megadniuk. Konkrétan nem járt a levegő, meleg volt és egy terasz szerűségen ültünk kinn, ahol alig akadt árnyék. Ettől eltekintve az ételek jók voltak, akár egy közepes kategóriás étteremben. A kiszolgálás figyelmes és precíz, bár el kell ismernem: Nem lettem volna egyik pincér helyében sem. Forgalmas vasárnapjuk lehetett s bár mi előre foglaltunk asztalt, azért volt vendég dögivel. No, igen, a Nádasdy vár vonzza a turistákat. Az ebéd után elment a csipet csapat az előbb említett látványsághoz. Addigra egész jól beborult az ég és jobb idő lett, mint sem benn a várban. Még eme nap reggelén kiderült, hogy másodjára megyünk el megnézni és őszintén, nem bántam. Alapvetően rajongok és imádom, az ilyen helyeket legyen szó egész jól megmaradt várról, várromokról vagy múzeumokról. A kedvencem bennük az, ahogy szövegekkel és bútorokkal, néhol a kornak megfelelően felöltöztetett babákkal igyekeznek visszaadni a kor életét, minden napjait. Őszintén, ha tényleg olyan nagyon tehetős lennék és akadna felesleges pénzem, én szó szerint vissza utazva az időben várban élnék, és korhű ruhákban flangálnék, amik persze azért illeszkednek a Goth stílushoz is. Oké, nem egy adott évszám divatjának tennék eleget, hanem többnek. Középkortól kezdve a késő Viktoriánus korig. De, értitek. Az antik bútorok lennének a hab a tortán, mert azokért is rajongók. Nagyon szeretem őket a festményekkel együtt. Sok elhagyatott vagy úgy hagyott várnál elszorul a szívem, mert ha lenne pénzem, biztos amennyit csak lehetne, megmentenék és restauráltatnék. Sok ilyen remek, magára hagyott kastély és vár maradt magára az országunkban. Mivel szeretem ezeket, ezért fáj látni, ahogy elemészti az idő és a természet.

Ha egyszer Sárváron jár valaki, a Nádasdy vár kötelező jelleggel látogatandó! Sok 18-19. századi tárgy megtalálható benne, illetve a végén kis időutazást is beépítettek majd a város történelméről lehet olvasni. Az egész vár egy történelmi utazás, de előre figyelmeztetek mindenkit: ha nagyon melegben mentek oda, vigyetek magatokkal legyezőt! A vár felveszi a meleget és egész jól benn is tartja. Ettől eltekintve szép kívül, belül.

Délelőtt nem csináltam mást, mint sem egy kiadós kávé és olvasás után kimentem a kertbe a párommal és úgy körülbelül fél óra, negyven percre gyerek lehettem ismét. Játszottunk a körhintával, a libikókával, majd fogócskáztunk egy kicsit, illetve hatalmas tobozokat dobálva azt kiáltoztam „repül a rakéta!”. :D Istenem, de jó érzés volt kicsit ismét gyereknek lenni. A gondtalan, holnappal nem foglalkozó gyereknek, akinek még nincs semmiféle felnőtt teher a vállán. Aki még nem ismeri a stressz fogalmát. Majd mentem egyet futni, ami nem volt sok. Sőt, nevetségesen kevés volt, de kezdésnek szerintem elfogadható. Később lesz jobb is. Majd fürdés, utána olvasás az indulásig. Rég olvastam ennyit és nagyon hiányzott. Egyelőre ennyi, még több a képek alatti pár mondatokban, ha írok hozzá megjegyzést.

IMG 20190721 141829

IMG 20190721 144051

Sok szép és hasznos dolog volt a várban. Korabeli bútorok, festmények, fegyverek, edények, színes üvegek, kiegészítő kiállítás - ami ideiglenesen még pluszban ott látható. Ilyen ez a bútorok közé tett festmények, például. Lenyügöző hely, én másodjára is épp úgy élveztem, mint elsőre. 

Harmadik Nap – Hétfő

IMG 20190722 104117

(A felső kép ismét panorámával készített darab. Remélem jó lett.)
Balaton északi részére mentünk, ahol az én lelkesedésemnek engedve séta hajókázáson vettünk részt. Nagyon tetszett! Egy órás volt az út és gyerek könyvek meséibe illő volt a Balaton. Tényleg nagyon szép és bánom, hogy oly sok alkalmat kihagytam, amikor fürödhettem volna benne. Elhatároztam, hogy lesz olyan nyár, amikor az egyik strandhoz közeli telken fogok megszállni (még nem tudom sátras camping, vagy inkább mini házas camping legyen, esetleg kicsit komolyabb apartman, mert ügye az drágább), de lesz olyan, amikor egy köpésre lesz a Balaton part. S minden nap odajárok majd nézegetni, olvasgatni, fürödni és kis időre sellőnek lenni. Alapvetően nem vagyok egy vízimádó, pancsolós alkat, de a Balaton az egyszerűen hív. A hajón felfedeztünk, amit csak lehetett és igyekeztem nem az egész egy órát napon tölteni, mivel az erős szél miatt nem éreztem melegnek a napsugárzást és épp ezért, nagyon könnyen le lehetett égni. Sikerült is mondjuk, főleg a homlokomon és a felkaromon. Bár, jobban féltem a napszúrástól. Egyszer kamaszként sikerült összehozni és utána napokig vámpírként kerültem a napfényt.
Készítettem pár panoráma képet is. Nem tudom, eme felület mennyire tudja kezelni majd. Beillesztem és jelezzetek vissza, hogy látható e vagy sem, tényleg panoráma kép e, vagy sem!

Utána átsétáltunk a vasúti állomáson túl fekvő sétáló utcarészre. A vasúti állomás egy egyszerű, sín mellett egy kis állomással és fedett hellyel rendelkező, Balaton parti megállóként kell gondolni, ami párhuzamosan futott az úttesttel. Majd lesz egy nyaralásom, amikor vonattal megyek a Balatonra. Gyerekkoromban nem egy ilyen útra volt példa és nosztalgikus lenne ismét így járni el nyaralni. (: Amikor átkeltünk az úton és a vasúti síneken, egyből amolyan vásártér szerűség fogadott, bár elsődlegesen inkább gyors kajáldák, fagyizók, italozók, középen egy kúttal, aminek még működött is a csapja. Ahogy az várható volt, kézpénzes volt mind, így elsődlegesen fel kellett keresnünk egy automatát. Akadt is, túl az Óperencián. :D Jó nem, elhagyva az étkezős részt jobbra fordultunk és következett a ruhás, ékszeres, nem túl hasznos csili-vili tárgyas, lufis rész, amin szintén túl kellett haladni majd egy mini vidámpark mellett akadt az egyetlen bankautomata. Legutoljára az első nyaralásomon kértem a páromtól egy karkötőt, köves bagoly ékszert, amit mindig magammal hozok, mert az állatkertekbe azt eszem fel vagy akkor, amikor állat témájú napot tartok (olyankor a panda pólót, ezt a bagoly karkötőt és egy panda nyakéket is felveszek). Most emlékbe kértem egy Harry Potter karkötőt a halál ereklyéivel. Hétszáz forintos olcsó bizsu, amit eBay-en vagy Wish-en holtbiztosan megkaptam volna negyed ennyiért, de ügyebár a nyaralás alatt ez teljesen más. Ő vette nekem a nyár emlékeként, ráadásul olyat, ami nagyon tetszett. Emellett az unalmasan átlagos karkötők lettek volna még, szóval örültem a HP mintának. Volt hozzá nyakék is, de az már sok lett volna. Mármint szettben nem, de árban igen. Talán majd nézek egy nyakéket is hozzá, lefestem őket vízálló ezüst festékkel és remélhetőleg tovább bírják, mint egy év. Nem tudom mondtam e már, de sajnos allergiás vagyok a bizsura, szóval nem csak a tartóssága miatt kell festenem, hanem azért is, mert így nem irritálja a bőröm. Idővel a meglévő nyakékeim hátulsó részén lévő láncokat is le akarom cserélni allergén mentes láncra és kapocsra, de majd idővel. Azért kibírom ám azt a pár órát és legrosszabb esetben is égető viszketést érzek, azt ennyi. Szóval ez legyen a legnagyobb bajom az életben.

Mondanom sem kell, én simán elköltöttem volna minden pénzem, mert IMÁDOM az ilyen vásárokat. :D Hangulatos, érdekes és sajnos tömegvonzó ereje van. Mondjuk, most hétfői napként nem voltak olyan sokan. Örültem is neki, hogy nem hétvégén jöttünk. Ott a sétáló utca elsőre meglátott gyors étterménél ettünk, én egy hamburgert ettem sült krumplival. Előbbivel vártam, mert a többiek nem kapták meg a lángost és velük akartam enni. Rosszul tettem. Mire készen lettek a lángosok, addigra a hamburger zsemle teteje szó szerint kővé dermedt a levegőn. Nos, igen, egyáltalán nem egészséges ételt kértem, ami ráadásul gagyi is volt a legjavából. Balaton, így szeretlek. xD Őszintén durva volt látni, hogy a fehér lisztes dolgok…. csak azok vannak ilyen helyen. Vagy kérhettem volna Gyros tálat, de az olyan áron volt hirdetve, hogy az már durva. Persze egyszer nem halok bele. Reggelire úgyis zabkását ettem teljes kiőrlésű müzlivel, vacsorára meg a maradékból igyekeztem jól kigondolni, mit egyek. Persze soook zöldséggel. Szóval eddig kb minden nap így telt. Az ebéd volt az, aminél azt ettem, ami épp akadt, de a reggeli és vacsora rendre egészséges volt, mármint igyekeztem odafigyelten és meggondoltan étkezni. Sajnos az új hely kihozta belőlem a „napokig nem tudok nagywécézni” szindrómát, szóval így a harmadik nap vége után másnap kicsit szenvedek a bélfájdalmak miatt. Ma már eszek valamit, ami kicsit meghajt, mert ez tarthatatlan. Nos, igen, ez is én vagyok.

Ki nem tud még idegen helyen nagy wécézni? :D ÉN! xD De tényleg, ti tudtok? Aki nem az mit csinál egy hetes vagy több napos nyaralás, idegen helyen tartózkodás alatt azért, hogy ne kapjon bélcsavarodást?

Nap zárásaként elmentünk ismét az ország legjobb fagylaltozójához, ahol nem fotóztam le mit ettem, de ettől még elmondom: illatos isabellát és nagyi barackos ricolláját. Ha jól emlékszem. Nem volt rossz, de nekem nem olyan kifinomultak az ízlelő bimbóim ahhoz, hogy azt mondjam: megértem azt a sok díjat. Volt, aki egyszerű puncsot kért vagy vaníliát és szerintük ezekben semmi különleges nem volt – épp olyanok, mint akármelyik másik fagyinak az íze. Azért szerintem ne hagyja ki senki a Bringa Tanya fagyizót, ha arra jár. Ó, és ne hétvégén menjetek, ha tehetitek, mert akkor rettentően sokan vannak!

Visszaérkezve a szállásra körülbelül délután négy előtt nem sokkal bevetettem magam a szobába, amit választottunk párommal és olvastam egészen délután hatig. Akkor átöltöztem, elmentünk futni és most huszonkét perc sikerült. Nem sok sőt, negyven perc lenne az ideális és alap, de sajnos nem ment. Előtte lévő naphoz képest több, de az elvártakhoz képest vészesen kevés. Igyekszem azért, mert minél többet csinálom, annál nagyobb eséllyel belejövök és remélhetőleg a végére még sikerül is. Nagyon jól esett olvasni és ez a csend….. imádom! Lehet, hogy nyaraló övezet, de ha tehetném, esküszöm, ilyen helyen laknék. A nagy kertek miatt a szomszédok is távolabb vannak, nincs tömegközlekedés zaj, alig akad kutya és a levegő is tiszta. Olyan sokat látni az égből nappal és este, amire már nem is emlékeztem. A reggeli madárcsicsergés, amit nem zavar meg ember által keltett zaj, nagyon hangulatos, nyugtató és békés. Az internet mentes rész kicsit frusztrál, mert igen, ÉN INTERNET FÜGGŐ vagyok és őszinte is leszek: a személyiségem világ életemben olyan volt, aminek FÜGGEINIE kellett valamitől. Egy időben az ételtől, vagy a csokitól, aztán az alkohol és nikotin, ezeket felváltotta a sport és az internet. Szeretek netezni, szeretem feltölteni a képimet és írásaimat. Szeretek aktív lenni a neten, szóval igen, egy kicsit nehéz meglenni nélküle. Nem is bírtam sokáig, ahogy láthattátok. Megosztott sim kártyás net segítségével feltöltögettem pár képet. De persze eme blog beszámoló több képpel rendelkezik majd. Sőt IDE kattintva elmehetsz az inda fotó galériába, ha gondolod és megnézheted mindet. Visszatérve, azért jól esik. Mármint a tudat, hogy nem lehet akármikor a nethez hozzáférni. Így jobban akarok olvasni vagy írni, hogy lekössem magam. Aztán a napközbeni programok alapból lekötnek. Nem hiszem, hogy otthon képes lennék tartani magam majd a csökkentett internetezéshez, de azért igyekszem majd. Mert nem akarom, hogy az alkotás rovására menjen az internet. Szeretem használni, szeretek aktív lenni rajta, de minden időmet nem akarom elkölteni rá. Így is pont túl sokat vesz el az utált munkám az életemből, nem kell még ennek is. Mindegy. Aki viszont épp ennyire elzárt életre vágyik, annak kifejezetten ajánlom akkor a helyet! Hiszen ha nincs net, nincs mit használni. Illetve…. sose hallottam még ennyire sokféle madárhangot. Tetszik. Nagyon tetszik. Mintha közelebb lennék a természethez, de közben mégis megvan az ember alkotta kényelem egy helyen. Tökéletes. Elmondhatatlanul tökéletes.

IMG 20190722 110402

Egy órás hajókázás volt, ami nagyon tetszett. Felfedeztem minden látógatható pontot a hajon és mivel alig utazott valaki, így oda ülhettem ahova akartam. Azt meg kell hagyni, kissé leégtem az út alatt. A látvány meg magáért beszél. Ekkor jöttem rá, hogy mit is szerethet az ember a Balatonban. 

IMG 20190722 103919

A hajó kikötő. Több turista hajó indult bal oldalt. Jobbra, ami nem tudom mennyire látszik inkább magán személyek hajói álltak. Na igen, aki megteheti.... egész sokan hajókáztak egyedül vagy csoportosan (hárman, négyen). Egy kis időre kalóznak érezhettem magam. :D 

Folytatása következik! 

A délben induló vonat. - Tabu témájú rövid írás

Újabb írással jövök, ezúttal is (+18)-as korhatárral olvasható! Nem vállalok felelősséget az olvasókért.

10354883_627741444013632_2619155703912275804_n.jpgElőszó

A történet valós eseményeken alapszik (részben, nem minden aspektusában), de ha nem is így volna, akkor is úgy vélem, hogy fontos kiemelni: senki se utánozza le a történetet. Olyan témát érintek, ami nagyon megosztó lehet az olvasók között s akadhatnak érzékenyebbek is – kérek mindenkit, hogy ne az én írásomra hivatkozzon, és ne amiatt tegye meg, amit meg akar vagy szeretett volna. Ne eme történetem legyen az utolsó csepp a pohárban és ne tegyetek róla, hogy betiltott legyen, még mielőtt bármi komolyabb formát kaphatna. Magyarán, én nem akarok senkit se ösztönözni, motiválni vagy rávenni semmire se! Egyszerűen írtam egy történetet, ami NEM lehet indok a jövőbeli tetteidre, ha már egyszer befogadtad. Szóval, saját felelősségre olvasandó (mint, mindig). Köszönöm! 
A téma, amit érintek vele nehéz és súlyos, ráadásul olyan, amiről nem szívesen beszélgetünk a minden napokban. Viszont, szerintem igenis érdemes foglalkozni vele. Ahogy a legtöbb tabu dolog, úgy ez is remélhetőleg viszontlátható lesz majd nálam, mert én ilyeneket szeretek írni. Lehangoló, szomorú, melankolikus és sötétet. Ha nem tetszik, akkor egyszerűen olvass mást. De ha hagyod, hogy elgondolkoztassalak és kicsavarjam a lelkedet, akkor tarts velem tovább. Nem ígérek semmi jót!

 

A délben induló vonat

Írta Cathreen Misery

1. Az utolsó hét első napja

Frusztráló volt látni, ahogy ráizgul mindenki a nyárra. A héten lett április és máris megőrül mindenki amiatt, hogy hova menjen nyaralni, mennyi időre és mikor veheti meg a nyaraláshoz kellő ruhákat, cipőket, táskákat, isten se tudja mi mindent. Unottan hallgattam az iskolai szünetben az ilyen párbeszédeket, ahol a lányok már tudták hova mennek családjaikkal nyaralni és mi mindent szereznek be addig. Aki szerencsésen tehetősebb családba született, azok olyan egzotikus helyeket mondtak, amikről álmodni se merek, nem hogy oda látogassak. Mások szomszédos országokba terveztek menni és kevés diák maradt az országban. Persze ők is olyan turisztikailag népszerű településre mennek majd, amiről már mindenki hallott, és ami nagyon népszerűnek számít. Én csöndben ültem a szünetekben, és ha elegem volt az üres fecsegésekből, egyszerűen bedugtam a fülembe a zenét és hagytam, hogy szétrobbantsa a dobhártyámat.

Unalmas hétfői nap volt, ami épp úgy telt, mint akármelyik másik hét kezdete. A különbség az volt csupán, hogy a tavasz már bőven itt volt a nyakunkon és forró májust ígérnek az előrejelzésekben. Engem ez sem érdekelt. Akár egy kísértet, lézengtem az órákon. Az utolsó rajzórán a tanárnő megjegyezte, hogy túl erősen árnyékolok és túl sok a fekete a rajzomon. Én csak hallgattam az ostoba szavait és hagytam, hadd mondja a magáét, de persze nem értettem vele egyet. Amikor bele akart nyúlni, akkor viszont elvettem tőle a rajzot és nem engedtem, hogy bármit is alakítson. Persze nem értette miért, de ez nem is érdekelt. A nem, az nem. Amint kicsöngettek a rajzot gondosan eltettem a mappámba és hazavittem magammal, hogy még véletlenül se nyúlhasson bele senki.

Hazaérve egy szem kiskutyám, Bátor fogadott vicsorítva, mint aki mosolyogni próbál. Kiskora óta igyekszik utánozni a mosolyom s bár én tudom, hogy ő csak üdvözöl, nem egyszer sikerült megfélemlítenie idelátogató rokonokat. Imádom ezt a kis dögöt. Megsimogattam, mondtam neki pár kedves szót majd bementem a házba. Bátor lefeküdt az ajtóküszöbre, mint aki őrzi és védi a házat velem együtt. Bátor jelenléte biztonságérzetet adott. Anyám otthon volt, épp a számítógépe előtt ült a nappaliban. Miután köszöntünk egymásnak gyorsan felmentem a szobámba az emeletre, még mielőtt kérdezősködni kezdene. Utáltam, ha faggatott. Főleg, hogy ha el mertem neki mondani valamit, ami bánt két lehetséges válasz jött tőle. Az egyikben nem értette mi bajom és azt hajtogatta, hogy egyszerűen legyek túl rajta és kész. Mások is túlélték a középiskolát, akkor neked is menni fog. A másik válaszlehetőségben én voltam a hibás, senki más. Egyszer azért is engem okolt, amiért az általános iskolai barátnőim, jobban mondva volt barátok nem keresnek többé. Pedig én a nyáron kerestem őket! Oké, nem zaklattam minden egyes nap, de nem vagyok kutya, hogy ennyire lealacsonyodjak. Egyszer személyesen felkerestem mindenkit és kétszer telefonon is érdeklődtem. Állandóan el lettem küldve, hogy nem érnek rá, vagy épp nem elérhetőek. Ezek után mit lehet még tenni? Anyám szerint tovább kellett volna próbálkozni és nem szabadott volna ennyiben hagyni a dolgot. De ő ezt nem érti! Általános iskola felső osztályaiban sülve – főve együtt voltunk, most mégis mi változott? Miért ráznak le azonnal, miután kiderült, hogy mindenki más iskolába került? Szerintem meg addig kellettem csak, míg egy osztályba kényszerültünk járni. Utána megváltak tőlem, mert már nem voltam hasznukra. Anyám meg ha nem zaklat az ostobaságaival, amiktől felmegy bennem a pumpa és ideges leszek, akkor egyszerűen nem vett rólam tudomást. Néha úgy éreztem csak azért hozott a világra, mert a biológia már csak ilyen. Egy nő és egy férfi találkozásából gyermek lesz, ha nem védekeznek. Többre értékeli a teraszon lévő muskátlijait, sem mint a saját lányát. Velük többet foglalkozik és őszintén, gyakran nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Mert ha elhanyagol az a baj, de ha foglalkozik velem, akkor az mert kiidegel a hülyeségeivel. S mindegy mit mondok ugyan azt mondja és csinálja újra, és újra, és újra. 
Egyszerre gyűlölöm és hiányolom őt is és apát is.

Eltettem a rajzom, amin épp ezt igyekeztem ábrázolni. Az elhagyatott fekete szellemet, aki bánatosan összegörnyedt és négy fehér alak meg vígan tovább állnak. Nem egy Picasso mű, de nekem eléggé jó. Hiszen nem másnak csináltam, hanem magamnak. Fogtam a celluxomat és feltettem az ágyam melletti falra a többi rajzom közé. Még öt vagy hat darab rajzom akadt, amiket papír bugyinak nevezett fehér fóliákba tettem és úgy rögzítettem őket a falon. A grafit szeret elmosódni és kopni, így viszont kicsit védhettem az idő múlásától. Mindegyik rajzom komor, szomorú és sötét volt, melynek egy közös pontja akadt: a magány. Valamiért ez az érzés olyan volt, mintha egyre jobban belesüllyednék egy fekete mocsárba, és nincs, aki kihúzna onnét. Mert mindenki a saját életével és világával van elfoglalva, engem meg észre se vesznek. Lassan kezdem megszokni sőt, már beletörődtem abba, hogy ez soha nem fog megváltozni.

 

2. Az utolsó hét második napja

Korán reggel felkeltem, összekészülődtem, félkész házi feladatokkal elindultam az iskolába és ismét végigcsináltam egy tanítási napot. Szokásosan telt. Egyedül, szünetekben zenét hallgatva, nagy szünetben kiegészítettem ezt rajzolással majd az órák nagy részén valami új dolgot vettünk. Az utolsó előtti órán matematikán írtunk egy röpdolgozatot, aminek az eredménye hidegen hagy. Őszintén, egyáltalán nem érdekel milyen lesz az év végi bizonyítványom, mivel a hét végére ez lényegtelenné válik majd. Ebédszünetben az egyik osztálytársam Gabrielle megpróbált odajönni hozzám és beszélgetni arról, amit rajzoltam, de a tömör válaszaim után feladta. Kedveltem őt, de tudtam, hogy soha nem lehetnénk legjobb barátok. Megvolt a saját klikkje, ahogy mindenkinek ebben a nyomorult épületben. Csak én lógtam ki a sorból s ezt el kellett ismernem, bármennyire is fájt. Az ironikus az egészben, hogy nálam sokkal furcsább, különösebb diákok is akadtak az intézmény falai között, mégis én voltam a legjobban kirekesztve, a leginkább magányos alkat. Nem értettem miért, csak azt tudtam: eme jelenség velem volt, mióta az eszemet tudtam. Azzal a különbséggel, hogy kilencedik előtt általánosban valahogy sikerült beleékelnem magam egy klikkbe, de itt…. ez esélytelen. Gabrielle se akart velem komolyan barátkozni és már próbáltam, de nem illettem közéjük. Ötletem nincs miért jött oda, de ahogy az várható volt, utána napokig észre se vett. Ilyen az én formám.

Sokat gondolkodtam az iskolában, mert hát időm volt rá és lehetőségem is. Az órák nem voltak érdekesek, illetve nem is érdekelt mi lesz, ha feleltetnek vagy röpdolgozatot íratnak. Mivel nem számított, így nem izgultam rajta. Végre életemben először nem stresszeltem az iskolai követelmények miatt. Meglepetésemre történelem órán egy kettest sikerült felelnem. Gyorsan túl akartam lenni rajta, így kurta, rövid válaszokat adtam és ötből kettőre jól sikerült felelni. Igen, a történelem tanárunk ilyen. Olyan jegyet kapsz, ahány kérdésre tudod a választ az ötből. A kitűnő tanulóktól néha szokott bónusz kérdést is intézni a csillagos ötösért vagy azért, mert épp ehhez van kedve. Miután túl voltam ezen felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Miért kell egyedül lennem és miért nincs senki mellettem? Miért nem veszi észre senki, hogy ez nekem nem tetszik és valami nincs rendben? Tudod, én nem vagyok olyan alkatú ember, hogy odamegyek a legközelebbi ismerőshöz aztán elmondom, mi nyomja a lelkemet. Nem, nekem meg lett tanítva, hogy nem fecsegünk feleslegesen főleg nem az érzelmekről. Illetve jártam már rosszul amiatt, mert megnyíltam valakinek és nem akarom kitenni magam egy újabb fájdalmas élménynek. Ügyebár vannak szüleim, hiszen másként nem jöhettem létre. De őszinte leszek, már arra sem emlékszem mikor voltunk egy család, úgy igazán. Nagyon régen volt az, amikor együtt vacsorázott a család, együtt mentünk moziba, vagy amikor eljött a jó idő – mint, ahogy most is – elmentünk kirándulni, ismerősöket látogatni bármit, ami közös programnak nevezhető. Már általános iskola hetedik osztályában feltűnt, hogy egyre gyakrabban megyek arra haza a tanítás végén, hogy üres a lakás vagy, ha apa vagy anya otthon van elfoglalták magukat. Jobban mondva elvonultak a kis szobáikba és élték a saját életüket. Nyolcadig végéig nem érdekelt. Voltak barátaim (jól átvertek, az biztos), volt délutáni foglalkozás kézilabda és foci keretein belül, amikkel elmentek a hétköznapok. Hétvégén meg elfoglaltam magam, mivel elég hamar rájöttem, hogy szeretek olvasni, rajzolni és… úgy nézett ki, hogy tetszik egy srác, akinek én is bejövök.
Hogy mi lett ezzel a sráccal? Semmi. Eljött a nyolcadik év vége és kiderült, hogy valójában neki valaki más tetszik. Sose felejtem el a pillanatot, amikor minden bátorságomat összeszedve oda álltam elé egy szünetben – épp egyedül ácsorgott az iskolaudvar egyik szegletében – és hebegve, habogva elismertem neki, hogy tetszik. Ő ekkor bevallotta, miszerint neki más lány tetszik és épp őt várja. Szeretné randira hívni. Akkor megkérdeztem tőle, hogy miért mosolygott, amikor én is és miért volt olyan kedves hozzám. Ő erre csak annyit mondott: Nem akart megbántani, mert szimpatikus és aranyos lány vagyok. Sajnálja is, hogy a szíve valaki másé, mert ha nem így lenne, akkor biztos engem választana. Végül sok szerencsét kívánt és végleg elváltak útjaink. A ballagás végéig nem szóltunk egymáshoz, pontosabban én nem vettem róla tudomást, majd az ünnepség végén mikor mindenki igyekezett hazafelé egyszer csak odalépett.
– Biztos szerencsés srác lesz az, aki majd viszonozza az érzéseidet. – Mondta. Én csupán mosolyogtam és bólintottam, de közben belül egy szilánkosra tőrt szív épp fájdalmasan szúrta a mellkasomat. A ballagásom napját zokogással zártam a szobámban. Hát nem csodás? Azóta persze senki se tetszett meg és egyetlen egy fiú se tudatta velem, hogy több lennék neki, holmi kísértetnél, házi feladat másolásnál vagy kerülendő folyosó akadálynál.

Visszatérve a szüleimre, ők meg elváltak, amikor tíz éves voltam, bár ezt rá pár évre később fogtam fel, amikor hallhattam egy veszekedésüket. A szokásos anyagiakból fakadó vita mindig este volt, mikor azt hitték alszok. Nem tudom ki képes vacsora után alig tíz perccel máris aludni. Épp az ócska számítógépemnél vártam, hogy észbe kapjon – apámé volt, de mivel neki lett egy új, én megkaptam a régi fémhulladékot – amikor meghallottam a hangoskodásaikat. Anya a végére már sírt, apa meg jobban kiáltozott, mint eddig. Mondanám, hogy megszoktam, de ezt lehetetlenség. Úgy egy éve nem hallottam komolyabb vitázást kettejük között, viszont azóta külön szobájuk van és mintha két, egymást utáló lakótárs lakna egy fedél alatt, úgy élnek egymás mellett. S én? Csak vagyok, akár egy járni képes tuja. A féléves bizonyítványomat megkérték külön, hogy mutassam meg, illetve majd az év végire kíváncsiak lesznek bár, azt már nem fogom tudni, hogy mit szólnak hozzá. Amúgy alkalomadtán azt látom a mosdóba menet, hogy egy idegen női vagy férficipő van az előtérben, vagy épp valamelyik szülőm elköszön egy vadidegentől és láthatóan anyának vagy apának az a személy nem idegen. Próbáltam odamenni és kérdezni erről az új helyzetről, de értelmes magyarázatot nem kaptam. Anyám szerint kijár nekik a boldogság és ezt én megérthetném, hiszen elég idős vagyok már ahhoz, hogy amit csinálnak az ne legyen felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Persze, én tényleg nem akarok nekik rosszat – legyenek boldogok úgy, ahogy azt szerintük lehetséges. De engem miért felejtenek el olyankor? Miért hagytak magamra ők is? Miért fontosabb egy jött-ment idegen, sem mint a saját lányuk? Miért érzem azt, hogy csak azért adják meg azt, ami nélkülözhetetlen, mert megváltoztathatatlan az ittlétem? Néha úgy vélem, jobb lenne nekik nélkülem. Talán az egész világnak jobb lenne. Úgyse hiányolna senki sőt, szerintem észre se vennék, hogy eltűntem.
Senkit se érdekel egy kísértet eltűnése.

 

11072332_357276557802394_1046728662844791983_n.jpg3. Az utolsó hét negyedik napja

A csütörtök mindig köztes állapotot éreztet az emberrel. Még egy nap hátra van a várva várt hétvégéig, de közben túl van három napon. A negyedik egyfajta stagnálás, ahol a legtöbb diáknak nem számít mi lesz aznap olyan, mintha már hétvége lenne. Ebédszünetben elvonultam a kedvenc kis zugomba azon terem elé, ahol a következő órát tartották. Szokásosan fülemben a zene, kezemben a telefon s mivel most ahhoz volt kedvem, képeket nézegettem az interneten és téma szerint lementettem, ami tetszett. Leginkább a depresszív és szomorú címkével ellátott képeket kerestem meg, néha a sötétségre is rákerestem. Ha valaki megnézte volna a telefonomat, nos, lehet észrevette volna, hogy valami nincs rendben. De senki nem nézett bele és ma se szólt hozzám senki. Lassan itt a kilencedik év vége és arra sem emlékszem, mikor beszélgettem valakivel utoljára. Nem szeretem a tömeget és rendkívül utálom, ha sokan vesznek körül – mint az iskolában is – de mégis vágyom néha, egy kis figyelemre, kapcsolatra, beszélgetésre. Van egy applikáció a mobilomon, amin keresztül idegenekkel beszélgethetek, de az nem ugyan az. Nem látom az arcát, nem érzem az illatát, nem tudom leolvasni a nonverbális jelekből, hogy hazudik e vagy igazat mond. Azt írhat, amit írni akar és emiatt bizalmatlan vagyok a virtuális ismerkedőkkel szemben. Egyikben sem bízom és sose sikerült így barátságra szert tennem.

Barátság… mintha létezne ilyesmi. Úgy vágják egymáshoz a „legjobb barátom” szópárost, mintha lenne jelentése, súlya, mintha ez tényleg számítana. Közben meg csak érdek kapcsolatok vannak és addig tartanak, amíg az élet megkívánja, nem tovább. Ők is elhagytak engem, amint végeztünk a nyolcadikkal. Elmentek más közegbe, más barátságokat alakítottak ki és a régi már nem kellett. Pedig sok időt áldoztam rájuk. És sok energiát is. Sokszor segítettem, mindig ott voltam, ha panaszkodni akartak vagy kellett a társaság. Négyen voltunk barátok kerek négy éven át. Ez olyan ironikus. Azt hittem ez a szám majd szerencsét hoz és lesz belőle nyolc évnyi barátság is, de sajnos kiderült, hogy a négyből nem lesz több. Itt az új iskolában meg egyszerűen nem tudok beilleszkedni sehova. Harmadik kerék nem akarok lenni a már kialakult nagy barátságokban, se ötödik kerék. A páratlan számú barátságoknak soha nincs jó vége. Akikkel meg barátkoztam volna, vagy… legalábbis szívesen eltöltöttem volna az iskolai időt, ők meg nem fogadtak el. Pontosan nem tudom miért, de többségében azt kaptam vissza, hogy nincs egyedi stílusom, nem lehet engem bekategorizálni sehova, mert nem vagyok hű az alap íratlan szabályokhoz, amikhez ők meg igen. Egyszerűen nem számít, ha én úgy érzem, oda tartozom. Szerintük nem és ezzel a téma le volt zárva.

Még az év elején lehetett valamikor Ősz végén, hogy azt a táskámat, amit a szüleim vettek iskola kezdésre (azóta meg könyörögnöm kell, ha az iskolába kell valami, mert elfogyott), kidekoráltam a kedvenc bandáim nevével. Egy jól fogó filckészlettel neveket, lógókat, motívumokat firkantottam olyanokat, amik egy-egy előadónak a jellegzetes jelképe lett. Tudjátok, vannak olyan bandák, ahol a név mellé valami még tartózik. Két betűből készített motívum, egy állatminta, bármi. A lényeg, hogy aki ismeri a bandát, azonnal tudja a jelkép láttán, hogy én ezzel mit akarok és kit szeretek. A szobám falán is akad nem egy banda poszter, de úgy véltem jó, ha megmutatom a nagyvilágnak a saját zenei ízlésemet. A táskám üres textil felülete erre tökéletes volt. Nos, az egyik délutánon, amikor vártam a buszt az iskola mellett, hogy az elvigyen egy másik buszhoz és azzal eljuthassak a családi házig, mellém állt az egyik iskolai diáktársam. Egy évfolyamba jártunk, de ő… hogy is mondjam, populáris lett már a kezdetekkor. Láthatóan tehetős volt a családja, megadtak neki mindent és így képes volt az x stílusnak tökéletesen megfelelni (nem nevezem nevén a stílust se a lányt, felesleges). Szóval külsőre, akár egy hithű követő, egy „true”, egy példakép az internetről, na épp ilyen volt. És persze igen népszerű. Végig nézte a táskámat, amit épp félvállamon viseltem, majd amikor rátekintettem egy fintort láttam az arcán és lenézett. Milyen ez a lenézés? Nos, az ilyen tekintetektől érzem azt, hogy egy senki vagyok, egy utolsó szarházi, aki sokat hitt és nagyot esett. Az ilyen tekintetek éreztetik velem, hogy feleslegesen próbálkozok, mert nem tartozok abba a közösségbe, ahova ő igen. Soha nem ismernek el és nem fogadnak el semmilyen csoportban. Ez a lány tökéletesen ezeket a gondolatokat ültette belém majd meg is szólalt.
– Aha, tehát ezeket hallgatod. Most már tudom, milyen a zenei ízlésed. – Az utolsó szót úgy köpte ki, akár egy napokig rágott rágógumit, ami teljesen szétolvadt. Vagy, mint egy kutya a széttépett rongyot. Megsemmisülten leszegeztem a fejemet a földre, majd amikor megjött a busz felszálltam, ahogy ő is és abban a pillanatban már nem léteztem számára. A buszon megtalálta a saját kis társaságát. Három másik fiatal, akik hasonlóan néztek, ki mint ő. Én tudtam a különbségeket, de egy kívülállónak mind a négyen egy és ugyanaz lehetett. Sóvárogva néztem feléjük. Őszintén, jó lett volna közéjük tartozni vagy legalább tudni azt, hogy nekem is megvan épp így a klikk, a csoport, a baráti társaság, ahova akármikor elvonulhatok a világ elől. Ahol szeretettel fogadnak, ahol nem néznek le, ahol nem kritizálnak, ahol nem éreztetik velem, hogy egy senki vagyok. Ahol nevethetek, felszabadultan beszélgethetek és elfogadnak úgy, ahogy vagyok.
Utálom, hogy ennyire különc vagyok. Utálom, hogy a furcsa és fekete báránynak kinéző emberek között is, én még mindig kívülállónak érzem magam. Mire hazaértem dühös voltam a lányra, aki azonnal véleményt alkotott a zenei ízlésemről majd a bandájára, akik amúgy néha rám néztek a buszon, utána összesúgtak és nevettek – biztos voltam benne, hogy én lettem a vicc tárgya. Dühös voltam az egész életre, a szüleimre, mindenkire, amiért így jártam. Amiért a társadalom peremére kerültem sőt, jobban fogalmazva olyan, mintha egy alternatív világban élnék. Néha érzékelnek a földiek, de amúgy eltűnők az érzékszerveik elől, mert más vagyok. Sejtszinten más.

Otthon ismételten üres ház várt. Nem, mintha érdekelt volna, hogy ki merre jár. Tudtam úgyis, hogy ha a szüleim nem dolgoznak, akkor az épp aktuális szerelmükkel vannak elfoglalva. Épp biztos elmentek enni valami puccos helyre, vagy anyám vásárolgat a legjobb barátnőivel esetleg olyat tesznek, amit még nem tudok. Bárhogy is, csak egyetlen egy fontos dolgot felejtenek el állandóan, mióta „nagylány” lettem és „úgyis megértek mindent”, engem. Velem miért nem lehet elmenni, vásárolgatni? Vagy étterembe is, miért nem visznek? Miért nem foglalkoznak velem? Legközelebb akkor szólítanak a nevemen, amikor megkapom a bizonyítványt és meg akarják nézni. Illetve ha anyám ki akar oktatni és felidegesíteni, akkor megkeres. Komolyan, szerintem direkt csinálja. Addig nem törődnek velem és az se érdekli őket, hogy élek vagy halok. Kíváncsi lennék, hogy az utolsó napom után is így lesz e. Vajon akkor se érdekli majd őket, hogy mi történt? Bár, felesleges ezen gondolkodnom. Ami lesz, azt már úgyse tudom meg. A nap hátralevő részében nem foglalkoztam az iskolával, hanem zenét hallgattam a gépemen, közben interneteztem az ócskaságon, illetve amikor elkapott egy kis ihlet, rajzolgattam. Semmi szépet vagy jót nem alkottam, inkább erős fekete grafit ceruzával illetve sima rotringgal fekete foltokat és alakokat véstem a fehér papírra. Első ránézésre a kész négy rajzomra azt mondanám, hogy olyan akár egy lidérc vagy démonjárás, ami végig vonult az asztalomon. Persze semmi részletességgel, semmi tehetséggel, ezek egyszerű firkálmányok. Mégis az enyémek és kivételesen nagyon tetszettek. Elrejtettem őket az íróasztalom egyik fiókjába, majd késő estig alakítgattam az egyik honlapomat. Valami szerveren ingyen lehetett készíteni egy oldalt, ahol pár dolgot személyre szabhattam. Még nem tudom, mit kezdek vele, csupán gondoltam egyet és létrehoztam. Úgy hajnali kettő magasságában elhatároztam, hogy ez lesz az egyik hagyatékom, amolyan személyes írásokkal rajta. Háttérképnek komor és koponyás mintás felületet választottam, az alapszín a fekete, melyen fehér a szöveg. Oldalt egy zenelejátszó, egy rövid bemutatkozás, illetve még lejjebb pár kedvenc képem, amiket az interneten találtam. Egy véres kéz, ami fog egy almát, a másik egy véres száj ahol az alsó ajakban egy penge van és még lejjebb egy részlet, ahol a kádból kilóg egy kéz és a földön tabletták sorakoznak. Mind olyan kép, ami túlnyomórészt uralják a gépemet is. Az oldal felső bannerének egy kaszást ábrázoló, komor képet választottam, amin sírok, holló, meg más hasonló is van. Majd nem sokkal később elnyomott az álom.

 

4. Az utolsó hét ötödik napja

Péntek, végre! Persze ez számomra nem úgy jó, ahogy az átlag diákoknak. Nem olyan módon örülök neki, ahogy mások. Várom a vasárnapot de, csak azért mert tudom, hogy az a nap lesz az utolsó az életemben. Mivel nem történt semmi említésre méltó eme tanítási napon, így elmesélem miként jutottam erre az elhatározásra. Mivel, ez egy igen hosszú folyamatnak az eredménye és sok gondolkodással töltött idő gyümölcse.

Nem tudom pontosan mikor merült fel bennem, de ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a nyolcadik osztály után következő nyár alatt. Gyorsan jött a gondolat és azóta gyökerestül beékelte magát az agyamba. Azóta eltelt kilenc vagy tíz hónap és a filozofikus elképzelésből éles vágy lett. Kimondom, meg akarok halni. Nincs olyan nap, nincs olyan óra, amikor ne gondolnék arra, hogy milyen lesz, amikor meghalok. Azon tanakodom, van e egyáltalán bármi is a túlvilágon. Igaz e bármely vallás elképzelése vagy csupán a nagy semmi vár, amivé majd én is válok? Akármelyik végleten is tűnődtem mindig arra jutottam, hogy bármi is következzen, biztosan jobb lesz annál, mint ami most van. Felőlem megszűnhetek létezni és eggyé válhatok a nagy semmivel vagy sötét anyagba olvadhatok, az is ezerszer jobb volna. Sőt, nagyon remélem, hogy odaát nincsenek érzelmek, se emlékek, se gondolatok. Jó lenne, ha megszabadulhatnék ezektől, akkor talán nem fájna úgy olyan nagyon. Ez a fájdalom, ami tartós kínnal jár, nem fizikai, nem biológiai. Ez olyan, ami akkor fészkelte be magát a szívembe, mikor elkezdtem serdülni és ma már uralkodik a szívem és lelkem felett. Lelki fájdalomnak is hívhatnánk, ami azt illeti. Ezerszer rosszabb bármilyen fizikai fájdalomnál. Sőt, néha azt tapasztaltam, hogy ha a testemnek fájdalma van, akkor ez a lelki kín elcsitul egy kis időre és abba marad. Szóval az eltelt kilenc hónap alatt összegyűlt pár vágás a felkaromon vagy a combomon. Jelenleg hegként emlékeztetnek a tettemre és arra, hogy mindegy mennyire mélyen vagy milyen gyakran vágtam meg magam, okoztam fájdalmat testemnek, mert az a belső kín, ami marcangolja a lelkemet, nem akar elmúlni.
Vannak olyan fantasy regények, filmek, animék vagy akármilyen más alkotás, ahol általában egy démon vagy valami gonosz lény elveszi az ember lelkét és úgy kínozza. Valami ilyesmi zajlik bennem is, csupán itt semmiféle lény nem választotta el a testemtől a lelkemet. Pedig mennyire jó lenne! Gondolkodás nélkül oda adnám a lelkem akárkinek, aki képes lenne elvenni és ezzel megszüntetni a kitapinthatatlan, láthatatlan, érzékszerveken kívül eső szenvedésemet.

A nyáron csak annyival kezdődött, hogy begubóztam a szobámba és se strandra, se más programra nem mentem el senkivel. Nem, mintha anyáék sokszor próbálkoztak volna. Augusztusban már csak onnan tudtam meg, hogy anya például elment a tengerpartra egy hétre, hogy feltöltött képeket a közösségi oldalára. Gondolom addig apa töltötte meg a hűtőt, mert ennem és innom volt mit. Aztán váltottak. Apa elment valami Ázsia partjaihoz közeli szigetre (hogy honnan volt rá pénze nem tudom, mert amikor én kértem zsebpénzt nem tudott adni, mondván nincs) és magával vitt egy nálam alig idősebb lányt. Oké lehet, azért megvolt már húsz éves bőven, de nagyon fiatal, feszes bőrű, műhajú, mű szempillájú, műajkú, szerintem még műmellű is, nőcskével nyaralt egy hetet. Nem néztem meg a képeket, amiket apa is feltett. Elég volt egyetlen egy pillantást vetnem a bejegyzésre és inkább gyorsan tovább görgettem. Ugyanis a hányinger mellett döbbenet járt át, mert ott virított feketén fehéren, hogy anyám KEDVELTE! Hogy az istenbe tudott így reagálni rá? Rendben, ez mind csak egy virtuális tér, ahol az emberek össze-vissza kattintatnak azt se figyelve, hogy mi az és mit csinálnak. De, akkor is! Én kiborultam azon a nyáron és ez az állapot folytatódott az iskolával.

Nyáron csak órákra voltam szomorú, de akkor minden nap. Szeptemberi iskola kezdéssel a mély szomorúság tartóssá vált és könnyekkel a szememben aludtam el majd keltem fel reggel. Mire eljött a tél, már olyan reménytelennek és kilátástalannak véltem az életemet, hogy úgy gondoltam jobb lenne nekem a halál, sem mint ez a nyomorult élet. Nem volt cél, nem voltak barátaim, nem volt családom, csupán az a kevés rajzzal töltött idő, amik egy kicsit jobbá tették a napjaimat. De még ezen alkotásaim is ordítottak a sötétségből kifelé és azt mutatták meg, ami a lelkemben tombolt, kínzott, folyamatosan gyötört. Akár egy szadista őrült karmai között sínylődtem volna, illetve sínylődők még mindig. Tehetetlenül elviselem a bántalmazásait és hallgatom, ahogy élvezettel nevet és nézi a reakcióimat. Mert a fájdalom igenis kivált bizonyos arcmimikákat, mozdulatokat, döntéseket. S ha ez a kínzás tartós…. nos, mondanám, hogy meg lehet szokni, de az igazság az, hogy lehetetlen. Állandó zavaró tényezővé válik és lehet a fájdalom nem fog annyira izzani, mint eleinte, de akkor is érzed. Akkor is ott van. Akkor is felfogod, hogy mi történik. A tűzben felhevült vas érintése is, először rossz, aztán sokadik alkalomra már enyhül a fájdalom. De ettől még fáj. Ez itt belül, ami nyáron elkezdett gyötörni, mára belepte az egész testemet, lelkemet és képtelen vagyok másra gondolni. Minden átkozott percben a fájdalom jut az eszembe, majd a magány, majd újabb kínzó dolgok és mire eljön az este azt kívánom, hogy bár ne keljek fel többet. Bárcsak ne jönne el a holnap, bárcsak végleg elaludnék és ott is maradhatnék. Aztán amint beköszöntött a tavasz és ébredésre késztette a virágokat, eldöntöttem. Megoldom magamnak és véget vetek ennek az egésznek. Nem akarok tovább szenvedni, nem akarom ezt életem végéig elviselni. Ehhez tennem kell valamit. Ekkor merült fel bennem az öngyilkosság fogalma.

 

tumblr_mc9gnpskbo1rbf7p0o1_500.png5. Az utolsó hét utolsó napja

Döbbenet, mennyire sokféle módon képes az ember véget vetni az életének. Persze jobban szeretnek az emberek inkább úgy gondolni a halálra, hogy az saját akaratukon kívül érkezik és viszi el az áldozatát. Baleset, más ember által okozott helyzet, rossz döntés következményeként, stb. Ahogy észrevettem, az öngyilkosság fogalma tabu, tiltott és inkább hallgatnak róla. Bár szemtől szembe nem beszéltem erről senkinek – nem volt kivel, de ha kérdeztek volna róla, akkor se mondok semmit. Inkább az interneten való kutakodás eredményeként szűrtem ezt le. Természetesen úgy böngésztem, hogy inkognitóban és kitörölve minden előzményt, bár ha valamelyik szülőm felkeresné a szolgáltatót, ők ettől még kiadhatták volna az oldalak listáját, amiket megkerestem, és amikre rámentem. Ez a nap is annak a bizonyítéka, hogy nem tették meg s majd utólag bánják majd, hogy elhanyagoltak. Vagy, sose bánják és én leszek hibáztatva. Az egyszerűbb. Az emberek szeretnek hárítani, tagadni és megmásítani tényeket, amik túl fájdalmasak lehetnek kicsike szívüknek és lelküknek. Nekem nincs, ami ennyire terhelne, mégis ólom nehéznek érzem a szívem és tüskés drótkerítésbe gabalyodottnak a lelkemet.
Az öngyilkosság eszközei közül kettő tetszett a legjobban. Az egyik a gyógyszerek túladagolásával való halál, bár ott érdemes olyan erős gyógyszert szerezni, ami tényleg ütős. Persze a kevés túladagolással is halálos, erős gyógyszerek vénykötelesek, szóval azoknak egyszerűbb, akik olyan emberrel élnek együtt, aki betegsége miatt kiválthat ilyesmit. Az én szüleimnek nem volt semmi használható pirulája. Végig néztem a szobáikat és a fürdőiket egyaránt. Helyette olyan szex kellékeket, új ruhákat meg cipőket találtam, amik szerintem nem lehettek olcsóak. Persze nem érdekelne mire költenek a szüleim, hiszen a saját pénzükkel azt kezdenek, amit akarnak. Viszont még mindig a szeptemberben ellátogatott kínai boltféle nagy bevásárlásból meglévő „ruhákban” kell járnom és mi tagadás, rettentően kényelmetlenek, kicsik, és bénák. Utálom mindegyiket. Nem, azóta se áldoztak rám semmit. Néha, ha jeleztem, hogy nem lesz tízóraim az iskolában hozzám vágtak egy kevés aprót, de az egy kakaós csigára se volt elég. Bezzeg, ha az osztályfőnök jelezte, hogy kellene az osztálypénzbe fizetni, azonnal volt rá pénz. Nem vagyok hülye, tisztán látom, hogy a külső szemlélőknek azt akarják beadni a szüleim, miszerint foglalkoznak velem és ez anyagilag is igaz. Csak az láthatná, hogy minden illúzió, aki beljebb akarna tekinteni, de…. ügyebár senkit se érdekel egy kísértet élete, nemde?

Na, szóval a gyógyszer túladagolás mellett érdekelt még a gyors és biztos halál. Nem akartam túlélni, ebben tényleg százszázalékosan biztos voltam. Ha már egyszer megteszem, esélyt se akarok hagyni arra, hogy megúszhassam. Kell a halálnak az utána lévő agyturkászok maszlagja, az iskolai megvetések és gúny tárgyává válás. Nem kell, hogy megbélyegezzenek egy egész életre és még kegyetlenebb legyen az életem, mint amilyen alapból. Ráadásul, akkor nehezebben tudnám megpróbálni megint, mert odafigyelnének rám. Talán, még le is kötöznének anyuék, hogy ne tehessek kárt magamban. Az sem kizárt, hogy gumiszobába tennének. Kinek hiányzik ez? Szóval, ha megteszem, akkor annak halálbiztosnak kell lennie.
Felmerült bennem, hogy apa pengéjével felvágom az alkaromat, de tartók tőle, hogy az első fájdalmas vágás után nem tudnám megtenni a másik kezemen. S ha nem vérzek el időben? Megtalálhatnak és a fenn felvázolt helyzet lépne érvénybe. Majd eszembe jutott a vonat. Tudom, hogy rengeteg mozdonyvezető munkáját és egyben életét keseríti meg az öngyilkosok próbálkozásai, de csak ezért nem mondok le erről a lehetőségről. Mivel kutakodtam a témában olyan mozdonyvezető történeteket is olvashattam, amiken elakadt a lélegzetem. Nem egy egyszerű munka épp az olyan emberek miatt, mint amilyen én is vagyok. De hát, csak egyszer kell elütnie. Többet nem. Így ki is néztem magamnak a szomszédos településen lévő vasútállomást, mely aránylag elhagyatottabb és kevesen utaznak arra. Inkább teherszállító vonatok járnak ott, mindenféle hatalmas tartályokkal, új autókkal, amit csak el tud az ember képzelni. Amolyan kereskedelmi vonal és nem személyszállító szakasz, többnyire. Nem akartam a mozdonyvezető mellett utasoknak is traumát okozni plusz, ha miattam késnek, akkor a halálom után is egy átkozott senki maradok, akire így emlékeznek majd. Nem, teljesen jó lesz egy tehervagon. Ugyan azt tudja.

Kinéztem egy délre épp odaérő vonatot. Sok mindent meg lehet tudni az internet segítségével, szóval kiszámoltam mikor lesz ott egy autókat szállító tehervonat. Nemsokára megyek is ki a tíz órakor induló buszhoz, ami elvisz arra a településre. Ott átsétálok a vasútállomásra, és amíg nem jön a vonat azt tervezem, hogy meghúzódok valahol egy árnyékosabb helyen. Nem szabad esélyt adnom arra, hogy megakadályozzon bárki is feltéve, ha lesz ott valaki. Amint hallom a vonat közeledtét odafutok a peremhez és ugrok, majd remélem eléggé szétszed ahhoz, hogy nyomban meghaljak. Ha sikerült, azt úgyis megtudjuk. Mivel ha túlélem valamilyen előre nem látott behatás miatt (mégis megmentenek, csodával határos módon túlélem a vonattal való találkozást, stb.), akkor folytatom az írást ezen az oldalon. Ha nem, akkor…. ezt szerintem nem kell tovább ragoznom.
Záró gondolatként még annyit: Remélem nincs olyan, hogy karma, mert ebbe a pokolba én nem akarok visszatérni.

Vége

Egy perces Horror - A váratlan támadó

Összesen 3, A/4-es oldal. E/1 személyben elmesélt rövid történet.

Előszó: Köszönöm, hogy benéztél! Most sikerült egy igen rövid történetet összehoznom ismételten, amiről nehéz lenne pár szóval beszélni, hiszen ennyivel elmeséli saját magát. 
Ha szeretnél támogass patreon oldalamon, hogy idővel kiadhassam saját történeteimet s ne csak eme blog hasábjain legyenek olvashatóak (sőt, a Bánatos Kísértet ott le is tölthető PDF formátumban). Hagyj véleményt lenn és kellemes borzongást kívánok! 

A Váratlan Támadó

Mindig is érdekesnek véltem a nyári estéket. Mikor húszat ütött a karórám mutatója és épp vártam a tíz perccel később érkező helyi járatot, mely hazavisz az este kezdetét kékes fények és lustán lefekvő nap jellemezte. Mintha az este színeit fehér festékkel felhígították volna s emiatt tovább tartott a nappali világosság. Ettől függetlenül a város utcalámpái már égtek és álmos, fáradt arcok néztek rám vagy másfele. Nehéz és hosszú nap áll mögöttem. Válltáskámat áttettem a másik vállamra majd gyors pillantást vetettem a karórámra. Húsz óra két perc. Miért telik ennyire lassan az idő? Tanakodtam.

Lilly Owen a nevem és már negyven elmúltam. Egy szem leányom épp egyetemre jár és remélhetőleg jobb életet, jobb jövőt farag ezáltal magának, mint sem amit én alkottam magamnak. Egyszerű szakács vagyok és a belváros szívében lévő Szivárvány nevezetű étterem egyik dolgozója vagyok. A név arra akar utalni a tulaj szerint, hogy hihetetlenül nagy a választék, ráadásul reform dolgok is akadnak. Például laktóz vagy gluténmentes ételek, vegán vagy paleo dolgok és társai. Őszinte leszek, már az első két éves gyakorlatom után megbántam, hogy ezt a szakmát választottam. De, ha már eltelt ennyi idő, nem akartam kukába dobni az egészet s végig csináltam. Főleg, hogy addigra – épp a vizsgaidőszakra – kiderült, állapotos vagyok. Az akkori barátommal még túl fiatalon összehoztunk egy gyermeket. Eleinte nagyon vártuk és ifjúkori szenvedéllyel és hévvel vágtunk bele a családalapításba. Felelőtlenül és felkészületlenül, persze. Semmit se gondoltunk át ténylegesen és igazság szerint fel se tudtuk fogni mit jelent majd ez számunkra. Hiszen mindenki olyan könnyen neveli a sajátját és annyira egyszerűnek tűnt. Ráadásul olyan maszlagokkal etettek minket, mint „magadtól tudni fogod, az ösztöneidben van” vagy „nem kell aggódni, egyszer minden megoldódik”. Sajnos nem így lett. Kislányunk Rebecca alig lehetett három éves, amikor apja és egyben életem első szerelme, akivel gimnázium első osztálya óta tetszettünk egymásnak – elhagyott egy másik nőért mondván, nem élt eleget. Nem akarta végleg elkötelezni magát egy család mellett és egy olyan súlyos helyzetben, amiből nincs kiút. Szóval, végül rám hagyta a gyereknevelést és azt, hogy tartsam el, ahogy tudom, és ahogy akarom. Néha ad pénzt, néha nem. Őszintén, nem érdekel. Majd nem tíz év után eszébe jutott az első leánya és szeretett volna Rebecca-val kicsit többet lenni és közös programokra vinni. De az addigra serdülni kezdő leányom megtagadta tőle ezeket a lehetőségeket és csak annyit mondott „tedd azt, amit eddig is. Adj pénzt és hagyjál békén.” Persze Frank azt hitte, hogy én beszéltem rá a lányom és ellene hangoltam, míg nem volt mellettünk. Pedig, nem igaz. Rebecca magától viselkedett így – és megvallom, szerintem jogosan volt mérges a saját, vér szerinti apjára. Azt se tudta, hogy néz ki és három éves kora óta rá se hederített. Nem is értem, mit várt majd egy évtized után.

Bárhogy is, megvagyunk. Élünk és igazán büszke vagyok a lányomra. Ugyanis megcsinálta a karrierjét, ebben már biztos vagyok. Olyan rafinált, rátermett és bátor lélek ő, amilyen én soha nem leszek. Se az apja. Lekörözött sőt, lepipált mindkettőnket és ez, akárhányszor belegondolok, mély örömmel tölt el. Ő megcsinálta, ő már fiatalon sikeres! Rebecca nagyot, mert álmodni és a modern kor vívmányait kihasználva (az internet adta mérhetetlen lehetőségeire gondolok) elérte, hogy ma már vásároljanak tőle festményeket. Bizony, a lányom egy nagy művész, aki előszeretettel alkalmazza a középiskolában eltanult hagyományos technikákat, mint akvarell festmények, diófestékkel való rajzolás vagy szénrajzok. Mindhárom formában zseniális rajzokat csinál, s nem csak azért mondom, mert elfogult anyjaként én vagyok a legnagyobb rajongója. Nem, ezt temérdek visszajelzés is igazolja. Ebben az évben már két galéria is felkereste, mondván szívesen látnák pár alkotását az állatokról szóló kiállításukon. Lányom ugyanis előszeretettel rajzol állatokat. Mindenfélét, amit csak látni lehet. Gyakran jár az állatkertbe emiatt, hogy testközelből és élőben megfigyelhesse a legritkább lényeket. Az igazgató annyira megkedvelte a lányomat, hogy a nyárra például kedvezményes bérletet kínált fel neki cserébe annyit kért, hogy tűntesse fel az állatkert nevét, amikor feltölti a festményeit. Ez a nyári bérlet nevetségesen olcsó összeget kóstált, így álltam is neki. Sőt, már nem egy külföldi vásárlása is akadt, aminek a postaköltségét szintén kifizettem. Hadd terjeszkedjen, hadd csinálja a maga művészeti karrierjét! Ezek után kitalálhatjátok mit tanul az egyetemen. Ha minden igaz és összejön, diplomás festő lesz belőle. Engem mindig is lebeszéltek az álmaimról mikor gyermek és tini voltam. A szüleim nem hittek bennem, sem az álmaimban. Nos, én nem akartam ezt megtenni a lányommal. Nem akartam akadályozni abban, amit már óvodás kora óta tudott: hogy festő akar lenni. Ő már öt évesen megmondta, hogy ez lesz a munkája és tessék! Remélhetőleg összejön. Ki mondhatja el ezt magáról? Na, ügye.

Nem irigylek tőle semmit, sőt! Csak remélni tudom, hogy töretlenül halmozza fel a sikereket és idővel olyan festő válhat belőle, aki abból él, amit szeret csinálni. S míg élek, addig segítem és támogatom ebben. Közben, míg gondolkodtam az idő telt, de nem olyan gyorsan, mint amire számítottam. A karórám szerint alig két perc múlva jön a busz, mégis olyan érzésem van, mintha órákon át morfondíroztam volna az életemen. Pedig akadnak napok, amikor a biológiai órám egész pontosan működik és percre pontosan meg tudom mondani az időt. Máskor összekuszálódik és hihetetlennek hat a valós idő. Visszatérve a valóságba körbe tekintettem. Nem sokan várakoztunk ennyire későn. Rajtam kívül két férfi, egyikük ingben és élére vasalt nadrágban, tipikus irodai munkásként és glória ősz hajjal várta valamelyik buszt. Persze jó pár lépésre tőlem. A másikuk az ő ellentéte lehetett. Sportos, lezser öltözékéhez rágózott és kezeit zsebre téve, zenét hallgatva kizárta a külvilágot. Korra nem tudtam megállapítani, hogy mennyi lehetett. Gyakran megzavar az arcszerkezet, az öltözködés, ami manapság divatos és sok más tényező is. Az öregek fiatalosak akarnak lenni, a fiatalok meg felnőttesebbek. Kifordult a világ önmagából, ez már biztos. Jómagam egyszerűen lófarokba fogott hajjal, szemüveggel és sima egyszerű farmer plusz póló öltözékemmel elvegyültem a tömegben. Nem kívántam kiöltözni, arra a tíz percre, míg a busz hazavisz se arra a másik tíz percre, míg megvárom a járatomat. A munkahelyemen meg úgyis egyenruha van, ami alá elvárás az egyesszerű nadrág. Felsőt, kötényt, cipőt, mindent az étterem ad és áll. Viszont emiatt nem is érdemes túl sok ruhát vagy lábbelit vennem magamnak. Minek? Azokra a kevés alkalmakra, amikor szabad napokon szocializálódok kicsit a barátnőimmel vagy meglátogatjuk anyámat, bőven elég az, ami van. Igaz, majd négy éve nem frissítettem a gardróbomat, de nem is érzem szükségét. Lányom annál inkább. De hát, ő egy művész, ő azt vesz fel, amit akar és akkor, amikor kedve tartja. – nagyot sóhajtva feltekintettem az érkező buszokat mutató táblára.

– Már itt kellene lennie. – Szólalt meg az irodista férfi.

– Igen. Gondolom, megint késik.

– Gyakran szokott?

– Nem, csupán nyáron valamiért lazábbak a sofőrök és ilyenkor ráérősen vezetnek. Így tapasztaltam. – Mondtam, amit a férfi nagy „Ah, értem” mondattal le is zárt. Ránézve egy pillanatra jól szituált, frissen borotválkozott, szemüveges férfinek tűnt, aki láthatóan épp úgy fáradt, mint én. A zenét hallgató férfi is odalépett majd láthatóan bosszúsan tekintett mobil készülékére. Ezek szerint mindenki ugyan arra várt. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a Vásár csarnoknál. Nevét onnan kapta, hogy közvetlenül a buszmegálló mögött és az autóbusz állomás között hatalmas földszintes betonkockákból álló csarnok feküdt. Itten mindenféle árusok összegyűltek, általában hétköznap délelőtt és felfedték portékáikat. Volt itt minden, épp akár a piacokon. Sőt, ha úgy nézzük ez egy fedett piactér volt, így az év összes évszakában volt lehetőség kijárni, árulni. Annyira tele szokott lenni, hogy külsőleg a fal mentén is helyeztek el asztalokat. Nyáron és tavasszal általában virágokat, növényeket és magvakat árultak ültetéshez. Idősek és még idősebbek. Szerintem nyugdíjasok. Szerettem tőlük vásárolni, mert a zöldségeik sokkal finomabbak voltak, mint sem a nagy cégeké és érezhetően saját kertben termesztett volt mind.

– Na, most már tényleg jöhetne. – Morgolódott a lezser stílusú férfi hangosan. Nem tudom, észre vette e magát, mivel füle még mindig be volt dugva. Ekkor észrevettem, hogy az öltönyös férfi elfordult és ijesztő árnyék vetült arcára. Aktatáskáját két kézzel fogta s mintha turkált volna benne. Valamiért elfogott a félelem és testem el akart futni. Messze innen. De, ekkor megláttam a buszt, ami nekem kellett. Befordult két sarokkal messzebb s jelzőszáma ott virított elől, a hatalmas szélvédő felett.

– Végre, itt a busz. – Lelkesedve előre léptem épp az elektronikus tábla alá álltam, elfeledkezve a másik két férfiról. A rémület vagy mi a fene azonnal elillant és görcsbe rándult gyomrom is megnyugodott. Szemeim előtt már ott lebegett Rebecca arca, amint felugrik a laptopja elől és nyakamba borul még mielőtt belépek az ajtón. Majd, ahogy azt három éves kora óta mindig, most is meg fogja kérdezni: Hoztál nekem valamit? S én erre azt válaszolom: Most, csak magamat. Óvodásként nem örült ennek, de ma már hozzá teszi: Nekem ennyi is elég.

– Megyek haza Rebecca. – Mondtam magamnak majd abban a pillanatban éles fájdalom hasított végig testemen. Arcom eltorzulhatott, mert amikor oldalra néztem a lezser férfi ijedten nézett rám. A busz méterekre volt, másodpercekre tőlem és attól, hogy hazajussak.

– Mi a…. mi történt? – Alig tudtam beszélni. Valami keserű fémes íz terjengett a torkomban majd újabb fájdalom hasított belém, ekkor fentebb elég közel a bordáimhoz. Megfordultam, mert a fájdalom pontok épp hátul, illetve oldalról jöttek. Az irodista férfi fehéren virító fogait láttam meg elsőre. Vicsorgott, akár egy vadállat. Majd csillant még valami lejjebb, a kezében. – Mit tett? – Kérdeztem, de mielőtt választ kaphattam volna, össze estem. A földön fekve döbbentem rá, hogy az irodista férfi kezében egy bicska volt. Éles kés, aminek a vége megcsillant a lusta napfényben. A busz megállt épp előttem, az ajtó kinyílt s ekkor elsötétült minden. Hallani még hallottam zajokat sőt, mintha valaki sikoltott volna a buszon. De ezek után mi történt nem tudom. Ahogy azt se, Rebecca lányom várt e otthon engem. Csak azt tudtam, hogy leszúrtak épp, mielőtt felszállhattam volna a buszra.

– Miért én? – Kérdeztem a sötétségtől. – Miért én és miért most?

 

Vége.

Fotózások kulisszái mögött – Mennyibe került? #1

Modellkedni akarsz, de nincs elég pénzed? Van pénzed, de nincs ötleted? Nincs semmid, de érdekel a modellkedés? Valamire csak tudok választ adni.

48255936_761072880897419_152421568926973952_n.jpgValamelyik fenti kérdés merülhetett fel benned, ami idevezetett a bejegyzésemhez. Kiemelném, hogy nem vagyok profi, se szakértő. Hobbi szinten modellkedő amatőr hölgyecske volnék, aki szórakozásból és önkifejezés miatt szeret a kamera elé állni. Egyelőre nincs olyan ambícióm, hogy hivatalos modell legyek, aki ebből él meg. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.

Viszont szeretnék segíteni azoknak, akik nagyon bizonytalanok és félnek ettől az egésztől, mégis sokat álmodoznak róla. Megmutatom mi mennyibe került és mit kellett összehozni ahhoz, hogy végül a fotózások megszülessenek. De persze a legnehezebb rész a saját komfortoznánk áthágása, az eddig megszokott kamera mentes élettel szembemenni és levetkőzni a gátlásainkat. A fotósokról szeretnék pár szót írni és kiemelve őket, hogy az ő példájuk után legyen annak is mersze ráírni egy fotósra, akinek eddig nem volt. Higgyétek el, a fotós nem harap! Én voltam egy ilyen fotós összejövetelen is, egyikük se akart megenni. Csupán pár lesi fotó készült, de azt is előre megkérdezték, hogy szabad e. :D Hihetetlen tudom, mert annak idején rettegtem az effajta szereplésektől és azt hittem, csak akkor lehetek modell, ha van pénzem kifizetni egy profit. Persze egy nap szeretném, hiszen nem viccből kérnek pénzt azok, akik mégis. De, amíg nem vagyok gazdag, addig léteznek és akadnak alternatív megoldások is. Az első fotózásaimat Asenath La Morte barátnőmnek köszönhetem, aki hobbi szinten fotózik és én voltam az első emberi alanya (vagy, hogy nevezik ezt) a lényeg, hogy se ő, se én nem rendelkeztünk tapasztalattal. Nálam ő törte meg a jeget és elérte azt, hogy beleszeressek a fotózásba. Minden alkalom egy külön kaland és élmény, amit soha nem fogok elfelejteni. S önzetlenül nem kért cserébe semmit. Persze nem mindenkinek akadhat hobbi fotós barátja, aki ingyen és bérmentve készít pár képet róla, mert jóban vannak. Erre jött létre az olyan lehetőség, ahol a fotós és modell kölcsönösen reklámozzák egymást. Itt jön képbe Sziszi PhotoArt, akit úgy ismertem meg, hogy fotós – modell csoportokba írtam. A hirdetésem egyszerű volt. Olyan fotóst kerestem, aki szívesen dolgozna velem s mivel szegény vagyok, pénzt nem tudok vagy nagyon jelképeset adni. Akadt pár jelentkező és végül Sziszi volt az egyetlen komoly, akivel sikerült összehozni az első fotózást. Ott eldőlt minden. S úgy tűnt az együttműködéssel nem lesz gond. Sziszi, csupán TFCD-t (Time for CD) kér a fotózásokért illetve, hogy tüntessem fel a nevét minden közzé tett képnél (ez részemről alap, hiszen Asenath neve is mindenhol ott van, amit ő készített), és felhasználhassa a képeimet, ha úgy adódna. Bár, természetesen megkérdez, ha versenyre szeretne benevezni egy olyan képpel, amin én vagyok. De az alap íratlan megállapodás szerint felhasználhatná amúgy is. Az első ilyen nagyszerű élményem épp márciusban volt. Fekete fehér fotókiállítás volt Pécsett és Sziszi két képemet is kiválasztotta, amit felhasznált. A nyitóünnepségen ott voltam, ahol más fotósok is megjelentek és az egyikük… Nos, azt mondta, hogy karakteres arcom van, amit szeretne megörökíteni, de nem beállított mesterkélt pózban, hanem amolyan lesi fotósként elkapni pár átlagos pillanatot. Nehéz volt természetesnek lenni és nem észre venni, ahogy a nagy lencse felém mered. xD A fotók két hétig voltak láthatóak. Szóval ennyi ideig egy falon lógtam… hehehe. :D

Bizonyíték:

 img_20190319_171628.jpg

Már volt egy másik költségvetéshez köthető bejegyzésem, ami miatt ismétlésnek érezhettek pár részt (turkálós holmikról volt benne szó ITT). Remélem nem gond. S végül igyekszem összesíteni mindegyik fotózásnál azt, hogy körülbelül mennyibe kerülhetett. Persze itt nincs benne az idő és energia, amit én és a fotósok egyaránt belefektettünk. Ezek a legértékesebb tényezők. (:

 

Bolyongás

18.jpg

Ez volt életem első fotózása. Elmondhatatlanul izgultam és konkrétan rettegtem. Mi van, ha a kis barátnőm azt mondja menthetetlen vagyok és hagyjuk? Mi van, ha valójában őstehetségtelen vagyok és feleslegesen ábrándoztam ilyesmiről? Ha rossz a helyszín, rossz a ruhaválasztás, belehalok a képekbe? – Az aggodalommal teli kétségbe esett kérdések halmaza nőtt és nőtt, mígnem elkészült az első 2-3 kép. Rendben, kellett azért legalább 10-15 perc, mire felengedtem. De utána maga volt a vérpezsdítő kaland! Főleg, hogy tiltott területre másztunk be és ott is készült pár kép. xD Ez is olyan volt – majdnem – mint az első szerelem vagy csók. Soha nem felejted el. Az egyetlen költség ezen a napon a buszjegy és a bevásárló áruházban vett ebéd jelentette (buszjegy is, csupán oda úton). A pólót még nagyon régen külföldön vettem egy ruházati boltban és szerintem épp annyi lehetett, mint mostanság 2-3ezer forint. A szoknya New Yorkeres, amire ha jól emlékszem szintén 3ezer forint volt kb. A lyukas harisnya (ami nem nagyon látszik annak, mert igen apró) ezer forint alatt volt egy kínai boltban. A bakancs és a hajfestés nagy tétel volt, bár a bakancsra úgy tekintek, mint egy több éves befektetés (negyedik évét tapossa és még mindig simán hordható). A bakancs húszezer forintba fájt, amikor megvettem, de ügyebár ő visszaköszön más fotózásokon is. (: Szóval többször nem kell „felszámolni”. A hajfestés meg durván hatezer forint volt, ha jól emlékszem és azt rendszeresen csinálom és nem csak fotózás miatt. Megjegyzés: A látható kép is ama nevezetes tiltott helyen készült. :D 

 

Bíbor Dáma és Ártatlanság

dscn1841-1.jpgMindkettő egy napon készültek, szintén Asenath közreműködésével. Az eredeti helyszínt, amit kinéztünk Pécsett kiderült, hogy vasárnap nem látogatható, aznap be van zárva. Nem tudtuk így improvizálnunk kellett és mi tagadás, utólag belegondolva ÉPP így volt a jó! Persze szeretnék visszatérni az eredetileg kigondolt helyszínre, de végülis az eredmények egészen jók lettek. Az ártatlanság direkt lett minimalista. Az egybe ruha, ha jól emlékszem CA termék és biztosan nem lehetett több ötezer forintnál. Ráadásul előtte egy nyárral korábban vettem (és még mindig megvan és viselem). A nyakék és karkötő Claire’s féle termék. Gyűrű is volt hozzá, de az 2 nap hordás után tönkrement. Háromezer forint volt, ez az ékszer kivételesen még mindig hordható állapotban van, bár a nyakék azóta kissé kinyúlt. A helyszínek ingyenesek voltak, szabadon látogathatóak és igazság szerint szem előtt a hétköznapi embereknek. Sminkem nem volt (ahogy az előzőnél se, azt elfelejtettem), így arra se kellett költenem. Igen, első három alkalommal smink nélkül mertem a fényképezőgép elé állni és tudjátok mit? Nem bántam meg! Sőt, hiányzik! Úgy vélem jó lenne, ha elfogadott lenne a szó szerint természetes fotózás is, nem csak az agyonsminkelt verzió. Annak is megvan a maga szépsége, de ennek is! (:

A Bíbor Dáma ruházatot drága Asenath adta kölcsön a fotózás idejére. Egy parkban öltöztem át magas bokrok és az ő takarásával. SOHA nem csináltam még ilyet és nem hiszem, hogy egyhamar fogok, de akkor rákényszerültem. Nem volt a közelben sehol egy mosdó vagy valami, így extra gyorsan átvedlettem. :D Az ott lévő ékszerek is Claire’s-ből vannak. Együtt vettem az előző fotózás ékszereivel. Eme ékszerekből egy sincs meg. A fenn említett bolt termékei ennyire „tartósak”. Na, mindegy is. A hajamat ismételten festettem a fotózás előtt. A lábbeli, a szandál meg szintén egy olcsóbb darab a Deichmanból. Még mindig, ennyi nyár elteltével is közkedvelt darab, amit meg tudok érteni. Kényelmes, alkalmazkodik akármilyen lábfejhez. A baj vele, hogy nekem ennyi év után kinyúlt a gumija és már nem marad a lábamon.
A legtöbb elköltött dolog itt a szabadidő volt. Hihetetlenül jó mulatság és szórakozás volt egyben. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk és persze utána még beültünk valahova inni. Akaratlanul is jobban megismertük egymást és eme barátsághoz csak hozzá tett. Így ha arra adod a fejed, hogy fotóst keresel, azt tudom még mondani: Számíts rá, hogy a fotós barátoddá válhat. Amiben semmi rossz nincs sőt, ha ennyire össze tudtok hangolódni az az igazi!

 

Modern Nekromancer

dscn3640-1.jpg

Nos, itt már tudtam, hogy sminket szeretnék, így berohantam a legközelebbi drogériába (DM) és az akciós részlegről vettem szempillaspirált, szemhéjtust, a legsötétebb rúzs is akciós volt (sötétlila), két alapozót, mert nem tudtam melyik lesz a jó és… ennyi. :D Nem vittem túlzásba. Régen külön sminkes táskám volt tele mindenfélével, de én úgy vélem: felesleges ennyit költeni a sminkre. Számomra nem számít annyit a smink, hiszen alapvetően nem viselek jó ideje és nem hiányzik. Eme gyors akciós vásárlással talán hatezer forintot hagyhattam ott és azóta is ezeket használom. Mostanában fogyott el a szemhéjtus. :D

A Nekromancerhez elutaztam Dunaújvárosba, így azt az útiköltséget még hozzá adhatjuk a kiadásokhoz. A ruha, amit viselek már jóval előtte meg lettek véve, tehát nem a fotózás előtt vettem 2 nappal vagy egy héttel, hanem sokkal régebben. Ügye a fenn említett bakancs visszaköszön. A fekete nadrág New Yorkeres, durván ötezer forint lehetett, nem több. A csontvázas pólóm Rockpincéből vásárolt, hatezer forintot kóstált. (És szerintem még viszontlátjátok majd másik fotózáson is). A nyakörv ajándékba volt, de nem drága olyat venni / készíteni. A kesztyű 500 forint volt egy Pécsi üzletben (mobidisck), a koponyafejes gyűrű szintén az előző boltból volt ezer forintért. Megbántam, mert sima bizsu volt és olyat nem tudok hordani, allergiás vagyok rá. A másik gyűrűt egy előtte lévő OGT-n vettem ezer forintért. Azt sajnos meg elhagytam tavaly októberben. A szövetkabát (ami a következő télen lesz 5 éves), szintén New Yorkeres és… már nem emlékszem az árára, de talán 15-20ezer lehetett. A fotózás előtt másfél évvel vehettem talán. A szegecses karkötők Rockpincéből vannak szintén és darabja alig 1500 – 2000 Ft lehetett. Egyáltalán nem drágák az ilyenek, és ahogy említettem, házilag is lehet készíteni.
Ha azt nézzük, hogy a legtöbb holmit már jóval azelőtt megvettem, mielőtt a fotózást összehoztuk volna (és apránként szereztem be őket, nem egyszerre), akkor egyáltalán nem volt nagy kiadás. Az útiköltség több volt aznap, no meg ismételten előtte egy fodrászat. Minden mást, ami a képeken látható Asenath hozta, a helyszín meg… adta magát. (:

 

47114216_214088409485096_2580322948783013888_n.jpgSok idő kihagyással végül úgy döntöttem, hogy hirdetést teszek fel és keresek magamnak egy fotóst. Nem volt egyszerű elhatározás, de nem bántam meg. Ekkor jött össze:

Városi Lázadó

Mivel nem ismertük egymást úgy véltem jobb, ha nem extrém dologgal kezdünk. Ahogy felöltöztem az tényleg számomra a normális, hétköznapi öltözékemnek számít és épp ezért nagyon meglepett az internetes visszajelzések mindegyike. Kicsit felbátorított, szóval szeretnék majd hasonlóan metalhead jellegű fotózást, egyszer majd. A börkabár New Yorkeres és szintén több éves, nem mai darab volt. Akkoriban tíz ezer forintot fizettem érte és azóta is hordom. A smink ugyan az, ami a Nekromancernél és nem kellett érte fizetni még egyszer, hiszen már egyszer megvettem. A pulóver (amit soha nem felejtek el) a Takko férfi részlegéről van. Amikor megláttam tudtam, hogy nekem KELL. XL méret így akkora akár egy sátor, de imádom. Hat vagy hétezer forint lehetett. Azt is hordom, télen állandóan. A Skillet pólót ajándékba kaptam születésnapomra és a Rockpincéből van. Változó mennyiért mozognak ott az együtteses pólók, de durván négyezer forint lehetett. A nadrág megint New Yorkeres és leértékelve vettem háromezer forintért még jó pár hónappal előtte. A bakancsot tudjátok, a nyakörv ugyan az. :D A kesztyű szintén ajándékba kaptam (egy évvel előtte), Rockpincés darab, és ha jól emlékszem 1500 forint lehetett, nem több. A helyszín ingyenes volt, majd a végén kávéztunk. :D Mivel az átlagos, amúgy is mindig használatos öltözékemet viseltem, így igazság szerint úgy éreztem (és utólag is úgy gondolom), semmi kiadása nem volt a fotózásnak, hiszen…. nem a fotózás miatt vettem őket, hanem mert hordani akarom őket mindig. Mondjuk, ez a legtöbb fotózásomra jellemző.

S itt kiderült, hogy remekül tudunk együtt dolgozni, szóval eldöntetett, hogy még lesz jó pár közös fotózás. Amik sikeresen összejöttek. Lássuk azokat is.

 

Decemberi Karácsony és Gothic fotózás

48390872_471853333342527_8180038181878497280_n.jpgHa, már olyan jól sikerült az első közös, akkor térjünk is a lényegre. :D Itt a sminket a fotós ismerőse készítette, aki saját készletét használta és nem kért érte semmit, csupán annyit, hogy megjelöljem a nevét és felhasználhassa a képeimet, ha úgy adódna. Természetesen belementem. A Karácsonyi témánál az egybe ruha turkálóból lett szerezve 4ezer forintért és nem bántam meg ennyiért megvenni! Hihetetlenül szép darab és az anyaga, egy álom! A nyakéket Asenath készítette nekem, az az ő érdeme. A smink ügyebár Lilla Rékai munkája és minden más a képen a fotós kelléke volt. Oh, kivéve a hajcsatt! Azt 500 -600Ftért vettem még így karácsonyra egy… boltban, nem emlékszem a nevére. A kicsit gótikusabb szett se volt eget rengetően drága. A bakancs…. igen, még mindig az. :D Ahol díszes derékövem van, nos, ezt az övet a fotós adta kölcsön. A csipke felső ismételten New Yorkeres (sokat szemeztem vele mire megvettem) és nem volt több háromezernél. Esetleg ötszáz forinttal. Az alsó fekete szoknya HM-ből van és kiárusítás alatt vettem az utolsó két darabból. Nem emlékszem sajnos, hogy mennyibe került. Smink itt is Lilla Rékai-t illeti és a harisnya, ami koponyás mintás, még az első halloween vásárlásomnál lett véve a Lidl-ben. Alig kétezer forint lehetett? Sajnos erre sem emlékszem annyira régen volt. Még mindig hordom, még mindig szeretem (ahogy az összes többi ruhát) és engem nagyon meglepett, hogy ez a harisnya nem egy évszakot bírt ki, hanem jóval többet. Legközelebb is akarok venni Lidlféle halloween harisnyákat!

A fűzős képen és az előzőn is, két szoknya volt rajtam, ami nem látszik. Azért vettem fel kettőt, hogy bő hatást adjon a szoknya. Alsó szoknyának egy turkálóban szerzett ezer forintért vesztegetett darabot használtam, aminek bár kell egy cipzár csere, amúgy tökéletes és szeretem. A fűzőt Asenath barátnőm készítette, ahogy a hozzá felhasznált nyakéket is. Nélküle nem lenne ennyi gótikus holmim (ha érdekel, még pár alkotása látogass el a facebook oldalára ITT és érdeklődj, ha szeretnél valamit). Akkor van még rajtam lyukas kesztyű, hát ezt boldog, boldogtalan akárhol beszerezheti nevetséges összegekért (szóval a Claire’sben ne vegyétek meg olyan drágán!). Én szerintem egy kínai boltban vehettem párszáz forintos tételként. Az előbb említett bolt a rózsaszín darabot négyezer forinért (!!) árulja. Egyszer a fekete testvérét is láttam ennyiért náluk. Nevetséges, ebay-en elérhető 200-300 forintért is. Mindegy, ez akárkinek beszerezhető, bár nekem már jó ideje megvolt. A harisnya itt változatlan. A két kézcsont a fűzőn azok csattok és ajándékba kaptam őket. Nem tudom az árukat, de azt igen, hogy szintén Ebayen (vagy majd Halloweenkor is biztosan) nevetséges összegekért beszerezhető, ahogy egy koponyás üveg úgy… bármi. Ehj, és ilyenkor sóhajtok nagyot. Mert bár örülök annak, hogy jó áron beszerezhetem ezeket, de az is, akinek semmit se jelent csak ideiglenes „őrületként” megveszi, mert jaaaj, miért ne. Aztán nem is használja, nem is fontos, feleslegesen megszerezte. Míg nekem ezek mind olyanok, akár a világ legértékesebb kincse. Mindegy is. Nem ez a fontos.

Oh és a hajamban használt virág a fotóstól van szintén, ahogy az általa felállított mini stúdióban került sor a fotózásra. Elmondhatatlanul jó ajándék volt így karácsonyra. S hát, belegondolva: nem kellett gazdagnak lennem ahhoz, hogy Gothic legyek. S ezeket a szetteket hétköznap is tudom hordani, ha úgy hozza a helyzet (és igyekszem is kiöltözni, amikor csak lehet). Imádom, amikor a képeken önmagam lehetek. Olyankor olyan, mintha egy kis időre szabad lehetnék és levethetném a felnőtt lét rabláncait.

 

Egyelőre ennyi lenne. Hamarosan folytatom a Jeges Fekete, Boszorkány, Prosperine Daemon és Májusi Elegancia fotózásokkal. Addig is, köszönöm, hogy benéztél és elolvastad! Remélem, elég bátorságot nyersz majd ebből, hogy belevágj életed álmába akármi is legyen az! (: S remélem azt is látjátok, hogy nem kell sok vagyonnal rendelkezni ahhoz, ha önmagad akarsz lenni, akár a képeken, akár a hétköznapokon (vagy mindkettő). Mert mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.

Cathreen Misery
Ui.: Ha gondolod Pinterest oldalamon tekintsd meg az összes eddigi fotózást, vagy Facebook oldalamon. Köszönöm!

Bánatos Kísértet - Galiene 1090

Elérkeztünk az utolsó történethez. Köszönöm, hogy eddig olvastál. Ha most járnál itt először ajánlom figyelmedbe a fenti menüt, ahol megtalálod a többi Bánatos Kísértet történetet is!

Előszó: Ezennel elérkeztünk az utolsó történethez. Kiderül Tommy kiléte és az, hogy miért jelent meg pár ártatlanságát elvesztett gyermeknek. S bár a hat gyermek számát megnövelhetném a végtelenséggel, annyi történetet nem akartam írni, mert a lényege és a vége egy és ugyan az. Az emberben lakozó mélységes gonosz ott lapul bennünk várva a megfelelő alkalmat, s mint valami átkozott filozófiai ördögi kör szedi áldozatait. Akit bántalmazás ért vagy trauma, az okozni fog a másiknak valami hasonlót, aki szintén elköveti ugyan ezt egy másik ártatlanon és a körforgás halad tovább a végtelenségig. Igyekszem mindenre választ adni, bár a legfontosabb kérdésre hegyeztem ki a történetet: Miért létezik Tommy és ki volt ő? A többi kérdést meg rád hagyom, kedves olvasó. Az agyad biztosan kitalál többféle magyarázatot, hiszen az embernek muszáj valami okot, valami logikát találnia a jelenségekben. Hiszen nem létezhet a világ magyarázat nélkül. Nem ígérem, hogy ezzel elégedett leszel, sőt lehet, csalódsz majd. De bárhogy is légyen, a történet sorozat a végéhez ért. Köszönöm, hogy eddig végig követted a történeteket és remélem, hűen visszajársz majd továbbra is.

Cathreen M.

 medieval_family_by_cerkvenik_d5br2d6.jpg

(A képet rajzolta Cerkvenik)

1. fejezet

Messze, valahol a Duna és a Fekete tenger találkozásánál élt egy család. Ahogy a legtöbb ebben a kis faluban, úgy ők is halászatból éltek. A tenger bőségesen adakozott tengeri kincseiből, így generációkon keresztül többször megúszták a számtalan adózásból fakadó nehézségeket. Nem adósodtak el, nem tartoztak senkinek és mindig volt mit enni. Galiene és férje Hagen Bernett egy gyors házasságot követően a férfi örökölt házába költöztek, mely egy fából készült, omladozó, egy szobás viskó volt közvetlenül a kikötő mellett. Sok helyen kidőlt és elrohadt fa kerítéssel próbálták jelezni a telek határát mégis, gyakorta kellett kora reggelente részeg halászokat és arra járó férfiakat kitessékelni az ültetvényesből – melyben nem termett meg semmi. Mert bár a tenger bőséges volt, cserébe a föld haldoklott és alig akadt növény a területen. A kikötőtől úgy egy napnyi járásra volt a földesúr telke és háza, aki rendszeresen eljött a faluba és megadóztatott boldog, boldogtalant. Néha egy mellette élő nemes is ellátogatott, akit a helyiek csupán a félszemű grófnak csúfoltak. Egyik szemét hatalmas heg csúfította és sose nyitotta ki.

Galiene alapvetően paraszt családba született, így az ő sorsa épp olyan volt, mint férjéé: ugyan azt az életet kell leélnie, mint szüleiknek és az ő szüleiknek. Aki parasztnak vagy jobbágynak született, kis eséllyel tudott kikerülni ebből a szegénységből. A férfiaknak alkalom adtán lehetőséget biztosított a lovagság, ahol harcosként jobb élet várhatott rájuk. A nők, ha nagyon nem tudtak mivel pénzt keresni eladták testüket, gyereküket, de Galiene ilyesmihez nem akart folyamodni. Így esett a választása Hagen-re. Mivel a nő a falu nyugati csücskében lévő erdejében nőtt fel, gyakran találkozott a férfival már akkor, amikor gyerekek voltak. Ismerték egymást és úgy nőttek fel, hogy a kapcsolatuk egyre szorosabb lett. S bár Galiene nem volt szerelmes – nem tudtam mi az – a férfi egész jó családi vállalkozást örökölt ahhoz, hogy ne kelljen félnie a rengeteg adótól. S Hagen mindent megtett annak érdekében, hogy ez így is legyen. A saját családi hajójával ment ki a tengerre és gyakran egész napokat töltött a sós vízen, mire haza térhetett elegendő hal mennyiséggel. Sajnos nem csak ők éltek halászként és a kikötő vonzotta az új arcokat is. Minden évben egyre több hajóval kellett versenybe szállnia s Hagen nem mondta ki, de Galiene tudta: egy nap a tengerben lévő hal mennyiség nem lesz elég s akkor nekik végük. El kell hagyniuk ezt a települést és elindulni a nagyvilágba, vagy elviselni a nincstelenség következményeit. Ami nem volt biztató, ugyanis eddig, ha valaki nem tudott fizetni egyszerűen nem tért vissza többé és idegenek foglalták el a házát három nap elteltével.

Ahogy minden nap, Galiene most is korán elindult a piacra. A falu közepén pont a templommal szemben egy hatalmas kör alakban kereskedők igyekezték eladni a portékáikat és minimális bevételt szerezni mielőtt eljött volna a sok ezer adó egyikének az ideje. A falu kicsivel nagyobb volt, mint a szomszédos települések és sokan jártak át ide venni vagy eladni. Galiene befogta az egyetlen szamarukat és hozzá kötötte egy kocsihoz, amire felpakolta a halakat, illetve azt a pár agyag edényt, amiket saját maga készített. Mert bár a viskó, amiben laktak akármikor a fejükre dőlhetett rendelkezett egy remek kemencével. Nem volt nagy, alig lehetett kisütni benne egy kenyeret – amit meg is tett mindig, amikor elfogyott a kenyerük – és alkalmas volt agyag sütésre is. Sajnos túl magas dolgokat nem süthetett ki benne, de amikor akadt egy kis szabad ideje, szívesen formázott tárgyakat a telek körül lévő agyagos földből. Néha kicsit messzebb ment alapanyagot gyűjteni. Illetve a viskóhoz még egy apró pince is tartozott, ahol télen, nyáron megfelelően hideg volt és ott el raktározhatták a kifogott halakat. Ez akkor volt jó, amikor Hagen bőséges horgászással tért haza és maradt, amit nem tudott kivinni a piacra. Most örült, ha minimális bevételt sikerül összehoznia. Galiene elgyalogolt szamarával és a megpakolt kocsijával a szokásos úton majd a faluba érve elment az égbe nyúló templomig s ott a szokásos asztalához érve elkezdett kipakolni. Nagyokat sóhajtott, miközben kipakolta a portékáját. Sajnos az asztaluk se volt olcsó, azért is fizetni kellett s bár tudta, hogy tegnap már elkérték az árát, valamiért egyre gyakrabban fizetették ki vele a hely bérlését. Nagyon fog örülni annak, ha a mai napon kivételesen nem így lesz. S míg az ég nem színeződött át pirosas narancssárgára, addig Galiene igyekezett mindent eladni. Végül csak pár edénye maradt meg és egy kevés hal, amiből a vacsorát fogja elkészíteni.

Hazatért fáradt szamarával majd bezárkózott. A kikötő mindhárom kocsmája dugig volt férfiakkal, akik hangoskodva énekeltek és ordibáltak. Utálta őket és nem szeretett emiatt itt lakni, ahogy a büdös halszag miatt se, de már megszokta. Muszáj volt. Mégis számtalanszor gondolt vissza azokra az időkre, amikor nem így élt.

 

Galiene-t nagymamája nevelte fel, ugyanis édesanyja belehalt a szülésbe és az apja… ő róla nem tudni semmit. Nagymamája csak egy mihaszna suhancnak nevezte és állandóan azt mondogatta, hogy meg ne merje keresni, mert felesleges. A falu szélén lévő hatalmas erdő, mely hosszan elterült a nyugati hegységekig, abban éltek egy kőből és fából készült szerény házikóban. Nagymamája szép kerttel büszkélkedhetett, mivel itt megtermett minden, amire szükségük volt. Emellett nagyon jól értett a növényekhez és gyakran készített olyan készítményeket, amiktől az emberek jobban érezték magukat. Egy napon Galiene épp segített a házi munkában, amikor nagymamája magához hívta.

– Drága Galiene, valamit el kell mesélnem neked, mielőtt elvinne a halál.

– Ne mondj ilyen butaságokat, mama! – Sose felejtette el, hogy milyen fáradt és kimerült szemekkel nézett akkor rá a nagymamája. Ritkaságnak számított az a kor, amit ő megélt s sajnos már több jel is arra utalt, hogy hamarosan eltávozik. Egyre kevesebb ereje volt a kerthez és egyre többet inkább ült vagy feküdt. Sokat köhögött és egyszer Galiene látta, hogy vért köpött egy ilyen roham után. Kezei remegtek, szemeiből lassan kihunyni látszott a fény. Mégis azt szerette volna, hogy nagymamája örökké vele maradhasson. Gyengén elmosolyodott és megérintette a lány kezét.

– Sajnos már érzem, hogy nincs sok hátra. Így is többet éltem másokhoz képest, amiért hálás leszek az égieknek. De, most hallgass végig kislányom, mert tudnod kell, ki vagy te valójában. – Leült vele szemközt egy farönkre és figyelt. Kellemes nyári szellő suhant át az erdő fái között, ami megcirógatta az arcát majd tova haladt. Nagymama arcán arany foltok táncoltak, ahogy a szél rázta a lombokat. Ez volt az utolsó nyaruk együtt s mielőtt beköszöntött volna az ősz, egy reggel nem ébredt fel többé.

– Te Galiene egy boszorkány leszármazottja vagy. Ne nézz ilyen értetlenül! Te vagy a huszonkettedik, aki közvetlenül az első és egyben leghatalmasabb boszorkány vérével rendelkezik. Ezt a vérvonalat soha nem tudták kiirtani, pedig milyen régóta űznek minket, akár a vad állatokat. Sokat tanultál tőlem lányom és remélem a legfontosabbat is sikerült elsajátítani, mégpedig hogyan maradj átlagos. Nem szabad, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy ki vagy, máskülönben megölnek!

– Értem, nagymama. Ígérem, odafigyelek erre, de…. ezért olyan hatásosak a növény készítményeid? – Mosoly terült el a nő arcán.

– Nem mind. Nem lehetett az összes hatásos, máskülönben rájönnek. Ami mégis hatásos volt, azt busásan megfizették és csak ideiglenesen volt jó. Tudod, az erőmet inkább arra használtam, hogy minél tovább veled lehessek és vigyázhassak rád. – Megszorította Galiene kezét és a lány érezte, ahogy remeg az erőkifejtéstől. Vissza szorított.

– Miért nem tudsz tovább velem maradni?

– Mert nekem ennyi jutott drágám és örökké nem élhetek még én se. Bármennyire is erős boszorkányok legyünk, a hatalom számunkra is véges, ahogy az élet maga. Légy oly jó és éld le az életedet úgy, hogy nem tudja meg senki a titkodat. Menj feleségül ahhoz a helyes halászhoz, legyen családotok és csak akkor használd az erőd, ha tényleg szükséged van rá. Ha komolyan, nagyon kell. De addig mellőzd, és ne engedj a csábításnak. Megértetted? És a legfontosabb, senki nem tudhat róla! Még a jövendőbeli férjed se! – Galiene szorgalmasan bólogatott. – Van pár kézzel írt papiruszom és két könyvem, amikbe összeszedtem a tudásomat. Még jó, hogy megtanítottalak írni és olvasni ügye? Nos, így ha vészhelyzet adódna, a rád hagyott tudásom biztosan segíthet majd.

– Mama, nem akarom, hogy elmenj!

– Nincs semmi baj kincsem. – Nagyra tárta karjait és Galiene ráesett a mellkasára majd sírni kezdett. Nagymamája megölelte és cirógatta a fejét, míg a lánynak el nem fogytak a könnyei. – Minden rendben lesz. Minden rendben. – Mondogatta közben a nagymama, bár nem tudhatta, hogy ez az állapot nem tarthat örökké. Mert végül a lány tényleg feleség lett és hamarosan gyermeket is várt, az élet kegyetlen szakasza csak most következett.

 

2. fejezet

Késő estén, amikor vihar tombolt és a tenger erőszakosan korbácsolta a kikötőt fájdalmas kínlódás hangja törte meg a villámok közötti csendet.

– Menni fog Galiene! Sikerülnie kell! – Bíztatta férje miközben fogta a nő kezét. Eleinte úgy tűnt, hogy egyedül kell megszülnie a gyermeküket segítség és útmutatás nélkül. De Hagen szerencsével járt és a faluban sikerült találnia egy bábát, aki készségesen elment hozzájuk az esős, villámokat szóró vihar ellenére is. Azon az ágyon, ahol a gyermek megfogant s ahol oly sok közös éjszakát töltöttek, Galiene szenvedett.

– Nyomja! Jobban! Már látom a fejét, ne most adja fel! – Biztatta az idős nő, aki közel lehetett ahhoz a korhoz, amikor a nagymamája meghalt. A bába határozott volt és céltudatos, pontosan tudta mit kell tennie és mondania – az egész szülést levezette s végül egy újszülött gyermek sírása váltotta fel a nő kiáltását. – Sikerült. Kisfiú lett. – Mondta a bába, majd amint bebugyolálta egy állatszőrméből készült takaróval Galiene mellkasára tette. A nő egész testében remegett, kimerült volt, szomjas és éhes, sírni és nevetni akart egyszerre, de végül csak gyengéden megsimogatta kisbabája arcát. A sírás nyomban abba maradt, amint a baba füle a nő mellkasára tapadt.

– Szép kisfiú lett. Igazán örülök a sikernek.

– Mi is, bábaasszonyság. Mi is! Köszönjük szépen! – Hagen elmondhatatlanul örült és hatalmas mosollyal figyelte az új családtagot. De ez a boldogság azonnal eltűnt, amint meglátta a bába arcát. Mert bár ő is mosolygott, tekintetében ott volt a követelőzés. – Egy pillanat és jövök drágám. – Galiene bólintott és észre se vette az euforikus boldogságtól, hogy férje és a bába elhagyták a hálószobát.

– Akkor a béremet kérem, amiben megállapodtunk. – Közölte nyersen a nő, amint becsukódott az ajtó.

– Nem tudok most adni… - Vénás, bütykös kezét felemelve a nő elnémította Hagen-t és szigorú tekintetével elérte, hogy a férfi szégyellje magát.

– Fizet, vagy elviszem a gyereket. – Hagen nem akarta elhinni, amit hall mégis tudta, hogy igaz. Sajnos hallott már ilyenről, hogy a gyermeket elvitték, mert a család túl szegény volt fizetni. A másik véglet az volt, hogy nem hívtak segítséget a szüléshez és az asszony belehalt a folyamatba gyakorta, a gyermek is. Hagen nagyot sóhajtott s végül a szoba legvégében lévő komódhoz ment. Kinyitotta és kiemelte a tartalékot, amibe a földesúr adóját spórolták meg. Nem tudta, honnan szerzi vissza, ugyanis a határidő vészesen közelgett, de fiát se veszíthette el. Kiemelt három aranyat és oda adta a bábának.

– Tessék.

– Köszönöm uram. Áldja meg a jó isten. – Mondta a nő széles vigyorral, azzal elhagyta a házat. Hagen, nem mert a komódra nézni, és nem mert belegondolni abba se, mivel sújtja majd őket a földesúr, ha megtudja: három arannyal kevesebbet adnak, mint amennyi elő van írva. Még azt se tudja, mit esznek holnap, nem hogy mi lesz velük.

Mindeközben Galiene úgy érezte, hogy megtudta milyen a szerelem milyen, úgy isten igazán szeretni. Kisfia, aki még beszélni se tud, és épp mellkasán alszik első látásra élete értelmévé vált. Lelke mélyén tudta, hogy bármi áron, de meg kell védenie őt, s ha egyszer használatba veszi a boszorkány képességeit, akkor azt ő érte teszi majd.

 

3. fejezet

Galiene és Hagen fia szépen cseperedett. Szorgos, okos és ügyes nyolc éves gyermekké cseperedett, aki apjától a halászat összes csínját-bínját igyekezett eltanulni – Hagen úgy vélte, született horgász – s közben anyja igyekezett írni és olvasni, tanítani abból, amit ő is tudott. Nem volt sok, de szerette volna, hogy a fia többre vigye, mint ők ketten. Thomas Bernett volt a teljes neve, de anyja egyszerűen Tommy-nak becézte. Apja égkék szemeit örökölte és az ő világos bőrét. De Galiene nagymamájának hajszínét örökölte az aranyszőke árnyalatával. Mintha eme ritka fémet öntötték volna tincseire. Vékony és nyúlánk és kortársaihoz képest kicsit magasra nőtt. Sok energiával és örömmel áldotta meg a sors. Galiene minden percért, amit vele tölthetett hálát adott az égnek még akkor is, ha éhezniük kellett vagy rettegtek a földesúr eljövetele miatt.

Hagen szíve megnyugodott és épp a tengeren igyekezett összeszedni a legjobb halakat. Már nem gondolt arra, hogy annak idején nem tudta kifizetni a földesurat. Amint az a kegyetlen zsarnok megtudta, hogy épp most született fia, mintha valami ötlete támadt volna és csak annyit mondott: - Később törleszted, paraszt. – Aztán azóta se kérte még vissza pedig azóta sikerült visszakeresni a hiányzó három aranyat. Hagen-nek nem tetszett a dolog és tudat alatt aggódott felesége és gyermeke miatt – sose lehet tudni mit, tervez velük és mit talált ki aznap – de nem foglalkozhatott vele. Neki el kell tartania a családját, és ha aggódik, abból nem lesz hal és nem lesz arany.

Galiene és Tommy együtt indultak útnak kora reggel a vén szamarukkal, ki ismételten jól megpakolt szekérrel ment közöttük. Húzta a rozoga kerekeken a portékát, mely ismételten halakból és kézműves agyagtányérokból állt. Az egyetlen változatosság pár Tommy állttal készített szobor volt, melyek állatokat igyekeztek megformálni – a maga nyolc éves módján. Tikkasztó reggelen a falu piactere bűzlött és az elviselhetetlen hőség mellé orrcsavaró szagok terjengtek a téren. A talaj porzott, az emberek kiáltoztak és ordítoztak. Galiene és Tommy a szokásos helyre kipakolták portékáikat s most ketten árulták a kínálatot. Késő estig, épp sötétedésig üzleteltek s úgy tűnt, egész jó vásárt csináltak.

– Apád ennek örülni fog. – Mondta Galiene és elindultak vissza a kikötői viskójukba. A szamár ráérősen haladt, Galiene és Tommy mellette. A szokásos utón igyekeztek visszatérni azon, amelyiken mentek már évek óta oda és vissza, mikor váratlanul egy csapat beöltözött nagydarab ember jelent meg előttük. Galiene azonnal hátra fordult, hogy vissza menjenek oda ahonnan jöttek, de ekkor mögöttük két másik erősnek tűnő ember jelent meg. Az éjszaka már leszállt s a Hold halvány sugarai nem sok fényt adtak, bár szemeik egész jól megszokták a körülményeket. A távolban egy bagoly huhogva tovább állt.

– Mit akartok? Nincs semmink! – Kiáltotta Galiene és átfutott fiához, akit magához ölelve védelmezni próbált. A szamár megpróbált védelmükre kelni, de ekkor az egyikük leszúrta a szerencsétlen jószágot s amaz elterült a földön elszakítva a szíjat, amivel hozzá volt kötve a szekérhez. Elnézve a mozgásukat és azt a keveset, amit láttak az idegenekből úgy tűnt, mindegyik férfi. Széles vállú, általában vaskos kezű és lábú, magas állatok.

– Az összes aranyadat akarjuk és még valamit. – Szólalt meg az egyikük majd intett. Galiene felismerte a hangot.

– Maga az, a földesúr! Mégis mit művel? Miért nem kéri el személyesen, úgyis…

– Pofa be! – Kiáltott rá a földesúrnak vélt beöltözött, fél arcát eltakaró férfi és egy erős karlendítéssel elnémította a nőt. Galiene orra vérezni kezdett majd szájában is megérezte a keserű fémes ízt. Felrepedt az ajka. Fia próbált volna védelmére kelni, de visszatartotta. Nem engedte el. – Most pedig megadod a tartózásotokat triplán, ha nem többszörösen. Tudod, hogy megy ez. – Galiene-nek nem tetszett a hangnem. A tiszta gonoszságot érezte belőle és azt, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége. A vele szemben álló férfi ismét intett két másiknak, akik ketté választották őt a fiától és Galiene-t térdre kényszerítették.

– Segítség! Valaki! – Könyörgött magában a nő, de mindhiába. Egy árva lélek nem tévedett arra, amerre ők voltak. A földesúr elé állt és kiszabadította nemi szervét majd közeledni kezdett a nőhöz. Ekkor Tommy kiszabadította magát az őt fogva tartó férfi kezei közül és kiáltva odarohant.

– Hagyd őt békén! – Karnyújtásnyira került az anyjától, amikor egy másik férfi gyorsan megragadta.

– Fogjátok már le rendesen és kussoltassátok el! – Förmedt a csatlósaira a földesúr és ketten leszegezték a gyermeket. Egyikük mögé állva befogta a száját egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy nem csak a száját, de az orrát is leszorította hatalmas lapát kezeivel. A másik férfi a gyermek kezeit szorította erősen és bárhogy mocorgott, remegett és próbált kiszabadulni négy erős férfikéz alatt semmi esélye nem volt. Tommy egyre kevesebb levegőt tudott venni és szólni akart, hogy megfojtják, de hangot se tudott kiadni. Tekintete találkozott anyja szemeivel, aki egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt arcát a földesúr ágyékának nem fordították szintén két másik férfi segítségével. A földesúr mire elélvezett, addigra Tommy teste elernyedt s amint lefektették Galiene-t a földre, hogy a többi csatlós is kiélje magát rajta, akkorra már a fiú üres porhüvelye lógott a négy kéz között akár egy rongybaba.

– Uram, szerintem meghalt. – Szólt az egyik, amikor rájuk került a sor, hogy felavassák a nőt. Galiene két erőszakos férfi után - kik ott tömték meg ahol lyukat találtak rajta – remegő kezekkel feltápászkodott és zokogni kezdett.

– Ne, ezt nem tehetik! Tommy! – Szeretett volna felkelni és odamenni fiához, de ekkor a földesúr visszalökte s gyenge teste nagyot huppant a száraz talajon.

– Maguk barmok! Ezt jól megcsinálták! – A földesúr nagyon mérgesnek tűnt. Odalépett Tommy testéhez és megparancsolta, hogy tegyék a földre majd elővette egy éles tárgyat – egy kést – aminek élét beszúrta az egyik köröm alá, de semmi. A fiú teste mozdulatlanul hevert. – Nem azt mondtam, hogy öljék meg, csupán némítsák el! Ekkora hatalmas kérés lett volna? Istenem… Pedig remek paraszt válhatott volna belőle. Tele volt energiával és kitartással, amiből nagyon kevés akadt a földjeimen. Most már mindegy. Fejezzük be, amit elkezdtünk s akkor az adósság örökre letudva. – Fordult a nőhöz, aki megint megpróbált felkelni a helyéről, de a földesúr ismét a földre lökte. Intett azoknak, akik már megerőszakolták a nőt, hogy fogják le – de most ügyeljenek arra, hogy ne öljék meg – majd a másik két csatlósnak hagyta, hogy azt tegyenek a nővel, amit csak akarnak.

Mindeközben a tengeren hatalmas vihar tört ki és Hagen túl messzire merészkedett a parttól. A vihar és víz őrjöngése ellehetetlenítette, hogy hazajuthasson s végül az egész napos haltermeléssel, amit sikeresen kihorgászott elnyerte a tenger mélye a hajójával együtt. Pedig nagyon örült a sok új halnak, amit az ismeretlen szakaszon kihorgászott. Hallgatnia kellett volna az idős bölcsekre, akik a kikötőkben mondogatják – minél távolabb merészkedik az ember az őt illető földtől, a víz annál haragosabbá válik. Egy éjszaka alatt több veszteség érte a Bernett családot, mint sem másokat egy egész élet alatt. Hagen nem tért haza többé.

 

Galiene nagy nehezen felkelt a földről miután ott hagyták őt és minden erejét összeszedve felemelte fiának testét majd elindult haza. Karjaiban cipelte élete szerelmét, kinek bőre kihűlt, szemei kifordultak és nem szólalt meg többé. Nem hallgatta mellkasán keresztül a szívét, nem olvasta fel hangosan a tanult betűket és nem akart újabb agyag szobrokat készíteni. A viskóig elcipelte majd letette a hálószobai ágyukra. Hagen-t nem találta otthon és igen későre járt, ezt a Hold és a csillagok állásából megmondhatta, bár egyre sűrűsödő felhőréteg igyekezett elborítani az eget. Ebből vihar lesz és férje még nem ért haza, tehát vele is történt valami. – Galiene levonta a következtetést, de nem érzett semmit. Üres volt, egy gyászoló és megalázott asszony, akit nem érdekelt semmi, csupán egyetlen egy dolog: bosszút állni azokon, akik megölték a fiát. Agya csupán erre tudott koncentrálni. Még fel se dolgozta azt, hogy mi történt vele és teste magán viselte a kint történtek nyomait, a nő ennek ellenére előhalászta nagymamája könyveit és előkészítette a hálószobát. Csontokat vett elő a padlóra fogó szén darabokkal felrajzolt mintákat és mindenféle növényeket halászott elő titkos ládikáiból. Az ágyon fekvő fiának testére éles késsel belevájt mindenféle motívumokat. A felszakított bőr alól vér folydogált kifelé, bár nem olyan sok és láthatóan nem tartalmazott életet. Rettenetes bűz terjengett a szobában, de ez se érdekelte Galiene-t. Miután kész lett és a könyv szerint megcsinált mindent, amit kellett az egyik legveszélyesebb és legerősebb ősi boszorkánymesterséghez fordult, amitől nagymamája óva intette. Nem mintha érdekelte volna a következmény. Csak egy dolgot akart, véres bosszút.

– Jöjj vissza hozzám fiam, jöjj! – A gyertyák, amiket körbe helyezve meggyújtott meginogtak és kántálását egyre hangosabban mondta. – Segítsd beteljesíteni a bosszúm, segítsd az erőmet! Gyere vissza hozzám és tedd meg, amire kérlek, drága fiam! – Lehet a közeledő vihar, de lehet, hogy Galiene varázslata okozta nem tudni, de az ablakok és az ajtók hirtelen kivágódtak és erős szél szelte át a viskót. A gyertyák elaludtak és villám csapott le nem messze a telekbe. Több is, egymás után. A villám fényeiben Galiene látta, ahogy Tommy hirtelen levegőt vesz majd a következő villámlás alatt szemei már nyitva nézték a plafont.

– Fiam! Bosszuld meg anyádat és te magadat! Gyere vissza hozzám! – Galiene közel hajolt fiához és homlokon csókolta. Ekkor mintha az ég pusztítani akarna hurrikánt csinált a kikötő mellett, hatalmas esőcseppek estek alá az égből és oly sok villám csapott le a viskó körül, mint eddig soha. Percek múlva a vihar elcsitult s csupán a felhők éktelenkedtek az égen. Tommy felült az ágyon és a testébe vágott sebek összeforrtak majd eltűntek. Szemernyi nyoma nem maradt annak, hogy bármiféle motívum rá lett volna rajzolva, ahogy a fojtogatásnak se maradt nyoma. – Hát, itt vagy! – Galiene megölelte fiát, de ő nem viszonozta. Jéghideg teste akár egy porcelán, élettelen volt és természetellenes. Persze a nőt ez egyáltalán nem zavarta. Örömkönnyeket ejtett.

Ránézett fiára, aki vissza tekintett és kirázta a hideg. Tommy külsőre a fia volt, de belül valami egészen más. Valami, aminek nem szabadna az élők között lennie, s amiről a nagymamája szerint soha, egy boszorkánynak sem szabadott volna tudnia, de…. itt volt.

– Halld a parancsom, fiam. Hozz el nekem hat ártatlanságát elvesztett leánygyermek lelkét. Olyanokét, akik még gyerekként, lehetőleg tizenkét évesen vagy még előtte liliomtipráson estek át. Olyat, akik vágynak a halálra és tiszta lelkük az őket ért rossz után bemocskolódott. Eme hat lélek legyen ritka, egyedi és lehetőleg erős. Olyan, akik képesek lennének túlélni, de te elhozod nekem őket. Megértetted? – Tommy bólintott majd anyjára nézve elmosolyodott.

– Szeretlek anya. – Mondta Tommy a saját hangján és Galiene egy pillanatra el is hitte, hogy tényleg a saját fia beszél hozzá. De ösztöne rászólt, hogy valami nincs rendben – ez a hang nem a fiáé – s jobb, ha vigyáz vele. Ennek ellenére nem bírta ki, hogy ne ölelje meg ismét.

– Én is szeretlek, fiam. Együtt bosszút állunk rajtuk. A lelkekkel elég erőm lesz ahhoz, hogy örökké élhessünk és a földesúr az ő csatlósaival az idők végezetéig szenvedjenek majd. Hozd el nekem a lányok lelkeit fiam, és soha többé nem bánthatnak minket. Soha többé. – Ismét homlokon csókolta a fiát majd felkelt és az ajtó felé mutatott. – Menj, hozd el nekem őket! – S azzal Tommy egyetlen szó nélkül felkelt majd elhagyta a viskót.

Galiene türelmesen várt majd a megszerzett hatalmával – amit egyetlen egy boszorkány tett meg ő előtte évtizedekkel ezelőtt – eleget téve ígéretének még mindig kínozza és kegyetlenül rossz dolgokat művel az öt férfi lelkével és testével. Hogy hol? Azt senki se tudhatja.

Vége.

Új turkálós szerzemények #1

Avagy újabb ruhák, amiket használtan vettem meg és senki nem mondaná, hogy azok.

tumblr_pfz985f7zx1x0ljvzo2_1280.jpgŐszintén nem tudom, hogy lesz e ebből sorozatos bejegyzés illetve folytatása várható e majd. Annyit tudok csak, hogy most szeretném veletek megosztani a legújabb szerzeményeim, amiket Joy napok alatt sikerült meglelnem és szerintem sokkal olcsóbban, mintha kuponnal vadásztam volna a hering tömegben (bleh, fúj!). Bár, délelőtt annyira sokan nem voltak ahhoz képest, milyen tömeg össze tud gyűlni egy szombat délután. A hétvégi délutáni időszakok a halálom. Nem számítottam a szerzeményekre, mármint arra, hogy pont ezeket találom majd. Elmentem a két kedvenc turkálós boltomba ahol lassan törzsvendégnek számítok, ha így folytatom.
Mindkettő aránylag kicsi, sajátos készlettel és eddig akárhányszor betértem, mindig találtam valamit, amit megvehettem vagyis, sose távoztam üres kézzel.

Az első helyen ezt a meseszép egybe ruhát sikerült kifognom. Közvetlenül a bejárattal szemben volt fellógatva sok más igen szép ruha mellé, szóval nehéz volt választani. De, sikerült. Felpróbáltam és tökéletes volt, mintha rám öntötték volna. Imádom, hogy ennyire hosszú, a felső része lenge és plusz egy réteg van alatta. Igaz műszálas, szerintem párszor kell, majd mosnom mire kimegy belőle a statikusság, de ettől eltekintve tökéletes. Nem szakadt, jó a cipzárja és ráadásul nevetségesen olcsó volt. 1500ft-ba fájt. :D Szerintem ezért a bokáig érő isteni ruháért megérte, nevetve kifizettem. A mostani ilyen maxi ruhák a fast fashion boltokban (tudjátok, kikre gondolok, árkád meg plázák állandó boltjai), hat meg hét ezer forint körül árulnak, vagy ne adj isten, még drágábban, ha fodros meg ez, az akad rajta. Azt hittem csak a hajfestés lesz ajándék magamnak a születésnapomra, de tévedtem. Ami nem is baj! Ó, a végére beillesztek egy képet, amin az eddig kapott összes ajándékom ott lesz, ha nem baj. Ha már dicsekszek a bejegyzésben, akkor hadd tegyem azt maximálisan! :D

A ruháról készült képek:
(Szerintem nem csak itt látjátok majd viszont, mert szeretném fotózáson is felavatni majd).


img_20190510_182117.jpg

img_20190510_182054.jpg

(Nem sok látható a képeken. Sajnos a fényviszony nem volt a legjobb, épp jött a nagy felhő a viharral. Ettől még remélem kivehető. Bokáig ér és egyszerűen álomszép - számomra.)

Átballagva a másik turkálóba, ami nem messze volt az Árkádtól egy ismerős eladó fogadott, akit nagyon kedvelek. Addig - addig nézelődtem, míg a pólóknál nem kötöttem ki és végig néztem az egészet. Az eladó meg is jegyezte, hogy milyen gyorsan végig pörgettem őket. Nos, nem nehéz, ha fekete szűrő szemem van (ezt a párom aggatta rám, ugyanis észre vette, hogy amikor boltban vagyok csak a fekete ruhákat és színt veszem észre, minden más mellett elmegyek xD). S bár az egyik nem fekete, valamilyen indíttatásból kiemeltem és hihetetlenül megörültem neki. Ahogy később a másiknak is. Elsőként a Slipknot pólón akadt meg a szemem. Jó ideje szeretnék ettől az együttestől pólót, de eddig nem szántam rá magam. 2000Ft-ért vesztegette (rockpince oldalon dupla annyi, bár újonnan) s én tudtam, hogy kell nekem. Sajnos láthatóan használt, hiszen fakó a minta, közelről megvizsgálva láthatóan vesztett már az eredeti színéből és frissességéből, de ettől még simán hordható. S mivel ennyibe került féltenem sem kell, ha valami baja esik. Mindkét oldalán mintás, a fekete anyag néhol mintha szintén kopott volna, de lehet, egy mosás majd segít. Nem lyukas, nem szakadt és kényelmes, pedig M méret van rá írva. Egyelőre tipikus turkálós illata van, szóval legalább 3 mosáson átesik mire hordható állapotba hozom.

Slipknot póló:

 img_20190510_182008.jpg

A másik gyöngyszem, ami felett valamiért mégse siklottam el, az a Harry Potter hosszú ujjú felső. Mikor kiemeltem azt hittem felsikoltok örömömben még annak ellenére is, hogy nem fekete. Egyrészt tényleg nagyon szeretem a Harry Potter univerzumot, s amikor a Claire’s-ben láttam ilyen holmikat, nagyon szívesen vásároltam volna onnan pár dolgot (lehet, majd fogok is, vagy olcsóbban megpróbálom azokat megszerezni az interneten), csupán mind olyan drágák. Keményen 2200Ft-ért vesztegetett egy szerintem eredeti felsőt. Tökéletes állapotban van, nem szakadt, nem lyukas, nem rojtos és a minta is ép rajta. Ami még fontos, hogy Griffendél-es. Amikor először megismerkedtem az első könyvvel és filmmel már akkor tudtam, hogy ha választani lehetne, én ebbe a házba akarnék tartozni (12 éves voltam). Bármennyire is menő dolog fekete bárányként, goth-ként, nem átlagos emberként a Mardekárt imádni, akármennyire is érdekelt a másik két ház, a szívem mindig ide húzott. Ha létezne Roxfort és nekem is a fejemre tennék a süveget biztos, hogy azt kérném tőle: Tegyen a Griffendélbe. Remélem, még lesznek ilyen holmijaim, bár a sok gyűjtögetett cucc között hova teszem még ezeket is, nem tudom. x’D

Harry Potter felső. Szokatlan, hogy nem fekete van rajtam, mi? Nekem is. :D Megjegyzés: Biztos feltűnt, de elárulom: új a szemüvegem. Már kellett csináltatni egy másikat, ugyanis a jobb szemem romlott. Mit gondoltok, jobb ez, mint sem az előző? Pár visszajelzés alapján jobb.

 img_20190510_181743.jpg

img_20190510_181715.jpg

Az alsó képen a címkéket próbáltam lefotózni, nem tudom mennyire látszik. Nekem az a szerény véleményem, hogy ha kínai hasonmások lennének, akkor nem lógna egy-egy ilyen bevarrt címke a nyakukban. Bár persze, manapság már honnan tudni. Így is, úgy is megérte mert örülök nekik! :D 

Nos, zárásként a végére beilleszteném a képeket, amiken a születésnapi ajándékaim láthatóak. Jaj, elmondhatatlanul örültem mindegyiknek! A két könyv, amit így megszereztem, azoknak meg kiemelten. Sőt, még akad két holmi, amit nem kaptam meg, de amikor meglesznek azokkal is eldicsekszem majd. :D S akkor azt nem is említettem, hogy épp a születésnapom előtt sikerült összehozni két fotózást Asenath La Morte-val, amikre úgy tekintek, mint ajándék. (:  Nem kell aggódni, tudni fogtok róla, ha elkészülnek a végleges simítások. (:

Akkor az ajándékaim:

 img_20190510_182630.jpg

Párom ajándékozott meg egy szemüvegtokkal és egy panda bögrével. A felszeletelt banán gyertyával amolyan torta helyettesítő. Hát nem aranyos? Megjegyzés: A koponya saját kézzel lett festve! :) 

img_20190510_182322.jpg

Könyv büszkeségeim. Mindkettőt születésnapomra kaptam és hihetetlenül örülök nekik! King könyvet Hellena Sumasbrod-nak köszönhetem, a másikat egy kedves ismerősnek. (: Dorian Gray története mindig is érdekelt, mióta láttam a róla készült filmet vagy amikor szerepelt filmben, sorozatban. Érdekel miként álmodta meg őt valójában Oscar Wilde és ha minden igaz, ez az eredeti könyv az írótól és nem az annak idején agyon cenzúrázott változat. De, szerintem a másikkal kezdem, hogy meglegyek vele mire jön a második AZ film. 

Magamtól magamnak ajándék: hajfestés és a turkálós szerzemények. De, nem csak ennyi, még 2 ajándék vár arra, hogy megérkezzenek hozzám! Nem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem a születésnapot. Mióta nagykorú lettem, azóta utáltam ezt az évenkénti alkalmat. De, mindegy is. 

Köszönöm szépen, hogy benéztél és elolvastad, megnézted a képeket.
Hagyj nyomot magad után, ha szeretnél!
Cathreen M.

Julia néni segítséget kér - Rövid Novella

9 oldal (A/4es méretben), szóval nem egy perces, de tényleg rövid. Újabb elvont horrorisztikus történet! (+18)

Előszó: Eredetileg egy perces horrornak szerettem volna, de a fenn írt hossz miatt nem nevezhetem ennyire rövid írásnak. Ettől függetlenül remélem élvezni fogjátok. Igyekeztem tömör, lényegre törő lenni, s csak annyi kinézet és cselekmény leírást használni, amennyit kellett, de nem túlírni ezeket a részeket. Remélem sikerült. Ha gondolod hagyj véleményt alább a komment szekcióban és köszönöm, hogy benéztél! Ha ezután még lenne kedves vagy inkább bátorságod olvasni, akkor kérlek barangolj a fenti menükben! Köszönöm! 

 10013942_744656715596689_1197317938811063111_n.jpg

Julia néni segítséget kér

 

1. fejezet

Nagy nehezen leemeltem óriási bőröndömet a buszról és épp leért a kereke, amikor az ajtók csukódtak és a jármű tovább sietett. Őszintén azt hittem, hogy fenn ragadok. Nem gondoltam volna, hogy reggel tíz órakor ennyire sok nyugdíjas és egyetemista utazik egy helyi járaton. Konkrétan alig fértem el, és ha nem tolakodok – amiért az idősek rosszallóan néztek rám, de persze nem érdekelt – megtudhattam volna, mi van a végállomáson. Istenem, de utálom a tömeget és annál is jobban a hering effektust. Nagy levegőt véve az augusztusi forró levegőből körbe néztem és igyekeztem rájönni, hol vagyok.

– Elnézést. – Állítottam meg az első fiút, vagy inkább egyetemistának tűnő férfit, aki épp el akart menni mellettem. Egész helyes volt, azt meg kell hagyni. – Merre találom az ifjúság útját?

– Épp azon út mellett áll. – Enyhén elmosolyodott, s ha épp flörtölni akarna velem, simán belemennék a dologba, de sajnos épp sikeresen leégettem magam, így inkább igyekeztem menteni a menthetőt.

– Értem és azt tudod, hogy merre találom az ötös számú panel épületet? Elméletileg itt kell lennie a környéken. ­– A helyes barna hajú, kissé borostás és vagány öltözködésű úriember felnevetett s én értetlenül néztem rá. Talán valami rosszat mondtam?

– Szó szerint itt van. Ha megfordulsz ott, az út túloldalán innen a jobb oldali két panel közül a belső. Megtalálod. Csak menj át a zebrán és be a parkolóba. Mond, szeretnéd, hogy elkísérjelek?

– Kösz, nem kell, menni fog egyedül is.

– Biztos vagy benne?

– Igen. – Megragadtam a bőröndöm fogantyúját és elindultam a zebra felé, mikor a férfi elém szaladt és megállított.

– Megadhatom a telefonszámom? Ha szükséged lenne egy idegene vezetőre. Végzős vagyok az orvosi egyetemen és ismerem a várost, mint a tenyeremet. – Belenéztem azokba az igéz barna szempárba s szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiesett a helyéről. Nem tudtam ellenállni. Őrülten szexi volt, ez van.

– Legyen. Sose tudhatja, az ember mikor van szüksége egy idegen vezetőre nemde?

– Így van! – Elővettem a telefonomat, felnyitottam a zárat rajta majd átadtam a kezébe a készüléket. Mielőtt meggondolatlannak vélne bárki is, egy igen régi majd öt éves Sony telefont tettem a srác kezébe – ez amolyan vészhelyzet telefon, ami szó szerint nem jó semmire híváson és sms-en kívül – aminek láttán szó szerint meghökkent. Döbbenetében csak tartotta a készüléket a kezében és úgy figyelte, mintha egy földönkívüli földdarab lenne.

– A telefonszámod…

– Igen, igen! – Bepötyögött valamit majd amint vissza adta a készüléket gyorsan elköszönt és tovább ment arra, amerre eredetileg is tartott. Míg átkeltem az úton csak nevettem magamban. Természetesen van nekem okos telefonom és nem is akármilyen, az utolsó előtti legjobb Samsung mobil és imádom, de egy senki kezébe nem adnám még akkor se, ha a saját anyámról lenne szó. S ez egy régi trükköm. Mióta vannak okos telefonok, azóta szűrőm így a férfiakat, akik próbálkoznának nálam. Ha a pénzre utaznak és számít nekik az, hogy mekkora vagyonnak rendelkezek – márpedig a telefon erről ma már sokat elárul – akkor nyomban elhagy egy ilyen incidens után. Szerintem az önkéntes idegenvezető se fog egyhamar felbukkanni sőt, halál biztos vagyok abban, hogy hasra ütésre beírt valami számsort.

Megtalálva a megfelelő ajtót előhalásztam a válltáskámból az okos telefonomat – igen azt, amire vigyázok akár a szemem fényére – és megkerestem benne az ajtó kódot. A 16-os lakáshoz akartam bejutni és elsőre sikerült. Sípoló hang engedett be. Bementem az öreg, vasajtón és pár lépcsőfok után balra fordulva már a lift előtt álltam. Öreg, tipikusan a hetvenes években felhúzott betonkocka aljában találtam magam furcsa szagok keverékével. Vidékről jöttem, szó szerint az isten háta mögötti farm falu egyikéből és ez a szag keverék idegen volt a számomra. Miközben vártam a liftet egy igen idős hölgy bukkant elő balra egy másik szürke fémajtó mögül.

– Szép napot, hölgyem!

– Jó napot. – Először meglepetten nézett rám majd gyengéden és integetett is. Én vissza mosolyogtam. Közben a lift megérkezett. Kinyitottam az ajtót és léptem volna be, de láttam, hogy a hölgy sietősen közeledett. Előre engedtem. – Jaj, nagyon kedves vagy! – Azzal becsúszkált a mamuszos lábaival s görbe háttal megfordult. Követtem öt és beléptem a bőröndömmel.

– Hányadik emelet?

– A nyolcadik. – Megnyomtam az övét majd az enyémet, az ötödiket. Csak egy pillanatra néztem rá, mert bár sok idős embert láttam már életemben mégis mindig elkápráztatott az a sok ránc és öreg bőr, ami rajtuk volt. Eme hölgy is ráncos volt, kézfején barna pöttyökkel, tejfehér ősz hajjal, amit kontyba fogott és hatalmas szemüveggel. Mégsem mondhatni kövérnek, ami ritka az ilyen idős embereknél. Behajlott testtartása miatt akadt hasa, de az is minimális. Kötött pulóvert és egyszerű nadrágot viselt – épp olyan volt, mint akármelyik másik idős. – Új a városban? – Kérdezte kedvesen.

– Igen, jöttem tanulni.

– Ó, helyes! No, és melyik egyetemen tanul majd?

– Az tudományegyetem informatikai karán kezdem két hét múlva az első félévemet.

– Informatika? Olyan sok fiatal tanul itt és gyakran hallani, hogy sikeresek is. Biztosan jól választott.

– Köszönöm szépen. Viszlát. – A lift megállt és az ajtó kinyílt.

– Viszont látásra! – Köszönt el a hölgy majd eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Odaléptem a tizenhatos számú ajtó elé és csöngettem. Perceken át várakoztam, mire lépéseket hallottam bentről és az ajtót kinyitották.

– Szióka! Te biztos Tabitha vagy az új albérlőtárs. – Vidám, mosolygós lány nyitott ajtót. A facebook képe alapján ő lehetett az, akivel lebeszéltem mindent az érkezésem előtt.

– Így van. S te pedig Mandy Turner, akivel lefixáltam mindent.

– Pontosan! Gyere csak beljebb! – Arrébb lépett s én becibáltam a hatalmas bőröndömet. Két hét múlva megyek haza mégis, világvégére készültem fel. Mandy szép lány volt. Vékony, magas, gesztenye barna haja válláig ért és sűrű, hullámos loknikban hordta. Igazi magazinból kilépett lány, akinek jó érzéke volt a trend követéséhez. Még az itthoni ruhája is divatos volt.

– Ez itt egyből a fürdőszoba, amin osztozkodni fogunk. – Mutatott a mögöttem lévő ajtóra. Bekukkantottam és se ablak, se levegőelszívó. Remek, érezhetjük egymás „alkotásait”. – Ott szemben az a kicsi kis lyuk a konyha. Claudia-val nem nagyon szoktunk főzni és sütni, de ha benne vagy felváltva készíthetünk kaját és beleszállunk egymás vásárlásába. Majd megtárgyaljuk ezt is. – A bejárattal szemben a lakás végében volt a konyhának nevezhető, tényleg kicsi helyiség. Három szekrény szűkösen elhelyezve fenn és lenn, egy lecsukható apró asztalka hozzá olyan kicsi székekkel, mintha liliputi emberek lakásában lennék. Egyetlen egy ablak, ami valószínűleg befelé nyílt, így ellehetetlenítve azt, hogy a gáztűzhelynél álljon az ember. Klafa. – Na, és ez itt a te szobád lesz. Én és Claudia közösen leszünk a nagyszobában, ahogy azt megbeszéltük. Mi már első gimnázium óta ismerjük egymást, jó barátok vagyunk, szóval nekünk nem gond a közös szoba. Igaz, a tiéd nem olyan nagy, mint a miénk, de ezt tudod.

– Igen. Ez lenne az? – A konyha és a fürdő között lévő üveges ajtóra mutattam. Ő bólintott. Benyitottam és örömmel konstatáltam az új, saját szobám. – Ha nem bánod kipakolnék és utána jövök át hozzátok.

– Persze, persze, menj csak! – A szoba annyira szűkös volt, hogy alig fért el benne egy ágy, egy asztal és egy szekrény, de nem bántam. Ez az én szobám volt és csak ez számított. – Ó, még valami! Leírtam neked az internet kódot. Ott a kábel. Átvezettük, mert a wifi jele valamiért gyengén jött át a mi szobánkból.

– Köszönöm! – Mondtam és átvettem a papírt. A facebook adatlapja alapján s arról amennyit írtunk tudtam, hogy a negyedik félévét járja a bölcsészettudományi karon és történelem, illetve nyelvtan tanár lesz. Mégis ránézésre nem mondtam volna meg róla azt, hogy idősebb lenne nálam. Amint magamra hagyott kipakoltam, felhúztam az ágyneműmet, kinyitottam az ablakot hogy szellőzzön a szobám és beizzítottam a laptopomat és telefonomat. Gyorsan írtam anyukámnak, hogy minden rendben van, épségben megérkeztem és megyek ismerkedni az új lakótársakkal.

Így is történt. A nap hátralevő részében megállás nélkül beszélgettünk, gyümölcsös ízesítésű sört ittunk és ismerkedtünk egymással. Elmondtak pár rossz szokást, amikre az előző lakók mutattak rá, mint például Claudia rendszeresen szereti ott hagyni a mosogatni valót vagy azt, hogy Mandy délutánonként hangosan hallgat zenét. Megmondtam, hogy én meg szeretek sokáig fenn lenni és egyiket sem gondolom zavarónak. Mandy rendmániás, Claudia trehány. Mandy közvetlen és nyitott, Claudia kissé visszahúzódó és csendes, bár alig két óra múlva ez az állapot elmúlt. Úgy tűnt jól ki fogok jönni az új lakótársakkal sőt, lehet szereztem két barátot így kezdésnek.

 

2. fejezet

Két hónap telt el a beköltözésem óta. Azóta több órán is voltam, bár természetesen az elsőkről azért késtem, mert nem találtam a megfelelő termet. Az informatikai és villamos mérnöki kar épülete egy helyen volt található, egy kisebb domb tetején ahova állandóan fel kellett mászni. Néha Claudia-val együtt mentem órára, ugyanis ő villamos mérnöknek tanult. Összesen három óránk ugyan az volt, amiből az lett, hogy én elmondtam neki mi volt az órán s ő lógott. Egy igen hideg délutáni napon vacogva visszaértem a panelhoz és átléptem a vaskapuját, ami nehezen akart nyílni, mikor szembe találkoztam Julia nénivel. A hölgy vastagon felöltözve és zokni plusz mamusz párossal a lábán épp cipelt egy kukás zsákot, ami nagyon nehéznek tűnt.

– Hadd segítsek. – Ajánlottam fel és odalépve megfogtam a zöld zacskót.

– Köszönöm kedves. Ó, maga az új lakó! – Örvendezett amint felismert. Elmosolyodtam. Nem volt teljesen őszinte, de nem akartam megbántani. – Tudja, ez nem az én szemetem, hanem sok éve összegyűlt lakosoké, akik persze már elmentek, de ezt sikerült itt hagyniuk. Onnan hoztam a két panel közötti folyosón található szobából.

– Van ott szoba? Nem is tudtam.

– Jöjjön, megmutatom. – Letettem a kukás zsákot az ajtó mellé és követtem a nénit. Lassan lépdelt és kapaszkodnia kellett. Bementünk azon a szürke ajtón, amin láttam őt kijönni az első napomon. Tényleg egy folyosóra nyílt, ami átvezetett a másik paneltömbbe. – Hasznos volt ez a folyosó, amikor újították az itteni liftet. Itt át tudtam menni a másik panelba használni az ottani liftet majd a tizedik emeleten átsétáltam a mi panelünkbe és lementem a nyolcadikra.

– Ühüm. – Nem tudtam mit mondani a kis történetéhez, de azt már tudtam, hogy megbántam az egészet. Miért kell engednem a nyavalyás kíváncsiságomnak? Biztos voltam benne, hogy egyhamar nem kerülök haza, ha belekezd és elmeséli az életét. Nem szerettem az ilyen időseket, akik azt hitték, hogy bárki kíváncsi az ő életükre és akárki szívesen meghallgatná miként élt. Persze úgy neveltek, hogy ettől függetlenül türelmesen hallgassam végig és legyek udvarias és segítőkész velük szemben. Én nem akarok ilyen idős lenni.

– Itt volnánk. – Mondta és rengeteg kulcsot magán foglaló csomóval a kezében kinyitott egy másik öreg fémajtót. Amaz recsegve kinyílt és egy akkora szobába léptem be, mint amekkorában lakótársaim vannak.

– Tényleg sok a szemét.

– Ügye? Az előző közös képviselőt nem érdekelte ki jár-kél itten és nyitva hagyta az ajtót mindenki előtt. Két éve nem lehet ide bejönni, mert ezek nálam vannak. – Megcsörgette a kulcscsomót hangsúlyozva a mondandóját. Bólintottam. – Addig itten cigiztek, alkoholizáltak a fiatalok, ide hozták a feleslegessé vált bútoraikat, ha lekésték a lombtalanítást. Káosz uralkodott el s most itt vagyok egyedül és igyekszem menteni a menthetőt. Tudja, szeretnék egy helyet ahol a lakókkal való beszélgetéseket és tárgyalásokat lebonyolíthatnánk. Eddig mindig a folyosón történt vagy a lakásomban. De nem jobb lenne, ha akadna egy tárgyaló szóba?

– De, igen, jobb lenne.

– Ügye? – Előre ment és mutogatni kezdett kezeivel, miközben beszélt. Egyértelműen bele se gondolt abba, hogy esetleg nekem dolgom lenne. Tipikus. Pedig mennyire fáradt voltam! A hideg meg rátett egy lapáttal, ugyanis érezhetően nem volt fűtés a ruhám meg nem volt elég vastag. Én télen soha nem érzek elég melegnek és vastagnak semmiféle ruhát még akkor se, ha garantáltan kibírható benne a jégkorszak. – Az az asztal szerintem maradhatna, mert lehet rájuk pakolni és hasznos lenne, amikor havonta összegyűlnek a lakók. Tudja, oda tenném a süteményeket, innivalókat. Az az ülőgarnitúra is maradhat feltéve, ha jó állapotban van. Na, de az itt felhalmozott szemétnek ki kell kerülnie innen. Látja? Csupa üres üveg, karton meg papírhalmok, törött üvegdarabok és az eltört műanyag székeknek sincs semmi haszna. Azt a szekrényt meg lehet, rendbe hozatom a fiammal, még meglátom. – A bejárat mellett állt a leszakadt polcú, kopott és sérült fa szekrény melynek alsó részénél a két ajtó egyike félig már levált a helyéről. Szorgalmasan bólogattam és egyet értettem, majd végre kinyögte, amit akart.

– Mondja csak, volna ideje és kedve segíteni? Alig egy hét múlva lenne esedékes egy társasház megbeszélés és addigra szeretnék vele meglenni.

– Végül is, semmi dolgom nincs. Kiviszem a szemetet, amivel megbízott, felugrok átöltözni egy otthoni ruhába, hogy ne ezt tegyem tönkre, ami rajtam van és itt is vagyok.

– Nagyon szépen köszönöm drágám! Napokkal ezelőtt már bekészítettem magamnak a kuka zsákot, söprűt, és ami kellhet, szóval addig összeszedem a szemetet. – A még ép szekrényajtó mögül elővett egy vastag fekete kukazsákot, mellette ott hevert még kettő a zöldből és mire letépett egy darabot, addigra én már kifelé vittem a bejárató ajtóban hagyott szemetet. Utána felmentem a szobámba és elővettem a legkevésbé szeretett ruhadarabjaimat. Bár, őszintén nem készültem játszós ruhával és cipővel, azért reméltem nem teszem használhatatlanul tönkre azt, amiben leszek.

– Te meg hova készülsz? – A szobaajtómban ott állt Mandy és kíváncsian végigmért. Igényesen kisminkelt arcát és elegánsan kiöltözött küllemét látva viszont kérdezhetném.

– Semmi különös, csak segítek egy hölgynek kipakolni a két panel között lévő szobát.

– Jaj, téged is megtalált? – Kérdezte unott hangon és forgatta hozzá a szemét.

– Mi az, hogy téged is?

– Nem ő az egyetlen idős nyugdíjas, aki ebben a paneltömben lakik, de ő az egyetlen, aki állandóan tesz-vesz és túlbecsüli a képességeit, így segítséget kér boldog, boldogtalantól. Engem is próbált befogni, amikor ide költöztem, de az első fél év alatt sikerült lekoptatnom. Egyszerűen kikapcsoltam az ajtócsengőt, amikor tudtam, hogy jönni fog. Ha útközben kapott el arra hivatkoztam, hogy sürgős ügyem van, ami miatt nem tudok maradni. Aztán leszokott arról, hogy zaklasson. Claudia szintén így járt, bár ő segített neki pár hónapig aztán megunta A végén már egész napos kertészkedéshez akarta befogni.

– Mégis hol lehet a belvárosban kertészkedni? – Meglepődtem, hogy az itt élő időseknek erre is van lehetősége.

– Jaj, ne olyan vidéki kertekre gondolj, mint amilyen nálatok is van. Itt egyszerűen a közterületen lévő füves részeket kedvük szerint alakíthatják. A mi tömbünk mellett egy apró lejtő van, ami a négy emeletesek előtt húzódó járdánál ér véget. Julia néni és még pár nyugdíjas hölgy szorgalmasan kertészkednek rajta. Elismerem, nagyon szép nyáron és tavasszal, de na. Azért mindennek van határa.

– Julia a neve?

– Nem mondta? –Mandy nevetett, s ha pasi volnék már biztosan bepróbálkoztam volna nála. Bezzeg magamról, nem tudok így vélekedni. Elhessegettem a gondolatokat, amik elterelték volna a figyelmemet és tovább folytattam a beszélgetést, miközben magamra vettem a kabátomat. Sajnos ebből ez az egy volt, így elhatároztam, hogy vigyázok rá. – Julia néninek hívjuk. Vagy van, aki Julia hárpiának. Ismerek olyan külföldit, akinek ez volt az első szava, amit megtanult itt nálunk, mert bepróbálkozott nála is. Persze nem értették meg egymást, így a külföldiek mindig megússzák a zaklatását! – Megrázta fejét akár egy idős nyugdíjas és nevethetnékem támadt.

– Hülye vagy.

– Lehet. Na, menj, ne várasd meg Julia nénit! Aztán ha már eleget van, belőle csak szólj és segítek lekoptatni.

– Rendben. – Mondtam majd ott hagytam Mandy-t a lakásban és lementem a földszintre. A néni épp cipekedett és próbálta maga után vonszolni az újabb zacskót, ezúttal feketét.

– Majd én! – Kínáltam fel ismét a segítséget és kivettem a kezéből a zacskót.

– Köszönöm, drágám. Folytatóm a pakolást. – Azzal visszatért eltűnve a ködszínű ajtó mögött s én megpróbáltam kivonszolni a szemetet. Meglepően nehéz volt, nem is értem eddig hogyan tudta kicibálni az öreg hölgy. Vastag, erős kukás zsákot fogtam, amiben üveg, fa és más törmelék kapott helyett. Olyan volt, mintha egy építkezés után megmaradt törmeléket vinnék ki és a súly is ezt igazolta.

 

3. fejezet

Igen korán besötétedett. Felhős ég alatt cipeltem ki egy újabb kukás zsákot s már jó adag szemetet sikerült összehordani a közös konténerek mellé. Julia néni biztosított afelől, hogy külön fizetni fog a kukásoknak azért, hogy mindezt elvigyék. Csak bízzam rá.

– Ezt kiviszem én. – Mondta, amikor el akartam venni tőle az újabb zsákot. Nem tűnt nagynak és ötletem sincs, mi lehetett benne. Vállat vontam.

– Legyen. Akkor összerakom a következő szemetet. – Julia néni helyeselt majd elhagyta a szobát. Hihetetlen volt látni mennyi energiája van még mindig az öregnek. Én már igen fáradtnak és nyűgősnek éreztem magam. Szerettem volna fürödni, enni és ledőlni az ágyamba aztán nézni egy sorozatot, míg el nem alszok rajta. De ehelyett egy olyan szobát kellett rendbe tenni, amit soha nem fogok használni. Bár, az igazat megvallva egész jól haladtunk. Felszabadult az egyik fal, ami mellett felhalmoztak mindenfélét. Most ott éktelenkedett egy folt, ami szerintem penész lehetett. Vele szemben az az asztal, amit Julia meg akart tartani. Körülötte eltört székek és cserepes edények, egy falnak támasztott festmény, ami nagyon megrongálódott és sok chipses és ropis zacskó, amiket kólás üvegekkel még megtoldottak. Gondoltam neki állok annak a résznek, amikor irtózatos bűz ütötte meg az orrom.

– Mi az isten? Ez meg honnan… - Kérdeztem magamtól és a válasz azonnal ott volt előttem. A hosszú, háromszemélyes, kinyitható kanapé, ami a régi kilencvenes évekre emlékeztetett onnan jött a szag. Akár egy dögkút vagy pöcegödör. Gyerekkoromban volt nekünk olyan, szóval tudom milyen egy ilyennek a szaga. Sőt, pottyantós wc is volt a telken, amire szintén emlékeztetett. Orrom elé húztam a sálam és megragadtam a az ágy alján lógó textilt – akár egy kapaszkodót a buszon. Felfelé húztam, elsőre semmi. Recsegés ropogás aztán éreztem, hogy enged és a rugó hagyta, hogy felnyissam az ágyneműtartót. Felemelve az ülőrészt olyan belső tartalmat világított meg a narancssárga, ócska körte a fejem felett, amitől öklendezni kezdtem. Árnyékom rá vetült, de ettől még tökéletesen kivehető volt.

– Szent szűz Mária, ez borzalmas! – Kiáltottam fel az üres szobának.

– Ügye? Szerintem is. – Szólalt meg mögöttem Julia néni. Azonnal megfordultam és a hulláról rá tévedt a tekintetem.

– Mi a frász ez itt? Mármint miért van itt egy halott ember és…. mióta? Ez…. ez nem most…

– Persze, hogy nem! Ha friss halott lenne, akkor a szagok egészen másmilyenek lennének. Jaj, drágám, ő már két éve itt fekszik. Az egyik karját már sikerült kivinnem. Reménykedtem benne, hogy nem veszed észre és el tudom tüntetni az egész hullát. De, neked muszáj volt felnyitni, ügye? – Közelebb lépett s én hátráltam, ekkor a sarkamat belevertem az ágy alsó fa szerkezetébe. Szörnyű volt belegondolni, hogy két éve rohadó és oszló halott van mögöttem groteszk módon beletuszkolva a tollas ágyneműk közé. Kibélelt koporsót kapott a kanapé aljában.

– Miért tette? – Kérdeztem, hogy időt húzzak. Az az érzésem támadt, hogy sürgősen el kell menekülnöm innen, máskülönben épp így járok, mint ez a szerencsétlen.

– Egyszerű az ok, bár te úgyse értenéd meg. Régen olyan csendes volt még minden. Az egyetemisták nem hangoskodtak esténként és bulikat se tartottak ennyire gyakran, mint most. Tudja, mióta nem tudok rendesen aludni? Nem, én se. – Betegen felnevetett és ekkor jobbra léptem. Julia néni látva ezt, ő is így tett majd valahonnan – ötletem nincs hol tartogatta eddig – egy kést vett elő. Jobban mondva bicskának tűnt. Nem hiszem, hogy azzal vágta le a halott karját, de őszintén nem is érdekelt, hogy mivel és miként. Megtette s most engem fenyegetett a halál közelsége egy vén szipirtyó által, akinek csak segíteni akartam.

– A kialvatlanság sok gondot okoz, tudja? Főleg így idősen. – Folytatta a kis monológját s közben maga előtt tartotta a bicskát. Szemei sasként engem figyeltek és bár háta még mindig görbe volt, teste feszülten várta a következő döntést. – Rendszertelen alvás vagy annak hiányával már nehezen tudtam elviselni az alattam lévő ázsiaiakat, akik szerettek hangosan kuruttyolni és hajnali háromkor még ordítoztak. A csövek meg tökéletesen vezették a hangot és emiatt úgy tűnt, ott hangoskodnak mellettem. Többször hívtam a rendőrséget, hogy tegyenek rendet, de soha nem értek el semmit. Amint elmentek tovább kiáltoztak és én nem tudtam aludni tőlük! Gyakran amint véget ért a kinti tuctuc, ők rákezdtek az egymással való hangoskodásba és… elegem lett. – Keserves arcát látva megsajnáltam volna, tényleg, de jelenlegi helyzetemben nem érdekelt a története. Én se tudtam aludni mióta a hangoskodó egyetemistáktól, de vettem füldugót és azóta mélyen alszok akár egy medve télen.

– Értem.

– Dehogy érti! Besokalltam! Elegem lett! Lementem és becsöngettem majd az első ázsiait, akit láttam leszúrtam. Utána lehoztam ide és azóta itt van. Tudja, akkor aznap életemben először olyan jót aludtam, mint még soha. A lakótársai elköltöztek vagy nem tudom, de csönd lett. Aztán… aztán elfelejtettem, hogy itt van. Ennyi idősen az ember agya néha kihagy, szelektál, vagy mit tudom én. – A bicskát tartó keze kissé lehajlott miközben elkalandozott az emlékeiben. Tudtam, hogy ez az a pillanat –az egyetlen alkalom – amikor tehetek valamit a helyzet ellen. Nem akartam meghalni se most, se holnap. Még sokáig akartam élni. Befejezni az egyetemet aztán elhelyezkedni egy jó cégnél és menő programozóvá válni, aki olyan játékokban segédkezet, amiknek a nevét örökre megjegyezte az utókor. Szeretnék szerelmes lenni és tartani egy kutyát. El akarok menni a nyári rock fesztiválra és vásárolni akarok arra az eseményre. Egyszerűen nem lehet most vége. LEHETETLEN!

Testem a tettek mezejére lépett. Olyan gyors voltam, mint eddig soha. Julia néni mire feleszmélt, hogy közeledek felé már késő volt. Előre lendítettem a kezeimet és a hirtelen nekirugaszkodásból fakadó erővel meglöktem a nőt. Bicskát tartó kezére figyelvén egyik kezemmel épp azt a vállát löktem meg, amelyikben tartotta s mivel utána az egyensúlya megtartásával volt elfoglalva, az éles tárgy csak körzött a levegőben majd leesett amint elejtette. Másodpercek alatt történt. Megindultam, löktem, pislogtam egyet és Julia néni a földön feküdt tátott szájjal és döbbent szemekkel. Fejét kissé feltámasztotta a törött fa szék egyik lába, mely valahol úgy átszúrhatta a koponyáját, amitől hamar vértócsa kezdett gyűlni alatta. Lábai kifordulva, teste vonaglott egy kicsit majd izmai elernyedtek. Mivel tudtam, hogy a meghalt emberek beleiből ilyenkor eltávozik az is, amit székletnek és vizeletnek nevezünk arra számítottam, hogy irtózatos bűz lesz perceken belül. De, semmi.

– Mi a picsát csináljak? – Fakadtam ki magamból. A penészes és koszos falak persze nem válaszoltak. – Istenem, most mit tegyek? Ez a nyanya meg akart ölni, erre megöltem én őt és… - Odaléptem az ajtóhoz majd kitekintettem az átjáró folyosóra. Egy lelket se láttam közel és távol. A liftet hallottam abból a panelból, amelyikben lakom. Szívem hevesen vert, arcom elvörösödött és kezeim remegtek. – Mit tettem? – Súgtam ezt a mondatomat. Nem akartam lebuktatni magam egy olyan ostobasággal, hogy kiabálok. Járkálni kezdtem azon kevés területen, amit nem lepett el a limlom. Az egyik ilyen kanyarban megakadt a szemem a kukászsákon azon, amelyik építkezésből származó törmelékekhez is alkalmas annyira erős, utána az ágyban lévő ki tudja, mennyi ideje halott testre és döntöttem.

– Nem tehetek mást. – Magamat győzködtem. – El kell távolítanom mindkettőt, vagy rám fogják az egészet. Mindenhol ott az ujjlenyomatom, s ha a régi hullát nem is, de az újat simán a nyakamba varrhatják. Nem akarok börtönbe menni. – Utolsó mondatra, amit reszkető ajkakkal formáltam meg könnyek gyűltek szemeim sarkába. Letöröltem őket és erőt véve magamon nagyot sóhajtottam. – Ha most belekezdek, talán reggelre végzek is. Gyorsnak, halknak és ügyesnek kell lennem. – Úgy döntöttem, eltűntetek minden nyomot. Az este szép lassan olyan szakaszba ért, amikor az emberek aludtak vagy olyan részegek voltak, hogy nem fogtak fel semmit a külvilágból. Jobb ötlet híján mindkettőt becsomagoltam a kukazsákba – megjegyzem, nem volt egyszerű. Julia néni még mozgatható volt, így valami groteszk formában beletuszkoltam két zsákba, majd kivonszoltam a kukáig. Ott verseny súlyzós erejével és tehetségével guggolásból felemeltem a nő testét és a már nyitva lévő konténerbe beledobtam. Hatalmas puff hanggal ráesett a már benn lévő szemét halomra. Utána az ágyban lévő halottat vittem ki, bár szintén nem volt egyszerű. Becsomagoltam majd elhasználtam még egy zacskót arra, hogy valahogy kicipeljem. Ott akár egy gerendát felemeltem és beletéve a konténerbe kiállt belőle.

– Fenébe! – Káromkodtam egyet. A konténer fejével addig csapkodtam, míg el nem törte és így bele nem fért a második hulla is. Utána a konténert lecsuktam és imádkoztam, hogy a kukás embereknek ne tűnjön fel a zsákok különösen emberi alakja. A sötétben és a parkolóban lévő lámpák narancssárga fényében nem tudtam megítélni a lebukás veszélyét, de annyira kimerültem, hogy nem is érdekelt.

Sajnos az éjszaka hátralevő részében még el kellett tüntetnem a szobában lévő nyomokat, csak utána reggel térhettem haza. Aznap kihagytam minden órámat és egy kiadós, egy órás fürdés után aludtam késő délutánig. Amit tettem, annak a titkát tudtam, hogy a sírba vihetem magammal, amint láttam két nappal később az üres konténereket, illetve miután eltelt három hónap anélkül, hogy keresett volna a rendőrség.

– Majd a mennyek kapujában elbírálják a bűnöm. – Gondoltam és éltem tovább az életem.

 

Vége.

Bánatos Kísértet - Evangeline – 1878

A novella sorozat hatodik története máris olvasható! Továbbra is elvont, felkavaró és tabukat érint.

the_austrian_imperial_family_in_goddollo.jpg

1. fejezet

A lovas kocsi kerekei pattogtak a kavicsos földúton s mivel napok óta szárazság tombolt, így a kiszáradt talaj nagy porként felverődve, lassan múló csíkként mutatta a haladás irányát. Evangeline és édesanyja Charlotte Lauressad egymással szemben ültek s más - más ablakon néztek kifelé közben dülöngéltek, enyhén ugráltak s igyekezték megtartani a nyugalmi állapotukat. Ami nem volt egyszerű, mivel Charlotte megparancsolta a lovásznak, hogy amennyire csak lehet, hajtsa meg jól azokat a lovakat. Még sötétedés előtt haza kell érniük. Erdővel majd mezőföldekkel határos úton haladtak órákon át. Mire megérkeztek Párizsba, áthaladtak két kisebb városon, egy tucatnyi falún és még több gabonaföld mellett. Nem esett túl sok szó. A már tizenkét éves Evangeline gondolataiba merülve figyelt kifelé az ablakon át, melyet két oldalt függöny keretezett s mely lebegett a beömlő szélben.

– Megérkeztünk! – Kiáltott fel örömében s nyomban megbánta meggondolatlan felszólását, amint anyja szúró szemével találkozott. Charlotte nem szerette, ha a gyerekei neveletlenek és gyerekesek. Kemény tekintetével némaságra intette lányát és látva a megbánását elégedetten dőlt hátra. Közben a lovas kocsi elérte Párizs városának határát s onnantól kezdve kissé gördülékenyebben haladtak az úton. Eleinte kis házak majd egyre magasodó és díszesen kiépített, több emeletes épületek mellett haladtak el, sok emberrel telítve az utcákon. Árusok kiabálása, egymással veszekedő emberek zaja, más lovas kocsik menetelése és kutyák ugatása vagy macska nyávogás jellemezte leginkább a belváros hangjait. Illatra volt itt minden, győzte az ember orra felismerni őket. Frissen sütött kenyér, virágok áradata, kosz, mocsok és izzadság keveredése valami alvilági bűzzel. Az utcán egyszerre volt jelen a negédes parfüm és a klotyón lehúzott széklet szagok mindegyike. Evangeline elfintorodott amint elhaladtak egy felettébb büdös területen. Nem tudta, de a fő utca mely kivezetett a belvárosból közvetlenül a nyomor negyed mellett haladt el, ahova a város lecsúszott és nincstelen szellemei költöztek. Azok, akiktől elvettek mindent vagy elveszíttették vagyonukat. Ők voltak a sötétben lakók, az éjszaka kukázók. Azok, akiktől a „tiszta” polgárok féltek és undorodtak egyszerre. Charlotte oda se nézett. Helyette az eget fürkészte és arra gondolt, hogy épp időben érnek haza. Pont, mielőtt a Nap végleg elhagyná az eget. Nyugat felé a távolban egyre erősödő narancssárga és píros csík gyülekezett, mely átalakul majdan kékké és végül helyet ad a csillagoknak.

– Megjöttünk. – Szólt hangosan a lovász majd leszállt a kocsiról és ajtót nyitott a benn ülő hölgyeknek. Előbb Charlotte fogta meg a segítő kesztyűs kezet, majd Evangeline követte nyomban. A lány ismerős kavicsos útra lépett majd feltekintett szülőházára, jobban mondva a Párizsban fellelhető, kicsinek számító harmadik családi kastélyra. A lány csupán annyit tudott, hogy az országban jelenleg tartózkodó és részben eme városban is élő nemesi családok kastélyaihoz képest az övöké volt a legszerényebb és legvisszafogottabb mind közül. Nem szívesen gondolt arra vissza, amikor az iskolában emiatt csúfolták és szegénynek nevezték a családját. Pedig, ha látták volna Reimsben álló kastélyukat, melyet apjuk a Barokk korra jellemző monumentalitással és dekoratív építészeti megoldásokkal építtetett, akkor egy szavuk nem volna, úgy elámulnának tőle. De persze a lány tudta, hogy ama kastélyukról igen kevesen fognak tudomást szerezni és még kevesebben ismerik a helyet. Apja féltette azt a telket. Nagy becsben tartotta és óvta, akár a hímes tojást.

Párizs szélén található gazdag negyedben meglévő kastélyukhoz aránylag kis telek tartozott (persze ezt is a szomszédokhoz viszonyítva lehet kijelenteni), hatalmas növény kerítéssel, szépen karban tartott tulipán kertekkel és rózsabokrokkal. Illatos és hangulatos kerten áthaladva anyja után megérkeztek az alig három emeletes egyszerű kastélyukhoz. A lépcsőn felérve három szobalány fogadta őket s egy ismerős nő, akit Evangeline nagyon nem kedvelt. Ő volt a nevelőnője mióta az eszét tudja és szigorúságában nem ismert határt. Amint átlépték az ajtót Evangeline hátra nézett egy pillanatra. A lovász leemelte a bőröndöket és átadta a három szobalánynak. Ők nehezen, de megbirkózva a súlyokkal cipekedtek utánuk.

– Mit bámészkodsz? Tessék lefürödni! Le kell mosnia magáról az út porát Miss, mielőtt az asztalhoz ülne. – Rikácsoló, fülsértő hang sértette Evangeline fülét, s ami nevelőnőjétől származott. Megszokhatta volna az eltelt hét év alatt, mégis képtelen volt rá.

– Fáradt vagyok.

– Nincs kifogás, irány az emeleti mosdó!

– Apa és a fiúk hol vannak?

– Azzal, most te ne foglalkozz. Istenem, de sok a felesleges beszéd.

– Tudom, egy hölgy nem locsog. – A nevelőnő, aki soha nem hívta a lányt rendes keresztnevén bólintott majd előre ment. Követte őt Evangeline s közben arra gondolt, vajon hol lehetnek a testvérei és mit csinálhatnak? Szüleire már nem is gondolt, mivel megszokta az elszigetelődést tőlük. Sajnos már nem emlékszik rá, de egyszer csecsemőként megölelte őt az anyja s utána az apja is sőt, egyik éjjel Michael csókot lehelt kislánya arcára. S azóta semmi emlékezetes kontaktus nem történt senki között. A lány engedelmesen a nevelőnő után ment, ki amint szembe találkozott egy szobalánnyal fürdővíz engedésére kötelezte. Közben elvonultak a lány hatalmas szobájába, és míg a víz készült átvették ismét a társalgási illemet. Ezek olyan szabályok voltak, melyeket bár leírtak nem egy papírra mégis, nem kötelezett senkit se a törvénykönyv maga a betartásukra. Evangeline a nagyját fejből tudta, hiszen mióta megszületett arra nevelték, hogy alkalmazkodjon az elvárásokhoz, illeszkedjen a társadalmi élethez és betartson minden szabályt. Nevelőnője egyre többször hozta elő neki a bált és az ott illendő viselkedést, bár még nem volt része ilyesmiben. A jégkirálynő cím nyertese (vagyis a nevelőnő) szerint hamarosan eljön az ideje annak, amikor Evangeline eladósorba kerül s ezt egy bál keretein belül teszik köztudomásra. Ahhoz viszont kellően fel kell készülnie, mert még véletlenül sem hozhat szégyent a családra, a nőkre s úgy senkire se.

– A víz készen áll. – Szólt be szerényen a szobalány és nyomban eltűnt volna, ha a sötétruhás nevelőnő hagyja. Kontyba fogott hajában apró műanyag virág díszelgett. Csat lehetett.

– Kísérje el a fürdőbe, ahol segítsen! Nem ülhet az asztalhoz az utca porát magán viselve. Én kikészítem a vacsora ruháját ide. – A tükörasztal előtt lévő székre mutatott. – Ebbe s csak is ebbe öltöztetheti, megértette? – A szobalány bólintott és belépett az ajtón. Megvárta míg Evangeline előre megy s utána haladva eltűntek a fürdőszoba ajtaja mögött. A nevelőnő nem túl giccses, de mégis aranyosan elegáns, térdig érő abroncs szoknyás ruhát választott, amit kihelyezett majd elhagyta a szobát.

 

Másfél óra készülődés után – mely gyors készülődésnek nevezhető – Evangeline lesietett az emeletre és a kelet felé néző kastély szegletben található étkezőbe ment. Ottan már szülei elfoglalták az asztalnál a saját helyeiket. Mindketten a hosszú asztal két szélében ültek és figyelték a fiú testvéreit. Apjuk csupán rájuk pislantott majd a lányára és szó nélkül hagyta elhaladni maga mellett Evangeline-t. Figyelmét a kezében lévő újságnak szentelte. Anyjuk mély dekoltázzsal megáldott, hosszú ujjú ruhában ült az asztalhoz díszes hajcsattal a fején. Evangeline nem értette mire fel ez a kiöltözés, hiszen senkit se érdekelt miként néz ki végül nem tette szóvá. Már rég megtanulta, hogy kimondani a gondolatokat felesleges és elitélendő.

– Vegye már el tőle azt a játékot, Adele! Nem játszhatnak az asztalnál, ezt már ezerszer elmondtam. – Charlotte meg tudta volna ölni szemeivel a nevelőnőt, aki Evangeline legkisebb öccséért felelt, a két éves Jean-ért. Szegény, amint kivették kezei közül a játékot sírni kezdett és Charlotte mérgesen sóhajtott – Az istenért, hallgattassa már el, enni akarunk!

– Charlotte, talán ha nem volnál oly szigorú, a gyereked sem sírna. – Mondta Michael. 

– Szerintem jobb nevelőnő kellene. Evangeline nem sírt ennyi idősen. – Michael nem szólt hozzá. Közömbösen visszabújt a magazinjába és várta, hogy kihozzák a vacsorájukat. Közben Jean abba hagyta a sírást amint meglátta a közeledő szobalányokat. Örvendezni kezdett és kezeivel tapsikolt, amit Charlotte továbbra is rossz néven vett. Egyedül Jean engedett még a gyermeki énjének. A többi gyermek csendben és türelmesen várták, míg kiszolgálják őket és eléjük teszik az előételt. Majd apjuk áldást mondott és utána, ahogy az illem diktálja felemelték a megfelelő evőeszközt és lassan enni kezdtek. Még a négy éves Constant is tudta, hogyan kell az asztalnál ülni. Szegény Jean és az ő nevelőnője! Rendesen megizzadtak mindketten a vacsora végére. A többi hölgy, kik a gyermekek mellé lettek alkalmazva hol semlegesen, hogy lenézően pislantottak néha ama szék felé. Evangeline körbe nézett és döbbenten vette észre, hogy testvérei sokat nőttek mióta legutoljára találkoztak. Legtöbb változás a legidősebb fiú testvérén, a nyolc éves Alain-en volt feltűnő. Határozottabb arcszerkezet, felnőttes viselkedés és jóval illemtudóbb, mint eddig. Kicsit olyan érzése támadt, mintha idegenek között enne. Elméletben ők itt a családja, gyakorlatilag nem tud senkiről semmit és idejét se tudja, mikor történt valami szép és közös élmény, ami gazdagíthatná a köteléket közöttük.

– Testvérem Henry is ellátogat majd a nyaralónkba Charlotte.

– Ez az! – Mielőtt az asszony válaszolhatott volna legidősebb fia hirtelen elveszítve az önuralmát boldogan felkiáltott. Természetesen azonnal megbánta és vissza húzódott a székbe. Charlotte rosszallóan leszegte a fejét és férjére nézett.

– Biztosan jó ötlet volna? Tudod, hogy tea partit szeretnék rendezni esetleg egy bált, ha összejön. Nem Evangeline, ez még nem a te bálod lesz. – Mintha gondolatot olvasna, elkapta lánya egyszerre riadt és kíváncsi tekintetét. Bár, csak félig olvashatta ki a fejében kószáló gondolatokat. Ugyanis a lány egyáltalán nem akart még felnőni. Nem akarta, hogy hozzá kössék őt valami idegenhez. A bennlakásos iskolában sokat beszélnek erről az idősebb lányok és többük nagyon várja a házasságát, de ő kivételt képez. Nagyot nyelt, hogy elfojtsa a hatalmas megkönnyebbülését. Alain óvatosan kérdezett.

– Apám, én is veletek mehetek?

– Biztosan nem, fiam! – Még mielőtt Michael levegőt vehetett volna az asszony rögvest kifakadt. – Még túl gyermek vagy te a vadászathoz! A te dolgod az, hogy tisztességes úriember váljék belőled, aki majd örökölve a vagyont, a család nevét és öt birtokát okosan gyarapíthasd…

– Tudja jól Charlotte, hogy mi a feladata. Ő az én fiam is, ha nem felejtetted el. – Michael rideg és vékony hangja a nőbe fojtotta a maradék szavakat. Nem szívesen hallgatott, de bölcsebbnek látta, ha így tesz. A férfi előre hajolt s most először úgy tűnt foglalkozik a családdal. Hogy közéjük tartozik. – A vadászat nem való mindenkinek Alain, de meglátjuk. Ahogy azt is, mit tanulsz majd ottan. Mielőbb tapasztalatot kell szerezned a fegyverhasználatban, csak utána jöhetsz apáddal és a nagybátyáddal. Egy hét múlva legkésőbb indulunk. S most, ha kérhetem, étkezzünk csöndben. Az ételt élvezni kell s nem habzsolni. – Az asztalnál ülők eleget tettek a kérésnek. Míg el nem fogyott mind a három fogás, addig csupán a rágás és az evőeszközök koccanása hallatszott, néha egy kis víz kiöntése.

Amint végeztek az evéssel Evangeline és testvérei szobáikba lettek küldve. A lány úgy tett, mintha aludna s nevelőnője magára hagyta. Alig egy óra várakozás után felkelt és magára véve a hálóköntösét és papucsát kiment a kertbe. Korom fekete éjszaka és félhold köszöntött rá az égről. Észrevétlenül a kert hátsó szegletébe ment, ahol pár diófa ált bokrokkal párosítva. Nem messze innen egy kerti pavilon állt édesanyja kedvenc helye a késő délutáni olvasgatásokhoz vagy tea partikhoz. Evangeline nem ment oda, helyette megbújt egy fa tövében és onnan kémlelte a tiszta csillagos eget. Oly sok apró, alig látható vagy erősebben fénylő pötty fénylett fenn, mintha ezernyi szentjánosbogár akarna elrepülni a holdig. Evangeline szeretett rácsodálkozni a természet apró szépségeire, de nevelőnője gyakran ráripakodott. Mert, hogy egy előkelő hölgy nem bámul, nem ábrándozik, és végképp nem dédelget feleslegesen reménytelen álmokat. Egy úri hölgy a férje oldalán van mindig és őt képviseli a puszta létezésével.

– Vihar előtti csend. – Ismeretlen hang szólalt meg mögötte. A kert azon szegletéből, ahova nem jutott el a hold és a csillagok fénye. Evangeline szíve majd kiugrott a mellkasából és ugrott is egyet ijedtében.

– Ki vagy? Mutasd magad!

– Nem kell félned, Evangeline. Jó barát vagyok. – Az átláthatatlan feketeségből lassan egy kisfiú lépett elő. Sovány kezek és lábak, aranyszőke hajzat és márványként fénylő bőr, melyen a hold fénye furán tört meg. Ruházata mélyszegény családi származásra utalt. Talán utcán lakó gyermek, talán egy erre tévedt csavargó.

– Honnan tudod a nevem? Kifigyeltél engem és a családom? El kell menned, máskülönben apám rád hívatja a…

– Nem fog hívni senkit. Ugyanis engem nem lát és te nem fogsz mesélni rólam. Nemde? Felesleges lenne. Apád nem foglalkozik senkivel saját magán kívül. Nem érdekli a gyerekei, a saját felesége és a családdal csak annyira foglalkozik, amennyi kell a látszathoz. Jól mondom? – Az idegen fiú csupán egy lépésre volt a lánytól. Ő mégse érzett késztetést arra, hogy elfusson. Megmagyarázhatatlanul bízni kezdett a fiúban és hitt neki. Egy csepp kétely se volt lelkében, s ha akadt is, az elnémult amint a fiú szemeibe nézett. Egyszerre volt élettelen és mégis elbűvölő.

– Jól mondod. Apám szinte már idegen. De… mit foglalkozol te ezzel?

– Tudd meg Evangeline, hogy te nekem fontos vagy és meg akarlak menteni.

– Honnan tudod a nevem és mégis mitől?

– Hosszú lenne mindent elmagyarázni, de a lényeg, hogy ismerlek és valamilyen szinten te is engem, csupán elfelejtettél. A neveltetésed és a korai felnőtté válásod miatt kivertek a fejedből és emiatt azt se tudod, ki vagyok. Pedig ott voltam neked, amikor senki más. Játszottam veled és bújócskáztunk is. Csupán túl kicsi voltál ahhoz, hogy emlékeid maradjanak.

– Értem. Mármint, lehet így van, nem tudom. Ahogy a nevedet se. Honnan jöttél? Hol van a családod? Miért vagy itt? – A fiú közelebb lépett és megérintve a lány kezeit felemelte azokat és bizalmasan rájuk szorított. Evangeline testén végig futott a hideg és hirtelen libabőrös lett. Ösztöne azt sugallta, hogy meneküljön, menjen, gyorsan hagyja itt. De éne felsőbbrendű része elbájoltan figyelt és itta a fiú minden szavát. Nem félt, nem tartott tőle, nem vélte ártalmasnak a semmiből előbukkanó valakit.

– Tommy vagyok, és azért vagyok itt, mert a nagybátyád egy nagyon veszélyes és gonosz ember.

 

Közben Párizs piros lámpás negyedében, a belváros azon pár utcájában, hol a társasházak bordélyt működtettek magukban Ópium barlangoknak és a feketekereskedelem fellegvárának adtak helyet és menedéket, ama sötét és félelmetes utcák egyikén járt épp Henry Lauressad két barátjával. Bankárok voltak mind a hárman kimagasló pozícióval, fizetéssel és névvel. Nem, mintha Henry-nek szüksége lett volna a kenyérkeresők munkájára, hiszen testvérével egy nemesi család sarjaként oly nagy vagyont örököltek, melyet ésszel fel se lehet fogni. Nem, Henry egyszerűen unatkozott és nem akarta élete napjait semmit tevéssel tölteni. S miután rájött, hogy a hölgyek körében nagyon népszerűek a pénzzel foglalkozó férfiak főleg akkor, ha vezető pozícióban vannak nem sokáig gondolkodott a bankár karrieren. Ráadásul időközben rájött, hogy szereti s így még jobb az élete. Vállvetve, szabad kezeikben alkohollal támolyogtak a macskaköves utakon s elhaladtak két bordélyház mellett is – az egyikbe majdnem betértek, mikor egy dögös barna kikacsintott az ajtón – majd egészen az utca végéig elmeneteltek. Nevettek, röhögtek, disznó vicceket mondtak egymásnak és fittyet hánytak a környék kiemelten rossz hírnevére. Itten sok lopás, csalás sőt, még gyilkosság is történt, emiatt az épeszű lakosok messze elkerülik a környéket. Kivéve azon férfiak, kik házasságon kívüli szeretetre vágynak.

– Itten, ez jó hely! Olyan lányaik vannak, amikről az ókori görögök írtak eposzaikban.

– Részeg vagy te egyáltalán? – Henry barátja kérdezte a másikat, miután fenn akadt a szemöldöke társuk szóhasználatán. Henry-t nem érdekelte ki mennyire részeg. Ő nagyon akart már egy nőt és innen tovább biztos nem megy, máskülönben kijutnak a negyedből. Barátja vállat vont majd szemei az ablakban előtűnt nagy keblű hölgyeményen állapodott meg.

– Jó lesz! Gyerünk, térjünk be! – Henry előre ment. Barátai hűségesen követték. Az ajtó nyitva állt s alig lépték át a küszöbét, máris szépséges istennők hada vette őket körül. Selyembe bújtatott karcsú, nagy kebellel megáldott hölgyek. Erős sminkben, némelyiküknek göndör hajjal s olyan pompázatos öltözékekkel, hajdíszekkel és ékszerekkel, mint akik meg akarják alázni a római pápát magát. Cigaretta füst, ópium köd, emberi testnedvek, alkohol és ezerféle parfüm illata és szaga terjengett a levegőben. A ház úrnője nyájasan köszöntötte az urakat és bekísérte őket a lehető legszínesebb, legkényelmesebb előszoba egyikébe.

– A legjobb kínálatomat mutatnám meg önöknek uraim. Válasszanak bátran, itt nincsenek lehetetlenek. – Kacsintott majd intett és szép sorban tíz nőt sorakoztatott fel. Épp, akár egy festő szín spalettáján, itt is akadt mindenféle. Öregebb, fiatalabb, vékonyabb, ducibb, hosszú hajú, sötét bőrű, világos bőrű és így tovább. Mindegyikük melleket kiemelő fűzőkben, rojtos sokat mutató szoknyákban, harisnyában és csili-vili ékszerekben forogtak, kacsintgattak vagy csókot küldtek a levegőben.

– Őt akarom! – Mutatott rá Henry a legújabb és egyben legfiatalabb szerzeményre. Vékony, sminkkel jól elfedett fiatalsága gyanút ébreszthetett volna egy jó emberben, hogy talán eme nő kiskorú még ehhez a… pályához. De nem Henry-ben. Számára épp ezen típus a zsánere. Amint megkapta felvitte a szobába és eltöltötték az egész éjszakát. Másnap reggel a lány sírva panaszkodott az úrnőnek, miszerint a férfi rettentően erőszakos és durva volt. Olyan dolgokat is meg kellett csinálnia, amit egyáltalán nem akart. S minél jobban ellenkezett, annál inkább akarta és végül megtette.

– Ez nem egy álomvilág, kiscsibém! Pénzt akarsz? Itt így mennek a dolgok. Fizetnek és te teszed, amit ők mondanak. Most menj és szedd össze magad, vár a következő pénzeszsák!

 

2. fejezet

Franciaország északi részén helyezkedik el Le Mans települése közvetlenül a Loire mellékfolyó partján. Számtalan látnivalóval rendelkezik, mint a Cathédrale St Julien főtemplom, Abbayege de L’Épau apátság és tucatnyi gall és római építmény, mik az ókori civilizációk után maradtak fenn. Eme településre betérni olyan, akár egy gyors időutazás. Megváltozik a környezet, az épületek stílusa s egyedül az tartja az embert a jelenben, hogy látja a lakók küllemén – érzéki csalódás volt csupán.

Második napja tartózkodik Lauressad család a nyaraló kastélyukban, melynek saját tópartja, két lovardája és körülbelül 340 ezer négyzetméternyi területe van. A kastély magán viselte a kor összes jellemzőjét kiegészítve Michael barokk kori szenvedélyét. Eme felhős, esőt váró napon Michael Lauressad és két kísérője elmentek vadászni a telekhez tartozó szélső erdő egyikébe. Kiemelt hobbinak számított a családfőnél az, hogy rendre állatokat vitt haza miket trófeaként kitömetett és azzal dekorálta ki a nyári kastély legtöbb falát. Charlotte elviselte férje időtöltését és szórakozását. Számára szintúgy megvolt az, amivel eltöltötte idejét. Könyv olvasása mellett előszeretettel invitálta meg barátnőit beszélgetésekre és szívesen szervezett bálokat vagy egyszerű mulatságokat, társasági összejöveteleket. Emellett nagyon szeretett a kertben sétálni és gyönyörködni a ritka virág gyűjteményében, miket férje hozott haza külföldi utazásai során. Mindeközben Evangeline épp sietősen veszi lépteit és kezeivel felemelt hatalmas szoknyája hullámzik, miközben lemegy a kastély teraszáról és elrohan az egyik virágágyás felé. Nevelőnője próbálna utána menni, de a terasz tetején megállva feladja és láthatóan nagyon dühös. Evangeline végül eltűnik a nyugati erdőrészben azzal ellentétesen, ahol apja próbálja levadászni a nyár legnagyobb farkasát vagy gímszarvasát. Evangeline alig haladt befelé az erdőben, amikor a lombok közt beszűrődő fénysugarak egyike Tommy arcára vetülve feltárja őt. A lány megörül a fiú láttán és megöleli.

– Tommy, de jó, hogy itt vagy! Hogyan találtál rám?

– Nem volt nehéz Evangeline. Engem nem akadályoznak a földi halandók kerítései és korlátai. Te mit csinálsz erre? – Evangeline kedvtelenül eltekintett és elengedte a fiút. Lábával rugdosni kezdte a földet.

– A nevelőnőm elől menekültem el ide. Spanyolt kellene tanulnom majd gyakorolni a zongorázást, hogy anya bálján remekeljek s még el se kezdtem a felkészülést a majdani házas asszony létre. Elegem lett Tommy, az az igazság. Nem játszhatok, nem lehetek a testvéreimmel, akik lemehettek a tópartra fürdeni és szórakozni. Míg én szenvedek, ők vígan lubickolnak a frissítő vízben és egymással játszanak. Nem értem én ezt, Tommy. Nekem miért nem szabad?

– Szabad neked is, Evangeline. Ha szeretnéd, játszok veled.

– Tényleg? – Evangeline szemei felcsillantak s haján a fény aranykoszorút rajzolt. Tommy biztatóan bólintott és kezét nyújtotta.

– Igen. Amihez csak kedved van. Maradhatunk itt az erdőben, beljebb mehetünk egy szép virágágyashoz vagy a tó azon oldalára is mehetünk, ahol nem látnának minket. Az lesz, amit szeretnél. – Evangeline hirtelen nem is tudta mi legyen, majd széles vigyora elárulta őt.

– Csinálunk rejtekhelyet, fegyvereket ágakból és mi is vadászunk. Mit szólsz?

– Legyen! – Mondta Tommy és nyomban elindultak felfedezni az erdő belsőbb részeit. Evangeline soha nem ismerte volna el családtagjai előtt sőt, valószínűleg senkinek se Tommy-t kivéve azt, hogy igenis nagyon érdekli a vadászat, a fegyverhasználat s bár ez mind csak a fiúk kiváltsága szívesen részt venne ő is ezen mulatságban. Egészen a délutáni uzsonnáig szórakoztak és Evangeline sok ideje először ismét boldognak és gyereknek érezhette magát. Alig emlékszik a legutóbbi alkalomra, amikor ennyire felemelő érzés kerítette hatalmába a kikapcsolódás miatt. Uzsonnáját két fiútestvérével együtt fogyasztotta el a hatalmas étkezőben, melynek a nyugatra néző oldalán óriási ablakok engedték át a befelé kúszó nap fénysugarait. Félkör alakban magasodtak és kisebb belső növénykert foglalt helyet előttük. Charlotte kedvenc kis virágai végig kísérték a napnyugtát. A szülők merre lehettek, azt egyik gyermek sem tudta és nem is érdekelte őket. Ott voltak azok, akik nevelték, oktatták és vigyáztak rájuk, ennél több nem kellett.

 

A vacsora ideje elhúzódott és későn jött el az étkezés alkalma, ugyanis Henry bácsi megérkezett és hozott valami különlegeset, amit a konyha séfje megpróbált ehetővé tenni. Nem árulta el mi az, mert meglepetésnek szánta. Evangeline és testvérei ismét az asztalnál ültek abban az étkezőben, ahol uzsonnáztak. Csupán, most a plafonról logó hatalmas gyertyasor biztosította a fényt s kivételesen mindenki jelen volt. Charlotte és Michael egymással szemközt az asztal két végében ültek. Ha egymásra tekintettek arcuk nem árult el sokat s közömbösen elnéztek a másikról. Evangeline épp azon tűnődött, látta e őket valaha egymást szeretni, ahogy a romantikus könyvekben megvan írva, amikor Henry bácsi betoppant. Kiöltözött, bár haját nem készítette el az alkalomra sőt, arcszőrzete is elhanyagoltan borostát rajzolt bőrére. Körmei kissé koszosak voltak, ez akkor tűnt fel Evangeline-nek, amikor leült és megfogta a poharát majd nyomban bort öntött magának.

– Végre, hogy előbújtál! – Mondta Michael nevetve és megveregette öccse vállát.

– Mióta vagy itt Henry bácsi? – Kérdezte Alain és rajongással teli szemekkel figyelte a férfit. Felnézett rá és ennek Charlotte nem örült.

– Ó, nemrég jöttem. Hamarabb is lehetett volna, de dolgom volt. Hoztam valami különlegeset, amit ma megehetünk. – Kacsintott a kisfiú felé majd tekintete találkozott Charlotte szikrákat szóró szemeivel. – Nincs benne semmi veszélyes, csupán ritkán beszerezhető állatról van szó, nem több. – Mosolyogni próbált, de az asszony nem viszonozta. Amilyen szép volt, épp olyannyira nagy utálattal nézett a férfira s némán megölte őt párszor. Henry nyelt egyet majd inkább testvéréhez fordult. Közelebb is ült hozzá, illetve tudta pontosan, hogy míg testvére nem küldi el őt, addig feleségének egy szava nem lehet. Szerencsére – aminek Henry örült – a nőknek sok beleszólása nem volt se a családi életbe, se a társadalmi életbe. Voltak, mert szépek és gyermeket hordtak ki, de máskülönben ők nem dönthettek.

Evangeline se nézte jó szemmel a férfit, de ő igyekezett elfoglalni magát és nem rá tekinteni. Végül kihozták a pompázatos ételeket és az illatok megbolondították az összes jelenlévő nyálmirigyét. Mialatt fogyasztottak, Henry és Michael nosztalgiáztak a közös vadászataikról és más élményeikről, miket Alain előszeretettel hallgatott, de a hölgyek kevésbé. Amikor Henry elkezdett mesélni a fiatal nőkkel való kalandozásáról és épp ecsetelni szerette volna a két hete felavatott új örömlányt, Charlotte hangosan letette az evőeszközeit. Csörömpölésével elérte, hogy a férfiak rá figyeljenek.

– Michael, nem gondolod, hogy ez a téma nem vacsora asztalhoz való? Főleg, hogy a saját gyermekeid is itt ülnek. Felőlem arról beszéltek, amiről akartok majdan később a dolgozó szobádban, de addig is türtőztessétek magatokat.

– Feleségemnek igaza van. Eme érdekes kalandodat majd elmeséled a dolgozó szobámban. –Charlotte szemeit forgatta majd evett tovább.

– Én is csatlakozhatok? – Kérdezte Alain, de apja válasza elkeserítette.

– Még túl fiatal vagy hozzá. Idővel fiam, idővel. – A vacsora hátralevő részében semmi érdekfeszítő nem történt, legalábbis Evangeline szemszögét nézve. Csillogó étkezőben az arany és ezüst többféle árnyalata uralkodott. Sarkokban szobrok és ritka cserepes növények díszelegtek. Drága függöny takarta el előlük az éjszakai látképet és az asztal önmagában felért egy komolyabb anyagi összeggel. Evangeline annyit tudott, hogy apja külön kérésre készítette egy asztalossal ritka, külföldről hozatott fából. Nem, mintha a rajta lévő terítő, tányérok, virágvázák és evőeszközök nem értek volna fel együttesen az asztal értékével. S ez jellemezte a kastély összes szobáját és termét. Még a lány saját szobája is kifejezetten úgy lett kialakítva, hogy sok dísszel, pompázatos kézzel faragott és festett szobrokkal, bútorokkal. Miután befejezték az evést és engedélyt kaptak rá a gyerekek elvonultak a szobáikba. A két legkisebb gyermeket saját nevelőnőjük kísérte el fürdeni majd elaltatni. A ház ura és az ő testvére elvonultak a dolgozó szobába olyan témákról beszélgetni, amire Charlotte nem volt kíváncsi – nem mintha az orrára kötötték volna. Az asszony elvonult a nappaliból nyíló könyves szobába, hol több évtizede gyűjtögetett könyvei sorakoztak faltól falig. Nézegette egy ideig a szemközti polcot majd úgy döntött, hogy újra olvas egy évek óta nem forgatott kötetet s leemelve azt visszatért a nappaliba. Kedvenc székébe elhelyezkedve és felkapcsolva az olvasó lámpát készült volna belemélyülni egy romantikus kalandregénybe, mikor leánya megzavarta. Türelmetlenül szólt hozzá.

– Mi van, Evangeline? Nem a szobádban kellene lenned? – A lány félőn előrelépett és szép, hosszú hajának egy részét előre rakta. Amikor zavarban van, vagy ideges ösztönösen csinál valamit, aminek nincs tudatában.

– Gondoltam beszélgethetnénk. Régen meséltél nekem a könyvedből. Emlékszel, amikor felolvastál nekem aztán beszéltünk a történtekről?

– Az idők változnak. Most pedig, mars, a szobádba, vagy idehívom a nevelőnődet és ő nem fog úgy kímélni, mint most én.

– De, anya…

– Nincs semmi de! Magányra vágyom, és neked azt kell tenned, amit mondok! – Evangeline szomorúan leszegte fejét majd kiment a nappaliból. A lány még utoljára visszatekintett a sötét köztes folyosóról anyjára, kin nem látszott egy csepp megbánás sem. Mélyen elmerült a történetben és láthatóan élvezte a kikapcsolódást. Evangeline elindult az emeletre s bár csupán a kinti ezüstös holdsugarak jelentettek valamicske fényt (a szolgálok eloltották így késő este az összes gyertyát), Evangeline fejből tudta a folyosókat és csukott szemmel is eltalált a szobájához. Felérkezve az emeletre rutinból elfordult jobbra és lábai maguktól vitték. Szoknyája szélesen úszott utána térde körül. Elkeseredetten azokra az időkre emlékezett, amikor még anyja szerette és foglalkozott vele. Mintha meg se történt volna, vagy legalábbis nem számítana senkinek se az ilyesfajta élmény, csak neki. Senki se vágyik a közelségre és foglalkozásra, csak ő. Miért van ez? S mi ebben a rossz?

– Evangeline! Ez aztán a meglepetés. – Henry mézesen dörmögő hangja zökkentette ki a gondolatai közül és ijedten torpant meg közvetlenül előtte. – Mész aludni drága? – Evangeline bólintott és figyelt. Rossz érzése támadt olyan, ami arra sarkalta őt, hogy fusson. Védekezésből rohanjon, míg lábai bírják. Ennek ellenére teste nem tett semmit. A józanész azt diktálta, hogy nagybátya nem akar semmit, csupán… valamiért erre járt. – Értem. Én nem alszok egy jó ideig még, szerintem.

– Nem apával kellene beszélned?

– Ó, vele már áttárgyaltunk, amit csak lehetett. Nem mellékesen álomba itta magát a kiváló minőségű skót whisky-vel. Mindegy a lényeg, hogy már nem köt le. – Mondta a lány értetlen arcát látva majd közelebb lépett. Evangeline ugyan így hátrált. – Jaj, nem akarlak én bántani! Csupán… szeretnélek közelebbről megnézni magamnak. Tudod, nemsokára férjhez mehetsz.

– Tudom. – Evangeline nagyot nyelt.

– S azt is tudod, hogy már most többen akarnak a férjed lenni? Nagyon szép lánnyá cseperedtél és ennél csak szebb lehetsz majd, hiszen a növésben nem álltál meg! Láttam már hozzád hasonló gyémántokat. Mind olyan meseszép nővé érett, amiről az ember álmodni se mer. Persze, én megszereztem őket magamnak. Az este az is szóba került ám, hogy mi legyen veled. – Közelebb lépett és mielőtt a lány feleszmélhetett volna egy gyors mozdulattal megragadta a csuklóját és erősen rászorított. Evangeline felrikkantott a fájdalomtól és az ijedtségtől.

– Ne…

– Az én feleségem is lehetnél. – Sziszegte közelről a férfi. Vigyora vérfagyasztóan rossz előérzetet keltett a lányban. Próbálta lefejteni a férfi ujjait, de nem ment. Túl erős volt. – Szerintem jobban járna mindenki, ha hozzám jönnél feleségül. A vagyon a családban maradna sőt, még inkább gyarapíthatnánk. Te viselheted tovább eme nemesi család büszke nevét és ígérem, nagyon boldoggá teszlek feltéve, ha engedelmes és jó lány leszel hozzám. – Egyre közelebb hajolt, míg nem Evangeline kiszabadult baba hajai lebegni nem kezdtek a férfi alkoholtól bűzlő szájszagától. A lány majdnem elhányta magát a szagoktól, de igyekezett uralkodni magán.

– Engedj el, Henry.

– És ha nem mi lesz? Tudd meg Evangeline, hogy apád áldását adja a frigyünkre! Csak addig tudsz velem így beszélni. Utána nem lesz ellenkezés. Soha többé! – Csuklójánál fogva megrángatta a lányt majd nagyot hajított rajta és a lány nekiesett a legközelebbi falnak. Épp egy igen drága agyagváza mellett érkezett, ami majdnem leesett, de végül csak meginogott és stabilan maradt. Evangeline sírni akart, de visszafojtotta a könnyeket, míg Henry el nem tűnt a folyosó végén. Szobájába érve az ágyra vetette magát majd párnájába mélyesztette arcát és zokogásba tört ki. Párnája átázott a sok könnytől, amikor Tommy jelent meg mellette és gyengéden megsimogatta.

– Mesélek neked egy esti mesét Evangeline. Az majd segít elaludni. – Mondta és a lány bólintott, majd befészkelte magát az ágyába. Végül sikeresen álomba szenderült. Eme fantázia világban ő és Tommy boldogan játszottak és éltek egy meseszép helyen távol minden rossztól és legfőképp Henry bácsitól.

 

3. fejezet

Kora reggel madarak csicseregtek a kertben s röppentek fáról, fára. Mintha egy mókust látott volna felszaladni a legközelebbi tölgyfán, de nem volt benne biztos. Evangeline a kastély hátsó teraszán fogyasztotta épp a reggelijét nevelőnőjének társaságában. Amaz szigorúan figyelte minden mozdulatát s bár ő maga is evett, annyira gépies és rideg volt, hogy a lány inkább a természet uralta kertre fókuszált. Elvenné az étvágyát az a szürke hárpia.

– Húzd ki a hátad és ne hagyd, hogy a szád ennyire kinyíljon. Senki se kíváncsi arra, mit eszel. – Evangeline gonosz pillantással jelezte, hogy hallotta a nőt, de válaszolni nem akart. Így telt el a reggelizés s közben Evangeline azon tanakodott, hogy anyja ma reggel nagyon boldognak és elevennek tűnt. Ritkán látni őt önfeledten mosolyogni. Ráadásul kedvesen szólt hozzá, amire igen rég volt példa.

– Miért olyan boldog az anyám?

– Nem mintha sok közöd lenne hozzá Miss. De ha nagyon tudni akarod, Charlotte asszonyság sok pozitív visszajelzést kapott a bálra meghívott vendégeitől és úgy néz ki, hogy szinte az összes vendég eljön. Tehát mostantól nem szabad zavarnod az asszonyságot, megértetted? Sokat kell még készülődnie a bálig és neked addig tökéletesítened kell a tudásodat. Nem állhatsz ki az emberek elé, amíg ennyire… csúnyán viselkedsz. – Nevelőnője nem találta a megfelelő szót, bár tekintete azt súgta, hogy számára Evangeline rosszabb az utcán kóborló gyerekeknél. A lány már megszokta ezt a tekintetet, így nem foglalkozott vele, miként a nő célozgatásával se. Inkább hagyta, hogy gondolatai magával rángassák egy másik világba s testét magára hagyta rábízva az automatikus viselkedéssel. Elméjében felelevenült az a kínos este, amikor Henry nagybácsi megragadta a karját és nem engedte. Sajnos nem ez volt az első példa és a lány úgy sejtette, hogy az utolsó alkalom se ez lesz. Nagybátyja vérmérséklete hírhedten tüzes volt és akaratos. Nem csak anyja, de a rokonság nagyja se szerette őt. Amikor családi összejövetelek voltak, mint karácsony vagy születésnap a rokoni társaságok egyik kedvenc témája maga Henry volt és az ő botrányos kalandjai. Az effajta suttogó pletykákat hallva alakult ki Evangeline-ben egyfajta vélemény, mely miatt manapság úgy gondol a saját apja testvérére, mint egy istentelenül rossz és kerülendő férfire. Nem is férfi, inkább szörnyeteg. Ráadásul túl fiatal lányokat szerez meg magának a bordélyházakban ahova rendszeresen szeret járni. S bár nem csak eme rétegből igyekszik nőt találni magának, viszont mióta elhíresült az egy éjszakás kalandokat kereső szokása, azóta igen nehezen szerez meg egy jóravaló, tisztességes asszonyt. Házasságtörésre is rávett már nem egy nőt, miként gyermeke is lehet, ki tudja, hány hölgytől. Persze egyikről sem akar tudomást szerezni és tagad mindent. Evangeline olyanról is tud, hogy a saját párizsi kastélyukból azért kellet már négy szobalányt is elküldeni az eltelt öt év alatt, mert Henry bácsi mindegyiket teherbe ejtette és ők emiatt pénzt követeltek tőle. Apja Michael természetesen testvére mellé állt s inkább elküldte az összes nőt gyermekeikkel együtt, sem mint rávegye testvérét a tettei következményének felvállalására. Evangeline értelmes és okos kislány volt. Pontosan jól tudta és érezte is, hogy nagybátyja nem az az ember, akivel össze kellene kötnie az életét.

Az ebéd után szabadfoglalkozása volt minden gyermeknek kivéve Evangeline-t. A lány nagyon szeretett volna lovagolni, de nevelőnője nem engedte. Szerinte zongorát kellene gyakorolnia, hogy a bálon tökéletesen előadhasson Bach, Beethoven és Chopin darabokat. A lány még mielőtt a nő feleszmélhetett volna ismét elszökött és szaporán véve lábait eltűnt a szokásos erdőben. Sűrűje védelmet adott s mire a nevelőnő őt próbálta volna keresni, addigra a lányt bőven elnyelte a természet. Nem kellett sokat futnia, mikor szembe találkozott Tommy-val. A fiú-n ugyan az a ruha volt és épp olyan koszos és szakadt küllemmel állt előtte, ahogy eddig az összes találkozásnál.

– Jaj, de jó látni téged! Ha nem lennék, szerintem már megőrültem volna. Borzalmas az életem Tommy… - Mondata félbe maradt, mert a lány kissé kifáradt a futástól. Forróság és szárazság tombolt és irtózatosan melege volt a ruhájában.

– Örömmel hallom, hogy jó társaságod vagyok. De, figyelmeztetni akarlak.

– Mégis mire? – Kifújva magát leült a legközelebbi nagyobb szikladarabra és kezeivel megtámasztotta magát lábain. Ha látta volna a nevelőnője sőt, akárki azok közül, akiket ismer, ahogy ül visítva ordítoztak volna vele, hogy márpedig egy olyan hölgy, mint ő NEM engedhet meg magának ilyen testtartást. Már a gondolattól, hogy ennyire apró dologba is beleszólnak, kissé felingerelte magát.

– Az apád és az ő testvére, Henry miatt.

– Mond, hogy a pokolra jutnak még ma és én elégedett leszek. – Szavai kiszaladtak mérgében. Örült, hogy csupán Tommy előtt és nem mások… akárki más előtt.

– Sajnos, nem. Pedig hidd el, ha tehetném, megoldanám. – Tommy széles vigyora láttán a lány viszont elmosolyodott majd lehervadt, amint a fiú folytatta. – Ma késő délután meg fogják ünnepelni a hatalmas vadászatukat. Jelenleg épp keresik a nagy vadat, a kevesek által látott hatalmas hím gímszarvast és amint sikerül leteríteniük alkohollal fogják megünnepelni a sikert. Evangeline, neked el kellene menned innen. Henry nem lesz beszámítható állapotban és félek, hogy olyat fog tenni, amit… amit nem szabadna átélnie senkinek sem. – A lány nagyot nyelt Tommy szavai hallatán.

– Mégis hova mennék Tommy? Nem mehetek el itthonról. Nem tudok gondoskodni magamról. Helyettem főznek, mosnak, takarítanak. Még a saját ágyamat se tudom bevetni. Ha elmegyek alig egy nap és meghalok.

– Én nem így értettem azt, hogy menj el innen. Pontosabban fogalmazva azt szeretném, hogy gyere velem. Én, megóvhatlak a rossztól és attól, ami rád vár. Csak bíznod kell bennem és velem jönnöd. – Evangeline elmerengett pár perc erejéig az ajánlaton, de végül megrázta a fejét.

– Sajnálom Tommy, de egyelőre nem mehetek. Nem tudom, honnan tudod azt amit, gondolom valami jóslat lehet. S ügyebár azok nem mindig válnak valóra. Szerintem maradok. Egy időre. – Bocsánatkérően tekintett a fiúra, de ő érzelem mentesen tekintett vissza rá. Semmit se lehetett még sejteni se arról, hogy mit gondol vagy érez. Furcsa volt így látni valakit, de a lány mélyebben nem foglalkozott a jelenséggel. Helyette eszébe jutott egy sokkal jobb dolog. – Mit szólnál hozzá, ha játszanánk? Ha már itt vagyunk.

– Rendben, legyen. Mihez lenne kedved?

– Fogócskához! – Amint kimondta megérintette Tommy-t és futni kezdett, közben vissza kiáltott – Te vagy a fogó! – A meleg és zárt ruházat ellenére mindketten remekül szórakoztak az estig hátramaradt időben. A vacsora sajnos félbeszakította a játékot s amint Evangeline előkerült nevelőnője olyan hosszasan szidta őt, amit lexikonba foglalva örökké tartott volna kinyomtatni. Talán annyi papír nem is létezik a világon. Közben persze rendbe hozta a lányt a vacsorához. Apja és testvére nem tartott a családdal, Charlotte szerint férfiasan megünnepelnek valami nagyszerűt. Evangeline-t elfogta a rossz előérzet, de elhessegette. Nem lehet abból semmi baja, ha apja és a testvére isznak egy keveset. Amolyan felnőttesen.

 

Halmazokban takarja a komor felhő csomók azt a pár csillagot, amit Evangeline megpróbált megnézni az ablakán kitekintve. Este volt már és valószínűleg mindenki aludt, kivéve őt. Képtelen volt szabadulni Henry bácsikája szavaitól, melyben megjövendölte a közös házasságukat. Nem sokat tudott az ilyesmiről sőt, amit sikerült tudást összeszednie azt is a titokban olvasott könyvekből, amiket anyja féltett gyűjteményében talált. Akadtak szép és romantikus történetek is, ahol a pár egybekelt és boldogok voltak mg meg nem haltak. De ő tudta, hogy ha szülei belekényszerítenék, Henry bácsikájával egy frigybe az minden lenne, csak nem boldog. Morfondírozása tovább folytatódott volna, ha váratlanul nem nyílna ki az ajtó.

– Ki az? – Kérdezte a lány rögtön és felpattant az ágyáról majd az ajtóhoz sietett. Mire odaért az a személy lépett be rajta, kit legutoljára akart látni egész életében. Henry nagybácsi dülöngélve és ijesztő széles mosollyal jött be hozzá és becsukta maga mögött az ajtót.

– Szeretett nagybácsid vagyok. – Henry gyomorforgatóan büdös volt az alkoholtól.

– Engedj ki. – Evangeline megpróbált mellette elhaladni az ajtóig, de a férfi nem engedte. S bár szobájában csupán a Hold sápadt sugarai jelentettek valamicske fényt, annyira épp elég volt, hogy lássa: Henry egyik kezében kés található. Nagy eséllyel a konyháról hozhatta. Hosszúkás volt és egy pillanatra megcsillant az éle. – Mi akar ez lenni? Engedj már el!

– Nem lehet, és ha tovább erősködsz isten a tanúm, hogy megváglak ezzel itt. Mielőtt még elbíznád magad, hogy a testvérem lánya vagy és emiatt nem bántanálak, nos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Simán megölnélek itt helyben és soha, senki nem tudná meg az igazat. – Henry egész érthetően és összeszedetten beszélt alkohol mámorban úszó tudata ellenére. Evangeline elismerte magának fejben, hogy azt sose tudta valójában Henry mennyit képes inni és mi az a mennyiség, ami a padlóra küldheti. Úgy tűnt lábai instabilak voltak, de fejben teljesen ép és összeszedett.

– Akkor mégis mit akarsz?

– Nem félsz, látom. Szeretem az ilyen lányokat, mint amilyen te vagy, Eve. Magasztos érzés betörni a makacs lovakat. S utána euforikus tud lenni magamévá tenni azt, aki oly nagyon ellenállt. Minél jobban küzdesz drága, annál inkább tűzbe hozol. Persze, nem mintha sok értelme lenne ellenkezned. Máskülönben elvágom azt a szép formás kis torkodat. – Henry közelebb lépett s bár a lány legszívesebben menekült volna, fejben kiugrott az ablakon és futott amerre csak tudott, de teste cserben hagyta. Lefagyott és szemei a kést követték mely egyre közelebb ért és egyre hatalmasabbnak tűnt. Henry vadállati vigyorral megragadta a vállát majd késsel a lány felé nyúlt. Fentről lefelé mozgott kézfeje, amint a kés beleakadt a textilbe s végül teljesen levetkőztette a lányt az éles szerszám segítségével.

– Ne, Henry… kérlek, ne. – Nyögte Evangeline. A szavak alig akartak kitörni ajkai közül, emiatt elcsuklott néha. Henry ránézett és tekintetében már nem önmaga volt. Nem egy ember nézett rá s nem az a Henry fogta őt le, akit nappal ismert. Nem, ez egy vadállat volt, egy szörnyszülött, egy lélektelen gonosz. Maga a gonoszságot látta íriszében.

– Megalapozom, hogy biztosan az enyém legyél, Eve. Mert bár apád az este áldását adta ránk igen, jól hallod. Két vagy három év múlva egybe kelhetünk. Viszont én nem akarok várni a nászéjszakáig. Biztos megérted Eve, hiszen egy férfinak szükségletei vannak. Szóval, most elveszem azt, ami amúgy is engem illet, te meg nem mondod el senkinek. Máskülönben végzek azzal, akinek elmondtad. Megértetted? – Nyomatékosításnak hozzá nyomta a kést a lány torkának és vékony hajszáleret vágott a bőrére. Onnan vér kezdett el kicsordogálni s a lány fájdalmában felszisszent. Próbálta tartani magát, de büszkesége már rég elillant s könnyei percekkel ezelőtt áztatni kezdték arcát. Henry megnyalta a kiserkenő vércsíkot majd eldobva a kést megragadta mindkét kezével és a szoba padlóján olyat tett a lánnyal, aminek részletei homályba vesztek.

Evangeline szelleme önvédelemből eltávozott a testből. Miután leírhatatlanul erős, szúró és égető fájdalom hasított át a testén kiindulva a medence csontjából, agya kikapcsolt és nem gyűlt össze több könny szemei sarkában. Szobája közelebbi falát nézte, ahogy az arany mintákból ezüstös színeket varázsol a hold, majd mintha szelleme felkapaszkodott volna az egyik ilyen sugárra messze elkerült testétől. Talán a Holdig is elment, hogy ne maradjon meg semmi a borzalomból. Szellemét és tudatát végül egy állatias hörgés majd nagy nyögés hozta vissza a jelenbe s mire Evangeline ismét itt volt, a kegyetlenség kellős közepén, addigra Henry dolga végeztével felkelt. Felvette nadrágját, helyre tette ruházatát majd csupán egyetlen pillanatra nézett vissza a földön heverő meztelen kislányra.

– Jó asszony leszel Eve. Csak engedj így minden alkalommal s akkor nem foglak bántani. Még látjuk egymást, kedvesem. – Azzal Henry nagybácsi kilépett az ajtón és becsukta azt. Evangeline idegennek érezte a saját testét és percekig feküdt akár egy kibelezett baba. Száraz szemei szúrtak, combjának belső fele égett és fájt, ahogy ott lenn a lábai között. Leírhatatlan kín tombolt, amitől alig tudott felkelni, de végül megtette. Felült és ekkor mellette egy ismerős alakot látott meg.

– Vedd ezt fel. – Tommy átnyújtotta az esti köpenyét és a lány marionett bábuként elvette, felkelt a helyéről majd felvette. Meggyötört arcáról eltűnt az élet. Szemei üresen néztek a fiúra és az eddig ott megbújó lélek szerte foszlott. Tommy gyengéden megfogta a lány közelebb eső kezét és kedvesen szólt. – Gyere velem Evangeline. Betartom, amit ígértem és elviszlek oda, ahol nem bánthat többé. Ahol nem talál meg téged. Bízol bennem? Hiszel nekem?

- Igen. – Evangeline hangja fagyos volt a forró éjszaka ellenére. Tommy elindult és a lány követte őt, Kézen fogva elhagyták a szobát felmentek az emeletre és az éjszaka néma leple alatt bementek Charlotte személyes fürdőszobájába – anyja nem ébredt meg a járókelőkre, mivel épp nem a saját hálószobájában aludt, hanem a kertészük szobájában – ahol leültette a ruhatartó székre.

– Itt ez a pár szem bogyó, vedd be. Ha lehet, edd meg mindet.

– Mi ez? – Evangeline távolról kérdezett. Énje utolsó morzsái még megszólaltak, pedig láthatóan teste már rég nem az övé volt. Mire Tommy válaszolt, addigra a lány elvette az összes bogyót és elkezdte eszegetni.

– Ópium golyók. Anyukád vett belőle nem kevés adagot a bálra, amolyan biztosításként a jó hangulatért. Senki sem tudja, de anyukád szeret ennek a szernek élni, ahogy jó pár barátnője is. A partik és bálok ürügyek ahhoz, hogy a szerhez nyúlhassanak. S most drága Evangeline, te szépen megeszed az egy egész évre eltett adagot. – Nem számolta senki mennyi ilyen golyó ment le a lány torkán s egy idő után képtelen volt többet lenyelni. No, nem azért mert gyomra ellenkezett volna és visszajött az utolsó pár adag, nem. A túladagolás tünetei jelentkeztek nála, megmagyarázhatatlanul gyors lefolyással. Tommy végig nézte és türelmesen várt, míg Evangeline testében az ópium kifejti végső hatását. Először remegés és szívritmus zavar lépett fel, majd Evangeline elájult és leesett a székről. Percek múlva Tommy elmosolyodott majd eltűnt akár a kámfor.

Másnap reggel az új szolgálólány talált rá a halott kislányra, ki épp takarítani akart. A lány holttestét közvetlenül a bál után temették el.                 Vége.